Part 4

Alig van irodalmunkban valaki, a kire annyira reá illjék az az elnevezés, a melyet az angol _literary gentleman_nel fejez ki, mint Lukács Móriczra. Nagy műveltségű férfiú volt s nem hiányzott írói tehetsége sem. De se anyagi körülményei, se írói becsvágya nem ösztönözték arra, hogy a tudomány valamely szakának művelésére szánja el magát, vagy egész erejét megfeszítve, az írói pályán küzdjön babérokért. Nem könnyen lelkesült, munkáival mindig elégedetlen volt s az írói pályára inkább barátai ragadták, mint saját erélye. Sok nyelvet megtanult, sok mindent olvasott, de nem valamely kitűzött czélra, hanem inkább csak önművelésére. Érdeklődött a magyar politikai élet minden mozzanata iránt, de tevékenyebb részt nem igen vett benne. Visszariasztotta a tömeg zaja, de még inkább szemlélődő és kétkedő természete. Egy pár megye táblabírájává fogadta ugyan, de országos képviselőjévé soha sem választotta. Ő maga megelégedett, ha irataival küzdhetett a szabadelvű eszmék mellett s a külföldi lapokban védhette hazája ügyét.

Előbb szépirodalommal foglalkozott, majd tudományos tanulmányokat írt s végre politikai czikkeket. De munkássága gyakran évekig megszakadt, részint társadalmi elfoglaltsága, részint családi csapások miatt. Szívesen látott vendége volt a főúri és polgári szalonoknak egyaránt. Szellemes társalgása magához vonzott mindenkit, különösen a nőket, a kik nagyra becsülték nemes szivét és finom modorát. Széles körű levelezést folytatott nőkkel, férfiakkal, különösen barátaival, a kik a magyar irodalom és közélet legkitünőbb képviselői közé tartoztak. A családi csapások mélyen hatottak kedélyére és súlyokat önfeláldozással viselte. Anyja évekig betegeskedett s ő ágyánál tölté éjét-napját. Később nejét hosszas betegségében szintén évekig ápolta s midőn meghaltak, útazásban keresett szórakozást. Ilyenkor tolla pihent s csak barátai unszolására vagy erkölcsi kényszer hatása alatt vette föl újra. De magán az irodalom ügyén mindig részvéttel csüngött s végrendeletében vagyona jó részét tudományos, irodalmi és jótékony czélokra hagyta.

Íme, Lukács Móricz pályája, néhány szóval; életrajza e körvonalakat eleveníti meg.

I.

Lukács Móricz 1812 szeptember 5-dikén született Pesten s részint itt, részint Bresztováczon, atyja temesmegyei birtokán nőtt fel. A Lukács-nemzetség Erdélyből, Erzsébetvárosból származott Magyarországra. A XVIII. század elején négy Lukács jött ki Erdélyből s egyik Temes-, másik Bihar-, harmadik Szabolcs, negyedik Fehérmegyében telepedett meg, mind a négyen birtokot vásároltak s Mária Terézia uralkodása alatt egyszersmind nemességet nyertek. Móricz atyja, vizmai Lukács Gergely Miklós, mint egyetlen fiú, a bresztováczi birtokot örökölte. Jó gazda és művelt ember volt, de nem viselt hivatalt megyéjében s a közpályán máskép sem szerepelt. Néha, télen egy pár hetet Pesten töltött s itt ismerkedett meg a híres szépségű Hilf Rózával, egy nyugalmazott őrnagy és pesti házbirtokos leányával, a kit csakhamar nőül is vett.

