Part 11

A nemzetek épen úgy, mint egyesek, érdekeik és szükségeik szerint szoktak bölcselkedni, s némelykor eszökbe jut mindazt egész tudományos elméletté emelni. Olvastunk elméleteket, melyek szerint bizonyos nyelvcsoport, bizonyos faj kevésbbé alkalmas a műveltségre, mint más, de csodálatosképen az elmélkedő sohasem tartozott ahhoz a nyelvcsoporthoz, vagy fajhoz, melyet kárhozatra szánt. Müller Miksa elmélete is a kisebb nemzetekről ilynemű elmélet. Egy nagy és hatalmas nemzet fiának elmélete, a ki keveset gondol a kisebb nemzetek helyzetével s csak a nagy nemzetek érdekeit tartja szem előtt, bár tisztán a tudomány érdekében látszik fölszólalni. Ne hajtsunk reá, ne hallgassunk sophismáira, még ha nagyobb tekintély volna is, s őrizzük meg Bessenyei, Révai, Kazinczy, Kisfaludy Károly és Széchenyi hagyományait. Az Isten különbséget tett ugyan a nemzetek között helyzetre és számra nézve, de nem a jogot és kötelességet illetőleg. Minden nemzetnek joga van kifejteni anyagi és szellemi erejét, s betöltve hivatását, hasznára válni az emberiségnek. A nemzeti műveltség nemcsak a nagy, hanem a kis nemzetek joga és kötelessége is, s ha hívek magokhoz érzésben, szóban, tettben, nem marad el az óhajtott siker. Lám, egykor mi is az örvény szélén állottunk, de becsületes és lankadatlan küzdelmünk kiemelt a sülyedésből és visszaadott magunknak. Egy század nagy emlékei tekintenek reánk. Áldás a küzdő és győzelmes bajnokok poraira: kövessük példájokat, s koszorúzza hasonló siker küzdelmeinket.

Bizonyára nagyobb jólét, nagyobb dicsőség egy nagy nemzethez tartozni, mint egy kisebbhez. A magyar tudós, a magyar író helyzete valóban szerény az angol, franczia vagy németéhez képest. De minden helyzetnek megvan a maga költészete, varázsa. A szegény, beteges anyát, a kinek szüksége van reánk, nem szeretjük-e jobban, mint azt, a ki a nagy világ szórakozásai között él s kevésbbé gondol velünk? Nemcsak a palotában lakik a boldogság, hanem az egyszerű polgárházban is, s nemcsak az a koszorú, a melyet egy világ kegye fon, hanem az is, melyet egy nemzet hálája nyújt felénk. Aztán a balsorssal való küzdelemben van valami lélekemelő. Ha mások szerencséjökkel dicsekedhetnek, mi sebeinket mutathatjuk föl; ha mások az európai polgárosodásnak tett nagy szolgálataikat emlegetik, mi dicsekedés nélkül elmondhatjuk, hogy századokig védtük e polgárosodást a keleti barbarismus ellen s elvéreztünk bele, ha mások dicsőségöket ragyogtatják, mi önérzetünkre hivatkozhatunk, hogy máris mennyi akadályt győztünk le s mind fennebb lobogtatjuk a nemzeti műveltség zászlóját.

Ez eszme nevében, ez érzés fölindulásai között ezennel megnyitom a Kisfaludy-Társaság XXXIV. közülését.

IV. A FORDÍTÁSOKRÓL.[12]

A mult évben élénken foglalkoztak a hirlapok költészetünk, általában szépirodalmunk bajaival. Sok régi s csak félig igaz vád újult meg és sok új és csak félig jó tanács hangzott fel. Bizonyára méltó volna mindenikkel bővebben foglalkozni. Egy széptudományi intézet, a Kisfaludy-Társaság ünnepélyes üléséhez épen illenék az ilynemű elmélkedés. De mindenik fejtegetése több időt venne igénybe, mint a mennyi egy elnöki beszédet megillet. Engedjék hát önök, hogy a sok vád és jó tanács közül csak egyet válaszszak ki, azt, mely egy idő óta élesebben kezd felhangzani s a mely társaságunkat is közelebbről érdekli.

