Part 12

Azonban e jelenségnek megvan a maga oka, a melyet a franczia kritikus nem fejteget. Nem egyéb az, mint visszahatás a dogmatikus kritika erőszakossága s a nemrég uralkodott iskolák túlkapásai ellen. Az oly korszak, a melyet nem igen izgatnak új eszmék és el nem ragad a küzdelem heve, nyugodtabban tekinti a dolgokat s kerülve a túlságot, másik túlságba esik. Élesen látva a merev tanok s a kizárólagos iskolák tévedéseit, hajlandó nem hinni semmi általánosban. De vajon az æsthetikai dogmatismus s az æsthetikai nihilismus között nincs-e középút? Vajon ha nem hiszünk a mindent meghatározó s nem egyszer önkényes æsthetikai dogmákban, ne ismerjük-e el azon elveket se, a melyek a költészet czéljából és természetéből folynak? Vajon a költészetnek nincs-e czélja s eszközeit a szeszély s önkény választja meg? Vajon nincs-e különbség a jó és rossz ízlés között? Bizonyára van. Mindabban, a mi az emberi szellemből foly s az emberi szellemre hat, bizonyos törvények nyilatkoznak. A költészet egyidős az emberiséggel s mindig az emberi szellem fejlődését követte. Együtt fejlődött a vallással, társadalommal, állammal és tudománynyal, hatott reájok, hatást vett tőlök, de természetét sohasem tagadta meg. Azok a nagy költők, a kik az idők hosszú folyamában műveikkel elragadták az emberiséget, több-kevesebb öntudattal vagy épen ösztönszerűleg bizonyos törvényeket követtek s azon hatásnak, a melyet valamely szép mű gyakorol lelkünkre, mindig megvan az oka, még akkor is, a mikor nem vagyunk teljes öntudatában.

Épen azért a műfajok és műformák nem a szeszély, önkény, hanem a szükségesség, a kényszerűség szüleményei, a melyeket czél- és törvényszerűség állapított meg. A lyra, eposz, dráma az idők folyamában változtak tartalomban, módosultak formában, de benső lényegök most is az, a mi volt ezer év előtt. A tragikum és komikum fogalma most sem más, mint volt Sophocles és Aristophanes idejében; csak némely vallásos, társadalmi és állami összeütközések avultak el és váltattak föl újakkal. A régi görög és latin nyelv elenyészett, barbár nyelvek szorították ki helyökből, de e barbár nyelvekben lassanként a nyelvművészet és rhythmus ugyanazon törvények szerint fejlett, a nemzeti sajátságokhoz idomulva. A költészet alapjában mindig ugyanaz, de folyvást újjá szüli magát, vénül és megifjodik, elhamvad, mint a Phönix-madár, de hamvaiból új életre kel s az ég felé csattogtatja szárnyait. A polgárosodás romjai alá temetkezik, de együtt ébred az új polgárosodással, új színt vált, formái módosulnak, sőt új formákat teremt, de mindig természete törvényei szerint. A lángész tulajdonkép nem egyéb, mint a törvények kijelentője s hogy bibliai kifejezést használjak, nem azért jő, hogy eltörülje a törvényeket, hanem hogy betöltse. A költészet legvirágzóbb korszakai azok, a melyek e törvényeket legtisztábban, legtöbb alkotó erővel testesítik meg műveikben, s a hanyatlás korszakát épen az jellemzi legjobban, hogy e törvényeket félreismeri, egyoldalúan vagy épen balul magyarázza, az eszközt összetéveszti a czéllal, a mellékest a lényeges fölibe emeli s puszta formalismusba sülyed. De az örök törvények lassanként visszanyerik uralmukat s háttérbe tolják az ideiglenes divatokat. E törvények kutatása, megfigyelése a műphilosophia feladata; e törvények értése vagy érzése a jó ízlés sajátsága. S elvégre bármennyit kétkedjünk, annyi mindenesetre bizonyos marad, hogy minden törvény és szabály elvetendő, a mely ellenkezik a költészet czéljával, hirdessék a bár dogmatikus kritika vagy a költői iskolák legtekintélyesebb képviselői s minden oly mű hibás és hideg, a melyben nem emelkedik elég érvényre a költészet lényege, bármily csillogó pompában jelenjék is meg.