De a nőt nemcsak szépsége tüntette ki, hanem ritka műveltsége is. Jártas volt a német és franczia irodalomban, ismeretségben is állott egy pár bécsi íróval, különösen br. Zedlitz J. Keresztélylyel, a ki Pesten és Bresztováczon is meglátogatta. Kellemes társalgónak ismerték, a kinek falusi lakában és pesti szalonjában nem egyszer gyűlt össze igen művelt társaság. Egyetlen fia iránt nagy gyöngédséggel viseltetett, melyben egy szellemes nő egész ideges érzelmessége nyilatkozott. A gyönge testalkatú Móriczot óvta a fúvó széltől is és lelkét minél gazdagabbá igyekezett tenni. Mindig közelében tartva, nem járatta nyilvános iskolába, hanem egy nevelő felügyelete alatt otthon taníttatta. Móricz majdnem tizennyolcz éves koráig inkább csak órákra hagyta el a házi tűzhelyt: a nevelő szobáját és anyja társalgó termét. E körülmények befolytak egész fejlődésére. Az anyai túlságos gond miatt nem válhatott edzett ifjúvá s nem kedvelte az úszás, lovaglás és vívás férfias mulatságait. Annyival inkább kifejlett társalgási képessége és fogékonysága a szellemi foglalkozás iránt. Nevelőjének s a hozzá járó tanároknak és mestereknek kedvencze volt. Könnyen tanúlt és sokat olvasott; a zongorázásban is kitünt. Midőn már jól tudott francziáúl, angolúl, spanyolúl tanúlt s gyakran éjjel is fölvirrasztott. Anyja, hogy korlátozza a virrasztást, nem adott neki éjjelre gyertyát, de ő összeszedte nappal a maradék gyertyákat s mikor mindenki lefeküdt, ezek mellett folytatta tanúlását. A nyarat rendesen Bresztováczon töltötte a család, de a már serdülő Móricz gyakran utazott nevelőjével hol az osztrák tartományokban, hol Szász- és Poroszországban. A szülők semmi költséget nem kíméltek, ha arról volt szó, hogy fiok minél képzettebb emberré váljék. Egy szóval, egy főuri gyermek sem részesült gondosabb nevelésben, mint Móricz, a kinek atyja csak a közép nemesség osztályához tartozott.

Azonban e nevelést a mai értelemben épen nem mondhatni magyarnak. A század elején az iskolai és hivatalos nyelv a latin volt s a műveltebbek nagyrészt németül társalogtak. A magyar nyelvet tanították ugyan az iskolában latinul, de a magyar irodalmat épen nem. A magyar irodalomnak igen csekély közönsége volt s nem hatotta át a társadalom minden rétegét. Az írók egy része még most is latinúl írt vagy németűl. Pest műveltebb társasága eleinte alig vette észre Kisfaludy Károly körének mozgalmait, mely Pestet tűzte ki a magyar irodalom központjául. A Lukács-családban is a német nyelv volt az uralkodó. Az atya és fiú tudott ugyan magyarúl, de csak a cselédekkel beszélt e nyelven. Az anya keveset tudott s inkább csak németűl beszélt. Nem csoda, ha ily körülmények között Móricz előbb ismerkedett meg a német, franczia és angol irodalommal, mint a magyarral, sőt első irodalmi kisérleteit is németűl írta. Maga bevallja ezt egyik beszédében, melyet 1876-ban, a Kisfaludy-Társaság ünnepélyes ülésében tartott.

«Az akkori állapotok illustratiója végett – úgymond – legyen szabad a magam részéről is őszinte és töredelmes vallomást tennem. Első ifjúságomban, noha már ismertem Schillert, Goethét, Schakspere-t, Cervantest, Calderont (az utóbbiakat akkor még német és franczia fordításokból), Zrínyiről, Kazinczyról, Berzsenyiről, a két Kisfaludyról, Vörösmartyról még alig volt tudomásom. Csak Toldynak _Handbuch der ungarischen Poesie_ czímű chresthomathiájából értesűltem, bámulatomra, egy már századok óta lassan fejlődött, gazdag nemzeti költészet létezéséről, oly meglepetéssel, mintha véletlenül egy új világrészre vagy legalább egy ismeretlen szigetre bukkantam volna. Költőink műveivel eleinte csak Majláth és Tretter német fordításai segedelmével ismerkedtem meg, mert beszéltem ugyan folyékonyan a parlagi magyar nyelvet, az irodalmi nyelvet még csak meg kellett tanulnom, a mi akkor nem volt könnyű föladat, mert azon időben még szótár sem volt, mely a folytonosan és tömegesen fölcsirázó új szókat magába foglalta volna.»

