Part 6

A haladás és szabadelvűség jeleire mutatni, a középkori intézmények átalakítását czélzó irányt ismertetni, mely mindinkább áthatja egész Magyarországot, volt közleményeinek legfőbb czélja. Bizonyos önérzettel hirdeti, hogy hazánkban érdekes színjáték van folyamatban, mely általános emberi érdekeltséget kelthet. Más európai államoknak modern intézményei és társadalmi viszonyai, a nemesség kizárólagos kiváltságainak megszüntetése, a törvények előtti egyenlőség, mind oly intézkedések, melyek részint a trónoktól, részint a néptől indultak ki; Magyarországon a viszonyoknak ez az átalakulása más irányt látszik venni, egészen különböző elemek közreműködésével. A középkornak feudalis és aristocratikus intézményei nálunk a felülről jött támadásoknak ellentállottak, alulról pedig nem voltak támadásoknak kitéve; most az a föladat vár megoldásra, hogy ez az átalakulás békés fejlődés útján, történeti alapon, erőszakos fölforgatás és egy felsőbb vagy külső hatalom önkényes beavatkozása nélkül, az uralkodó kiváltságos elemekből magától fejlődjék ki. Ezért részletesen ismerteti a megnyitandó (1843) országgyűlésre küldött megyei követek utasításait, mindenütt kiemelve a szabadelvű eszmék folytonos fejlődését; majd jellemzi a megnyílt országgyűlés főbb vezetőit és szónokait, rajzolja a reformtörekvéseket, közli a vitákat egyes kérdésekben, kivált azokat, melyek az ország átalakulását czélozzák. Ez országgyűlésnek, kezdettől végéig, hűbb képét találjuk meg Lukács közleményeiben, mint az akkori magyar lapokban. De e mellett egyébről sem feledkezik meg. Ismerteti társadalmi és irodalmi mozgalmainkat; az akadémia ismertetésének egész czikket szentel s két ízben is vázolja nagy vonásokban a magyar irodalom történelmét. Legtöbbet foglalkozik a magyar nyelv ügyével. Az 1843. országgyűlés folytatni és befejezni törekedett azon intézkedéseket, melyek szerint nyelvünk, a holt latin helyett, a törvényhozás, törvénykezés és közigazgatás minden ágában elfoglalja az őt megillető helyet. A panszláv és szász izgatók, sőt a bécsi sajtóiroda levelezői is ez irányt támadták meg leginkább a külföldi lapokban, magában az _Allgemeine Zeitung_ban is; Lukács, valahányszor csak szerét tehette, szintén e támadások ellen lépett föl legerélyesebben, a történelem, statisztika, politikai szükségesség és logika fegyvereivel ostromolva az elméleti képtelenségeket s nagyszámú tényekkel czáfolva a rágalmakat. Mind a mellett itt is óvakodott minden túlzástól, heve sem ragadta el, csak tolla vált élesebbé.

