Part 5

Az essay sem értekezés, sem kritika, de mindegyikből olvaszt magába annyit, a mennyit czélja vagy alapeszméje megkíván. Valami közép a kisebb könyv és nagyobb hirlapi dolgozat között, leginkább az irodalmi forma erejével és hathatósságával igyekszik föltüntetni a tudomány újabb haladását s jellemezni, ha kell bírálni, az irodalom újabb mozgalmait s legkitünőbb képviselőit. Eredetének szerény nevénél fogva nem sokat igérő és követelő, de nem egyszer több akar lenni kísérletnél. Formája szabad és változatos a tárgy természete s az író czéljai szerint, de mindig az előadás bizonyos komoly művészetét tartja szem előtt, mely különbözik a tudomány közönséges népszerűsítésétől. A legtöbbször újabb könyvet vagy könyveket vesz kiinduló pontúl s tartalmuk lényegét dolgozza föl világosabb és áttetszőbb alakban, mint azt magok a szerzők, a részletes fejtegetésnél fogva, tehették. Gyakran nem elégszik meg ennyivel; bírál s egészben vagy részben véleményt véleménynyel állít szembe. Néha csak alkalmúl vesz föl valamely újabban megjelent könyvet, hogy attól egészen függetlenűl fejtse ki nézetét az illető tárgyról. Máskor levél- vagy okirat-gyűjteményeket ismertet, de úgy, hogy az illető kornak vagy egyénnek rajzát kísérli meg valamely legérdekesebbnek látszó szempontból. Nem egyszer függetlenül minden új jelenségtől, de új szempontból kisérli meg valamely kérdés fejtegetését vagy korszak, egyén jellemzését, föltéve az olvasóról az előleges ismereteket. De hosszas volna előszámlálni az essay minden árnyalatát. Az angol és franczia igen kedveli e műfajt, mint a tudomány egyik irodalmi formáját; a legkitünőbb írók is mívelik, sőt a szaktudósok sem vetik meg, a művelt közönség pedig ily czikkek útján értesül a tudomány és irodalom újabb fejlődéséről. Innen, mást nem is említve, a franczia _Revue des deux Mondes_ s az angol _Edinburg Review_ nagy népszerűsége egész Európában.

Lukács legtöbbször néhány új könyv alapján fejteget valamely tárgyat vagy kérdést, de folyvást bírálva a különböző véleményeket. Azonban van olyan essayje is, mely egy új könyv tartalmának lényegét nagy vonásokban tárja az olvasó elé, vagy pedig könyvismertetéstől függetlenűl terjeszti elő valamely kérdés újabb állását az európai irodalomban. A régibb és újabb _Budapesti Szemlé_ben megjelent dolgozatai leginkább essay-k, a _Tudománytár_ban és _Athenaeum_ban közlöttek hajlanak az értekezések felé. Általában Lukács ereje inkább a szerkezetben nyilatkozik, mint az előadás különösebb kellemében vagy a stil hathatósságában. Jól érti, hogy mennyit és mit ölelhet föl dolgozatának terjedelméhez képest. Erős érzéke van a lényeges, a jellemző iránt. A részek arányosan emelkednek, a fejtegetés világos, szabatos s oly kevéssé dagályos, mint száraz. Azonban néha küzdeni látszik a nyelvvel, kivált oly eszmék kifejezésében, a melyek körébe tartozó műszóink akkor még nem voltak megállapítva. Minden esetre Lukács a magyar essay-irodalom úttörői közé tartozik; majd mindenik essayje némi feltünést keltett, mert vagy oly kérdést tárgyalt, melylyel még senki sem foglalkozott irodalmunkban vagy az európai tudomány újabb fejlődését ismertette s így folyvást hézagot pótolt. Valóban e dolgozatok még maig sem vesztették el érdeköket s van köztök egy pár olyan, melynek tárgyáról azóta sem írt senki íróink közül bővebben és alaposabban.

