Part 22

Hosszú életed munkásságát egy rövid percz alatt megszakítá a halál, de nem győzedelmeskedhetik szellemeden, mert mély nyomokat hagytál tudományos irodalmunkban. Megalapítottad az újabb magyar nyelvtudományt, különösen a magyar összehasonlító nyelvészetet, melyet tanítványaid folyvást művelnek s mely magára vonta a külföld figyelmét is; a nyelvészet segélyével megvilágítottad nemzeti multunk nem egy homályos helyét s új szempontokkal, új igazságokkal gazdagítottad történelmi irodalmunkat. Ez örök emléked, dicsőséged, dicsőségünk. De ez a vigasz nem csillapítja fájdalmunkat. Az egyén, az élő egyén termékenyítő hatása, vonzó kedvessége nincs többé. Nincs köztünk többé az a valódi tudós, a ki az európaiságot erős nemzeti érzéssel párosította; nincs köztünk többé a humanismusnak az a kiváló képviselője, a ki minden iránt érdeklődött, a mi emberi, s kinek bölcseségét emberszerető szíve táplálta; nincs köztünk többé közéletünknek az a szilárd férfia, a ki nehéz megpróbáltatásokat élt át, de mindig hű maradt magához, s ha kellett, épen oly bátran felszólalt a kormány, mint a nemzet tévedései ellen; nincs köztünk többé a gyöngéd férj, jó barát, hű rokon, a kit épen úgy szerettünk, mint tiszteltünk. Oh mennyit vesztettünk benned! Mily nehéz a válás! Koporsódat hálánk, áldásunk kiséri, de fájdalomba veszve s koszorúidon könnyeink csillognak. Válnunk kell. Isten veled! Isten veled!

IX. SZABÓ ISTVÁN.

1892 márczius 30.

Tisztelt Társaság! Szomorú hírrel kell megnyitnom mai ülésünket. Társaságunk egyik legrégibb tagja, Szabó István, e hó 24-ikén Kazáron elhúnyt. A boldogult úttörő hellenistáink közé tartozott. Guzmics Izidor példáján lelkesülvén, hellén tanulmányokhoz fogott s első kisérletei Kazinczy tetszésében részesültek. _Virágok a görög anthologiából_ czímű fordítmányával lépett föl 1834-ben s innen kezdve egész haláláig buzgón fáradozott a hellén classikusoknak magyar nyelvre átültetésével. Legfőbb munkája Homér, a kinek mind _Iliás_át, mind _Odysseá_ját sikerrel fordította le. Koronként, kivált élte alkonyán őstörténeti és nyelvrokonsági elméletek vonták el őt kedves classikusaitól; Horvát István álmodozásait akarta föleleveníteni s nagyon fájlalta, hogy e törekvése nem talál visszhangra az Akadémiában. Nemcsak az Akadémiának volt buzgó tagja, hanem a Kisfaludy-Társaságnak is, melynek tagjává 1842-ben választatott. Társaságunk kiadásában jelent meg tőle Aesop, magyarul és görögül s _Évkönyv_einket egész haláláig számos értekezésével és műfordításával gazdagította. Ez évben érte meg Kisfaludy-társasági tagsága ötven éves fordulóját s az elnökség épen ez ülésen akarta indítványozni, hogy a Társaság ez alkalomból üdvözölje őt, s íme, üdvözlet helyett koporsójára kellett koszorút küldenünk. Mily közel áll az örömhöz a fájdalom, az élethez a halál. Indítványozom, hogy fájdalmas részvétünket fejezzük ki jegyzőkönyvileg, gondoskodjunk a felette tartandó emlékbeszédről s erre kérjük fel Thewrewk Emil társunkat.

X. KOSSUTH LAJOS.

1894 ápril 11.

