Part 8

Azonban minderről nyilvánosan semmit sem szólott. Elnöki beszédeiben került minden élesebb irodalmi vagy politikai czélzást, sőt a Petőfi-Társaságot üdvözölte is, mint a mely a Kisfaludy-Társaságéhoz hasonló czélt tűzött ki magának; hadd induljon meg tehát a verseny a két társaság között, melyben vesztes egyik sem lehet. A legtöbbször a multakon borong s belevegyíti elegiai hangulata alanyiságát. Mindjárt első beszédében a régi jó időről emlékszik meg, mely irodalmi és politikai tekintetben nem volt oly kedvező, mint a mostani, de mégis vidámabbak voltunk. Akkor a kezdet nehézségével küzdöttünk, elmaradt, alacsony helyzetből kiindulva, folytonos haladás, emelkedés érzése lelkesített; most néha oly érzés száll meg bennünket, mintha a föld alattunk inogna és sűlyedni kezdenénk. Azonban a jelen talán jobb, mint a minőnek látszik, mit sűlyedésnek érzünk, csak megállapodás, pihenés, erőgyűjtés újabb haladásra. Azért ne csüggedjünk s törekedjünk csüggedetlen erőfeszítéssel helyzetünk javítására. Egy másik beszédében az ez időtájban elhúnyt Deákot siratja el, mint a szépirodalom kedvelőjét és pártfogóját. A harmadikban az irodalomnak fontosságát emeli ki a nemzetiség szilárdítására és fejlesztésére nézve, s ez irányban a tudományos és irodalmi egyesületek üdvös hatását s egyszersmind védi a Kisfaludy-Társaságot az ellene szórt léha vádak ellen. A negyedikben a társaság elhúnyt tagjairól emlékezik meg, különösen azokról, a kik kortársai voltak s önkénytelen kitör belőle a búskomolyság. «Nem írigylendő sors – úgy mond – magas kort érni. A koros ember élő halottnak, másvilági lénynek, hazajáró léleknek érzi magát az ifjú nemzedék körében; csak múltja van, jövője nincs, csak emlékezései vannak, reményei nincsenek. Emlékezni, csak mindig emlékezni, vajmi szomorú működése a léleknek, akár átszenvedett fájdalmakat újítson meg a visszaemlékezés szívünkben, akár elveszett öröm és boldogság idézze föl előttünk. Igazat mond Dante: «Nessun maggiore dolore che ricordarsi del tempo felice nella miseria» Hasonló hangulatú utolsó beszéde is (1879); ebben mint elnök elbúcsúzik a társaságtól s hanyatló életét emlegeti, melyet kór és betegség aláástak.

Mindezt nem szónoki hatás kedvéért szövi beszédeibe. Valóban beteges volt, szemei mind inkább gyöngültek s egy szemorvosi tekintély fölismerte rajta a szürke hályog kezdetét, megjósolta vakulását. Lukács pessimismusa mind sötétebb színben látta a jövőt. Mily szomorú évek várnak reá, öreg, vak emberre. Kezdett megbarátkozni az öngyilkosság eszméjével; eszébe jutott kedves barátja, Teleki László, a kinek szintén lehetetlenné vált az élet s nem borzadott vissza az öngyilkosságtól. Miért ne tehetne ő is úgy? Nem osztozott azok nézetében, a kik azt állítják, hogy az öngyilkosság minden körülmények közt bűn és gyávaság. Elismerte, hogy vannak esetek, melyekben csakugyan bűn és erkölcsi gyávaság az élettel együtt lerázni magunkról a mások iránti kötelességeket s a becsület vagy kegyelet tartozásait, de ez esetek egyike sem illik reá. A világon nincs senki, a ki iránt bárminő kötelezettsége lenne, nem él már senki, a kinek szeméből az ő halála csak egy könnyet is kifacsarna, csak egy percznyi szívszorulást is okozhatna. Sokáig tépelődött ily gondolatokkal s végre is elhatározta, hogy önmegadással várja be természetes halálát s addig is emlékíratai megírásában keres enyhületet. Nem írói vagy másnemű hiúság ösztönzi e munkára, hanem lelki szükség s nem annyira munkásságának terméke lesz a könyv, mint inkább maga a munkásság, erőfeszítés indoka és czélja vállalkozásának. Meg is írta tervrajzát, mely a Kisfaludy-Társaságtól kiadott _Szegedi Árvízkönyv_ben jelent meg s némi önéletrajzi töredéket is foglal magában.