Ugyanez időtájt egy más német nyelvű folyóiratban is igyekezett Lukács fölvilágosítani a külföldet viszonyainkról, _Vierteljahrschrift aus und für Ungarn_ czímű évnegyedes szemlében. Ez Lipcsében jelent meg, Wigand György kiadásában, Henszlmann Imre alapította, a ki a kiadóval baráti, sőt rokoni viszonyban állott. Henszlmann azt hitte, hogy nem elég kisebb czikkekben ismertetni viszonyainkat, a nagyobb értekezések, essay-k inkább megteszik a szolgálatot, kivált ha oly folyóiratba írunk, melyről egészen magunk rendelkezünk. Most a külföldi lapok szerkesztőinek jóakaratára van utalva a magyar író, ha hazája érdekét akarja szolgálni, mindig feszélyezve érzi magát s nem írhat kedve szerint. Így indult meg e magyar német szemle, melyet előbb névtelenül, majd névvel maga Henszlmann szerkesztett s melynek fődolgozótársai maga a szerkesztő, Pulszky, Lukács, Trefort és Csengery voltak. Számos névtelen czikket is találunk benne, sőt némely magyar lapból fordításban átvett közleményt is. Azonban csak négy kötet jelent meg belőle s 1847 elején megszűnt. Se benn az országban, se künn nem találkozott elég előfizetője; Wigand nem akart áldozni a magáéból, pedig egy ily folyóirat alapítása pénzbe kerül s csak idővel fizeti ki magát. Társadalmi úton talán össze lehetett volna szerezni a szükséges összeget, de senki sem indúlt meg benne. Lukácsnak két czikke jelent meg itt. Az első _Magyarország úrbéri törvényeiről s e törvények keletkezéséről_ szól s több, mint a mennyit czíme igér. A magyar jobbágyság egész történelmének rajza az; a régibb időt néhány nagy vonással, az újabbat pedig részletesen tünteti föl; kimutatja, hogy az 1832–36-diki országgyűlés mennyit könnyített a jobbágy sorsán s még többet tesz vala, ha a kormány támogatja; ismerteti az 1839–40-diki országgyűlés eredményeit, melyek között legnevezetesebb a jobbágytelek örökös megválthatása; elősorolja mindazon törekvéseket a jogegyenlőség felé, melyek a sajtóban, megyében s a megnyilt országgyűlésen oly élénken nyilatkoznak. Mindezt, a mint maga megvallja, czáfolatúl írta azon német írók vádjaira, kik szerint a magyar ellenzéknek fogalma sincs a szabadelvüségről, mert egész szabadelvűsége abban áll, hogy a kormánynak vakon ellene szegül, legüdvösebb intézkedéseit is gyanusítja, hangzatos szabadelvű phrasisokat penget, de ugyanakkor a polgárt és jobbágyot elnyomja s a nemesség örök gyámsága alatt tartja. A másik czikk _Magyarország jelene és jövője_ czímét viseli s két, Magyarországra vonatkozó röpirat bírálata. Az első röpiratot állítólag egy magyar, gr. L. írta, a ki igen szomorúnak látja Magyarország jelenét, mert külföldről beszivárgott abstract eszmék és jelszavak után indúl a közvélemény s a csekély birtokúak többsége a nagyobb birtokosokra erőszakolja határozatait, nem törődve a földírati fekvéssel s azon szereppel és politikai helyzettel, mely a világot mozgató elvek között majdan elkerülhetetlen összeütközés alkalmával Magyarországnak jutni fog. A másik röpirat, Berg Farkastól, Magyarország jövőjével foglalkozik s megjósolja, hogy Magyarország az európai hatalmak összeütközése alkalmával német tartománynyá vagy orosz gyarmattá fog válni. Lukács ostromolta e pessimista nézeteket, az alapúl szolgáló tényeket és következtetéseket való értékökre szállította le és a Magyarország jövőjébe vetett hitet erősíteni igyekezett.

A külföldi sajtóban kifejtett munkássága a főváros polítikai és irodalmi köreiben nagy méltánylással találkozott ugyan, de egy pár igen is lelkes honfitársa gáncsait és gyanusítását ő sem kerülhette el. A _Világ_ és _Jelenkor_ a _Vierteljahrschrift_ programmját még a folyóirat megjelenése előtt megtámadták. Sajnálkoztak, hogy magyar írók németül írnak és a következő dilemmával fordúltak ellenök: vagy jeles vagy nem jeles czikkek fognak tőlök megjelenni; az első esetben a helyett, hogy a magyar irodalmat gazdagítanák, az idegennek tesznek szolgálatot; a második esetben a magyar irodalomra csak szégyent hoznak az irodalom terén. Még ma is hallhatjuk néha, hasonló esetekben, e furcsa okoskodást, mely mellőzve az indokot és czélt, tudniillik az idegen közönség fölvilágosítását, úgy állítja föl a kérdést, mintha arról volna a szó, hogy a magyar író idegen nyelvű íróvá váljék. A második támadás az _Athenaeum_ban jelent meg egy pár névtelen írótól, a kik hibáztatták Lukácsot a _Vierteljahrschrift_ben megjelent czikkének néhány helyéért s gyanusították a vállalat íróit, hogy csak azért váltak német írókká, mert ezeket jobban fizetik a kiadók, mint a magyarokat. Lukács magában az _Athenaeum_ban felelt a bírálatra s kimutatta, hogy a gáncsoskodó megjegyzések félreértésből származnak, a gyanusításra nézve pedig a következőkép nyilatkozott: «Magyar dolgozataimért gyakran nem kérve is, igen tetemes, becsöket jóval fölülmuló írói díjakat nyertem s el is fogadtam, mert ezt becsületes és díszes keresetnek tartom, de német czikkeimért a vállalatnak eleinte bizonytalan sikere miatt egy fillért sem követeltem, s nem is kaptam.»