_Az állati magnetismus és viszonya a lélek- vagy kisértet-látáshoz_ czímű essayvel lépett föl először, mint oly tárgygyal, melylyel élénken foglalkozott akkor a külföldi irodalom. Társalgó-termeinkben nem egyszer beszéltek róla s nekünk is meg voltak magnetikus látnokaink, betegeink és magnetisáló orvosaink. Lukácsot érdekelte a tárgy, megismerkedett irodalmával s észrevételeit a közönség elé tárta. Tudta, hogy oly kérdéshez fog, melyet meg nem fejthet, de tájékozni akarta magát és olvasóit. Ezért előadta és megbírálta mind azon hypothesiseket, melyeket az állati magnetismusra nézve eddig fölállítottak, s a szerinte legvalószínűbbet is bíráló és fejlesztő megjegyzésekkel kísérte. «Hátra van még – úgymond – hogy az előadott magyarázatok viszonyos becséről nyilatkozzam, mert általános becsről vagy épen teljes bizonyosságról itt szó sem lehet. A jelen s mindazzal rokon tárgyban a kritika tiszte arra szorúl, hogy azon megfejtési próbának adja az elsőséget a többiek fölött, mely a tapasztalás és észlelés által nyert legtöbb adatra alkalmazható. Az előadott magyarázatok közül ugyan egy sincs, mely ellen kifogásokat ne lehessen tenni vagy mely az állati magnetismus valamennyi jelenségeit kielégítőleg megfejtené s ha mi ezek közül egyiknek a többiek fölött elsőséget adunk, ennek czélja nem az, hogy további tudományos vizsgálódást fölöslegesnek állítsunk, hanem csak azon gyakorlati hasznot várjuk attól, hogy a tapasztalás által nyújtott adatok megítélhetését egyszerűsíti, minthogy az eléggé fölvilágosított tüneményeket elmellőzhetvén, figyelmünket szorosan azokra fordíthatjuk, melyek még homályosabbak, magyarázatlanok s eligazodhatunk az iránt, ha vajon a hibát az eseteknek nem eléggé gondos észlelésében, nem eléggé lelkiismeretes közlésében vagy pedig a magyarázat hiányosságában kell-e keresnünk, s ha a körülmények ez utóbbit tennék hihetőbbé, meg kell ítélnünk, ha vajon további szemlélődés e tünemények alapokairól az előbbi módosításával lehetne sikert reményleni vagy egészen új alapból kell-e kiindulni valamennyi tünemények megfejtésében?»