De mi a költészet lényege, mi tulajdonkép a költészet? Néhány szóval is megmondhatni. A költészet a természet és az emberi szív eleven és szabatos rajza, különösen az emberi szívé. E tekintetben felülmúl minden más művészetet. A képzőművészetek csak a színt és alakot utánozhatják s az emberi szívből csak annyit adhatnak, a mi egy pillanatra az arczon, mozdulaton visszatükröződhetik. A szív egész birodalma csak a költészeté; az emberi jellem benső mivoltát, bonyolult szerkezetét, átalakulásait, a szenvedélyek sok fajú fejlődéseit, az érzések röpke hangulatát, mély felindulásait csak a költészet tükrözheti vissza. Övé az ember egész külső és belső világa, övé minden, a mi a természetben kedélyünkre hat, földeríti, lelkesíti, szomorúságra hangolja, búskomorságba sülyeszti. Övé az ember összes viszonya az Istenhez, társadalomhoz, államhoz, tragikai és komikai küzdelmei bölcsőtől a sírig, övé a múlt, a melynek szülötte a jelen, övé a jelen, a mely a jövendő anyja, övé a jövendő, melyet sejtelmeivel és álmaival érint. Képes-e mindezt rajzolni a költő, ha nem vizsgálta, ha élményeivel vagy tanulmányával nem közvetítette? Nem fogja-e megsérteni művészete legfőbb törvényét, ha hűtelenül rajzolja az ember kül- és belvilágát? Régi igazság, hogy csak az hat a szívre, a mi szívből foly és a szívet híven rajzolja. Még az oly műfajok is, a melyek ki vannak véve a physikai törvények alól, mint a népmesék, mondák s más phantastikus művek, az erkölcsi törvények uralma alatt állanak s az emberi szív rajzát nyújtják. A lyrai költő nem fog mélyebben hatni reánk, bár legszebben verseljen, bár pazaran áraszsza képei gazdagságát, ha szenvelgést érzünk ki belőle, vagy ha a szív állandó érzései helyett csak hóbortjait zengi. A drámaíró meglephet bennünket leleményességével, technikai készségével, látványaival, de sohasem fog igazán elragadni, ha személyei bábok s nincs rajtok Isten képe, tudniillik a lélek küzdelmeinek hű kifejezése. A regényíró jó elbeszélő lehet, tudhat élénken szinezni, szórhatja elmés ötleteit, kalandot kalandra halmozhat, s mégis lehangolva teszszük le könyvét, ha mint álmodozó lázbeteg, elferdíti a társadalmi viszonyokat s eltorzítja az embert. Minden költői mű mélyebb és tartósabb hatása attól függ, hogyan tudta rajzolni az embert s csak azok maradnak fenn és szállnak nemzedékről-nemzedékre, a melyek a költészet e legfőbb törvényének leginkább megfelelnek.

A költészet mindenesetre az emberi élet hű, de eszményített rajza s még a legtulzóbb realista sem lehet el az eszményítés bizonyos foka nélkül. Mindamellett semmi sem adott annyi okot a félreértésre költőknek és közönségnek egyaránt, a legrégibb időtől a legújabbig, mint épen az eszményítés, sőt sokszor a naturalismus nem egyéb, mint visszahatás az elfajult eszményítés ellen. Vannak sokan, a kik a határozatlant, a ködöst vagy az életnek épen ellentétét, a nem létezőt tartják a legemelkedettebb költészetnek. Előttök nem az a költészet, a mely a szív rejtélyeit igaz vonásokkal igyekszik feltüntetni, hanem az, a mely fellegvárakat alkot a semmiségben. Pedig a költészet leglégiesebb alakjai is csak úgy hatnak, ha emberi vonással vannak felruházva s a képzelem legmagasabb szárnyalása sem más, mint az emberi lét fenséges megvilágítása. Igaz nélkül nincs valódi szép. Nem hiába emlegette oly sokszor Lord Byron az _igaz_ kifejezést, nem hiába hirdette Arany: költeni s mégis igaz maradni, ez a nagy feladat, a melynek megoldásától függ a költői siker. Ide pedig leginkább két út vezet, az őszinteségé és komolyságé. Ha csak abból költünk, a mit átéreztünk, átéltünk, tapasztaltunk vagy tanulmányunk által behatóan közvetíteni tudtunk, már a siker felét bírjuk, mert könnyebben lehetünk elevenek és szabatosak, a mi a költői hatás legfőbb eszköze. Ha komolyan veszszük a költészet czélját és feladatát, könnyebben legyőzhetjük a hiúság és szeszély ingereit s képesebbek leszünk a való dicsőség keresésére, inkább fogjuk érezni, hogy nem a henye lelkek mulattatói vagyunk, hanem az élet fenkölt magyarázói s mély részvétű vigasztalói. S épen nem fogjuk sajnálni művünktől a fáradságot, mert a könnyű nehéz; és meg fogjuk tartani a mérséklet és jó ízlés határait még a komikum és humor legmámorosabb perczeiben is, mert jól mondja a költő:

A bolondot, ha bolondoz, neveti a sokaság, De ha okos nincs szavában, időt vele te ne tölts.