Tisztelt Társaság! A Kossuth Lajos halála okozta gyász miatt múlt havi felolvasó ülésünket a mai napra halasztottam, egyszersmind a Társaság nevében koszorút küldöttem a halott ravatalára és felhívtam a Társaság tagjait, hogy testületileg jelenjünk meg a temetésen, a mi meg is történt. Bizonyára, tisztelt Társaság, méltán vettünk részt az általános gyászban, mert Kossuth Lajossal azon három férfiú egyike és utolsója szállott sírba, a kik az újabb korban döntőleg folytak be Magyarország sorsára. E század első évtizedeiben gróf Széchenyi István lelket, hitet lehelt a nemzetbe, kijelölte a fejlődés irányát, felköltötte társadalmunk és alkotmányunk reformjának eszméit. Ez eszmék fejlődését gyorsította Kossuth Lajos s az európai mozgalmak hatása alatt, törvényes formák között kivívta alkotmányunk átalakulását, nemzeti önállásunk erősebb biztosítékait és midőn a megújult alkotmány megtámadtatott, védelmére lelkesítette a nemzetet. A védelem később forradalomba ment át s hősies küzdelem után csak romokat hagyott hátra. E romokon építette föl Deák Ferencz újra alkotmányunkat, a jogfolytonosságból indúlva ki, összekötve a multat a jelennel, erélyt mérséklettel, szilárdságot óvatossággal párosítva.

Mind a három férfi mintegy küldetést teljesített, egymást pótolta, egymást egészítette ki; a mi egyikben többé-kevésbbé hiányzott, azzal a másik dúsan meg volt áldva s mindenik munkásságában, a mi üdvös és maradandó volt, beolvadt alkotmányunkba, nemzetünk életébe.

Így fogva föl újabb történelmünket, Kossuth iránt kifejezett kegyeletünk nem lehet ellenkezésben se Széchenyi, se Deák emlékével s még kevésbbé alkotmányunkkal, mely egyaránt kötelez nemzetet és királyt s fölötte áll minden egyéni kiválóságnak.

De Kossuth politikai pályájának van irodalmi oldala is, különösen szónoklata, mely közel érinti Társaságunk tanúlmányai körét. Kossuth bizonyos irányban magas tökélyre emelte a magyar politikai szónoklatot. Senki sem volt szónokaink között, a kinek élénkebb képzelme és fogékonyabb kedélye lett volna. Kölcseynek, az újabb magyar szónoklat művészibb kezdeményezőjének, szent fájdalma nála lángoló szenvedélylyé változott át és búskomolysága áradó lelkesedéssé. Mester volt valamely tárgy vagy tény fény- vagy árnyoldalai kiszínezésében, még mesteribb, ha a nemzeti emlékek, vágyak és remények húrjain játszott s egy-egy fájdalmas felkiáltással vagy éles gúnynyal a szenvedélyek egész viharát keltette föl. Senki sem beszélte szebben nyelvünket, senkinek sem volt kellemesebb, nagyobb terjedelmű és változatosabb hangja, melyet választékos és mégis természetes taglejtés kisért. Nagy szónok volt, e század legnagyobb szónokainak egyike, s Társaságunk koszorújának szalagján, melyet ravatalára küldöttem, méltán fénylett e mondat: «Kossuth Lajosnak, a nagy szónoknak.»

XI. GRÓF SZÉCSEN ANTAL.

1896 szeptember 30.

Tisztelt Társaság! A hosszú szünet után üdvözlöm önöket, uraim, de fájdalom, szomorú jelentéssel kell megnyitnom ülésünket. A szünet alatt elvesztettük egyik érdemes rendes tagtársunkat, gróf Szécsen Antalt. A boldogult egész életén át a politikai pálya bajnoka volt s csak élete utolsó évtizedeiben lépett az irodalom művelői közé. Bárminő véleménynyel legyünk politikai pályájáról, azt nem tagadhatni meg tőle, hogy sohasem hiányzott benne véleményének bátorsága s hogy lelkesedett a nemzeti műveltség ügyéért. Ez utóbbi jellemvonásából folyt irodalmi munkássága is, melyet széleskörű műveltsége támogatott. Irodalmi és történelmi essay-ket írt s így irodalmunknak épen azt az ágát igyekezett gazdagítani, melyet meglehetős szegénynek mondhatunk. Nem a nyelvi előadás bájával hatott olvasóira, mert ez, mint mindenkinek, a ki sok nyelven ír és beszél, neki sem volt erős oldala, hanem fejtegetései tartalmasságával és szabatos szerkezetével. Behatolt a tárgyalt író szellemének lényegébe s legjellemzőbb sajátságait nagy vonásokkal törekedett elénkbe rajzolni. Ez essay-k elseje, a Tacitusról irott, társaságunk egyik ülésében olvastatott fel s midőn még más tanulmányokat is vettünk tőle, örömest választottuk társunkká s adtuk ki egy kötetben tanulmányait, s ő valóban folyvást hálás indulattal viseltetett irántunk, minden rábízott feladatot örömest teljesített s midőn más tudományos testületektől visszavonult, a mi Társaságunkban mindvégig benn maradt, sőt nemrég újabb tanulmányai gyűjteményét ajánlotta fel nekünk. Viszonozzuk e ragaszkodást halálán érzett részvétünkkel, fejezzük ki azt jegyzőkönyvileg is s annak idejében gondoskodjunk a felette tartandó emlékbeszédről.