Igen kevés eredetit írunk és igen sok idegent fordítunk. Az idegen termékek egész raja özönlött reánk s épen úgy háttérbe szorítja az eredeti műveket, mint idegenszerűvé teszi közönségünk ízlését. Ez a vád; a jó tanács pedig az, hogy fordítsunk minél kevesebbet, vagy épen ne is fordítsunk, írjunk minél több eredetit; kiadók, társaságok és közönség egyesüljenek az eredeti irodalom emelésére, egyszóval állítsunk föl az irodalomban is vámsorompót a hazai ipar védelmére az idegen ellen. De vajon alapos-e a vád s helyes-e a jó tanács?

Ha egy pillantást vetünk a mult századra s a jelen első évtizedére, úgy találjuk, hogy ez időkben nemcsak hogy aránylag sokkal többet fordítottunk, hanem eredeti irodalmunk sem volt oly erős, mint most vagy a közelebbi évtizedekben. A XVIII. század egyik legkitünőbb prózaírója, Faludi, leginkább fordításokkal alapította meg hírét s hatott az irodalom fejlődésére. Az új próza kezdeményezője, Báróczy, kizáróan mint fordító szerepelt s Kazinczy az ő példáján lelkesülve, szintén fordításokkal fogott az ízlés és stil reformjához. A franczia iskola költői jórészt franczia művek fordítói és átdolgozói voltak. A classikai iskola egész Virágig, sőt még Virág is, ereje felét a görög és római classikusok átültetésére fordította. Legtöbb eredetiséget lyrai költészetünk mutatott fel, melynek Csokonai és Kisfaludy Sándor voltak legkiválóbb képviselői. Dugonics regényei- és színműveinek nagy része átdolgozás, s míg Fáy és Jósika föl nem léptek, majdnem kizáróan idegen regények fordításával táplálkoztunk. A szinpad is hasonló képet nyujt. Katona és Kisfaludy Károly előtt leginkább fordítások- és átdolgozásokból telt ki szinházaink műsora, s a mi mint eredeti szerepelt, az sem igen volt több idegen drámák szolgai utánzásánál. Tudományos irodalmunkban még kevesebb eredetiség volt, mint költészetünkben. Azonban szépirodalmunk néhány évtized alatt erős, mondhatni, rohamos fejlődésnek indult. A költészet minden ága felvirult s a tudomány nyomósabb mívelése is megkezdődött. A fordítások száma szaporodott ugyan, de viszonyunk a külföld irodalmához lényegesen megváltozott. Irodalmunk, különösen költészetünk nem volt többé a külföld visszhangja; vettünk és folyvást veszünk ugyan onnan hatást, de az öntudatra ébredt nemzeti génius vezérel bennünket.

Épen azért nincs ok az aggodalomra. Hogy e fordítások háttérbe szorítanák az irodalmat, nem való. Egyetlen eredeti írónk sem vált fordítóvá a nagyobb dicsőség vagy anyagi haszon reményében. Egy-egy sikerült eredeti mű sokkal több vevőre és olvasóra talál, mint akármely idegen remek fordítása, melyet a közönség egy része eredetiben is ismer. A fordítások csak nagy ritkán érnek második kiadást, míg a jobb eredeti művek gyakrabban s régibb kitünő íróink folyvást újabb meg újabb kiadásban jelennek meg. Bizonyára az eredeti irodalom emelésére minden lehetőt meg kell tenniök egyeseknek és a Társaságnak, de mindig csak az irodalom valódi érdeke szempontjából. Eredeti művet csak azért írni, nyomatni, megvenni, olvasni, mert eredeti, habár keveset vagy épen semmit sem ér, nem lehet se egyesek, se társaságok feladata. Csak helyeselhetni, ha egy társaság alakul, mint a Petőfi-Társaság, oly czélra, hogy csak eredeti jobb műveket adjon ki; de vajon azért a Kisfaludy-Társaság kitörülje-e alapszabályaiból azt a pontot, mely az ó és újkor remekírói fordítását is feladatául tűzte; vajon az Akadémia és természettudományi társulat, melyek a tudományt nemcsak mívelik, hanem terjesztik is, lemondjanak-e arról, hogy a magyar tudományos irodalom hézagait koronként a legjobb külföldi munkák fordításával pótolgassák? A fordítás elvi ellenzése a csak magyarul olvasó közönséget elzárná az európai szellem áramlataitól, elszigeteltségbe sülyesztené; az eszme egyike azon nálunk divatos eszméknek, melyek valamely képzelt vagy valódi állami, társadalmi vagy irodalmi bajt úgy akarnának megorvosolni, hogy még nagyobb baj keletkezzék belőle.