E közlemény szerint emlékíratai önélet- és korrajz vegyületei lettek volna, öt részben. Az első, _Magyarország egy félszázad előtt_ czímmel, gyermek- és ifjúkora keretében a huszas és harminczas évek társadalmi, politikai és irodalmi viszonyait rajzolta volna; a második, _A forradalom előtt_, a negyvenes éveket; a harmadik, _A forradalom alatt_, az 1848–49. évek eseményeit; a negyedik _A forradalom után_ az ötvenes és hatvanas években történteket; végre az ötödik, _Egy boldog házasság története_ czímmel, házassága történetét, legboldogabb és legszomorúbb éveit. A munka terve és hozzá az előkészületek elfoglalták egész lelkét s most már közelendő vakságával is kibékűlt. Úgy hitte, hogy vaksága csak előnyös a megirandó munkára nézve, a mennyiben elméje elzárva a külvilág szórakoztató behatásaitól, inkább fog elmélyedni a múltba, s annak képeit, eseményeit, szereplőit élénkebben fölidézi emlékébe. Egy művelt fiatal embert fogadott maga mellé, a ki eljárjon hozzá addig is olvasni, a kinek tollba mondhassa levelezését s így szoktassa magát lassanként jövendő állapotjához. A munkát az utolsó részszel akarta megkezdeni, mint a melynek tartalma, tárgya minden részletében oly élénk szinekkel áll emlékében. Még egy más ok is ösztönözte, hogy munkáját a végén kezdje. «Merengeni örökre elvesztett boldogságom emlékein – úgy mond önéletrajzi töredékében – elmondani fűnek-fának s a mennyire embertársaimat fárasztani nem akarom, a néma, siket lapoknak, hogy mit bírtam, mit vesztettem e nőben, kivel együtt kimúlt életemből minden öröm, minden érdek; képét festeni, külső alakját és belső valóját, a mint bennem él, a mint zárkozott természeténél fogva csakis előttem nyilatkozott, emlékét föntartani, a mennyire írói toll és különösen az én írástól elszokott tollam arra képes; az nekem szükséggé vált, enyhíti a fájdalmat, a mely szívemet mintha szét akarná repeszteni. Ezzel a kegyelet, hála és szeretet adóját akarom leróni azon lény iránt, a ki csak nekem és értem élt s engem a legtisztább boldogsággal ajándékozott meg: erre akarnám fordítani minden erőmet, mi az aggkor; testi és lelki szenvedések után még fönmaradt.»

Azonban egyetlen részszel sem készűlhetett el, sőt a terven kívül semmit sem írhatott meg belőle. Mind készűlt hozzá s 1881-ben csakugyan meg akarta kezdeni, de folyvást gyöngűlni érezte erejét. Ez év őszén ágyban fekvő beteg is lett; unokaöcscsei híven ápolták, de ő már nem igen remélte fölgyógyulását s ünnepélyesen megígértette egyik unokaöcscsével, hogy fölbonczolva temetteti el, mert fél az élve eltemetéstől. S valóban három heti betegség után, november 5-dikén, délután négy órakor meghalt, szívszélhüdésben. Unokaöcscse teljesítette végakaratát; holtteste a kerepesi temetőben véghezment beszentelés után, unokaöcscseitől kísérve, Meránba szállíttatott s a sírboltban neje mellé helyeztetett el.