XII. DEGRÉ ALAJOS.

1896 november 25.

Tisztelt Társaság! Újabb fájdalmas érzéssel kell megnyitnom az ülést, mert újabb veszteség érte Társaságunkat Degré Alajos társunk halálával. Azok közül, a kikkel együtt lépett Degré az írói pályára, immár kevesen élnek. Ő is egyike volt ama kiváló jurátusoknak, a kik a negyvenes évek elején a reformeszmékért lelkesültek s most tollal, majd karddal szolgálták hazájukat. Többen elvesztek közülök a forradalom viharában, ő megmaradt és kebelében sokat megőrzött a múlt emlékeiből s a jövő reményeiből. Mintegy emléke, typusa volt köztünk a forradalom előtti korszak fiatalságának, melyet örömest rajzolt irodalmi műveiben. Valóban, vígjátékain és beszélyein élénk, könnyed és vidám szellem ömlik el, mely keserűségében sem válik pessimismussá s minden körülmények között megőriz bizonyos fiatalságot. Az _Utolsó jurátus_ czímű elbeszélése, a melyet Társaságunk egyik ülésén olvasott fel, fejezi ki leginkább egyéniségét: a zajos jurátust, a vitéz honvédet és hű férjet. De nemcsak elbeszéléseket olvasott itt föl nekünk, hanem emlékiratokat is a negyvenes évek politikai küzdelmeiről s a szabadságharcz eseményeiről. Ezelőtt egy évvel, épen november hónapban, szintén ily részletet hallottunk tőle. Ez volt utolsó felolvasása; többé nem fogjuk hallani őt, csak gyászolhatjuk. Épen ezért, gyászunk jeléül, a Társaság nevében koszorút küldöttem koporsójára s özvegyéhez részvétiratot intéztem. Kérem intézkedéseim helybenhagyását s egyszersmind indítványozom, hogy mai ülésünk jegyzőkönyvében is fejezzük ki részvétünket.

XIII. PULSZKY FERENCZ.

1897 szeptember 29.

Tisztelt Társaság! A szünet alatt Társaságunkat nagy veszteség érte. Pulszky Ferencz, egyik legrégibb tagtársunk, a kinél csak egyetlen egy van régibb, szeptember 9-ikén meghalt. A boldogult 1847-ben választatott taggá, s így épen ötven éves tagja volt Társaságunknak. Ez őszön, épen a mai ülésből akartuk üdvözölni őt tagsága ötvenedik évfordulóján s íme a helyett halálát kell gyászolnunk!…