Az európai nemzetek között sohasem volt erősb a solidaritas és mégis kifejlettebb a nemzeti egyéniség megőrzése és kifejtése, mint századunkban. Mindkét eszme és érzés a keresztyén polgárosodás gyümölcse, melyet a renaissance hatása alatt képződött műveltség érlelt meg. A keresztyén vallás nem kötve magát nemzetiséghez, mint az ó-kori vallások, úgyszólva egy nagy családdá fűzte össze a nemzeteket; az egyéni szabadság vágya és joga, mely az ó-korban oly fejletlen volt, mint a keresztyén eszmék fejleménye, nemcsak a társadalomban és államban érvényesült, hanem a nemzeteknek egymáshoz való viszonyában is, mert a nemzetiség, mint Eötvös mondja, nem egyéb, mint az egyéni szabadság alkalmazása egész nemzetekre. A két eszme és érzés valódi vagy látszó ellentéteinek kiegyenlítése a jelen és jövő század feladata. Az irodalom mindkét eszmét folyvást táplálta, fejlesztette s a fordítások nem csekély szerepet játszottak a fejlődés műfolyamában. Midőn a szent könyv minden nyelvre lefordíttatott, midőn az ó-kori remekírókat minden nemzet tanulta és fordította, mindkét eszme még élénkebb kifejezést nyert s azóta minden nemzet kölcsönös hatással van egymásra az irodalom terén is, átveszik, kicserélik egymás eszméit, fordítják egymás műveit. Valóban, a fordítások egyaránt kifejezik a közösség és nemzetiség eszméit s egyszerre mindkettőnek szolgálatot tesznek. Hirdetik, hogy az európai emberiség műveltsége közös alapon nyugszik, de egyszersmind mindenik nemzet saját nyelvén műveli magát s azt használja a kölcsönös hatás eszközéül is.

A leggazdagabb irodalmak sem lehetnek el fordítások nélkül. Az ó-kori remekírók fordításával maig sem hagyott fel egyetlen nemzet sem, az újabb remekírók művei vagy a nagyobbszerű tudományos munkák fordításai többé-kevésbbé megtalálhatók majd minden nemzet irodalmában. A német irodalom e tekintetben a leggazdagabb s a mit Goethe a világirodalom alatt értett, itt ment leginkább teljesedésbe. Az angolok szintén átültették irodalmukba a szárazföld legkitünőbb irodalmi és tudományos termékeit, sőt a francziák is, a kik nemzeti önérzetökben oly kizáróak, újabban sokkal nagyobb szorgalommal foglalkoznak idegen irodalmakkal, mint régebben s legnagyobb ellenségök, a németek irodalmát kiválóan tanulmányozzák és fordítanak belőle. Csak mi magyarok akarnánk elzárkózni s eredetiségünk zsirjába fuladni? Mily gyermekes eszme, mily korlátolt felfogás! A fordításnak és átdolgozásnak elvi ellenzése nemcsak műveltségünknek ártana, hanem ártana nemzetiségünknek is, mert a fordítás a nemzetiségi eszme kifolyása és gyengítése az idegen nyelv beolvasztó erejének.