E két s a következő három év alatt, melyekben kizáróan politikával foglalkozott, mind szorosb viszonyba lépett a magyar politika vezérférfiaival. Néhányan azelőtt jó ismerősei vagy épen barátai voltak. Most újak járultak a régiekhez s a régiek barátsága megerősödött. Ekkor fogadták barátságukba Deák, báró Wesselényi, Klauzál; ekkor ismerkedett meg közelebbről gróf Széchenyi Istvánnal, gróf Batthyány Lajossal és Kossuthtal. Úgy tekintették őt, mint a nemzeti ügy főképviselőjét a külföldi sajtóban s a legszívesebb előzékenységgel viseltettek iránta. Különösen az ellenzék igyekezett őt magához csatolni, meghívta értekezleteibe s állandó bizottsága tagjául kérte föl. Lukács soha sem volt tevékenyebb és jobb kedvű, mint ez években, de kivéve külföldön megjelent czikkeit, épen nem szerepelt a közönség előtt. Nem szólalt föl a megyegyűléseken, nem járt követség után s a magyar sajtó küzdelmeiben sem vett részt. Megelégedett az értekezleti és bizottsági tevékenységgel s örömest eljárt a vezérférfiak szalonjaiba, hol gr. Batthyány Lajosné, gr. Károlyi Györgyné különösen kedvelték. Azonban az értekezleti és bizottsági ülésekben sem igen volt kezdeményező, szerénysége és kétkedő természete visszatartották itt is a szerepléstől, bár bíráló észrevételeit figyelemmel hallgatták. Mindamellett így sem kerülhetett el némi összeütközést, mely hamar elsimúlt ugyan, de azért élénk világot vet kényes becsületérzésére. Ezt ő maga beszélte el 1853-ban Szemerének, midőn Párisban meglátogatta. Szemere a következőket jegyezte _Napló_jába.[4]

«Pesten volt egy ellenzéki bizottság, annak elnöke Batthyány Lajos, ki, midőn eltávozott, hol egyik, hol másik tagnak adta az elnökséget. Egyszer, mondja Lukács, nekem adta át. Épen akkor volt czélban a védegyleti beszédeket külföldön kinyomatni. Kossuth elküldte a maga hosszú beszédét (mely Lipcsében, 1847-ben _Actenstücke des ungarischen Schutzvereines_ czím alatt megjelent), a legrészletesebben kidolgozva és oda írta, hogy a kiadók egyes állításokért és adatokért nem állhatnak jót, mert a beszédet csak emlékezet és gyors jegyzetek után kénytelenek összeszerkeszteni. Ez ellen a bizottság, melynek ő is tagja volt, nem tőn kifogást. Azt gondolták, nem bízik állításaiban, sem adatainak helyességében, tehát ösvényt akar magának nyitva tartani, azoknak megtagadhatására. De még e beszédhez egy becstelenítő jegyzést ragasztott Augusz, akkor conservativ alispán ellen és alájegyezte: a kiadók. Erre én azt írtam neki, hogy a jegyzés olyan személyességi, hogy azt az ő, Lukács, s a távollevő tagok nevében is alá nem írhatja, hanem vagy ki kell maradnia vagy az író jegyezze alá. Erre Kossuth nekem oly választ adott, melyben mintegy bátorságomat látszék kétségbe vonni, azonban az alternativából nem azt választá, hogy ő írja alá, hanem, hogy hagyassék ki. Én őt provokálni akartam válaszáért, de Teleki Laczi azt minden erejéből hátráltatta.»

