Part 10

Honnan e szokatlan részvét a fővárosban, a mely addig alig vette észre a magyar írót? Honnan e fogékonyság az országban, mely, mint Kölcsey mondá, Zrínyit a költőt el tudta feledni, mely Faludit, míg élt, nem ismerte, mely Révairól hallani sem akart, mely Baróti Szabót és Virágot meg nem siratta, s melynek kebelében az ötvenhat éves szakadatlan munka közt eltöltött Kazinczy nyomorúsággal élt és holt? Korának legnagyobb költője volt-e Kisfaludy Károly? Bizonyára nem. Avagy tán viszonyaink változtak? Keveset. De volt Kisfaludy Károly egyéniségében, iránya és összes munkássága hatásában valami oly erő, mely megtörte a hagyományos közönyt és szélesb körben ébresztett fogékonyságot. Az a nagy tömeg, mely Pest utczáin végigkisérte koporsóját, nemcsak a kitünő költőt, az ifjú irodalom vezérét gyászolta benne, hanem egyszersmind azt a férfiút is, a ki legtöbbet tett arra nézve, hogy Pest a magyar irodalom és művészet központjává emelkedjék, s először sejteté világosan, hogy mivé kell válnia Magyarország fővárosának. Nemzeti csapásaink között bizonyára nem utolsó volt az, hogy sokáig nem volt fővárosunk. Másfél századig birta a török Buda-Pestet, s épen úgy kipusztította belőle nemzetiségünket, mint a műveltség elemeit. Midőn ismét visszanyertük, csak romot és földet nyertünk benne vissza idegen települők számára. Csaknem egy század kellett, míg fejlődésnek indult, de nem magyar szellemben. Nem itt dobogott a nemzet szíve; nem vált se társadalmi, se politikai, se irodalmi életünk központjává. Irodalmunk újjászületésének mozgalmai Bécsből indultak ki, s bármely vidéki városban nagyobb visszhangra találtak, mint Pesten. Kármán volt az, ki 1793-ban először kimondotta, hogy míg Pest nem válik irodalmi központtá, a tájszólások nem fognak beleolvadni az egységes irodalmi nyelvbe, addig a vidéki elszórt irányok nem termik meg az országos irodalmat, mely egyedül egyenlítheti ki a nyelv, ízlés és egyének különbségeit. Azonban halála meghiusítá törekvését. Nyomába Révai lépett, a ki a pesti egyetemen megkezdvén a magyar nyelvészet reformját, szokatlan mozgalmat idézett elő. Hiveiből egy kis irodalmi kör alakult, melyet Kazinczy triászának nevezett el. A _Tudományos Gyűjtemény_ alapításával erősödött a mozgalom, melyet Kisfaludy még magasabb fokra emelt. Az Aurora és köre teljesen kivívta Pest fensőségét irodalmi tekintetben s midőn egy magyar szinészcsapat Pest fényes német szinházában Kisfaludy színműveivel elragadta a közönséget, kezdett mélyebb gyökeret verni a fővárosi magyar szinház eszméje is. Azóta Pest irodalmunk központja és Széchenyit, a ki azt társadalmi, politikai és kereskedelmi központtá is törekedett emelni, senki sem üdvözölte lelkesebben, mint Kisfaludy Károly. Gyakran látogatták egymást, s Kisfaludy egy politikai lap, a _Jelenkor_ megalapításán fáradozott, mely Széchenyi eszméit terjeszsze, s melyet halála után barátai csakugyan meg is indítottak. «Az oppositio és reform zászlaját tűzzük ki – mondá halálos ágyán az őt meglátogató Szalaynak – minden ifjú írónak velünk kell tartani.»