Azonban nem tagadhatni, hogy a fordítások ellen emelt panaszokban van valami igaz is. Sok olyat is fordítunk, a mi elmaradhatna, sőt el kellene maradnia, s a mi jót is fordítunk, nem mindig fordítjuk jól. Hanem ennek gyógyszere nem az elvi ellenzés álláspontja, hanem az a régi jó tanács: jót és jól. Valóban, ha jót és jól fordítunk, nemcsak apadni fog fordításaink száma, mert jól fordítani nem könnyű, hanem gazdagodni fog az irodalom is, mert a jó művek jó fordítása irodalomtörténeti mozzanat is lehet és mindenesetre a jó fordításban mindig van valami eredeti is. A franczia kritikusok úgy emlegetik Amyot Plutarch-fordítását, mint a mely elősegítette a franczia műpróza megalakulását; az angol és német irodalomtörténetírók mint nevezetes mozzanatot jegyzik fel Pope és Voss Homér-fordítását; Herder népballada- és dalfordításai fordulatot idéztek elő a német lyrában; a német romantikusok műfordításaikkal majdnem többet hatottak irodalmukra, mint eredeti műveikkel; Shakspere fordításának hatását nemcsak a német, hanem a franczia irodalom is érezte. És nálunk Kazinczy műfordításainak hatása nem volt-e nagyobb eredeti műveinél s Arany műfordításaiban nincs-e eredetiség?

Kazinczy és Arany! E két név egy egész irodalmi század küzdelmét, kiinduló és végpontját jelöli, két ellentétes elv és rendszer képviselője költészetünkben és műfordításunkban egyaránt, de mindkettő egyszersmind áldása és dicsősége korának.

Kazinczy az ó- és újkor remekei fordításával kiemelte irodalmunkat sülyedtségéből, példát adva a költészet és próza különböző és saját nemeire. Új eszmék és érzések légköre támadt s megindult az ízlés és nyelv reformja. A példányok varázsa eredeti irodalmat teremtett s a kicsinyes műfordítói gond nagy művek szülő anyja lett. Kazinczy folyvást hirdette, hogy az írónak nemcsak tolla van, hanem ecsete, vésője és hangszere is; hogy a mondatnak nemcsak értelmének kell lenni, hanem idomának, színének és zenéjének is. Ki akart fejezni minden eszmét és érzést, melyeket az újkor szült s megkísérlette a kifejezés minden módját, melyekre a régiség példát adott. Óhajtotta, hogy úgy tudjunk beszélni és írni, mint a görög Athén csarnokai alatt, a latin Róma fórumán, mint a franczia Páris szalonjaiban s a német Weimar falai közt, és nemcsak úgy, hanem a mennyire lehet, oly módon is. Ez utóbbi pontban volt tévedése, mert idegen nyelvi szépségeket is igyekezett átültetni irodalmunkba, a helyett, hogy azokhoz hasonlókat fejtett volna ki nyelvünkből. E tévedését, melyet az újabb nyelvészet annyi kárörömmel emleget, mennyire ellensúlyozza az a nagy érdeme, hogy felköltötte a stil- és formaérzéket, hogy példát adott, s részben nagy sikerrel, a stil különböző nemeire s költői nyelvünk és műprózánk oly fejlődését indította meg, mely csakhamar a tökély magas fokára emelte nyelvünket. Vörösmarty Kazinczy tanítványa volt, de stilje már művészi idegenszerűség nélkül. Összeolvasztotta a régi és új nyelvet, egyesítette a művészeti és nemzeti géniust.