Az ellenzék végre 1848-ban győzött, Magyarország alkotmánya átalakult s független felelős kormány neveztetett ki. A közlelkesülés Lukácsot is magával ragadta s örömest vallotta be régi barátjának, Eötvösnek, Szalaynak és Trefortnak, a kiktől a parlamenti összpontosítás kérdésében elszakadt, hogy nekik volt igazok, ime Kossuth is kényszerült átvenni programmjokat, melynek teljesülhetését eddig csak a messze jövőben remélte. Földmívelési, ipar- és kereskedelmi ministernek Klauzál Gábor, államtitkárnak pedig Trefort neveztetett ki. Mindketten fölszólították Lukácsot, hogy fogadja el ministeriumukban az elnöki titkárságot ministertanácsosi ranggal. Lukács sokáig vonakodott, mentegetőzött anyja betegeskedésével, saját rossz egészségével és e szakbeli készültsége hiányosságával. De barátai folyvást ostromolták. Előadták, hogy épen azoknak kell hivatalt vállalniok, ha önmegtagadással is, a kik eddig az ellenzék soraiban küzdöttek; hogy mily kevés az oly tisztviselő, a ki a közönséges színvonalon felül emelkedik, ő bizonyára készültebb bárkinél s a hiányokat a gyakorlatban könnyen pótolhatja; hogy az új alkotmány meggyökereztetése leginkább a kormány közegeinek súlyától függ s neki elvtársaiban barátait is kötelessége támogatni, a kik épen úgy szeretik őt, mint becsülik tehetségét. Lukács végre engedett s elvállalta a fölajánlott hivatalt. Buzgón és lelkiismeretesen töltötte be helyét. Trefort, a ki minden nap tanúja volt munkásságának, így nyilatkozik róla: «Kevés ember felelt meg 1848-ban a benne helyezett várakozásnak oly mértékben, mint Lukács Móricz. Pontos, lelkiismeretes, szorgalmas, mindenki iránt előzékeny, szeretetre méltó tisztviselő volt. Szabatosan, gyorsan s alaposan dolgozott s ha az 1849-ki események nem jőnek közbe s Magyarország az 1848-ki alapokon fejlődhetett volna, Lukács a legkitünőbb tisztviselő lett s maradt volna, mert nemcsak gépies ügyességgel vezette a reá bizott osztályt, hanem tanulmányozta és ismerte volna itthon és külföldön a hozzá tartozó szakokat.[5]