De Kisfaludy Károly nemcsak a leendő magyar főváros szellemi csiráit ápolgatta, hanem költészetünknek is szélesebb kört nyitott, s közelebb hozta az élethez. Költészetünk addig meglehetős szűk körben mozgott, igen egyoldalú volt, s a classikai külsőségek, az idegen íz el-elzárták az élettől. Többet merített idegenből, mint magából, s azt sem tudta mindig nemzeti szellemben földolgozni. Költőink inkább csak a lyrai tért művelték s az elbeszélő és drámai költészet majdnem parlagon hevert. Kisfaludy Károly, bár jeles lyrai költő volt, nagy sikerrel fogott az elbeszélő és drámai költészet műveléséhez is. Mintegy megnyitotta a tért s az ifjú tehetségek egész csoportja lelkesült példáján. Ő és köre arról beszéltek legtöbbet, azt művelték nagy előszeretettel, a mi leginkább hiányzott irodalmunkban. A dráma, regény, beszély, ballada voltak kedvencz műfajaik, s midőn e kör legtehetségesebb tagja, Vörösmarty is föllépett eposzaival, a költészet minden főága fölzsendült irodalmunkban. Senkisem érezte mélyebben, mint Kisfaludy Károly, hogy költészetünknek multunk és jelenünk tükrévé kell válnia. Épen azért föltárta a multat, hogy a jelenre hasson, visszatükrözte a jelent, hogy a jövő magvait hintse el. Tragédiáiban, ha nem érte is el a teljes tragikai hatást, élénk korrajzot nyujtott, magyar életet festett, táplálta a nemzeti érzést, sőt _Stibor_jában a jobbágyok elnyomatását rajzolva, a múlt leple alatt a jelenre czélzott, s milliók fájdalmát tolmácsolta. Vígjátékai még nagyobb hatást tettek. Az a kaczaj, mely egyszerre fölhangzott, midőn színpadra hozta az elfajult külföldieskedő mágnást, ki az idegen műveltségnek csak czafrangjaival kérkedik s az igen is tőzsgyökeres falusi gavallért, a ki némi betyárságban keresi a magyarságot, mintegy megerősítette azt az irányt, mely után megujhodni készülő társadalmunk indult: a nemzeti műveltség irányát. De nemcsak drámairodalmunknak vetette meg Kisfaludy Károly alapját, hanem újabb beszélyirodalmunknak is. Sokat hányódott az életben, a tévedések és csalódások drága árán tanulta ismerni az embert és társadalmi viszonyokat. A szenvedések fakasztották föl komikai és humoros erét, s a könnyek fátyolán át tekintett az élet bohóságaira. Mintegy hirdetni látszott az élettől igenis elvonuló magyar költőknek: ne legyetek mások visszhangjai, ne könyvekből írjatok, hanem szivetekből, élményeitek és tapasztalataitok forrásaiból.

Kisfaludy Károly föllépte és hatása korszakos mozzanat irodalomtörténetünkben. Ő volt az első, a ki a művészi és nemzeti elemet egy magasabb összhangban óhajtotta egyesíteni. Addig a magyar költők vagy művésziek voltak idegen ízzel, vagy nemzetiek nem elég ízléssel. Ez ellentétek kibékítése volt Kisfaludy Károly főczélja. Formában és tartalomban a magyar költészetben még el nem ért tökély felé törekedett, s elvetve a classicismus békóit, a nyugot-európai modern költészetet akarta összeolvasztani a magyar szellemmel s nemzetibb alapon, mint elődei. Ezért fordult a nyugot-európai nagy költőkhöz s a nemzeti hagyományokhoz, a multhoz és jelenhez, a neologiához és népnyelvhez, a modern műformákhoz és a magyar népdalok rythmusához. Folyvást az a vágy lelkesítette, hogy költészetünket európaiabbá és mégis nemzetiebbé tegye, hogy nemzetivé varázsolja a művészit és művészivé a nemzetit. S ha ez neki nem mindig sikerült, vagy nem fensőbb fokon, az eszmény ki volt tűzve, az elv fejlődött, s az elvetett mag egy évszázad alatt terebélyes fává nőtt. A kezdeményező mestert fölülmúlták a tanítványok. Vörösmarty, Petőfi és Arany háttérbe szorították Kisfaludyt, de a nyomok hozzá vezetnek, a szellem fuvallata tőle indult. Ez eszmény, ez elv Kisfaludy Károly legszentebb hagyománya, ennek őrzésére, cultusára alakult társaságunk, s midőn halála félszázados fordulóján megkoszorúzva sírkövét, újra fennen hirdetjük azt, oly elvet hirdetünk, mely nemcsak irodalmi. Hívek lenni önmagunkhoz és a polgárosodás nagy eszméihez, egységbe olvasztani nemzetiségünket az európai műveltséggel, egész erélylyel ápolni nemzeti érdekeinket, de egyszersmind azokhoz európai érdeket fűzve, szükségessé tenni magunkat a kelet-európai népcsaládban: mi egyéb ez, mint amaz elvnek társadalmi és politikai alkalmazása? Minden társadalmi és politikai tény előbb mint érzés és eszme merül föl az irodalomban. Midőn Kisfaludy Károly vezérlete alatt amaz elvért kezdett lelkesülni irodalmunk, ugyanoly irányú lelkesedés fejlett ki a társadalmi és politikai téren is. Mindazt, a mit egy félszázad alatt e három téren vívtunk, vagy vesztettünk, amaz elv hű vagy kevésbbé hű szolgálatának köszönhetjük.