Végrendeletét még neje halála után, 1874-ben megírta, de az a változott viszonyok miatt elavúlván, 1877 májusában újat írt, mely halála után egy pár nappal kihirdettetvén, minden pontjában teljesíttetett. Nem felejtkezve el egy pár pesti és meráni jótékony intézetről, az akadémiának húszezer forintot, a Kisfaludy-Társaságnak tízezer forintot hagyott, a neje nevét viselő pályadíjakra. Vagyona többi részét rokonainak, de csak nőrokonainak hagyta, azt tartván, hogy ezekről gondoskodni kötelesség: a férfiak gondoskodhatnak magokról, a nők ezt nem tehetik s unokaöcscsei úgy is oly állapotban vannak, hogy támogatásra nem szorúlnak.

Így végezte be életét Lukács Móricz, méltóan önmagához. Nem csak az irodalomnak volt gentlemanje, hanem a társadalomnak és közéletnek is. Mint írót és a közélet emberét, kortársai közűl fölülmúlhatták és fölül is múlták többen, de mint fiút, barátot, férjet és nemes szivű férfiut aligha. Ő leginkább ezt tűzte ki élete föladatáúl és híven meg is oldotta.

ARANY LÁSZLÓ.

SZÜL. 1844 MÁRCZIUS 24-ÉN, MEGH. 1898 AUGUSZTUS 1-ÉN.

BEVEZETÉSÜL KÖLTEMÉNYEI KIADÁSÁHOZ.

1898.

Arany László összes költeményeit veszi itt az olvasó, melyeket ő maga soha sem gyűjtött össze. Általában keveset gondolt költeményeivel, mióta a hetvenes évek derekán végkép visszavonult a költészettől. Kiadója folyvást sürgette, de hallani sem akart a _Délibábok hőse_ czímű költői elbeszélése második kiadásáról, noha az első kiadás egy év alatt teljesen elfogyott. Mindezt különféle okból magyarázták s magyarázzák maig is, s a mint a legtöbb ily esetben szokás, mindenre gondolnak, csak a valódi okot nem fürkészik. Némelyek az ifjú költő sértett hiúságát hozzák föl, mert a kivívott siker nem elégítette ki reményeit; mások szerint atyja, Arany János, költői pályája nehezült reá, a kit nem remélt elérni s kivel a versenyzést kegyeletlenségnek tartotta; sokan meghasonlott kedélyű embernek hirdették, a ki kerüli az embereket, a nyilvánosságot, magányt keres s legfeljebb magának ír.

Ha egy pár pillantást vetünk költői fejlődésére, élete körülményeire, könnyebben megértjük visszavonulása okát s egyszersmind jelleméről is hűbb képet nyerünk.

Arany János egyetlen fiát gondos irodalmi nevelésben részesítette, mint tanár az iskolában, mint atya otthon, a nélkül, hogy írónak vagy épen költőnek akarta volna nevelni. A fiú tehetséges, élénk és tanulékony gyermek volt; szorgalommal és sikerrel készítgette prózai és verses stilgyakorlatait, örömest olvasgatta a költőket, kivált Petőfi és atyja munkáit, de hogy mint középiskolai tanuló költői hajlamot árult volna el és folyvást verselgetett volna, arra nincs semmi biztos adatunk. A tizennyolcz éves ifjú 1862-ben nem is költeménynyel lépett föl az irodalomban, hanem egy kötet népmesével. Ő is, nénje, Juliska is igen kedvelték a népmeséket, sokat tudtak, gyűjtöttek is s a javát összeírva, megmutatták atyjoknak a gyűjteményt, a ki azt gondosan átnézte, egyszersmind kiadását eszközölte Heckenastnál.[8] A könyv figyelmet keltett és méltán. Ezek a legjobban elbeszélt magyar népmesék. Kiválók tartalmuk- és formájoknál fogva egyaránt. Híven visszatükrözik a legjobb népi mesemondók sajátságait: az elbeszélés egyszerű, könnyed, kellemes folyamatosságát, a naiv jó kedv hangulatát, a nyelv fordulatosságát, jellemző kifejezéseit, menten a népiesség hajhászásától, a melybe az irodalmi gyűjtők oly gyakran belé esnek. Pædagogiai czélból fel is használták e gyűjteményt; az iskolai olvasókönyvek nem egy mesét vettek át belőle, sőt egy az ifjúság használatára készült munka majdnem az egészet lenyomatta. Kevésbe múlt, hogy pör nem támadt a dologból. Azonban az egész elsimúlt, mert a kiadó kárpótlásúl bizonyos összeget fizetett az írói segélyegyletnek. A gyűjtemény első kiadása rég elfogyott, de Arany Lászlót nem lehetett reá venni a második kiadásra. Azt mondotta: úgy is nagyobb és java részét átvették az iskolai olvasókönyvek, eléggé ismeri a közönség, és sehogy sincs kedve gyűjteményével újra a nyilvánosság elé lépni.