Az idők nehezültek; 1848 szeptemberében az első ministerium megszünt, a második nem tudott létre jőni. Klauzál a magánéletbe vonult, Trefort pedig Lamberg meggyilkoltatása után oda hagyta hivatalát és külföldre menekült. Lukács egész 1848 végéig megmaradt hivatalában. Kossuth elnöklete alatt a honvédelmi bizottság vévén át a kormányt, a lelépett ministerek helyett az államtitkárokat hívta meg a kormány a bizottságba, a kereskedelmi ministeriumból Lukácsot, kit egyszersmind, mint helyettes államtitkárt, a ministerium vezetésével bízott meg. Az akkori háborús időben a tárcza kevés dolgot adott úgy a hivatalban, mint a bizottság üléseiben s így szereplése jelentéktelen volt, de most még közelebb láthatta és észlelhette az események folyamát, a kormány beléletét, mint előbbi hivatalos állásában. Ha naplót vezet, éles látása, nyugodt itélete sok becses adalékkal gazdagítja a forradalom kezdetének történelmét. De Lukács nem gondolt erre. Hazafiúi aggodalmak mellett családi aggodalmak is dúlták kedélyét. Hivatalában a beteg haza sorsa fölött virrasztott, otthon pedig beteg anyját ápolta s pessimista hajlamai inkább erőt vettek rajta, mint valaha. Windischgrätz hadserege a fővároshoz közeledett, a kormány elmenekült. Lukács Pesten maradt, nem követte a kormányt Debreczenbe, sem hadseregünket a csatatérre. «E tényt pirulás nélkül constatálhatom – mond önéletrajzi töredékében – mert nem gyávaság, nem a haza és szabadság ügye iránti részvétlenség tartóztatott vissza, hanem egy szent kötelesség. Hetvenedik évét túlhaladt anyám már egy évnél tovább súlyos, gyógyíthatatlan betegségben, önerejéből meg sem mozdulhatva, feküdt halálos ágyához szegezve. Özvegy volt, én egyetlen gyermeke, egyetlen támasza. Hagyhattam-e szülőmet magára vagy idegenek, cselédek gondjaira egy városban, melyet az ellenség készült megszállani? Vannak brutusi lelkek, a kik azt mondják, hogy a hazát mindenek fölött kell szeretni; én nem restellem bevallani, hogy anyámat jobban szerettem a hazánál. Életemet kész lettem volna, ha meggyőződésből nem, becsületérzésből hazámért föláldozni, anyámat nem». Lukács el volt keszülve, hogy gyanusítani és rágalmazni fogják. Azonban csalódott; körülményeit mindenki ismerte és senki sem magyarázta félre Pesten maradását, sőt a midőn a kormány Debreczenből újra visszatért Pestre, gróf Batthyány Kázmér, külügyi és kereskedelmi minister, ismét megkínálta őt Klauzál mellett elfoglalt előbbi állásával, mit ő azonban megköszönve, el nem fogadhatott, okát adva, hogy mig a háború tart, a kormánynak egy helyben maradása nem levén biztos, újra kénytelen lehetne hivatalos kötelességét egy még szentebbnek föláldozni.

Így élte át, anyja betegágya mellett, az egész forradalmat, s a rá következő két évet, 1851 derekáig, midőn anyja meghalt. Egyedül maradt s nem találta többé honját a hazában. A haldokló nemzet vonaglásait nem tudta nyugodtan nézni. A mit ifjú kora óta remélt, a miért küzdött, mind összetiporva. Barátai közül nem egy a bitófán veszett, többen börtönben sinylenek vagy száműzetésben élnek. Úgy érezte, mintha semmi sem kötné a hazához. Rövid idő alatt rendezte ügyeit s külföldre utazott, szórakozni, feledni s meglátogatni száműzött barátait, de minden politikai czél nélkül.

IV.

Az önkéntes száműzött mintegy kilencz évet élt külföldön; koronként egy pár hónapra meg-meglátogatva hazáját, részint rokonai látogatása, részint anyagi érdekeit illető ügyek elintézése végett. Beutazta Belgiumot, Franczia-, Angol-, Olasz-, Spanyolországot és Svájczot. Mindez országok fővárosaiban több hónapot töltött, az illető ország történelmét, irodalmát vagy műkincseit tanulmányozva. Rómában a régi Róma történelmével foglalkozott, Franczia- és Spanyolországban a román összehasonlító nyelvészettel ismerkedett meg, Flórenczben és Velenczében szorgalmasan látogatta a képtárakat. De legörömestebb kereste föl száműzött barátai körét, Brüsselben báró Jósikát, Párisban gróf Teleki Lászlót és Szemere Bertalant, Londonban Vukovics Sebőt, Svájczban, majd Olaszországban gróf Károlyi Györgynét. Bár az emigratio nem a legjobb viszonyban élt egymással s pártokra szakadt, ő azért a különböző pártok képviselőit is híven látogatta, oly kevéssé osztozott ellenszenvökben, mint reményeikben. Mindenütt jól fogadták, mert tudták, hogy becsületes és jóindulatú ember s távol áll minden cselszövénytől. Különösen a száműzöttek nejei kedvelték, kiknek gyakran hozott híreket a hazából ismerőseikről és szellemes társalgásával elmulattatta őket. Lukács örömét találta abban, ha száműzött honfitársait részvétével földerítheti: a száműzötteknek jól esett, hogy van valaki köztök, a ki magyar, de nem közülök való, velök érez, de dolgaikba nem elegyedik.