Egy félszázad sok idő, de kevés egy nemzet életében, és mégis minő különbség napjaink és Kisfaludy Károly kora közt. Oh ha egy napra fölébredhetne sírjából, mennyire nem értené azt a keserű elégületlenséget és majdnem kétségbeesést, melyet nemcsak a lapokban olvasunk, hanem az országgyűlésen még államférfiaink ajkairól is hallunk. Mennyire elbámulna, hogy mivé lett az ő szerény Buda-Pestje, melyről annyit álmodozott. Nemcsak a magyar irodalom és művészet központja, hanem a magyar társadalmi, politikai és kereskedelmi életé is, s immár anachronismussá vált, a mit ő oly mélabúsan énekelt:

Pest-Budáról sok nép kijár S alig érti nyelvünket már, Hejh maholnap a magyar szó Ritka mint a fehér holló.

Látná, hogy a nép, melyet ő jobbágyságban hagyott, s melynek egykor fájdalmát tolmácsolta, fölszabadult s egyenjogú hajdani földesurával. Látná, hogy az elhagyott, elmaradott ország egész európai állam lett. Látná, hogy az alkotmány, a melyet az ő idejében lábbal tapodtak, megifjulva életre ébredt, védve a nemzeti és egyéni jogokat. Látná, hogy Budán újra nemzeti kormány székel, mint ezelőtt háromszáz évvel, s Mátyás palotája nem egyszer fogadja a magyar királyt. Látná, hogy nemzetiségünk folyvást fejlődik az intézmények s a szélesebb körben mozgó irodalom és tudomány hatása alatt, s közoktatásunk nemcsak emeli, hanem terjeszti is a nemzeti műveltséget. Bizonyára mindezek mellett örömében nem látná súlyos bajainkat, csak a kép fényoldalát tekintené, a melyet mi már megszoktunk, vagy talán nem is akarunk látni.

Igaz, hogy az önelégültség még se egyént, se nemzetet nem tett se boldoggá, se nagygyá, de a pessimismus, a kétségbeesés még kevésbbé. A hit az erő, a küzdelem, mert tettre ösztönöz és kötelességeink teljesítésére buzdít; a kétség a gyöngeség, a lemondás, mert tétlenségbe sülyeszt s elfeledteti velünk kötelességeinket. Magyarország súlyosabb bajokat is kiállott már, s a sír szélén ébredt új életre.

S épen most esnénk kétségbe jövője felől? Mi költők és írók ne kövessük pessimista politikusainkat, higyjünk a jövőben, mint elődeink, mint Kisfaludy Károly. Higyjük, hogy a hit és tett, a lelkesedés és ildom, az erély és mérséklet, a türelem és munka, a súlyos szellemi és anyagi munka erősbíteni, emelni fogják nemzetünket, s mindinkább szilárdabb állást vívnak ki számára. Higyjük, hogy Magyarország volt, van és lesz, s a mult fénye, a jelen sikere, a jövő reménye egész erővel hassák át lelkünket. Higyjük, hogy egy félszázad mulva, midőn tetemeink már rég porladoznak, e kor a nemzeti emelkedés és dicsőség oly képeit fogja feltüntetni, mint a mi korunk a Kisfaludyéhoz képest! Áldott legyen Kisfaludy Károly emléke, lebegjen szelleme közöttünk.