Ez időtől fogva az ifjú Lukács szorgalmasan tanúlta a magyar nyelvet és irodalmat. Megkísérelte a magyar írást, versben és prózában. Nem sok idő alatt annyira haladt, hogy néhány görögből fordított epigrammja és keleti gnómája jelent meg a _Tudományos Gyűjtemény_ mellékletének, a _Koszorú_nak, 1829- és 1830-diki évfolyamában. Úgy látszik, zsengéit szívesen fogadták, barátainak biztatása sem hiányzott, a kik később a magyar irodalom és közélet legjelesebb bajnokai közé emelkedtek. Gr. Teleki Lászlót és Vukovics Sebőt még gyermekkorában ismerte. Báró Eötvös Józseffel, Szalay Lászlóval, gróf Dessewffy Auréllal, Lónyay Menyhérttel és Szentkirályi Móriczczal korán megbarátkozott. A nemzeti casinónak, mihelyt fölserdűlt, szorgalmas látogatója volt. Itt számos új ismeretséget, barátságot kötött. A nemzeti casinó akkor nagyobb szerepet játszott Pest társadalmi életében. Mint új intézmény, központja volt a főváros legműveltebb elemeinek, osztálykülönbség nélkül, és gr. Széchenyi István szelleme volt benne az irányadó. A társalgó termekben meg-megvitatták a politikai, társadalmi és irodalmi kérdéseket. Nem egy új vállalatnak, egyesületnek itt született meg eszméje s nyert közhelyeslést. A legtöbb kül- és belföldi lapokat itt lehetett megtalálni; könyvtára is gazdag volt. Télen havonként bálokat, hangversenyeket rendeztetett az igazgatóság s az itt lakó vagy átutazó legjelesebb művészeket megnyerte a közreműködésre. Trefort 1834-ben ily hangversenyben látta először Lukácsot, mint huszonkét éves ifjút, a rendezők között. Ő ismertette meg később Trefortot Szalayval. De nem csak a fiatal írók között voltak ismerősei. Bertha Sándor elvezette Vörösmartyhoz, Bajzához, Toldyhoz, a kik – mint önéletrajzi töredékében maga mondja – pártfogóivá váltak és magyar iróvá avatták. S csakugyan 1834 óta gyakran találkozunk a nevével a _Társalkodó, Aurora_, majd az _Athenaeum_ és _Árvizkönyv_ hasábjain. Byronból fordított néhány nagyobb és kisebb költeményt, egy pár töredéket _Child Harold_ból és az _Elváltozott idomtalan_ból; Bulwerből szintén fordított egy költeményt és némi prózát s egyszersmind megismertette a magyar közönséget a híres regényíró pályájával.