Lukács e módszert másnemű tanulmányaiban is követi, hol biztosabb alapon mozoghat. Kétkedő elméje soha sem indúl ki előre elfogadott elvből, elfogulatlanúl bírálja mindenütt a különböző elveket és rendszereket s annak sem titkolja árnyoldalát, a melyhez leginkább hajlik. Elárulja, hogy az igazság keresése előtte fontosabb, mint maga az igazság; mintegy előttünk tanul, gondolkozik és nyugszik meg valamiben, ha ugyan megnyugszik. A _Büntető jogi theoriák_ czímű tanulmánya is ilyen. Három kérdést fejteget, régibb és újabb munkák alapján. Honnan ered az állam joga, hogy büntessen? Mi czélja a büntetésnek? Mily módok sikeresek e czél elérésére? Az első kérdést illetőleg, bírálat alá veszi az úgynevezett szerződési és védelmi elméleteket s mindkettőről kimutatja, hogy oly valamit akarnak bebizonyítni, a mi lehetetlen. Az állam büntető jogának kezdettől fogva mindenkitől való elismerése oly erkölcsi tény, mely önmagát igazolja, különben a büntető jog eredetének kérdése összevág az állam és jog eszméivel, melyek együtt születtek, fejlődtek s egymást táplálják. A második kérdésre, hogy mi a czélja a büntetésnek, szintén az igazság és haszon elveinek bírálatával felel, melyeknek elsejét Kant állította föl, másodikát pedig Bentham. Inkább a Bentham elvét fogadja el, mint a Kantét, de némely módosításokkal, melyeket nem tart az elv lényegével ellenkezőknek. A harmadik kérdésre nézve, hogy mily eszközök sikeresek a czél elérésére, szintén birálat alá veszi a különböző büntetőjogi rendszereket: a bosszúállási, a kárpótlási, megelőzési, javítási, intési rendszereket s úgy hiszi, hogy mindenikben rejlik valami része az igazságnak, de egyszersmind a tévedésnek is, tudniillik, hogy a czélra vezető útakat magával a czéllal cserélik föl. A közhasznot s az ezzel kapcsolatos közbátorságot csak úgy érhetni el, ha a büntető hatalom a körülmények szerint mindazon módokat fölhasználja, melyek czélszerűeknek mutatkoznak. Ezért a különféle rendszerek közül, a viszonyokhoz, a bűn neméhez, a bűnös egyéni jelleméhez képest, hol egyik, hol másik kitünőbb figyelemre méltó, de bármelyiket kizárni, a közjó és haszon tetemes csorbítása nélkül, nem lehet. Így kibékítve a különböző rendszereket, a büntetésnek mértékét és nemeit tárgyalja, leginkább Bentham nézeteihez csatlakozva, s azoknak némely hézagait pótolva. A büntetés nemei közt a halálbüntetéssel bővebben foglalkozik, elősorolja a mellette és ellene szóló okokat, s bár eltörlését óhajtja, kétkedő és aggályos természetéhez híven, abban állapodik meg, hogy ha nem törülhetni is el egészen, csak kevés esetre kell szorítani.

E tanúlmány a kor mozgalmainak volt szülötte s egyszersmind a korra is kívánt hatni. Büntető törvénykönyvünk reformját mind hangosabban követelte a közvélemény s az 1840. országgyűlés már bizottságot is küldött ki egy új büntető törvénykönyv és fogházjavítási terv kidolgozására. Az akadémia ugyanekkor következő pályakérdést tűzött ki: «Határoztassék meg a büntetés értelme és czélja, adassanak elő annak biztos elvei és ezekhez alkalmazható nemei, fejtessék meg, találhat-e köztök helyet a halálbüntetés és mely esetekben; mily sikerrel gyakoroltatott ez a régi és újabb népeknél, különösen hazánkban». Lukács nem pályázott az akadémiai díjra, melyet Szemere Bertalan nyert el s még a pályadíj odaitélése előtt adta ki tanúlmányát, mert szükségesnek tartotta, hogy minél több oldalról világíttassék meg e kérdés irodalmunkban, s reformmozgalmunk minél több eszmei tartalmat nyerjen. Nem elégedett meg a büntető elméletek ismertetésével és bírálatával, a fogházjavítást is tanulmánya tárgyává tette. Báró Eötvös Józseffel szövetkezve, 1842-ben egy terjedelmes röpiratot írt és adott ki.[3] E röpirat azon elvekből indúl ki, melyet Lukács már tanúlmányában kifejtett s fogházaink állapotját tárgyalva, bőven ismerteti a külföldi javítási kísérleteket, különösen a pænitentiarusi rendszer kifejlődését s mint ennek híve, kettős kiágazása között, a hallgató rendszer mellett foglal állást, szemben a magánrendszerrel. Úgy látszik, hogy mindaz, a mi e röpiratban a büntetőjogi elméletekről szól, a Lukács munkája, valamint az adatok összegyűjtése is, ellenben fogházaink állapotának bírálata s a hallgató rendszernek fényes dialektikája Eötvöstől származik.