III. A NEMZETI NYELV ÉS MÜLLER MIKSA.[11]

Ezelőtt tíz évvel, épen e teremben, irodalmunk újjászületésének százados évfordulóját ünnepelte Akadémiánk és megkoszorúzta Bessenyei emlékét. Valóban, Bessenyei emlékét megillette a kegyelet és hála koszorúja. A múlt században ő volt az első, aki nemzetiségünk fejlesztésében kereste társadalmi és politikai újjászületésünk eszközét; ő volt az első, a ki kimondotta, hogy minden nemzet csak saját nyelvén lehet művelt, idegen nyelv műveltekké tehet egyeseket, sőt egyes osztályokat is, de egy egész nemzetet soha; ő volt az első, a ki hirdette az irodalom és tudomány minden szakának nemzeti nyelven művelését és tanítását s egyszersmind először indítványozta egy magyar tudományos Akadémia megalapítását is. A mit Bessenyei kezdett, azt még nagyobb hévvel, több tudománynyal, műveltséggel és ízléssel folytatták Révai és Kazinczy egy egész írói phalanx élén. Néhány évtized megalapította újabb nemzeti irodalmunkat, megindította tudományos törekvéseinket, s visszavívta nyelvünk jogait a közigazgatás és közoktatás körében. E lelkesedés, ez áramlat hozta létre az Akadémiát, a Kisfaludy-Társaságot, s annyi más irodalmi és tudományos társulatot és intézetet, melyek oly erős támaszai, oly hű kifejezői irodalmi és tudományos műveltségünknek.

Az eszme, melynek egy század óta oly hiven áldozunk, az érzés, mely szívünket folyvást dobogtatja, épen úgy benső szükségből fejlett, mint a nagyobb és fejlettebb nemzetek példáján erősödött, a kik ez úton alapították meg nemzeti műveltségöket és lettek sokkal műveltebbekké, mint azelőtt. Ha van eszme, melyet az ösztön sugall, a bölcselem szentesít és a történelem igazol, az bizonyára a nemzeti műveltség eszméje.

És mégis vajon csillag helyett nem bolygó tűz vezetett-e bennünket? Nem járunk-e tévúton? A nemzeti érzés nem fajult-e bennünk nemzeti hiúsággá egyik túlságból a másikba ragadva? A nemzetinél nincs-e valami nagyobb és szentebb: az általános emberi? A nyelv, melylyel az Isten azért áldotta meg az embert, hogy kifejezhesse gondolatait, egyesülhessen embertársaival, miért nehezüljön reá átokként, miért válaszsza el annyi millió testvérétől, sokkal inkább, mint a tenger és hegyek? A madár megérti egymást, de az ember nem, a nyelvek ellenségei a nyelv czéljainak. Vajon ez a nemzeti elkülönzés nem nehezíti-e, nem bénítja-e meg a tudomány és műveltség fejlődését? A hagyomány nem azt az időt tartja-e boldog állapotnak, a midőn az emberek mind egy nyelven beszéltek, s nem azt-e boldogtalannak, a melyben Bábel tornya építésekor a nyelvek összezavarodtak? Vajon a középkor nem múlta-e felül legalább abban az újkort, hogy az egyháznak, politikának és tudománynak csak egy nyelve volt, a latin, mely mintegy egyesítette az egész művelt emberiséget? S ha ezt többé nem lehet visszaállítani, nem eleveníthetjük-e föl magát az eszmét, bár módosított alakban? A kisebb vagy fejletlenebb nemzetek nem követhetik mindenben veszély nélkül a nagyobb és fejlettebb nemzeteket. Európában csak négy nyelv van: a franczia, angol, olasz és német, melyeket nagy múltjok és jövőjöknél fogva világnyelveknek nevezhetni. Miért ne választhatnának ki a kisebb vagy fejletlenebb nemzetek ezek közül egyet, a melyet könnyebben elsajátíthatnak, a tudományos munkásság, a magasabb politika, a széles értelemben vett irodalom nyelvévé? Mi szükség, hogy a spanyol, holland, svéd, dán, orosz, magyar, lengyel, oláh és szerb tudósok nemzeti nyelvökön írjanak? Maradjon a nemzeti nyelv a család és költészet nyelvének. Nincs-e itt elég szép köre? Miért akadályozza a tudomány és irodalom, egy szóval az emberi műveltség gyorsabb fejlődését? S miért ne szakítanánk egy nagy és szent eszmének nevezett nemzeti előitélettel még akkor is, ha az talán eleinte fájna is szívünknek?