E műfordítások némi figyelmet keltettek. Byronból Lukács előtt senki sem fordított magyarra s különösen az _Aurórá_ban és _Athenaeum_ban megjelent darabok sikerültek is. Byront nehéz fordítani, tömör nyelve, kifejezéseinek erélye, rajzainak ragyogó szinezete miatt sok nehézséggel kell megküzdenie annak is, a ki teljesen birja a verselés technikáját. Lukács első kisérletein látszik is a küzdés a nyelvvel, a nem eléggé biztos kéz, de évről-évre erősbül verselő készsége és biztosabbakká válnak a jellemző kifejezések. Mind a mellett, épen a siker küszöbén, fölhagyott Byron fordításával és P. Horváth Lázárnak engedte át a tért, a kinek kisérletei a negyvenes évek elején teljesen elhangzottak. Az könnyen érthető, hogy Lukács csekély számú fordításai és Horváth Lázár erőlködései nem tehették népszerűvé Byront a csak magyarúl olvasó közönség előtt, de azt már nehezebb megérteni, hogy Byron általában oly csekély hatással volt a magyar költészetre, holott nemcsak a franczia és német, hanem a lengyel és orosz költészetre tett nagy hatását is lépten-nyomon kimutathatni. A magyar politikai és társadalmi viszonyok magyarázzák meg leginkább e jelenséget. Az elnyomott lengyel, forradalma előtt, tele volt forradalmi vágygyal, mint eszményre tekintett e viharos kedélyű, szabadságszerető lordra, a ki a görög függetlenségi harcz küzdelmei közé siet s ott leli halálát, később pedig, midőn a forradalom kitört, Varsó elesett, a szétszórt bujdosók bő táplálékot találtak az angol költő világfájdalmas pessimismusában. Az orosz költőre, bár más helyzetben volt, szintén mélyen hatott Byron szelleme. Egy még fejletlen nép és egy önkényes uralkodó, túlfinom, de nagyrészt romlott aristocratiája körében, hol a katonai és hivatalnoki pályából állott az egész közélet, a magasbra törekvő szellem föl nem találhatta eszményeit s örömest merített Byron búskomorságából és keserű humorából. Puskin és Lermontoff költészete e hangulat kifejezései. Magyarországon volt közélet, habár korlátolt határok között; legalább a megye- és országgyűlésen kibeszélhették magokat az emberek. Széchenyi föllépte óta fölébredt a reformvágy is s inkább az optimismus, mint pessimismus áradt el a kedélyeken: a jövőbe vetett erős hit lelkesítette a nemzetet. A költők mélyen érezték a jelen nyomorát, de vagy a múlt dicső emlékein, vagy a jövő derengő reményein merengtek, világfájdalom helyett hazafifájdalom töltötte el keblöket és részvét a jelen küzdelmei iránt. Mindez nem engedte, hogy búskomorságba sülyedjenek vagy világfájdalmas gúnyban törjenek ki.

Ily körülmények között annál inkább föltűnik, hogy épen Lukács lelkesült Byronért, a ki míg egyfelől teljesen osztozott honfitársai törekvéseiben, addig másfelől épen nem élt át viharos ifjúságot. Mi vonzhatta őt annyira Byronhoz? Keveset tudhatni ifjúkori élményeiről. Nem igen volt közlékeny mind arra nézve, a mi szívviszonyait illette; a forradalom előtti összes levelezését elégette, midőn Windischgrätz 1849 első napjaiban Buda-Pestet elfoglalta, forradalom utáni levelezése pedig külföldi utazása alatt elkallódott háza padlásán. Naplót soha sem írt, halála előtt emlékiratokba kezdett, de a halál meggátolta a folytatásban. Azonban egy bizonyos. Kora érett ifjú volt, kétkedő, érzékeny szívű és pessimista, mint férfiú korában is. Úgy látszik, nem egyszer csalódott. Egyetlen fönmaradt eredeti költeményét egy hűtelen baráthoz intézi. Gazdag benső életet élt, de hajlamai, érzései, szenvedélyei nem igen mentek át tettbe s magába temette csalódásait. Semmitől sem félt annyira, mint a nevetségessé válástól. Kerülte a küzdelmet s egész életén szenvedőleges természetű maradt. Egy ily léleknek jól esett elmerengeni egy rendkívüli szellem búskomorságán s bámulni, sőt írigyelni benne a szenvedélynek azt az erejét és bátorságát, mely a világgal szembeszáll. Ez tette Byront kedvencz költőjévé, ez ösztönözte őt fordítására s nem annyira széptani érdek vagy műfordítói becsvágy.

Azonban a meghasonlott kedélye lassanként csillapodott. A minél több oldalú műveltségben keresett vigaszt s néhány társadalmi, jogi és történetphilosophiai tanúlmányt kezdett írni. A politikai küzdelmek is hatottak reá s mind szorosabb barátság fűzte az ellenzék vezérférfiaihoz. Így hagyott föl Byron fordításával s a mit később Popeból és Cervantesból fordított, az alig volt egyéb, mint némi kötelesség teljesítése. A Kisfaludy-Társaság ugyanis 1842-ben tagjának választotta, el kellett foglalnia székét s e czélra fordította le Popenak a _Műbírálatról_ írt tankölteményét; szintén ez időtájt indította meg a társaság _Külföldi Regénytár_át s fölkérte őt, hogy fordítsa le Cervantes valamelyik regényét, mert Cervantestől semmi sincs irodalmunkban. Így keletkezett a _Bőkezű szerető_ fordítása, de ezzel egyszersmind végkép búcsut mondott műfordításnak, szépirodalomnak egyaránt, s többé nem vett részt a társaság munkásságában. Mégis e társaság volt az, mely folyvást őrizte emlékét s midőn élte alkonyán, szeretett nejét elvesztve, megtörötten érkezett vissza hazájába, hosszas külföldi tartózkodása után, rokonszenvvel üdvözölte s az épen akkor elhúnyt Toldy helyébe elnöknek választotta. Az elnöki székből szólott egy pár ünnepélyes ülésen utolszor a közönséghez. A kis csemete, melyet ifjú korában elültetett, terebélyes fává nőtt, melynek árnyában megpihenhetett a fáradt vándor.