Bizonyára igazságtalanság volna azt állítani, hogy napjaink költészetéből hiányoznék minden őszinteség és komolyság s költőink nem az emberi szív rajzára törekednének. De vajon mondhatni-e, hogy általában véve az őszinteségnek és komolyságnak legmagasabb fokai felé törekszünk s az emberi szív rajzában gyakran meg nem zavarna bennünket szeszélyünk, sietségünk, a könnyű siker, a közönség kényeztetése s a kritika elvtelensége? Mondhatni-e, hogy műveinkben a mellékes csak ritkán vesz erőt a lényegen s mindig helyesen magyarázzuk a költészet legfőbb törvényeit? A költők egyéni egyoldalúsága, önkénye, a kritikusok puszta egyéni tetszése nem oly jelenségek-e, a melyek aggodalomra adhatnak okot? Nem szükséges-e minél többször emlegetnünk, hogy az egyéni hajlamok és nézetek felett van valami általános is? Nem szükséges-e ismételnünk, hogy a költészet czélját és természete törvényeit még a lángész sem változtathatja meg? S honnan hangozhatnék méltóbban e szó, mint a Kisfaludy-Társaság szószékéről? Ötven év óta Társaságunknak tagja volt minden nevezetesebb magyar költő és műbiráló. Újabb költészetünk dicsősége Társaságunknak nevéhez van kötve. Nagy emlékek intenek felénk, hogy ne feledkezzünk meg hivatásunkról. De másfelől néhány év óta a közönség áldozatkészsége gyakrabban fölkeresi s támogatja Társaságunkat. Kötelességeink teljesítésével tartozunk meghálálni ez áldozatkészséget.

Épen azért legyen szabad a mult nagy emlékeire hivatkozva s a jövő szép reményeit táplálva, nyitnom meg a Kisfaludy-Társaság XXXVIII. közülését s üdvözölnöm a tisztelt közönséget.

VI. IRODALMUNK BEFOLYÁSA NEMZETI FEJLŐDÉSÜNKRE.[14]

Mai közülésünk fő tárgya Szemere Pál emlékének megujítása, születésének századik évfordulóján. Elnöktársam, Szász Károly fog emlékbeszédet tartani e kitünő íróról, a ki három-négy irói nemzedék küzdelmeiben vett részt s Társaságunknak legrégibb tagjai közé tartozott. De legyen nekem szabad mintegy bevezetésül, ha futólagosan is, arról elmélkednem, hogy egy század óta mily befolyással volt irodalmunk nemzeti fejlődésünkre s e szempontból mily feladatok várnak reá a jelenés jövőben.

Az emberiség és nemzetek életében minden tett, intézmény, változás, előbb mint érzés és eszme jelentkezik a költők lantján s a nagy gondolkozók könyveiben. Innen az a nagy befolyás, melyet az irodalom gyakorol az emberi és nemzeti fejlődésre. Az irodalom mindig hű tükre a jelen küzdelmeinek és jelzője a jövő átalakulásainak. Alig érhet nagyobb csapás valamely nemzetet, mintha irodalma kezdi veszteni hatását fejlődésére vagy egészen elnémul. A XVIII. század első felében ily csapás érte nemzetünket: irodalmunk elnémult. E jelenségnél semmi sem fejezte ki kiáltóbban a nemzeti szellem hanyatlását, a melyet politikai és társadalmi okok idéztek elő. Alkotmányunk holt formáiból kihalt az élet s az éledő műveltség akarva-akaratlan, idegen nyelv és érdek szolgálatába szegődött. Hanyatlásunk, sőt aljasodásunk szégyenét és fájdalmát egy pár költő kezdé érezni mélyebben s 1772-ben újra megszólalt irodalmunk, hogy többé soha el ne némuljon, hanem folyvást éleszsze, sőt újjá szülje társadalmi és politikai életünket. Bessenyey György szóval és tettel egyaránt hirdette, hogy egyesek kiművelhetik ugyan magokat idegen nyelv és irodalom segélyével is, de egy egész nemzet csak saját nemzeti nyelvén lehet művelt. Jelszava, példája követőkre talált. Iróink száma növekedett s a nemzeti műveltség köre szélesbült. A mozgalmat II. József rendszabályai is élesztették. Németesítő rendszere a nemzetiség eszméjének fejlődését segítette elő, szabadelvűsége az újkori eszmék terjedését. De a nemzetet a két áramlat egyike sem hatotta át mélyebben. Az 1790-iki országgyűlés visszaállította ugyan az alkotmányt s újabb törvények sánczaival vette körül, de keveset tőn a nemzetiség fejlesztésére s inkább ragaszkodott az előjogokhoz, mintsem csak igen mérsékelt reformokat is létesíthetett volna. Nyelvünk a közigazgatás- és oktatásnak csak alsóbb köreiben foglalhatta el jogos helyét; Révai hiába járta be a befolyásosabb hazafiakat, hogy Bessenyey tervét egy felállítandó magyar Akadémia iránt megvalósíthassa; a megalakult magyar színtársulat hiába fordult az országgyűléshez pártolásért. A reformokra nézve sem jártak jobb idők, a már kifejlett politikai visszahatás lefejeztette vagy börtönbe záratta mindazon írókat, a kik társadalmi és politikai reformokról még csak álmodni is mertek.