Pulszky munkássága sok oldalú volt, s fényes, de küzdelmes pályát futott meg. Főleg a politikának, műtörténelemnek s archæologiának szentelte életét. Társaságunkban mint műbíráló foglalt helyet, s valóban Petőfiről és Eötvösről írt bírálatai, melyek a Társaságnak megbizásából szerkesztett _Szépirodalmi Szemlé_ben névtelenűl jelentek meg, a negyvenes évek legkitünőbb bírálatai közé tartoznak. Később évkönyveinket gazdagította irodalom- és műtörténeti adalékokkal. Száműzetéséből haza térve, a muzeumra, mint igazgatója, új fényt derített s munkásságával a magyar archaeologia fejlődésének új lendületet adott. Nagy munkásságot fejtett ki a hirlapirodalom terén is, külföldön és itthon egyaránt. Az 1848 előtti időkben a németországi lapokban és folyóiratokban igyekezett felvilágosítani a német közönséget a magyar ügyek felől, 1848 után pedig angol, amerikai és olasz lapokban folyvást ébren tartotta az érdekeltséget hazánk iránt. Magyar lapokba is folyvást dolgozott, egész az utolsó évekig és szabadelvű szellemben, melynek hatvan éven át hazánkban egyik úttörő és kitűnő bajnoka volt.

Temetésén Társaságunk testületileg jelent meg s koporsójára az elnökség koszorút küldött. Kérem ez intézkedések helybenhagyását s egyszersmind indítványozom, hogy halálán érzett részvétünket jegyzőkönyvileg is fejezzük ki s zárt ülésünkön gondoskodjunk a felette tartandó emlékbeszédről.

XIV. SAYOUS EDE.

1898 február 23.

Tisztelt Társaság! Fájdalmas szívvel jelentem be újabb veszteségünket: Sayous Ede, Társaságunk levelező tagja f. év január 19-én meghalt Nizzában 57 éves korában. A boldogultban Társaságunk nemcsak egyik jeles kültagját vesztette el, hanem nemzetünk is leglelkesebb barátját, a ki 1868 óta többször meglátogatta hazánkat, megtanulta nyelvünket s kisebb és nagyobb munkáiban folyvást nemzetünk történelmével foglalkozott. A történelem tanára volt előbb Párisban, majd a besançoni egyetemen; a hatvanas években, a párisi világtárlat alkalmával, a magyar osztály felköltötte figyelmét, s minthogy a franczia irodalomban oly keveset talált, a mi a magyar történelemre vonatkoznék, elhatározta, hogy pótolni fogja hazája irodalmának e hézagát. Párisban nyelvtan segélyével magyarul kezdett tanulni, majd 1868-ban hazánkba jött, néhány hónapot töltött Buda-Pesten, néhány hetet Debreczenben, s tanulmányozta könyv- és levéltárainkat. 1870-ban újra néhány hónapot töltött fővárosunkban, majd a háborús idők alatt Svájczba vonult, a hol felolvasásokat tartott a magyar irodalomról; 1872-ben _Histoire des Hongrois et de leur littèrature politique de 1790–1815_ czímű munkáját adta ki. Ekkor választotta Társaságunk levelező tagjává. Majd számos kisebb tanulmányt írt a magyar történelem köréből, míg végre 1877-ben kiadta nagy munkáját: _Histoire générale des Hongrois_-t. E munka a legjobb és legterjedelmesebb magyar történelem franczia nyelven. Sayous gondosan tanulmányozta a magyar történelmi forrásokat, levéltári kutatásokat is tett, e mellett folytonos levelezésben állott a magyar történetírókkal. Jól ismerte a részleteket, de munkájában leginkább a legjellemzőbb körvonalakat emelte ki, s néha oly oldalakat is érintett, melyeket mi kevésbbé vettünk észre. Rokonszenve nemzetünk iránt nem tette elfogulttá, mert ez nem a politikus, hanem a tudós rokonszenve volt, a kit tárgya és tanulmányai lelkesítenek s a ki érzi, hogy nem hiába foglalkozott tárgyával, mert az megérdemelte a fáradságot.

Sayous nemcsak a magyar történelmet szerette, hanem magát az országot is. Ha tehette, majd minden harmadik-negyedik évben eljött hozzánk, részint tanulmányai folytatásáért, részint hogy régi barátait fölkeresse, sőt gyermekeibe is beoltotta a magyar nemzet iránti szeretetet. Nem volt vidám és kellemes társalgó, minők rendesen a francziák, kevés szavu, komoly ember volt, a ki élesen lát és mélyen érez. Senki a külföldiek közül nem szolgálta oly hiven és önzetlenül hazánk érdekeit, mint Sayous. Utoljára az ezredévi tárlat idejében látogatta meg hazánkat, a franczia közoktatásügyi minister megbizásából, hogy tanulmányozza a történelmi osztályt. Az egész napot a tárlaton töltötte, csak esténként lehetett velünk. Midőn elutazásakor a hajóhoz kisértem, nem gondoltam, hogy utolszor szorítok vele kezet, mikor ez év első napjaiban Nizzából üdvözletet küldött nekem, nem sejtettem, hogy az utolsó Isten hozzád! Áldás poraira!