II.

Lukács Móricz nemcsak az elemi és középiskolai, hanem az egyetemi tanulmányokat is a szülői háznál végezte. Tanárok jártak hozzá s vezetésök alatt és saját szorgalmával biztos alapot vetett műveltségének. Úgy látszik, a királyi táblára sem esküdött föl juratusnak, hogy a magyar köz- és magánjogból szigorlatot tegyen, a mit akkor nemcsak az ügyvédjelöltek tettek le, hanem a fő- és közép-nemesség ifjai is, a kik közpályára akartak lépni. De ez nem akadályozta tizenkilencz éves korában (1831) Krassómegyében tiszteleti aljegyzővé s Temes-, Csanád- és Csongrádmegyék táblabírájává kineveztetését. Úgy látszik, atyja óhajtotta, hogy a megyén szerepeljen s ott hivatalt vállaljon. De a fiúnak ehhez épen oly kevés kedve volt, mint a gazdaság vezetéséhez s már 1832-ben anyjával együtt visszaköltözött Pestre. De mégis, hogy teljesítse atyja kivánságát, Pestmegyében tiszteleti aljegyzőséget vállalt s 1836-ban egy évig pontosan szolgálta a megyét. Azonban atyja a következő évben meghalván, végkép visszavonúlt a megyei szolgálattól. Megjelent ugyan néha úgy Temes-, mint Pestmegye gyűlésein, ha valamely fontos tárgy volt szőnyegen, de inkább csak szavazni ment oda, mint szónokolni. Csak egyszer szólalt föl hosszasabban és nagy hatással Temesmegye közgyűlésén, midőn Lovassy és társai az 1832–36-diki országgyűlés végével elfogattak s a megyék sérelmi fölirattal fordúltak a kormányhoz. Az atya halála más változást is okozott a családban. Móricz nem akart se gazdálkodni, se a bérlőkkel vesződni, ez okból csakhamar eladták falusi birtokaikat s tőkepénz kamataiból s a Bécsi-utcza sarkán levő pesti ház jövedelméből éltek, melynek anyja egy harmad részben birtokosa volt.

A magyar írók között alig volt függetlenebb helyzetű ember, mint Lukács; egészen a tudománynak, irodalomnak s a közügyeknek élhetett. Élt is mind a háromnak, de egyikhez sem vonzotta szívós becsvágy, erősebb szenvedély. A tudomány és irodalom neki részint önmívelődés, részint szórakozás volt, a közügyekben való részvét pedig kötelesség, melyet hite szerint, bizonyos pontig, minden, akár születésénél, akár becsérzeténél fogva nemes magyar ember teljesíteni tartozik. De volt még egy kötelesség, melyet mindennél főbbnek tartott: beteges anyjának gondozása. Ritka szép viszony fejlődött ki fiú és anya között, mely egész a sírig tartott. A jó fiú sok időt töltött anyja körében: olvasott neki, mulattatta, segített dolgai elintézésében, körüle gyűjtötte kedvelt társaságát, kitalálta gondolatait s óhajtását teljesíteni igyekezett. Maga sem volt kiváló egészségű, épen azért mértékletes életet élt s e tekintetben anyja épen úgy őrködött fölötte, mint ő anyja fölött.