A kétség és rábeszélés e kérdéseit nem én vetem föl, tisztelt gyülekezet, hanem egy európai hírű tudós, egy kitünő író, Müller Miksa, a ki e tárgyról a múlt év tavaszán Oxfordból _Nyelv és nyelvek_ czím alatt néhány lapnyi értekezést bocsátott világgá. A híres nyelvészt nem vezeti politikai indok, hanem tisztán csak a tudomány és műveltség érdeke. Azt hiszi, hogy előítélet ellen küzd s az esztelenség birodalma minisztereinek nevezi mindazokat, a kik a hazafiság álarczában elhitették a nemzetekkel, hogy semmi sincs illethetetlenebb, szentebb, mint anyanyelvök, s minden nemzet megszűnik nemzet lenni, ha azt feladja. Ez előitélet kiirthatását nem reméli ugyan egyhamar, de meg van győződve, hogy a négy világnyelv lassanként az egész emberiség tudományos és irodalmi nyelvévé fog válni, sőt eljöhet az idő, midőn a négy nyelvet egy váltja föl.

Müller Miksa elmélete igen közelről érdekli a kisebb nemzeteket, így a magyart is. Épen azért talán helyén lesz, ha néhány perczig e kérdéssel foglalkozom, annyival inkább, mert Müller Miksa nézetében többé-kevésbbé más európai tudósok is osztoznak; ha vizsgálom: vajon Bessenyei, Révai, Kazinczy, Kisfaludy Károly az esztelenség tanait hirdették-e, midőn újabb nemzeti irodalmunkat megalapították; vajon Széchenyi az esztelenség államférfia volt-e, midőn a tudomány nemzeti nyelven művelésére Akadémiát emelt; vajon a nemzeti műveltség hiú külső dísz-e vagy benső szellemi szükség, puszta előitélet, kérkedő bitorlás-e vagy szent jog s még szentebb kötelesség, akadálya-e az emberiség fejlődésének vagy épen előmozdítója?

Müller Miksának a négy s idővel egy világnyelvet illető eszméje nem valami mélyebb szemlélődés, hanem csak a kényelmetlen érzés szülötte, a minő meg szokta lepni az embert, valahányszor több a dolga, mint a mennyit elbír. A híres nyelvész panaszkodik, hogy a kisebb nemzetek tudósainak munkáit nem olvashatja, egész Mezzofantinak kellene lennie, ha el akarná olvasni mindazt, a mi szakjába vág s érdekli. A többek között boszankodik, hogy a magyar Akadémia kiadványai reá nézve nem léteznek, s Hunfalvy Pál társunk nyelvészeti munkáit nem olvashatja. És e boszankodás egy világot reformáló eszmét sugall neki, követeli a tudományos fejlődés nevében, hogy a kisebb nemzetek mondjanak le nyelvökről s a költői műveken kívül írjanak mindent idegen nyelven. E szerint a Kisfaludy-Társaság is csak költeményeket és regényeket adhatna ki magyarúl, de mindazt, a mi a széptan-, mű- és irodalomtörténet körébe esik, idegen nyelven kellene írnia. Vajon csak ezen hősies gyógyszer segíthet-e a bajon? Nem annyi-e ez, mint a betegséget halállal gyógyítani?