Husz éves korában, 1864-ben, adta először jelét annak, hogy tud és szeret verselgetni, s akkor sem eredeti költeménynyel lépett föl, hanem műfordítással. Tanúlmányt írt a _Budapesti Szemlé_be Lermontoffról s ebbe az orosz költőnek egy pár lyrai költeményét s epikai töredékét szőtte be sikerült fordításban. Ugyanekkor fordította le Lermontoffnak a _Cserkesz fiú_ és _Számvevőné_ czímű költői beszélyeit és Puskinnak _Don Juan_ verses drámáját.

De ezeket soha sem adta ki, mert nem az eredeti oroszból fordított, hanem Bodenstedt után németből. E fordítások itt jelennek meg először és tanusítják a húsz éves ifjú műfordítói készségét. Ugyanez évben hozzá fogott Shakspere _A két veronai ifjú_ színműve fordításához is, mely 1865-ben meg is jelent a Kisfaludy-Társaság Shakspere-kiadásában, s melyet nem soká még kettő követett: _A tévedések játéka_ (1866) és _Sok hűhó semmiért_ (1871).

Arany Jánost épen úgy meglepték fia műfordításai, mint barátait, de még nagyobb volt meglepetésök, midőn a Kisfaludy-Társaság 1867 február 5-én tartott közűlésén _Elfrida_ czímű költői beszélye olvastatott fel, mint pályanyertes mű s a jeligés levél fölbontatván, abból Arany László neve tűnt ki.

Az elnöklő báró Kemény Zsigmond, Toldy üdvözölték a jelen lévő atyát, a ki féltréfásan jegyezte meg: «Jogi pályára szántam s íme költő akar lenni!» A közönség örvendett, hogy a fiú mintegy megújítja atyja pályáját, a ki _Toldijá_val szintén a Kisfaldy-Társaságtól nyert koszorút, a Társaság pedig még az évben tagjának választotta, részint műfordításaiért, részint pályanyertes költői elbeszéléséért s egyszersmind felkérte kiadandó újabb népköltési gyűjteménye egyik szerkesztőjének. Az ifjú költő serény munkássággal viszonozta a Társaság méltánylatát. A _Magyar népmesékről_ írt jeles értekezésével foglalta el székét, részt vett a Társaság Molière-fordításában, igen sikerülten fordítva le a _Tudós nők_et, a népköltési gyűjteményben a népmeséket szerkesztette, becses jegyzetekkel kisérve. E mellett költői munkásságát is folytatta. A Kisfaludy-Társaság 1868-diki közülésén _A szökevények_ czímű költői elbeszélését olvasta föl s a _Vasárnapi Ujság_ban egy óda jelent meg tőle: _Tünődés_ s néhány tanulmányt és bírálatot írt, részint a _Budapesti Szemlé_be, részint a Salamontól szerkesztett _Budapesti Közlöny_be, melynek akkor irodalmi tárczája is volt.