Indítványozom, hogy halálán érzett fájdalmunkat fejezzük ki jegyzőkönyvileg is és özvegyéhez intézzünk részvétiratot.

XV. ABONYI LAJOS ÉS ZICHY ANTAL.

1898 junius 15.

Tisztelt Társaság! Mult ülésünk óta két újabb veszteség érte Társaságunkat; április 28-án Abonyi Lajos r. tagot ragadta ki a halál sorainkból, május 19-én Zichy Antal r. tagot.

Abonyi 1867 óta tagja Társaságunknak s egy regényt is adtunk ki tőle 1864-ben. _A mi nótáink_at. Először külföldi tárgyú regénynyel lépett fel, de csakhamar a magyar élet rajzához tért s ebben haláláig megmaradt. Buzgó gyűjtője volt a népdaloknak, kézirati gyűjteményéből számos dalt és balladát közölt Társaságunk újabb népköltési gyűjteményének első kötete. Részint mint falusi gazda, részint mint népdalgyüjtő, mindinkább belemélyedt a népélet vizsgálatába, s regényeit, elbeszéléseit, népszinműveit e gazdag forrásból merítette. Olykor egy-egy népballadából szőtte ki elbeszélését vagy népszinművét, körülményes részletrajzzal bővítve ki az egyszerű cselekvényt. Művei nem annyira a szerkezet és jellemrajz művészetével hatottak, mint inkább a tapasztalatok és benyomások gazdagságával és frisseségével. Olvasott író volt és népszinművei számos előadást értek. Mihelyt halála hirét vette ez elnökség, a társaság nevében koszorút küldött koporsójára s fölkérte Ágai Adolf r. tagot, hogy a temetésnél képviselje Társaságunkat, a ki készségesen teljesítette a megbízást s a sírnál a Társaság nevében gyászbeszédet mondott.

Zichy Antal szintén Társaságunk régibb tagjai közé tartozott. Az irodalomban a negyvenes évek elején lépett föl néhány költeménynyel és utirajzzal, de a politikai mozgalmak csakhamar magokkal ragadták. Somogymegyében fejtett ki élénk munkásságot s 1848-ban mint képviselő előbb Pesten, majd Debreczenben vett részt a közügyekben. A forradalom után félben hagyott irodalmi tanulmányaihoz fogott, a római classikusok vonzották, különösen Cicero és Horatius voltak kedvenczei, ez utóbbiról tanulmányt is írt, fordította satiráit, sőt maga is írt néhány satirát, melyeket üléseinken olvasott föl. Angolország történetével is foglalkozott s egy pár tanulmányon kívül három angol történeti drámát írt, melyek egyike akadémiai pályadíjat nyert.

A hatvanas években újra részt vett a politikai küzdelmekben, mint képviselő és publicista. A Deák-párt híve volt s beszédeivel, czikkeivel, röpirataival érlelni igyekezett a kiegyezést s midőn a ministerium megalakult, ő volt a népoktatási törvény előadója és báró Eötvös fölkérte, hogy mint a főváros első tanfelügyelője, ő léptesse életbe a szentesített törvényt. Igy lett ő tanfelügyelő és buzgó harczosa irodalomban és társadalomban később is a közoktatási ügynek. Élete utolsó évtizedét a Széchenyi emlékének szentelte. Kiadta naplóit, utirajzait, leveleit, még össze nem gyűjtött kisebb műveit, végre megírta életrajzát, egy szóval valóságos megalapítója lett a Széchenyi-irodalomnak.