Ily, a kor kérdésével kapcsolatos tanúlmányai Lukácsnak még a következők: _A városok szerkezete külföldön. Néhány szó a socialismusról. Néhány eszme az egyesületi jog körül._ Az elsőben a külföldi városok szervezetével ismerteti meg a magyar közönséget, épen akkor, a midőn a városok rendezésével kezd foglalkozni a közvélemény s nemsokára az országgyűlés is. A második, a melyet az Akadémiában olvasott föl, nem sokkal megválasztása után, szerény czíme mellett is először tárgyalja irodalmunkban behatóan, bár röviden, a socialismus elméleteit, azzal a tárgyilagos és kétkedő módszerrel, mely annyira sajátsága volt. A harmadik tulajdonkép egy hosszabb levél, melyet Bajzához, a Nemzeti kör _Ellenőr_ czímű és Lipcsében megjelent ellenzéki almanachjának szerkesztőjéhez intézett. Mentegeti magát, hogy nagyobb dolgozatot nem küldhet, de nem akarván kimaradni az almanach írói közül, levél alakjában mond el egyet-mást az egyesületi jogról, melyet az Apponyi-kormány szabályozni akar. Kiemeli e jog fontosságát, különösen hazánkban, midőn a társadalom kénytelen az egyesülés terén sok olyat megtenni, a mit a kormánynak kellene. Nem tartja szükségesnek, sőt veszélyesnek a szabályozást, midőn a kormány felügyeleti jogánál fogva megszüntethet minden visszaélést e téren is.

De írt Lukács tisztán irodalmi és tudományos essayket is. Még a negyvenes években sikerrel ismertette a _Tudománytár_ban Guizotnak _Histoire général de la civilisation en Europe_ híres munkáját, _Az újabb polgárisodás elemei Európában a római birodalom bukása után_ czím alatt. Ez az egyetlen essayi között, mely megelégszik az ismertetett könyv fő eszméinek visszatükrözésével és tartózkodik minden bírálattól. Kár, hogy Guizot munkájának csak néhány szakaszát öleli föl, s bár igéri a folytatást, de abban hagyja. Nem ily csonka s általában másnemű két utolsó essayje: _A román nyelvek átalakulása; Róma régi történeteinek hitelessége és eredete._ Lukács a forradalom után több évet töltött a külföldön, beutazta Olasz-, Spanyol- és Francziaországot s mindkét tanúlmányra úti élményeiből merítette a tárgyat. Fiatal kora óta kedvencz tanúlmánya volt a franczia, olasz és spanyol nyelv és irodalom s most e nemzetek földjén élve, a tájszólásokat is kezdte tanulmányozni s egyszersmind olvasgatta Raynouard, Sismondi, Schlegel A. V., Diez idevágó munkáit. Azonban tanulmányai eredményét bajosan bocsátotta volna közre, ha erre a körülmények nem kényszerítik. Lukácsot még folyvást nem becsvágy vezette az írói pályán, csak ismeretszerzést és élvezetet keresett tanúlmányaiban s vagy barátai unszolására, vagy valamely körülmény nyomására volt szükség, hogy megírja azt, a mivel épen foglalkozott. Most is így történt. Az akadémia 1858-ban uj szervezetet nyervén, Lukács a történeti és jogtudományi osztályból a nyelv- és széptudományi osztályba tétetett át s egyszersmind ez osztály tiszteleti tagjává is választatott. Itt is fölolvasással akarván székét elfoglalni, a romanistika körében tett újabb tanulmányait dolgozta föl székfoglalóvá. A román nyelvek alakulásának műfolyamát tünteti föl e dolgozat, mind történeti, mind nyelvészeti szempontból, az újabb nyelvhasonlító módszer segélyével; irodalmunk egyik hézagát töltötte és tölti be máig is.