Midőn Arany föllépett, már megalakult újabb költői nyelvünk s a műfordításban is kezdettünk felhagyni azzal a móddal, hogy az idegen műremeket némi idegenszerű jellemzetességgel tükrözzük vissza. S mégis föllépte a fejlődés, a tökély újabb lépcsőjét jelölte. Géniusa a nép- és régi nyelvből, melyeket senki sem ismert jobban nála, új költői bájt fejtett ki, a szókincs, szólásmód és fordulatosság kimeríthetetlen gazdagságát árasztotta el művein, s mint fordító megmutatta, hogy mi a fordításban az eredetiség. A mit Goetheből, Burnsből, Shakspereből és Aristophanesből fordított mind olyan, mintha a nagy írók magyarul írták volna. Fordításai mint eredeti művek hatnak reánk. Nemcsak a gondolatot és árnyalatait tükrözik vissza, hanem a kifejezés és nyelv bájait is; a mi a német, angol és görög költőben a fenség és kellem, a páthos és gyöngédség, a komikum és humor kifejezése, azt mind megtaláljuk fordításában a magyar nyelvből kifejtve s mintegy újra teremtve. Fordításaiban néha nyelvünk bájainak oly árnyalatai is feltünnek, melyek eredeti műveiben hiányzanak, s azért épen oly gyönyört nyujtanak és épen oly méltók a tanulmányra, mint eredeti művei.

Ime, e két nagy példa bizonyságul arra, hogy mily kiváló helyet foglal el a fordítás az irodalomban. Nemcsak tartalommal gazdagítja azt, hanem műformákkal is, nemcsak ízlésünk nemesbítésére, látkörünk szélesbítésére hat, hanem az eredeti nyelvművészet emelésére is. E szempontból tekintve a fordításokat, bizonyára hibáztatnunk kell azt a sok gondatlan fordítást, melyekkel el van árasztva irodalmunk s melyek épen úgy zavarják élvezetünket, mint idegenszerűséghez szoktatják nyelvünket. Mindez nem Kazinczy iskolájának folytatása, mint sokan hiszik. Kazinczy, mint maga mondja, tudva-akarva botlott, megkisértve némely idegenszerűség átültetését, melyeket szükségeseknek hitt. Az a műgond iskolája volt, mely tudva tévedett és tévedni akart; ez a gondatlanság iskolája, mely akaratlanul téved, bár nem akarna tévedni. De a gondosabb, az úgynevezett magyaros fordításnak is megvannak a maga örvényei. Némelyek elégnek hiszik, ha fordításuk nyelvtanilag hibátlan, habár hiányzik belőle az erő és kellem, vagy nagyra vannak vele, ha minél több régies vagy népies kifejezéssel pompázhatnak, akár van szükség rájok, akár nincs. «In vitium ducit culpæ fuga, si caret arte». – mondja Horatius. S valóban kerülve az idegenszerűséget, nem egyszer oly magyarosságba esünk, mely nem felel meg se a műnemnek, se a hangulatának. Ide járul még egy más körülmény is, mely szintén könnyen félrevezetheti a műfordítót. Már évek óta feladtuk az alakhoz szorosan hű műfordítás elméletét, melyhez régibb íróink annyira ragaszkodtak. Semmi esetre sem hibáztatjuk, sőt bizonyos esetekben megköveteljük, hogy a fordító híven tartsa meg az eredetinek alakját, de épen nem veszszük rossz néven tőle, ha az eredeti külalakot nem mindig tartja is meg, s olyannal helyettesíti, mely nyelvünkön szokottabb s amahhoz hasonló hatású. Bizonyára bajos volna Horatius ódáit magyar népdal-rhythmusban fordítani, de Homert vagy Firduzit miért ne kisérelhetnők meg a magyar Sándor-versen? De ha ezt teszszük, vajon helyes-e még többet is tennünk s úgy fordítunk, hogy – a mint egykor Arany mondá nekem – érezzék rajta az alföldi bunda szaga?

De mind e megrovás csak a szélsőségeket illeti. Hála Istennek, vannak műfordítóink, a kik sikerrel, sőt olykor kitünően fordítanak s közülök a kiválóbbak épen Társaságunk tagjai. Néhány évtized alatt Társaságunk Shakspere és Molière összes műveivel ajándékozta meg a nemzetet, a _Nibelungenlied_ és _Don Quijote_ sikerült fordítását szintén társaságunk adta ki; innen vette a közönség Sophokles, Calderon, Moreto, Corneille, Racin és Puskin némely műveit is. Újabban Plautus és Milton, Moore és Schiller fordításai vannak készülőben s reményünk van még többekhez is, mert mi nem vagyunk a fordításoknak elvi ellenzői, sőt elvi pártolói vagyunk, s azt hiszszük, hogy ezzel a közműveltséget és nemzetiséget épen úgy szolgáljuk, mint eredeti kiadványainkkal.