Mindamellett még sem kerülhette el az összeütközést. Nem tudni mi okból, Perczel összetűzött vele. «Perczel – írja Szemere Bertalan 1852 végén _Napló_jában[6] – összevesz mindenkivel, például Lukács Móriczczal, ki őt ki is hívta; Perczel a kihivást nem fogadta el.» Úgy látszik, az egész összeütközés félreértésből származott s hamar elsímult. Szemere 1853 tavaszán Lukács párisi tartózkodásáról is megjegyez egyet-mást.[7] «Elvégre Lukács Móricz megjött Brüsselből, útlevele meghosszabbíttatván, sőt Francziaországra is kiterjesztetvén. Ő mindig szabadelvű ember volt, úgy írt, úgy védelmezte az _Augsburger Allgemeine Zeitung_ban a magyar érdekeket, hol ő a magyar ügynek rendes bajnoka volt, de a megyei életben, a tevőleges politika terén nem lépett föl, talán anyja miatt is. Anyja betegsége volt annak is főoka, hogy a forradalomban nem vett activ részt… Nagy élv nekünk Lukács, a ki naponként készül elmenni és folyvást itt van. Minden nap el-eljő hozzánk s az asszonynak, a kinek szemei gyöngék, olvas regényekből. Úgy látszik, megkedvelt mindnyájunkat s a helyett, hogy nézegetni járná Páris nevezetességeit, mindig nálunk és velünk van. Ő külföldön nem az idegeneket keresi, hanem barátait. A családi, az ismerős kör, miben kedvét leli. Mint a méh, mely soha sem unja meg a virágok kelyhét: úgy van ő a családdal, melyet megkedvel. Nem az új élv, nem az új öröm, nem változatosság az, a mit kiván, hanem a házias otthonosság s itt ő mindig talál valamit, a mi új élvet nyújt lelkének. Sok különössége van és mégis szeretetre legméltóbb ember. Azon egyéniségek közé tartozik, a kiket igen érdemes tanulmányozni; tele látszik lenni ellenmondással és mégis egy egész, egy teljesen következetes jellem. Az ember azt hinné, egészen ismeri és mindig új oldalról mutatkozik, folyvást változva, de sohasem tagadva azt, a mi jellemében az alapszín.»

Száműzött barátai közül bizonyára nem egy gondolkozott így róla. Mint nőtelen ember jól találta magát a családi körökben; mint nőtisztelő és szellemes társalgó kedvelte a női társaságot; mint becsvágy nélküli, nem sérthette a mások hiúságát; mint a kinek nincs életczélja, önművelésében és a barátságban keresett enyhületet. Valóban Lukács nem gondolt arra, hogy valaha megházasodjék; míg anyja élt, talán ennek beteges állapotja tartóztatta vissza, most azt hitte, immár idejét multa. Írói tollát sem volt kedve fölvenni, kizökkent az íróságból, különben is inkább csak műkedvelőnek tartotta magát s most hiányzott barátai ösztönzése. A politikai pályát örökre bezárulva látta maga előtt. Nem hitt a Bach-rendszer tartósságában, de nem osztozott száműzött barátai reményeiben sem. Nem vitázott velök, de semminemű politikai megbizást nem fogadott el tőlök. Pessimismusa sötéten látta a jövőt, a legjobb esetben végtelen zavart várt, a melyből való kibontakozást bajosan fogja megérni. Azonban, midőn 1859-ben visszatért hazájába, hol az Akadémia 1858-ban tiszteleti taggá választotta, midőn régi barátait a föléledt _Budapesti Szemle_ körül látta csoportosulni, midőn 1860-ban kiadatott az októberi diploma s fölpezsdült a politikai élet, újra besodródott az irodalmi és politikai mozgalmakba. Csengery ösztönzésére egy pár tanulmányt írt, báró Eötvös sürgetésére elfoglalta akadémiai székét s emlékbeszédet tartott Gerando Ágost külső tag fölött, báró Kemény _Pesti Napló_jába politikai czikkeket írt s Pest városa közgyűlésén egy párszor fölszólalt.