Költői munkásságának fénypontjaként két műve emelkedett ki: a _Délibábok hőse_, egy nagyobb költői elbeszélés, mely a Kisfaludy-Társaság 1872–73-iki pályázatán jutalmat nyert s a _Hunok harcza_, mely a Társaság 1874-iki közülésén olvastatott fel. Midőn a _Délibábok hőse_ jeligés levélkéje felbontatott, az a szerző neve helyett azt az értesítését foglalta magában, hogy a szerző ismeretlen kiván maradni s a jutalom (ötven arany) az írói segélyegyletnek fizetendő, mint alapítvány. A mű még az évben külön kiadásban is megjelent, szintén névtelenűl, de csakhamar kiszivárgott a közönségbe, hogy azt Arany László írta, a mit igazolt a _Hunok harcza_ is, mely, mint előbbi műve, szokatlan hatást idézett elő, s hangban és nyelvben azzal némi rokonságot tanusít. Az ifjú költőt ekkor már az Akadémia is levelező tagjává választotta, hova a _Magyar politikai költészetről_ czímű jeles értekezésével köszöntött be, majd sikerült emlékbeszédet tartott Bérczy Károly felett s egyszersmind tanulmányokkal és bírálatokkal gazdagította a _Budapesti Szemlé_t.

Azonban költői művet 1873 óta többé nem írt. A _Hunok harcza_ volt hattyúdala. Bizonyára nem a reményeiben csalódott költő hallgatott el benne. Ritka fiatal költőt fogadtak annyi rokonszenvvel irodalmi körök és közönség egyaránt. A Kisfaludy-Társaság és Akadémia tüstént kitüntették, őt magát is meglepte az őszinte méltánylat, melyet általában tapasztalt. Tehetségébe vetett hite sem ingott meg, költői elbeszélése és a _Hunok harcza_ tehetségének fokozott fejlődését mutatták; ez utóbbi művével maga is leginkább meg volt elégedve, a mit tanusít az a körülmény is, hogy míg többi műveihez nem nyúlt, e művében később egész sorokat javított. Némelyek gúnya és gyanusítása sem igen hatott reá, tudniillik, hogy alkalmasint atyja segítette műve megírásában, talán néhány részletet maga írt belé, László nem valódi Arany, csak talmi Arany. E durva gyanusításokra legfeljebb csak azért boszankodott, mert atyjára kellemetlenűl hatottak, kit végtelen szeretett és tisztelt. Egészen más okok késztették a költészettől, majd az irodalomtól való visszavonulásra, nem is előre feltett szándékból, hanem lassanként, eleinte magától is észrevétlen.

A hatvanas évek elején (1861) iratkozott be jogásznak a budapesti egyetemen; 1865-ben megszerezte a doctori és ügyvédi oklevelet kitüntetéssel s a magyar földhitelintézet szolgálatába lépett, előbb mint igazgatósági jegyző, majd mint titkár Csengery Antal oldalán, a ki őt nagyon kedvelte. Atyjától örökölt lelkiismeretességgel teljesítette teendőit. Szabadságidejét külföldi utazásokra fordította: 1870-ben Olaszországba rándult, 1871-ben Angolországba, 1874-ben Konstantinápolyba. Szerette a férfias sportot: a vívást, a tornázást s a gyaloglást erdőkön és hegyeken át. De nem könnyen barátkozott, épen azért kissé ridegnek, zárkózottnak tartották, bár senki sem ragaszkodott hívebben barátaihoz, mint ő. Társaságokba is eljárt, de nem voltak udvarló hajlamai, komoly ifjúnak maradt, kinek éles szeme, pessimismusra hajló természete hamar észre veszi férfiak és nők árnyoldalait. Nem volt ábrándozó, nem ment át szerelmi convulsiókon, de bizonyosnak látszott, hogy ha szíve lángot vet, szenvedélyes és gyöngéd, hű és feláldozó, szerető férj lesz. Úgy is történt: 1874-ben megismerkedett Szalay Gizellával, Szalay László történetíró öcscsének, Istvánnak, leányával, kinek szépsége, nemes szíve, vidám szelleme egyszerre meghódították. Nem sokára, 1875 tavaszán, őt oltárhoz is vezette és huszonhárom évig zavartalan boldogságban élt vele.