Vajha az évek során minél több ó- és újkori remekírót ültethetnénk át nyelvünkre. Minden esetre Társaságunk szűk anyagi körülményei között is minden lehetőt megtesz e czél elérésére és számít a közönség támogatására. Ez óhajtás, e remény, ez igéret nevében megnyitom a Kisfaludy-Társaság XXXV. közülését s üdvözlöm a tisztelt közönséget, mely oly nagy számmal, oly szives részvéttel tisztelt meg bennünket.

V. A KÖLTÉSZET LÉNYEGÉRŐL.[13]

Társaságunk mintegy folytatása az Aurora-körnek. Kisfaludy Károlynál, mint az Aurora szerkesztőjénél, gyakran összejöttek barátai és dolgozótársai. Felolvasták egymásnak dolgozataikat, megbirálták egymást s megvitatták az æsthetika és irodalom főbb kérdéseit. Kisfaludy halálával a hű társak tovább is fentartották az Aurorát, nem hagytak fel összejöveteleikkel s egy pár év mulva megalapították a Kisfaludy-Társaságot, a hol a közönség előtt folytatták, a mit eddig magánkörben tettek. Valóban havi üléseinken mi is felolvassuk egymásnak dolgozatainkat, megbíráljuk a kiadásra szánt műveket s vitatjuk az æsthetika és irodalom főbb kérdéseit. Sőt ünnepélyes közülésünkön sem igen teszünk mást. Épen azért csak a hagyományos szokást követem, ha elnöki megnyitó beszédemben költészetünk jelen állásáról elmélkedve, egy pár oly eszmét igyekezem fejtegetni, a melyek minden esetre időszerűek s nem méltatlanok a figyelemre.

Költészetünk tizenöt év óta sok változáson ment át. Sok tehetséges munkást vesztettünk, sőt egy pár oly költő is kidűlt sorainkból, a kik nemcsak koruknak voltak díszei, hanem költészetünknek is örök díszei maradnak. Bizonyára új jeles tehetségek is merültek fel s épen nem panaszkodhatni, hogy a szépirodalmi munkásság szünetel. De ha összehasonlítjuk a multat a jelennel, különbségek tünnek fel, oly különbségek is, a melyek egy vagy más irányban aggodalomra adhatnak okot. A mult század közepe óta, a midőn költészetünk újra föléledt, egész az újabb időig folyvást a költők bizonyos csoportozatait szemléljük, a kiket közös eszme fűz össze, közös eszmény lelkesít. Bessenyeit, a ki a XVIII. század franczia eszméit és ízlését olvasztja össze a magyar hazafisággal és költői lelkesedéssel, egész csoport követi. Virág és Berzsenyi nagy sikerrel folytatják Baróti Szabó kezdeményét s vezéreivé emelkednek mindazoknak, a kik az ó-világ classicismusában találják eszményöket. Kazinczy mint költői nyelvünk és ízlésünk megújítója szintén a classicismusból indul ki, de már Goethe és Schiller hatása alatt és áthajolva a modern műformákhoz is, egy egész iskolát alapít. Kisfaludy Károly, Vörösmarty és az egész Aurora-kör az európai romantikából véve ösztönt, s a hazai történelemből és közéletből merítve lelkesülést, nemzetibb irányt adnak költészetünknek. Petőfi és Arany egy új nemzedék élén egyenesen a népnemzeti elemet veszik alapul s azt tovább fejlesztve, még nemzetibbé varázsolják költészetünket tartalomban és formában egyaránt.