A magyar közélet mindinkább elsatnyult, de annál élénkebbé vált az irodalmi mozgalom. Révai földerítette nyelvünk rendszerét, szabályozta nyelvtanunk- és helyesírásunkat; Kazinczy folytatta ízlésújítását és föllépett nyelvújításával. Ehhez járult a költők hazafi fájdalma, kétségbeesése, mely enyhet és hitet keresett és nem talált. A mult nagysága és a jelen sülyedtsége mélyen meghatotta szívöket. Kisfaludy Sándor dalai, Berzsenyi ódái, Kölcsey elegiái folyvást ébresztették a nemzetet és táplálták hazafiságát. Kisfaludy Károly és Vörösmarty még nemzetibb húrokat kezdettek pengetni s föleleveníték a mult dicsőségét, a magyar állam nagyszerű küzdelmeit. Nemzetiség, hazafiság és reform lőn az irodalom jelszava. A nemzetiség a nyelv művelésében és terjesztésében nyert kifejezést, a hazafiság a történelmi emlékek és jogok cultusában, a reform az izlés és nyelv megújításában. Mindez lassanként kihatott a társadalmi és politikai életre is. A megyék és országgyűlés termeiben visszhangra találtak az irodalom eszméi és jelszavai. A megsértett alkotmányt védelmezni kezdte a nemzet s az irodalmi reformeszméket nyomban követték a társadalmi- és politikaiak. Kazinczy és társainak félszázados küzdelme nélkül nem találtak volna fogékonyságra Széchenyi eszméi. Az irodalom és nyelv reformja nélkül lehetetlen lett volna az alkotmány reformja. Egymást szülték és egymást táplálták. Az irodalmi központtá vált Pest társadalmi és politikai központtá is lőn. Az irodalmi journalistika előkészítette a politikait; Bajza _Kritikai lap_ját és _Athenaeum_át Kossuth _Pesti Hirlap_ja követte. A mint irodalmunk köre tágult s a népköltészetből is kezdett meríteni: úgy hajlott politikai irányunk is mindinkább a democratia felé. Hogy az irodalmi, társadalmi és politikai eszmék mily szoros kapcsolatban vannak egymással, leginkább mutatja Petőfi példája, a ki a népnemzeti elemnek nemcsak æstheticai, hanem politikai oldalát is felfogta és fejlesztette. Költészetében épen úgy megzendítette a magyar népszellem eredeti naiv dalhangját, mint az európai democratia dithyrambjait s mintegy áhította, várta és hirdette a forradalmat, a mely valóban ki is tört.