Ez idő óta hivatalának, nejének és szülőinek áldozta napjait a boldog férj és jó fiú. Nejével többet járt társaságba, színházba, hangversenybe, mint azelőtt. Hivatala is mindinkább elfoglalta; nem sok ideje maradt költői munkásságra. Csengery halálával a földhitelintézet egyik igazgatója lett s így nagy teher és felelősség szállott reá; majd sajtó alá rendezte atyjának nyolcz kötetes nagy díszkiadását, továbbá hátrahagyott munkáinak négy vaskos kötetét, a mi szintén sok idejét vette igénybe, kivált a levelezések összegyűjtése. De semmivel sem foglalkozott örömestebb, mint ezzel; a fiú kegyelete s az író érdeklődése olvadt össze e kiadásban, melynek becses bevezetései és jegyzetei annyi tájékozást és adatot nyujtanak az olvasónak Arany János külső és belső világára nézve.

Növelte elfoglaltságát a nyolczvanas években szerzett falusi jószága is, melyet bérbe adott ugyan, de mégis kénytelen volt koronként utána nézni s végre saját kezelése alá venni. Mint országos képviselő a közügyeket is szolgálta 1887–1892; a nyilvános ülésekben ugyan ritkán szólalt fel, de mint a pénzügyi bizottság tagja élénk részt vett a tárgyalásokban. Az intézetek-, egyesületek- és testületeknél a mit elvállalt, lelkiismeretesen teljesítette. Az Akadémia és Kisfaludy-Társaság biráló-bizottságaiba majd minden évben beválasztották s ez utóbbinak gazdasági bizottságában ő játszotta a főszerepet s befolyt a társaság pénzügyi emelkedésére. Mint a Franklin-Társulat irodalmi tanácsának elnöke szintén nyomós munkásságot fejtett ki. Igazgató bizottsági tagja volt az írói segélyegyletnek s azt szóval és tettel gyámolította. A szerzői jogról való törvényjavaslatot az igazságügyi szaktanácskozmányban ő dolgozta ki s midőn az törvénynyé emelkedett, elvállalta az úgynevezett szerző-jogi szakértő bizottságnak előbb alelnökségét, majd elnökségét. Mint a budapesti ref, egyház presbytere és a dunamelléki egyházkerület tanácsbirája egyházának is élt s a budapesti gymnasium fölépítéséhez tetemes összeggel járult.

Mindez elvonta előbb a költészettől, majd lassanként az irodalomtól is, bár folyvást érdekelte minden közéleti és irodalmi mozgalom. Ha tisztán lyrai tehetség, a ki könnyen lobban s egy-egy dalra lelkesűl, talán nem hallgatott volna el s elfoglaltsága mellett is lett volna ideje egy-egy óda vagy dal költésére, de inkább epikai és satirai tehetség volt, a ki hosszabb művekhez vonzódik s eleme főleg a páthosz és gúny, vagy mindkettő vegyülete: a humor. Az érzelmességet mintegy kerülni látszott; szerelmi dalt soha sem írt, épen mint édes atyja. Attól, hogy bánatát leplezetlenül a közönség elébe tárja, mindig visszariadt s a _Délibábok hősé_nek a következő sorai teljesen kifejezik érzületét:

Kiállni mint szinész: «no jer közönség, Lásd hogy’ szomorkodom, nézd a pofám!» Hogy érte tapssal vagy fütytyel köszöntsék S röhögjenek, mint kárvallott kofán; Titkolt szerelmét, mely előtte szentség, Birálja, méregesse a profán, Ez a közömbös nép, vásári had: Ah ily szereptől lelke elriad.