A casinóban, szalonokban és baráti körben egyaránt szívesen látott vendég volt. Nem föltünő, de minden esetre érdekes alak. Elég magas és karcsú termet, mely idős korban sem hajlandó hízásra, egy kissé beteges, halvány arcz, szőkébe játszó gesztenyeszín haj, bajusz, szakáll, mely inkább csak az áll körül sűrűbb, éles kék szem, némi búskomolyság az arczon, némi merevség a magatartásban. De az éles nézés, búskomolyság és merevség csak hamar szelidült vagy épen eltűnt, ha társalogni kezdett. Nagyon értette a társalgás művészetét, melybe ösztön, tapintat, gyakorlottság gyermekségétől fogva mintegy belé oktatták. Kellemesen szállott egyik tárgyról a másikra, napi eseményekről irodalomra, művészetre, családi ügyekről társadalmi elmélkedésekre és politikára, keresettség és köznapiság nélkül. Komolyabb vagy vidámabb hangulata mindig változatos volt, de soha sem bonyolódott vitába, nem emelkedett az érzelmességig vagy épen pathoszig. Elmésségét sem fitogtatta, épen nem volt gúnyos, megelégedett egy-egy jóakaratú élczczel s különösen óvakodott attól, hogy valami olyat mondjon, mi a társaság bármelyik tagját kellemetlenül érintené. A nők kiválóan kedvelték és becsülték, mert ismerte a bizalmasság határát s bár rendkívüli előzékenységgel viseltetett irántok, soha sem tűnt fel udvarló színében. Azt a lélektanilag alapos megjegyzést, hogy nővel való barátságunk vagy szerelmünk kezdete vagy utójátéka, senki sem czáfolta meg fényesebben, mint ő. Innen hosszú barátsága számos derék és szellemes nővel, melyet semmi félreértés meg nem zavart s a rágalom is megkímélt.

Az illemszabályok megtartása szokássá, mintegy második természetévé vált s ezt másoktól is megkívánta. Hamar és észrevétlen szakított bárkivel, a ki e tekintetben nem volt szabatos irányában. A szabatosságot szóban, cselekvésben és önmaga tiszteletét udvariassággal s a mások tiszteletével egyesítette. Semmi sem volt benne a gavallérból, még kevesebb a piperkőczből, de gentleman igyekezett lenni tetőtől-talpig. Gondosan öltözködött, de került minden feltűnést s megelégedett az egyszerű választékossággal. A pazarlástól épen oly távol állott, mint a fösvénységtől. Jövedelmét soha sem költötte el egészen; a megtakarított fölöslegből örömest áldozott közjóra s juttatott a szegényeknek is. Nem voltak költséges szenvedélyei, aránylag könyvekre költött legtöbbet, de inkább csak kedvencz szerzői műveit vagy a tanúlmányaihoz szükségeseket vette meg, az irodalom újdonságait, a külföldi folyóiratokat a nemzeti casinóban olvasta, melynek könyvtárát szorgalmasan látogatta. Az Akadémia üléseit sem hanyagolta el, melynek 1839-ben levelező tagjává választatott, sőt Szalay Lászlót, az Akadémia jegyzőjét (1837–1847) nem egyszer helyettesíté, ha az akadályozva volt tiszte teljesítésében.