Mióta a világ áll, a nemzeti elkülönzés miatt soha egyetlen eszme sem veszett el az emberiségre nézve. Mind az ó-, mind az újkorban egyik nemzet mindig kölcsönzött valamit a másiktól. Sőt újabban a kisebb nemzetek irodalmában alig van nagyobb becsű tudományos vagy költői mű, melyet a világnyelvek valamelyikére le nem fordítottak volna. A tudományos folyóiratok épen arra valók, hogy kölcsönösen közvetítsék a különböző nemzetek irodalmi és tudományos mozgalmait. A nagy nemzetek fiai közt mindig találkoznak férfiak, a kik egyik vagy másik kisebb nemzet irodalma és tudományossága ismertetésében és átültetésében fáradoznak. A kisebb nemzetek szintén gondoskodni szoktak arról, hogy megismertessék a nagy nemzetekkel irodalmi munkásságuk és tudományos kutatásaik eredményét. Kivált napjainkban egyesek és testületek élénk tevékenységet fejtenek ki e téren. Ime nálunk sem hiányzik oly világnyelven írt szemle, mely a magyar irodalom és tudomány mozgalmait ismerteti meg a külfölddel. S e kölcsönös érdeklődést idővel fokozni fogja a tudományos fejlődés aránya és becse. Mi szükség hát Müller Miksa és társai kényelméért lemondanunk nemzeti nyelvünkről a tudomány és a szélesebb értelemben vett irodalom körében?

A mi nekik csak a kényelem, nekünk az élet és halál kérdése. És teljességgel nem az emberiség érdeke áll szemben egyes nemzetek önző hiúságával, hanem csak egy pár száz ember inkább képzelt, mint valódi kényelmetlensége milliók legszentebb érdekével. Bizonyára a választás nem nehéz.

Csodálatos, hogy épen oly nyelvész gondolta ki e különös elméletet, a ki világhírű munkáiban oly szépen és behatóan írt a nyelvekről. Avagy elkerülte volna-e figyelmét egyik oly oldala a nyelvnek, mely annyira szembeszökő? Tudniillik, hogy a nyelv nem valami külső, nem conventionalis jegye a gondolatnak, mint a betű vagy szám, hanem valami benső, maga a lélek, szelleme és jelleme egyszersmind valamely nemzetnek, s a nyelv e sajátsága nagy befolyással van nemcsak az irodalomra, hanem magára a tudományra is. Az a különbség, melyet a nemzetek irodalmi művei, sőt tudományos eszméi, módszerei, vagy legalább előadásmódjai között találunk, a nyelvben leli forrását.

Ha egy varázsszóra angol vagy német nyelvűvé változnék át a franczia nemzet, vagy megfordítva, elvesztené mindegyik saját géniuszát, mássá válnék nemcsak irodalmi, hanem tudományos munkásságának is jelleme. Nem átok, hanem áldás volt, hogy Bábel tornya építésekor megzavarodtak a nyelvek, mert csak úgy kisebb körben fejthette ki az emberi természet egész gazdagságát. A természetben minden mint különféleség olvad egy magasabb egységbe, a külső, a mesterkélt egység megbénítja a bensőt, mert kibékítés helyett elnyomja az ellentéteket.

E mellett hol az a határvonal, melylyel szorosan elválaszthatni egymástól a tudományt és irodalmat, mely utóbbi, legalább részben az elmélet szerint is, megmaradna a nemzeti nyelv számára? A történelmi és bölcselmi tudománykör csak tudomány-e s nem egyszersmind irodalom is, s nincs-e majd minden tudománynak rendszerén kívül irodalmi formája is? Kivánhatjuk-e a tudóstól és írótól, hogy legbensőbb énjét idegen nyelven fejezze ki? Lehető-e ez s van-e benne haszon? Más valamely idegen nyelven írni és beszélni szükségből és más szabadon gondolkozni, érezni, úgyszólva teremteni rajta.