Eszméink és törekvéseink sorsa többé nem az irodalomban és tanácskozó termekben dőlt el, hanem a csatatéren – és szerencsétlenül. A nemzetiség eltiporva, a hazafiság üldözve s minden reform ellenünk fordítva. A mély csendben először is az irodalom szólalt meg, hogy tájékozza magát és nemzetét. Óvatosan és szerényen szólt, de magát meg nem alázva. Többet gondolt és érzett, mint a mennyit kimondott, de a mit elhallgatott, azt sejtetni tudta. Szilárdan ragaszkodott törekvései jogfolytonosságához, de más hangulatban, mint ezelőtt egy évtizeddel. A büszke remények és vágyak lázát mélabús emlékezés váltotta fel s a tévedések is feltünedeztek. A nyelv, irodalom és alkotmány reformja nem ismert korlátokat s többé-kevésbbé a forradalomig emelkedett. Talán többet változtattunk nyelven, irodalmon és alkotmányon, mint kellett volna. A nyelvújításnak nem voltak-e meg oly túlságai, mint a politikai radicalismusnak s költészetünk népiességének olynemű kicsapongásai, mint a democratikai törekvéseknek? Először is az irodalomban mutatkoztak a visszahatás némi jelenségei. Korlátoztuk a nyelvújítást a nélkül, hogy valóságos vívmányait megtagadtuk volna; a költészetben tovább is a népnemzeti elemre támaszkodtunk, de több ízlésre és tisztább formákra törekedve. Tanultuk a régi nyelvet és írókat, a kiknek műveit új kiadások hozták forgalomba s kiváló előszeretettel fordultunk a magyar történelmi tanulmányokhoz, hogy enyhet, erőt merítsünk belőlük, hogy visszavarázsoljuk kedélyünkbe a nyugalmat apathia, a hitet rajongás, az önbizalmat vakmerőség, az erélyt elbizottság nélkül. A nemzetiség és hazafiság meg lévén fosztva minden állami segélyforrástól, nem maradt más tér, mint az irodalmi és társadalmi. A társadalmi erőnek irányt adni, az irodalmi munkásság útjait, vezéreszméit kijelölni a kor legfontosabb kérdésévé emelkedett s meg volt bizonyos politikai fontossága is, a mennyiben a szenvedőleges ellenállásnak némi cselekvő erőt is kölcsönzött. E két tér iránya, munkássága készítette elő és termékenyítette meg ébredni kezdő politikai mozgalmainkat is. A nagy küzdelem, a mely a politikai téren kifejlett, szintúgy össze akarta kötni a multat a jelennel, szintúgy a jog és reform folytonosságából indult ki, mint az irodalmi, szintúgy kibékíteni igyekezett az ebből folyó ellentéteket s Deák Ferencz, a ki e nagy küzdelmet győzelemre, kiegyenlítésre, alkotmányunk visszaállítására vezette, szintúgy kifejezése volt a magyar faj legnemesebb sajátságainak, mint Arany János az irodalomban.

Íme, néhány vonással egy egész század története. Mint minden léteért küzdő nemzeté, a mi irodalmunk is leginkább a nemzeti törekvések és küzdelmek kifejezése. Jól mondja Toldy, visszatekintve a multra, hogy «a magyar irókat legfőkép a hazafiság vezette, életük feladata a magyar nyelv művelése és terjesztése volt s mindkettőt nem mint végczélt tekintették, hanem mint eszközt a nemzetiség, s ha lehet, a magyar állam fölelevenítésére. Erre törekedtek nagyok és kicsinyek, ez tette a magyar írókat, erőseket és gyöngéket testvérekké s mint az első keresztyének, bátorították, lelkesítették egymást azon büszke önérzetben, hogy végre is ők fogják a nemzetet életben tartani, a míg eljő a politikai ébredés s üt a felszabadulás órája». Fény nevükre, áldás porukra s mi hű utódok, kövessük dicső elődeink nyomdokait. Ha ők egész lélekkel küzdöttek az elhanyatlott magyar állam fölelevenítéseért, nekünk is szintoly lelkesedéssel kell hatnunk a már fölelevenült magyar állam megerősítésére. Az állam főereje a polgárok erényében, műveltségében és vagyonosodásában áll e tulajdonok egymás szüleményei s mindig szoros kapcsolatban vannak azzal a szellemmel, a mely az irodalomban uralkodik. A régi magyar irodalom felköltötte a szunnyadó hazafiságot, a mult nagyságára s a jelen szégyenére hivatkozva. Ma már minden magyar szívben hazafiság dobog, de bonyolult viszonyaink között nem mindig biztos, tárgyaira és irányára nézve. Az idegen befolyás és önkény ellen megszoktuk az erélyes védelmet és ellenállást, de egy pár század óta csak szűkebb körben kormányozhatván magunkat, a nagyobb körű, az állami önkormányzatot még csak most tanuljuk s itt minden ballépés végzetes lehet. A válságos pillanatokban nem hiányzik lelkesedésünk egész a feláldozó hősiességig; de a modern polgár mindennapi erényeit, a munkát, szorgalmat, türelmet, kitartást és takarékosságot még kevéssé tudtuk elsajátítani. Államunk és társadalmunk még folyvást egy nagy átalakulás hullámai között hánykódik, alkotó elemei részben csak most mennek át azon a vegyi bomláson, a melyen Európa szerencsésebb nemzetei már régen átestek. A régi hazafiság nemzeties elemeinek ép úgy össze kell olvadniok a modern állami és társadalmi élet követelményeivel, mint az irodalomban a népnemzeti elemnek a szélesebb látkör európai eszméivel. S a nemzetiséggel sem vagyunk máskép. A régi magyar irodalom felköltötte a nemzetiség eszméjét, érzését, visszahódította az elnémetesedett aristocratiát, kiművelte a nyelvet, hogy az elfoglalhassa helyét a közigazgatás- és oktatásban. Ma már nem lehet panaszunk a felsőbb osztályokra, a mellett nyelvünk az állam nyelvévé vált, de az állami és társadalmi intézmények még magokban nem biztosíthatják eléggé a nemzetiséget; az irodalom varázsa, a tudomány súlya az, a mi leginkább biztosít, hódít és fejleszt. S épen e körülmény, a jelen és jövő írói nemzedéke elé oly feladatot tűz, a melyet a régibb írók csak részben teljesíthettek.