Lukács Móriczon kívül senkire sem illett annyira a «literary gentleman» elnevezés, mint Zichy Antalra, csakhogy a míg Lukács Móricz néha évekig magányba vonult, Zichy Antal folytonos tevékenységben töltötte életét. Nem politikai és írói becsvágy lelkesítette, hanem kötelességérzet, melylyel a közügynek tartozni vélt. Mindenütt megjelent, hol üres helyet tölthetett be vagy másoknak példát adhatott. Újkori műveltségű ember volt, de a régi táblabiróból megmaradt benne a nobile officium cultusa: a közügynek élni díj nélkül. Társaságunknak nem volt buzgóbb tagja mint ő, szorgalmasan látogatta üléseinket, híven eljárt mindennemű megbizatásban, mint a gazdasági bizottság tagja őrködött vagyonunk felett s alapítványai- és adományaival növelte alaptőkénket. Áldott legyen emlékezete!

Temetésén testületileg vettünk részt s koporsójára a Társaság nevében koszorút tűztünk.

Tisztelt Társaság, indítványom, hogy mind Abonyi Lajos, mind Zichy Antal halálán érzett fájdalmunkat fejezzük ki jegyzőkönyvileg; a bánatos özvegyekhez intézzünk részvétiratot; gondoskodjunk a fölöttük tartandó emlékbeszédekről, egyszersmind kérem az eddigi elnöki intézkedésnek jóváhagyását.

XVI. ARANY LÁSZLÓ RAVATALÁNÁL.

1898 augusztus 5.

A Magyar Tudományos Akadémia, a Kisfaludy-Társaság és a magam fájdalma nevében intézek hozzád néhány búcsúszót, szeretett, megsiratott és felejthetetlen barátunk. Dicső atyád emléke és saját irodalmi munkásságod csatoltak téged e két intézethez s atyád írótársainak barátsága mintegy örökségképen szállott reád. Oh, ki hitte volna, hogy mi temetünk el téged, mi aggok, a kik ismertünk, mint vidám gyermeket, nagyreményű ifjut és munkabíró, erőteljes férfiut. Mily biztató jelek között léptél a nagy világba. Mily örömest tapsoltunk irodalmi sikereidnek, midőn kétszer nyertél koszorút a Kisfaludy-Társaság költői pályázatán; midőn sikerült Shakespere- és Molière-fordítással ajándékoztad meg nemzetedet; midőn a magyar népköltészet maradványait gyűjtve, jeles értekezésekben fejtegetted a magyar népszellem nyilatkozatait; midőn irodalmi, politikai, nemzetgazdasági tanulmányokkal és birálatokkal gazdagítottad folyóiratainkat.

És nemcsak az irodalmi, hanem a hivatalos pályán is kitüntél. Mint a Magyar Földhitelintézet egyik igazgatója, munkásságod javarészét az intézet czéljainak szentelted, azzal a lelkiismeretes szorgalommal, mely sajátod vala. Atyádtól örökölt mély erkölcsi és nemzeti érzésed nyilvánult minden tettedben. Komoly, látszólag hideg külsőd érző, emberszerető szivet takart. S mily gyöngéden s hévvel szeretted nődet, a kivel oly boldogul éltél. És most mindez dúlva, összetörve, romokban. Mintha a sorsnak kedve telnék abban, hogy a kiváló férfiakat pályájok delén sujthatja le; mintha irigyelné a boldog házassági frigyet s örömest tépné szét.

De ádáz fájdalom ne bántsa hamvadat. Nyugodjunk meg az isteni gondviselés végzésén. A halál nem győzedelmeskedhetik a szellemen. Te nem haltál meg egészen reánk nézve. Folyvást élni fogsz nőd, rokonaid, barátaid szivében; az irodalomban műveid tartják fenn emlékedet, és mindazok, a kik ismertek, még sokáig fognak emlegetni. Áldás poraidra! Isten veled! Isten veled!

XVII. ERZSÉBET KIRÁLYNÉ.

1898 szeptember 14.

Tisztelt Társaság! Rendkívüli ülésre hívtam össze önöket, uraim, hogy testületileg is kifejezhessük fájdalmunkat, melyet a királyné ő felsége halálán egyénenkint oly mélyen érzünk.