A harminczas évek végén általában sok időt töltött Szalay László, báró Eötvös József és Trefort Ágoston társaságában. E kiváló fiatal emberek élénk hatással voltak reá, s jeles műveltsége és nemes szíve csakhamar megszerezte barátságukat. Szalay szépirodalmi rövid pályája után jogi és politikai tanúlmányokba merült. Eötvös épen akkor lépett a politikai és regényírói pályára. Trefort nyugtalan természete minden iránt érdeklődött, de leginkább nemzetgazdasági és társadalmi kérdésekkel foglalkozott. Lukács kétkedő és pessimista lévén, ritkán osztozott barátjai álmodozásaiban, de néha a siker reménye nélkül is követte kezdeményezésöket s támogatta vállalatukat. Trefort haza érkezvén külföldi útazásából, sokszor panaszolta, hogy mily kevéssé érdeklődnek nálunk a képzőművészet iránt s általában e tekintetben mily fejletlen ízlésünk. Azt nem remélhetni, hogy az állam tegyen valamit, tenni kell tehát társadalmi úton, egy művészeti egyesületet kell alapítani, műtárlatok rendezésével, megvásárolt képek kisorsolásával s műlapok kiosztásával föl kell ébreszteni a szunnyadó művészi érzéket, egyszersmind tért nyitva a fejlődő tehetségeknek. Trefort kezdeményezésére így alakult meg a magyar művészeti egyesület, mely csirája volt a mai képzőművészeti társulatnak. Lukács szóval és tettel sokat tett ez egyesület fölvirágzására. Tagokat, adományokat gyűjtött s maga is áldozott. E mellett a külföldi lapokat értesítette művészeti mozgalmainkról, s itt fejezte ki legelőször azt az óhajtást: vajha Eszterházy herczeg Bécsből Pestre hozatná becses képtárát, a mi egy pár évtized mulva csakugyan teljesült is.

Eötvös 1839-ben a párisi _Le livre des cent et un_ mintájára _Árvízkönyv_et indítványozott, az 1838-diki árvíztől sok kárt szenvedett Heckenast Gusztáv, kiadó-könyvárus, fölsegélésére. Lukács műfordítással támogatta e vállalatot, melyet Eötvös _Karthausi_ja oly népszerűvé tett. De még élénkebb részt vett egy negyedéves folyóirat megindításában, melyre Eötvös, Szalay és Trefort egyesültek. Irodalmunkban e század két első tizede óta épen nem hiányoztak az irodalmi és tudományos folyóiratok, sőt a hanyatló _Tudományos Gyűjtemény_ pótlásául maga az Akadémia indította meg a _Tudománytár_t. Azonban teljesen hiányoztak nálunk az Angol- és Francziaországban annyira kedvelt szemlék, melyek az élet és irodalom, a politika és tudomány kapcsolatának képviselői s mintegy közvetítők a szaktudomány és a művelt közönség, a hazai és külföldi irodalom közt. Eötvösék előtt ez lebegett, nemcsak tartalom, hanem külalak tekintetében is. Azonban némikép eltérve mintájoktól, legfőbb czéljok az volt, hogy a reform kérdéseit emelkedettebb és tudományosabb szempontból tárgyalják s az európai eszmék áramlatát közvetítsék a magyar közönséggel. A negyedéves folyóiratot _Budapesti Szemlé_nek nevezték el s Heckenast vállalkozott kiadására, abban a reményben, hogy Eötvös azt talán épen olyan népszerűvé fogja tenni, mint az _Árvízkönyv_et. A szerkesztők dolgozótársak után láttak s legelőször is Lukácsot kérték föl, a kiről tudták, hogy kedvelője a külföldi szemléknek, sok új könyvet olvas s ízlésénél és világos írásmódjánál fogva épen alkalmas essay-írónak. Lukács pessimista hajlama nem jósolt sikert a vállalatnak s nem is akart részt venni benne. Nem hitte, hogy a tisztán magyarul olvasó közönség tetszését megnyerjék a külföldi essay-k mintájára írt czikkek. Aztán elég írója sem lesz a folyóiratnak, négyen pedig legföljebb egy évig ha kitarthatják. Mindamellett társai rábeszélésére hozzájok csatlakozott s két essayt írt a megindítandó folyóirat számára. Jóslata azonban beteljesedett. A folyóiratnak oly kevés előfizetője volt, hogy a kiadó az első félév után, 1840 júliusában, megszüntette s így csak két kötet jelenhetett meg belőle. Tizennyolcz évnek kellett eltelnie, hogy ugyanazon czímmel újra föléledjen, elébb báró Sina Simon, majd az Akadémia támogatásával. A közönség most több részvéttel fordúlt hozzá, essay-író is több volt, bár ez irodalmi műfajt a mai napig is sokkal kevesebben művelik, mintsem kellene. Lukácsot ott találjuk az újabb _Budapesti Szemle_ dolgozótársai között is; szintén két nagyobb essayvel gazdagította tartalmát.