Most kevésbbé látunk ily csoportosulást, ily küzdelmet és fejlődést. A csoportokat többé-kevésbbé egyének váltották föl, a kiket inkább személyes rokonszenv fűz össze, mint közös elv és eszmény. Bizonyára ez még magában épen nem akadályozza a jeles művek keletkezhetését. Hisz a multban Kisfaludy Sándor, Csokonai, Katona nem tartoztak valamely csoportozathoz, iskolához s mégis kitünő műveket alkottak. Nem is annyira ez, mint más oldalról merülhetnek fel aggodalmak, kivált ha nem egyes kivételekre tekintünk, hanem a közáramlatot vizsgáljuk. A költők egyéni elszigeteltsége igen kedvez az egyéni egyoldalúságnak, szeszélynek, sőt önkénynek, különösen akkor, a midőn nem korlátozza a közízlés kritikája. Valóban nálunk csakugyan nem igen korlátozza, mert kritikusaink nagyrészt épen úgy hajlanak az egyéni egyoldalúság, szeszély, sőt önkény felé, mint költőink. Az elvek kritikáját az egyéni nézetek kritikája váltotta fel. Nem annyira a költői művészet főtörvényei alkalmazását vagy fejtegetését szemléljük szemben az új művekkel, mint inkább az egyéni tetszés, vagy nem-tetszés kifejezését s több fejtegetést olvasunk a mellékes dolgokról, mint a lényegesekről. Ide járul még a napi sajtó növekedése, szélesebb körű fejlődése, a mely mindent magába akar ölelni s mely mindenben, még ott is, a hol nem épen szükséges, csak a gyorsaságot tartja szeme előtt. A röpke benyomást gyors ítélet követi s az egyéni tetszés korlátlansága néha egész a reclamig sülyed.

Mindezt nemcsak nálunk tapasztalhatni, hanem többé-kevésbbé másutt is. Egyik elsőrangú franczia folyóiratban a következőkép panaszkodik egy jeles kritikus: «Hajdan voltak olyan æsthetikai törvények, a melyek örök időkre látszottak szólni, mert azokat a tudós ókor szerzette. Ezek a törvények századokon át uralkodtak és senkinek sem jutott eszébe, hogy ellenök fellázadjon s ha valaki nem engedelmeskedett, az csupán tehetetlenségének volt tulajdonítható. Egy szent codexet alkottak ezek, a Parnassus törvényhozását, s a kritika nem volt egyéb, mint a jogtudományok egy válfaja: magyarázatokkal kisérte, szentesítette e törvényeket. Körülbelül ott volt a művészet, a hol a morál, szabatos theologiai szabályokból állott. De a mint az élet új szükségei, a tudomány vívmányai széttörték a theologia merev kereteit, ép úgy az új érzések, messzehatóbb eszmék, szűknek találták a hagyományos ízlés korlátait, s elvégre halomra döntötték. Ma már a művészetben nincsenek általánosan elismert törvények, nincs elvekre alapított kritika vagy legalább is a némelyektől hangoztatott elveket mások megvetőleg utasítják vissza. Az olvasók és a nézők a színházban vagy muzeumban bizvást mondogatják, hogy ez a dolog tetszik nekik, az meg nem tetszik, csakhogy még ezzel sincsenek mindig tisztában, hanem ki-ki a pillanatnyi fellobbanás hatása alatt ítél s meg sem kísérti számot adni magának fölhevüléséről, hijával levén valamely elvnek, a melyre támaszkodhatnék. Az emberek a leggyakrabban félnek véleményök nyilvánításától. Innen a kitérő itéletek, a melyekkel úton-útfélen találkozunk, a milyenek ezek: elég csinos, megjárja; semmit sem bizonyító, semmit sem tagadó ítéletek, a melyek épen elégségesek arra, hogy az ember némely ellenvéleménynyel szemben szépen meghátráljon. Ebben a bizonytalanságban és kételyben oly közönyösséghez jutunk, a melynek ægise alatt a véletlen határozza meg: mi a szép s mi a nem-szép.»