Távolról sem az némította hát el, a mit halálakor egy pár tárczaíró fölemlített, hogy versenyezni akart atyjával s nem hitte, hogy fölülmúlhatja. Ily badarságokra soha sem gondolt. Elnémította erős öntudata annak, hogy körülményei miatt nem fejtheti ki tehetségét s egész szívvel, lélekkel nem élhet a költészetnek; a félmunka nem sokat ér, legalább az ő becsvágyát nem elégítheti ki. Talán meglepte a pessimismus is, hogy ha tehetségét kifejthetné is, a siker nem érdemelné meg a nagy erőfeszítést. Maradjon inkább költői pályája nagy reményű kezdetnek, töredéknek, mint oly bevégzett egésznek, melyben nem telnék öröme. Szintén oly alaptalan az a föltevés is, hogy magának sokat írt s mindazt csak halála után szánta kiadásra. Iratai közt csak ifjúkori műfordításai találtattak s egy pár emlékkönyvbe írt költemény a kilenczvenes évekből, a melyek föl vannak véve e gyűjteménybe is. Költői munkássága gyorsabban szakadt meg, mint az irói. A hetvenes és nyolczvanas években még folyvást gazdagította a _Budapesti Szemlé_t irodalmi, közgazdasági és politikai nagyobb tanulmányokkal, kisebb birálatokkal névvel és névtelenül; a kilenczvenes években már alig írt valamit. Azonban atyja emléke és élénk érdeklődése művei iránt hamar munkára serkenték. Így indította meg 1896-ban atyja balladái díszkiadását Zichy Mihály rajzaival. Így adta ki 1898-ban Katona _Bánk bán_ját atyjának ahhoz írt jegyzetei kiséretében. Így szándékozott, a mint halála előtt néhány héttel beszélte, egy kis tanulmányt írni a _Nagy-idai czigányok_ról, mely e művet új oldalról világította volna meg, szemben egy akkortájt megjelent ugyane tárgyú értekezéssel. Iratai közt szintén, az utolsó hónapokból, egy nagyobb értekezésének töredéke maradt a magyar hangsúlyról, mely atyjának is kedvencz tárgya volt. A tisztelet és szeretet, melylyel atyjához viseltetett, egész sírjáig kisérte.

A mit meghasonlott kedélyéről írtak a lapok, szintén nem való s csak az hihette el, a ki őt nem ismerte. A komoly ifjúból komoly férfiú lett, a ki nem kedvelte a zajos társaságot, tartózkodónak, zárkozottnak látszott, de meghittei körében nyilt, vidám, szeretetreméltó volt. Kedélyén a méla ború és naiv jó kedv váltakozása költői természetét árulta el, valamint az is, hogy a gyermekeket nagyon szerette és örömest eltréfált velök. A mit nem érzett, nem színlelte, de hallgatagsága nem volt közöny. Részvéttel fordult a szenvedőkhöz és szívesen tett velök jót, minden feltünés nélkül. Lelke egyensúlyát mindig meg tudta őrizni, s átható józan esze, s önkénytelen humora korlátolták felindulásait. A hazafiúi aggodalmak gyakran meglepték; szerette és féltette hazáját, nem volt erős pártember s több pessimismussal, mint optimismussal itélte meg közéletünket. Részint ebből s főleg abból, hogy utolsó éveiben kevésbbé járt társaságba s inkább kedvelte a magányt, következtették kedélye meghasonlását. De visszavonultsága egészségi okokra vihető vissza, s nem a sérült kedélyre. Erős és vallásos lelke végnapjaiban sem hagyta el. Megnyugvással fogadta halála közeledését, nem hitt orvosainak, meg volt győződve, hogy nem éli túl betegségét. Csak nejét sajnálta, a ki támasz nélkül marad, csak tőle fájt megválnia, a kit huszonhárom év után is az ifjú szív hevével és gyöngédségével szeretett.

De ideje már költészetéről szólani egy pár szót, különösen két főművéről.