Lukácsnak lelke mélyén általában nem hiányzott a közszellem, de önszántából nem igen ébredt tevékenységre, kevés volt becsvágya, önbizalma, de a viszonyok nyomásának és barátai ösztönzésének nem tudott ellenállani, ha bizonyos helyzetben kötelességet vélt teljesíteni. Most is azt hitte, hogy senkinek sem szabad hallgatnia, a kinek múltjánál fogva némi hatása lehet a közügyekre. Úgy is mindenütt sok az eszmezavar s a régi szenvedélyek ébredezni kezdenek. Deák és Eötvös voltak reá legtöbb befolyással, ez újabb, bár rövid ideig tartó politikai szereplésében. Deákot mindig meglátogatta, valahányszor külföldről haza jött s most, 1860-ban, sokszor fölkereste, vagy ebédelt vele az _Angol királynő_ vendéglőben. A _Pesti Napló_ba írt czikkeinek egy része az 1848-diki törvények érvényességét védi, bár elismeri, hogy némi részben módosításuk szükséges, de egészen különböző kérdés: _quid juris_ és _quid consilii_. Módosításukat csak azon tényezők eszközölhetik, a melyek létrehozták és ugyanazon a módon. A jogfolytonossághoz minden körülmények között ragaszkodni kell a nemzetnek. Midőn a kormány nem az 1848-diki választó törvény alapján akarja összehívni az országgyűlést, _Törvény-e vagy patens_ czikkeiben ostromolja e törekvést, s nemcsak törvénytelenségét mutatja ki, hanem azt is, hogy még a kormány, az 1848-diki törvények ócsárlóinak szempontjából sem ajánlatos, szükséges és czélravezető. Fölszólal a fővárosban, itt-ott a vidéken mutatkozó tüntetések és zavargások ellen is. «A sajtó szabadabban mozoghat – úgy mond – a megyei termek már megnyíltak vagy legalább kevés napok mulva meg fognak nyílni, a közvélemény a nemzet kivánságai, követelései, igényei törvényes organumok hiával nincsenek többé, melyek által nyugodt, higgadt és elhatározott komolysággal és méltósággal nyilatkozhatnak… Macskazenékkel, ablakbetöréssel, már most jelentéktelenné vált jelképeknek összezúzásával és bepiszkolásával se sikert, se babért nem aratunk, az ilyenekkel csak szent ügyünket veszélyeztetjük. Ürügyet adunk ezzel a szabadság ellenségeinek, a reactió embereinek azon áltan terjesztésére, a békeszerető polgároknak azon alaptalan hiedelem meggyökereztetésére, hogy szabadság és rend összeférhetetlenek. _Malo periculosam libertatem quam tutum servitium_, nem mindenkinek jelszava. Mi, kik e jelszót magunkénak valljuk és szívünkben hordjuk, kik nem riadunk vissza a szabadság veszélyeitől s nem kívánunk oly biztosságot, melyet a szolgaság nyújt, méltóbb mezőt kereshetünk, melyen a szabadság érdekében veszélyekkel daczolhassunk. A szabad szó gyakorlata most van napirenden, melynek kimondásától: _nec civium ardor prava jubentium, nec vultus instantis tyranni_, nem rettenti el az igaz hazafit.

E téren is szükséges a bátorság, itt is veszélyekkel találkozhatunk s talán komolyabbakkal, mint az ily utczai rendetlenségnél és csendháborításnál, melyek alkalmával gyakran a főindítók és szereplők sértetlenül illannak el a veszély elől s ez olyanokat ér, kiket csak a kíváncsiság vagy épen a véletlen hozott e dicsőségtelen csatatérre».