Nagy csapás ez királyra és nemzetre egyaránt, mert Erzsébet mindkettő őrangyala volt. Kettős koronát viselt: a női erények égi s a fejedelmi hatalom földi koronáját. Midőn Magyarország ege mélyen elborult, az ő részvétének sugara tört át először a felhőkön s hirdette a derűsebb napokat; az ő nemes, nagy szíve híven táplálta azt, a mi a trón és a nemzet érdekei összeforrasztására vezetett; és folyvást szeretettel övezte a magyar nemzetet, és épen úgy osztozott örömében, fájdalmában, mint ez az övében.

De bennünket, a költészet művelőit, a rokonszenvnek és hálának egy különösebb érzése is csatolt felséges személyéhez.

Erzsébet királyné szerette a költészetet, örömest társalgott a nagy költők szellemével, s megtanulta nyelvünket, olvasta a magyar költőket is. Épen úgy gyönyörködött a természet szépségében, mint a művészet remekeiben. Költői lélek volt, mondhatni költő; mert nem csak az a kőltő, a ki verseket ír, hanem az is s még inkább, a ki eszményileg fogja föl az életet s minden tette egy-egy költői eszme megvalósítása. És Erzsébet királyné a női kellem és báj, a hitvesi és anyai erények, az emberszeretet és jótékonyság, a fájdalom, szenvedés és vallásos megnyugvás oly műveit hagyta reánk, melyek felemelik a lelket, és nemes érzelmekkel töltik meg a szívet. Fenséges életének emléke enyhítse a halálán érzett fájdalmat!

Tisztelt Társaság! Azt hiszem, mindnyájunk gondolatját tolmácsolom, ha indítványozom, hogy mély fájdalmunkat és hódoló részvétünket fejezzük ki jegyzőkönyvileg is, s e határozatunkat, felirat alakjában, alkalmas időben juttassuk a trón zsámolyához, egyszersmind Társaságunk körében indítsunk gyűjtést arra a szobrászati műre, mely az Akadémia palotája csarnokában, a királyné emlékére fog felállíttatni.

XVIII. HORVÁTH BOLDIZSÁR.

1898 november 30.

Tisztelt Társaság! Közelebbről egyetlen év sem sujtotta Társaságunkat annyi csapással, mint a jelen. A halál folyvást ritkítja sorainkat. A tavaszszal Zichy Antal és Abonyi Lajos társainkat vesztettük el, a nyáron Arany László és Szász Béla haltak meg férfikoruk delén; a mult hóban Horváth Boldizsár társunkat kisértük végső nyughelyére.

Horváth Boldizsár nem a szépirodalom terén, Társaságunk körében aratta babérait, hanem mint jogász, politikai szónok és igazságügyminister a közélet legkimagaslóbb pontjain. Azon bajnokok első sorában küzdött, kik védték és visszahódították alkotmányunkat s mint minister megvetette alapját igazságügyünk reformjának. De jogászi és politikai elfoglaltságai mellett is, ifjúkorán kezdve, folyvást szerette a költészetet, ismerte az irodalmat s üres óráiban verselgetett is. Midőn ministeri székétől megvált és lassankint a politikai pályától is visszavonult, Társaságunk tagjává választotta őt, buzdítani kivánta félbehagyott költői munkássága folytatására. Ő szivesen vette rokonszenvünket, néhány költeményét fel is olvastatta üléseinken, de betegeskedése megakadályozta abban, hogy egész lélekkel a múzsáknak áldozhasson. A helyett lelkes barátságával ő lett buzdítónk, később pártfogónk, végrendeletében ezer forintot hagyva Társaságunknak. Béke poraira! Áldás emlékére!

Koporsójára az elnökség koszorút küldött, temetésén a Társaság számos tagja vett részt. Intézkedésem jóváhagyását kérem s egyszersmind indítványozom, hogy elhunyt társunk halálán érzett fájdalmunkat fejezzük ki jegyzőkönyvileg is.

XIX. BARTALUS ISTVÁN.

1899 február 22.