Róma régi történelméről írt essayje Rómában töltött napjainak emléke. Utazásai közben kétszer tartózkodott huzamosabb ideig Rómában, s környezve egy nagyszerű múlt emlékeitől, maga is visszafordúlt kora ifjúsága tanúlmányaihoz, melyektől későbbi éveiben elvonták a kor égető kérdéseivel szorosabb kapcsolatban álló tanúlmányok. Most különösen érdeket talált abban, hogy Róma történelmét a helyszínén tanulja s róla a Capitolium halmain, a Forum romanum oszlopai és diadalívei között elmélkedjék. Olvasmányait és tanúlmányait folytatta Rómából távozása után is, s midőn haza jött, Csengery fölszólítására, földolgozta a _Budapesti Szemle_ számára. Ez tartalmilag és formailag legjelesebb essayje. Világosan s az érdeket folyvást fokozva tárja az olvasó elé a kérdés leglényegesebb pontjait, biztosan csoportosítja a tényeket és véleményeket és stílje is sokkal elevenebb. Vizsgálja Róma legrégibb történelmének forrásait, külső és belső hitelességöket; előadja példákkal világosítva, hogy, különösen a királyok korszakában, lépten-nyomon oly adatokra találunk, melyek vagy lehetetlenek, vagy egymással ellenmondásban vannak vagy merő képtelenségek. A köztársaság régibb történelmében már nincsenek oly sokfelé ágazó eltérések, oly kiáltó és szembeszökő képtelenségek s betölthetlen hézagok. Nem lépünk ugyan még történelmi térre, de közeledűnk feléje; mind a mellett itt is elég sok még az ellenmondás, csodás tény és chronologiai zavar. Így tájékozva olvasóit a kérdés lényegéről, megismerteti egyszersmind azon hypothesisekkel, melyeket régibb és újabb írók Róma régi történelme anyagának származására nézve fölállítottak. Perizonius és Niebur régi elveszett népkölteményekből származtatják, – Schlegel, Dahlman és mások görög regényírók koholmányaiból; Schwegler és ő előtte Vico, habár csak homályosan kifejtve és következetes alkalmazás nélkül, rege-alakba öltöztetett hypothesisekből vagy ætiologiai és etymologiai mythosokból; és végre Levis közönséges értelemben vett szóbeli hagyományból s ennek természetes átalakulásából. Már most az a kérdés, vajon a vitatkozó tudósok közöl melyiknek van igaza? Lukács, híven kétkedő, s ha lehet, egyeztető természetéhez, nem haboz kimondani, hogy mindeniknek s egyiknek sem. Mindenik helyesen jelöli ki a hagyományos történelem egy-egy forrását, de tévednek abban, hogy mindenik a maga kedvencz forrásából származtatja, ha nem is kirekesztőleg, de kiválóan az egész anyagot. Lukács azt hiszi, hogy mindez elemek lényeges befolyással voltak Róma legrégibb történelmének alakulására, legfeljebb az arány, a több vagy kevesebbség körül foroghat a kérdés, de ennek meghatározása épen oly nehéz, mondhatni lehetetlen, mint a korszak való eseményeinek tudományos reconstruálása.

E tárgyról is Lukács tanulmánya az egyetlen dolgozat irodalmunkban s még mennyi hézagot töltött volna be, ha a negyvenes évek elejétől fogva egész haláláig, folyvást irodalmunk ez ágát műveli, de épen oly hamar búcsút mondott az essay-írásnak, mint elébb a műfordításnak s egy pár évig egészen a hirlapírásra adta magát. Munkássága körét változtatva, azt hitte, hogy az újabbal többet használhat a közügyeknek; személyes becsvágyával keveset gondolt.

III.