Ez utóbbit csak oly nyelven tehetjük, melyben születtünk és nevelkedtünk. S ha tovább megyünk, úgy találjuk, hogy még a költészet is kapcsolatban van a tudománynyal s kölcsönös hatást gyakorolnak egymásra. Volt-e valaha költészet, mely ne lett volna hatása alatt a bölcselmi és történelmi tudományok fejlődésének? S nem voltak-e költők, a kik lelkesedést, eszmét költöttek fel a kor legnagyobb történetíróiban, bölcselőiben és államférfiaiban is? A hol nagyobbszerű költészetet találunk, ott találjuk a nagyobbszerű tudományt is. Egyik virág, másik gyümölcs. Példák reá az ó és újkor legnevezetesb népei. Az új elmélet szerint tudomány és költészet megválnának egymástól, egyik nemzeti nyelven zengene, a másik idegen nyelven tanítana, nem értenék meg, nem táplálnák többé egymást s legalább az utóbbi mindenesetre sülyedésnek indulna.

Azonban mindez lassanként csak úgy valósulhatna meg, ha a kisebb nemzetek valamely világnyelvet választanának tannyelvül s alsóbb és felsőbb tanintézetekben ezen taníttatnák az összes tudományokat. Bizonyára azt kellene választaniok, a melyikhez könnyebben hozzáférhetnek, például a spanyol választaná a francziát, a dán, a svéd és a magyar a németet. De vajon választanák-e? A tudomány érdeke csakhamar politikai érdekké aljasulna s a világműveltségi ügy a beolvasztás eszközévé. De tegyük föl, hogy mégis csakugyan választanának egy közelebbi vagy távolabbi világnyelvet. Vajon sokáig kibirná-e bármelyik, hogy egy pár száz tudós kedvéért lemondjon nemzeti műveltségéről, mely mindig szélesebb körben terjed és mélyebb gyökeret ver, mint az idegen? A tanintézeteket csak a tudósokért alapítják-e, vagy egy egész nemzet számára, s lehet-e egy egész nemzet művelt idegen nyelven? Bizony nem. Csak két lehetőség van: vagy beolvad lassanként az idegen műveltség útján az idegen nemzetiségbe és megszűnik nemzet lenni, vagy lesz egy-két művelt osztálya, úgyszólva kiváltságos kasztja, de maga műveletlen marad.

Ez utóbbi jelenséget látjuk a középkorban is, midőn a latin volt a tudomány és tanítás nyelve. A tudósok megértették egymást a világ bármely zugában, de csak egymásnak írtak, csak egymás hatása alatt állottak s alig volt valami közük nemzetök szellemi életéhez. Vajon a tudomány egy nyelve mellett aránylag műveltebb volt-e akkor az emberiség, mint később, midőn sok nyelven kezdették hirdetni a vallás és tudomány igéit? A négy világnyelv bármelyike a kisebb nemzeteknél hasonló eredményt szülne, mint a latin a középkorban, legfeljebb annyiban veszélyesebbet, a mennyiben az élő nyelvnek olvasztó ereje van. Nem lehetetlen, hogy e vagy ama nagy nemzet anyagi és szellemi ereje súlyával idővel magába olvaszthat egy vagy más kisebb nemzetet, de azt kivánni tőlök, hogy magok semmisítsék meg magokat, az mégis a soknál is több.

Müller Miksa új evangéliumot hirdet, hogy a nemzeti nyelv nem illethetetlen, nem szent s ha egy nemzet azt feladja, azért még nem szűnt meg nemzet lenni. Miért nem hirdeti ezt az angoloknak, francziáknak, németeknek, olaszoknak, s miért csak nekünk, kisebb nemzeteknek? Kisértse meg csak rábeszélni a németet, hogy a tudomány érdekében írjon francziául, vagy a francziát, hogy legyen angol, s ha sikert tud fölmutatni, akkor forduljon hozzánk, kisebb nemzetekhez, hogy kövessük ebben is a nagyobb nemzetek példáját, a mint követtük a nemzeti nyelv művelésében. Hiába festi elénkbe oly lelkesülten a jövő boldogságát, midőn a nemzetek tudományban és nyelvben egyesülnek, csak azt mondjuk reá, a mit Deák mondott egy osztrák államférfiúnak, midőn az szép színekkel festette előtte, minő boldogság vár Magyarországra, ha egybeolvad Ausztriával: «Mennyivel nagyobb a mennyei boldogság és mégsem akar senki meghalni.»