Irodalmunk a mult század végén a nyelvművelésből indult ki s a jelen század első évtizedeiben is csak a költészetet s a műpróza oly fajait művelte, a melyek a nemzeti szellemre legközvetlenebbül hatnak; de a tudományt irodalmi formában kevésbbé dolgozta föl s kivéve a nyelvészetet, még kevésbbé művelte önállóan. Maga az Akadémia is megalakulásakor inkább csak a nyelv és irodalom akadémiája volt, mint a tudományoké. S ez nem lehetett máskép. A költészet és műpróza állami támogatás nélkül is felvirulhat, a tudomány kevésbbé: minden esetre pénzbe kerül. Mindenütt Európában az állami és társadalmi fensőbb tanintézetek, egyetemek a tudomány művelésének tüzhelyei. Nálunk az újabb időkig nem igen voltak ilyen intézetek, s a mik voltak, elhanyagolva, sőt megbénítva, csak tengődhettek. Azonban egy pár évtized óta egyesek s az Akadémia folyvást erősbödő tudományos törekvéseit mindinkább támogatják az állami fensőbb tanintézetek s a magyar tudományosság terén máris oly élénk mozgalmat tapasztalunk, a minő az irodalmi volt e század első évtizedeiben. Az irodalom mellett, a mely fényes multtal dicsekedhetik, a tudomány kezdi elfoglalni helyét, a mely szintén nagy jövőt igér. A mint az irodalom felköltötte a nemzeti szellemet, fölelevenítette az elhanyatlott magyar államot s hatott fejlődésére: úgy fogják a történelmi, politikai, társadalmi és természettudományok mindinkább erősíteni és szilárdítani államunkat és nemzetiségünket. A költészet és szoros értelemben vett irodalom azért nem szorul háttérbe, épen úgy táplálója lesz a nemzeti szellemnek, kifejezője a társadalom vágyainak és küzdelmeinek, mint eddig, sőt erőt merít a tudomány fejlődéséből s visszahat reá a nemzeti genius fuvallatával; mert bár a tudomány világszerte ugyanaz, de a különböző nemzetek tudósai nemzetük geniusa szerint, a szempontok és észlelés módja tekintetében egymás kiegészítői; e mellett a tudománynak nemcsak rendszere van, hanem irodalmi formája is, a mely minden nemzet szelleméhez, szükségeihez és izléséhez alkalmazkodik. De talán mindez álmodozás? Bizonyára nem; e remények jogosultak. Nézzétek, volt-e hazánkban valaha annyi mozgalom az egyesületi téren a tudomány érdekében, művelése- és terjesztésére nézve, mint most? Hány tudományágnak van már társulata, közlönye a fővárosban és a vidéken s az irodalmi és tudományos felolvasások nem kezdenek-e a közönségnek majdnem oly szükségeivé válni, mint a szinház és hangverseny? S ott, a hol a tudomány a gyakorlati élettel legközvetlenebbül érintkezik, az ipar és gazdaság terén, nem látunk-e folyvást élénkülő mozgalmat s mult évi országos tárlatunk is nem erről tett-e fényes bizonyságot? S mindez nem örvendetes, nem vigasztaló-e?