A negyvenes évek elején a magyar hirlapirodalom kezdett fölzsendülni. Eddig inkább csak tényeket, híreket jegyzett föl, most megkísérlette bírálni is a tényeket s elmélkedni rólok. A mi az irodalomban Kazinczy óta megszokássá vált, a politikai élet nyilvánulásaiban is megkezdődött. Széchenyi röpiratait, a censura enyhültével, Kossuth _Pesti Hirlap_ja követte radicalisabb iránynyal, ellenzékibb szellemben. A kormány is kilépett a küzdőhomokra, hogy védje czélzatait, mérsékelje a reformvágyak rohamosságát s a _Világ_ czímű lapot alapította, melynek gróf Dessewffy Aurél volt a lelke. Széchenyi, a ki egyik párthoz sem tartozott, de hatni akart mindkettőre, a régi _Jelenkor_ban többször hallatta szavát. Majd 1843 nyarán Szalay vette át a _Pesti Hirlap_ot s néhány társával, a kik közt báró Eötvös volt a legkiválóbb, a felelős kormány és parlamenti összpontosítás zászlaját tűzte ki. A politikai élet mind inkább élénkült s a lapok eszméi és vitái visszhangzottak a casinók, megyék s az 1843-ban megnyilt országgyűlés termeiben.

Lukács e lapok egyikéhez sem csatlakozott, bár mozgalmukat nagy figyelemmel és részvéttel kísérte. Ellenzéki volt, de nem heves pártember s egyet-mást nem kedvelt a _Pesti Hirlap_ban. Gróf Dessewffy Aurél legjobb barátjai közé tartozott, bámulta nagy tehetségét, de elválasztotta tőle ellenzéki álláspontja. Gróf Széchenyi iránt a legmélyebb tisztelettel viseltetett, de sajnálta elszigeteltségét, s nem osztozott mindazon vádakban, melyekkel Széchenyi Kossuthot s az akkori ellenzéket megtámadta. Szalay, Eötvös és Trefort barátjai és oly írótársai voltak, kiknek irodalmi és társadalmi kezdeményeiben mind eddig híven részt vett, de politikai sikerökben kétkedett; merész álmodozóknak nézte őket, kik vagy kudarczot vallanak, vagy ha nem, megbénítják az ellenzéket, a mit épen nem tartott óhajtandónak. Különben sem érzett magában elég hajlamot és erőt, hogy bármely lap vezérczikkírójaként szerepeljen. Sokkal tárgyilagosabb és kétkedőbb természetű volt, mintsem megférhetett volna a pártlapok szerkesztőivel; sokkal inkább szerette a békét, mintsem heves polemiákba bocsátkozzék oly férfiakkal, kiket a magánéletben tisztelt vagy szeretett; gyönge egészsége sem birhatta volna ki a folytonos munkát és izgatottságot.

Azonban volt hirlapirodalmunkban egy tér, melyet alig foglalt el valaki, melyről Lukács méltán hihette, hogy rátermett: a magyar viszonyok ismertetése a külföldi sajtóban s rágalmazott nemzetünk védelme. Az angol és franczia lapok nem igen foglalkoztak politikai mozgalmainkkal, de a németek tudomást vettek rólok, különösen az augsburgi _Allgemeine Zeitung_. E lap nagyon el volt terjedve Német- és Magyarországon egyaránt, sőt Magyarországon más külföldi politikai lapot nem is olvashatott a közönség, mert a kormány csak ennek engedélyezte a postaszállítást s legfeljebb egy-egy előkelő casino vagy egyén kedvéért tett kivételt az általános szabály alól. Bécsnek még nem volt politikai hirlapirodalma s a magyar lapok szerkesztői leginkább az _Allgemeine Zeitung_ból merítették külföldi híreiket; nagy kegynek tűnt föl, midőn egy pár lapnak megengedte a cancellária a _Journal des Débats_ járathatását is. Az _Allgemeine Zeitung_ a kormány pártfogását azzal hálálta meg, hogy kímélettel viseltetett a monarchia ügyei iránt s örömest közölte a Metternich sajtóirodájában készült értesítéseket, melyek nem igen kedvező színben tüntették föl a magyar viszonyokat s még a ferdítéstől sem riadtak vissza. Föltünő volt különösen a panszláv törekvések legyezgetése s az erdélyi szászok túlságos pártfogása. Pulszky Ferencz külföldi útazásában megismerkedvén Kolbbal, a lap szerkesztőjével, reá vette őt, hogy a magyar viszonyokat illetőleg tőle is vegyen föl egy pár helyreigazító közleményt. Kolb ezt annyival inkább megtette, mert magyarországi előfizetőinek száma fogyni kezdett; nem egy hazafi megsokallta a lap magyarellenes irányát s fölhagyott vele, kivált a midőn hirlapirodalmunk fölzsendülésével már a magyar lapokból is bőven értesülhetett az európai eseményekről. Lukácsot megörvendeztette Pulszky kísérlete s látva, hogy bizonyos föltételek alatt bejuthatni ez annyira olvasott lapba, fölajánlotta a szerkesztőnek szolgálatát, a ki azt elfogadta. Két évig, 1843 áprilistól egész 1844 november 4-ig, folyvást, havonként két-három czikket lehetett olvasni tőle a főlapban vagy mellékletében. Nemcsak koronként egy-egy kérdésben, hanem rendszeresen s minden oldalról ismertette viszonyainkat. A szerkesztő egyetlen czikkét sem utasította vissza; becsülte mérsékletét, tapintatát, de azért folyvást, mintegy párhuzamosan kiadta a bécsi sajtóosztály és mások közleményeit is, melyek gyanusították vagy eltorzították Magyarország törekvéseit. Egy szóval, némi semlegességet látszott tanusítani, engedte, hogy mindkét fél kibeszélhesse magát, bár rokonszenve nem felénk hajolt. De Lukács munkássága ily körülmények között is használt hazájának, mert felköltötte Németország érdekeltségét, nem egy rágalmat utasított vissza, nem egy előítéletet oszlatott el.

Lukács kitünően töltötte be helyét s oldotta meg föladatát. Sok oly tulajdonság volt benne, mely képesítette erre. Jól írt németül, irodalmi és politikai műveltsége fölül emelkedett a közönséges színvonalon, bizalmas ismeretség vagy épen baráti viszony fűzte a magyar közélet kiválóbb képviselőihez, mint szívesen fogadott vendég látogatta az úri és polgári szalonokat. Egyszóval tájékozhatta magát mindenről, a miről írni akart. Ide járult jó modora, tárgyilagosságra törekvése, mely megőrizte a szenvedélyes kitörésektől. Fortiter in re, svaviter in modo, volt a jelszava. Tudta, hogy a bécsi kormány egyenes megtámadása lehetetlenné teszi helyzetét a lapnál. Ezért kerülte ezt s megelégedett azzal, hogy nemzete törekvéseit minél tisztább világításban tüntesse föl s a hamis tényeket és fölfogásokat minél meggyőzőbb módon czáfolja meg. A többségben levő ellenzék levén a nemzeti közvélemény kifejezése, Lukács is ennek tolmácsa volt, de nagy kímélettel viseltetett a kormány s az úgynevezett conservativ párt iránt, annyival inkább, mert ez a reformok iránt hajlamot mutatott. Ahhoz az eszméhez, melyet első czikkében kifejezett, hű maradt mindvégig s az vörös fonalként húzódik át összes közleményein. «Azon szerény kéréssel lehetne talán – úgymond – a német lapoknak magyarországi tudósítóihoz fordúlni és pedig nem minden ok nélkül, hogy ők a magyar viszonyoknak miért fordítják különösen, sőt majdnem kizáróan mindig csak a «partie honteuse»-ét kifelé, miért tálalnak föl a külföldnek különös kedvteléssel és kárörömmel minden jelentékeny és jelentéktelen botrányt, történt legyen akár a szinházban, akár az országgyűlésen és miért ignorálják az örvendetes haladásnak, a politikai fölvilágosodásnak és igazi szabadelvüségnek gyakori jelenségeit, a magyar nemességnek egy évtized óta kitartással folytatott küzdelmét saját kiváltságai ellen, mely a kiváltságos osztályok történetében bizonyára ritka, ha ugyan nem páratlan tünemény?»