Part 21

Pálffy Albert mint kiváló publicista és regényiró szolgálta irodalmunkat. Az ő publicista pályája Magyarország újabb történetének oly fordulópontjaival találkozott, melyek elhatározó befolyással voltak nemzetünk sorsára. Értem az 1848–1849-iki eseményeket s az 1867-iki kiegyezést. Pálffy 1848-ban mindjárt a márcziusi mozgalmak elején indította meg _Márczius tizenötödike_ czímű lapját, mely csakhamar a forradalmi szellem legelszántabb közlönyévé vált. Korán meggyőződött arról, hogy megújult alkotmányunkat előbb-utóbb fegyverrel kell védenünk, ezért erélyes rendszabályokat követelt a kormánytól s folyvást táplálta a forradalmi szellemet. Midőn a forradalom elviharzott s tizenhét évi szenvedés után jobb napok virradtak a magyarra s végre megtörtént a kiegyezkedés, Pálffy újra egy kis lapot indított meg, az _Esti lap_ czíműt s épen oly erélylyel védte a kiegyezkedést, mint a milyen hévvel szította volt annak idején a forradalmat s mind a két nagy eseményt végzetesnek, történeti kényszerűségnek tartotta s azt hitte, hogy a forradalomban kifejtett erőnk utóhatása vívta vissza alkotmányunkat s a kiegyezkedés nem volt egyéb, mint a forradalom bevégzése mindkét részről, mert egyik fél sem tudta végkép legyőzni a másikat.

Hirlapi czikkei mind 1848-ban, mind 1867-ben nem csekély hatást tettek a közönségre. A gúny fegyverével küzdött s e fegyvert a magyar hirlapírók között senki sem forgatta több sebző erővel. Nem volt gondos szerkesztő, de a mit maga írt – s mindennap írt egy czikket – azt mindig kiemelte a többi közül a stil világossága, könnyedsége, a mit a francziáktól tanult, s a gúny elevensége, a mi, úgy látszik, természetében gyökerezett. S e gúny nem volt léha elmefuttatás, eszmék szolgálatában állott s jellemzőn tüntette föl a pártok, rendszabályok államférfiak árnyoldalait, bár olykor torzítva. Senkiben sem hiányzott annyira a páthosz, a szónoki emelkedettség, mint Pálffyban. Sohasem is kisérlette meg; az ő lelkesülése gúnyban nyilatkozott mindaz ellen, a mi eszményeivel ellenkezésben állott.

Hirlapírói sikerét jórészt szépirodalmi tehetségének és műveltségének köszönhette. Főkép a franczia irodalmat kedvelte s már mint kezdő író a franczia elbeszélő prózát tanulmányozta. Beszélyeiben csakhamar feltünt a stilnek egyszerűsége és könnyedsége, szemben az akkor divatos többé-kevésbbé szónoki előadással. A folyóiratokban szétszórt beszélyeit épen akkor gyűjtötte össze, a mikor fölvirradtak a márcziusi napok. Kiadója kinyomatta ugyan a gyűjteményt, de csak a forradalom után bocsátotta közre _Egy földönfutó hátrahagyott novellái_ czímmel, névtelenül. Valóban, Pálffy hat évig üldözött földönfutó volt, de oly jól tudott rejtőzni, hogy el nem foghatták. Csak akkor hagyta el rejtekét, midőn kihirdettetett az általános amnestia. Többé el nem itélhették, de mint veszélyes egyént Csehországba internálták, honnan csak az ötvenes évek vége felé térhetett hazájába.

Mind bujdosása, mind száműzetése idejében számos beszélyt és regényt írt, de termékenysége mind számban, mind benső értékben, pályája utolsó évtizedeiben emelkedett magasabb fokra, midőn a politikától teljesen visszavonult s fiai halála után a munkában keresett enyhet. Jól elbeszélt és kellemes regényekkel gazdagította irodalmunkat. Pálffy nem annyira a szenvedélyek rajzában kereste a hatást, mint inkább a leleményes cselekvényben, a társadalmi viszonyok élénk és jellemző feltüntetésében. Legörömestebb és legsikerültebben e század régibb és újabb magyar társadalmát rajzolja és számos typikus alakját varázsolja elénk, s a kényes tárgyakban is folyvást megőrzi jó izlését és erkölcsi érzékét. Korrajzi tekintetben legsikerültebb regénye a _Régi Magyarország_ _utolsó éveiben_, melynek cselekvénye a negyvenes évek elején kezdődik s a szolnoki csatával végződik. Az agguló költő ifjúkora legerősebb benyomásait eleveníti meg e műben, melyet az Akadémia koszorújával tüntetett ki.

És most engedjék meg uraim és hölgyeim, hogy az Akadémia e koszorújával az elhunyt szülőházát is feldiszítsem s melléje aggassam a Kisfaludy-Társaságét is, mely egy pár művének kiadója volt. És engedjék meg végre, hogy mindkét intézet köszönetét ismételjem Békésmegye és Gyula városa lelkes közönségének, Közművelődési Egyesületének e kegyeletes ünnepélyért. Valóban méltó rá, a mint a költő mondja:

hogy a haza Szivében hordja annak emlékét, Ki a hazát szivében hordozá.

XII. AZ ARANY-EMLÉKSZOBA MEGNYITÁSÁN.

Nagy-Szalonta, 1899 augusztus 27-én.

A Kisfaludy-Társaság képviseletében jelentem meg itt Kozma Andor társammal, hogy üdvözöljem Nagy-Szalonta városa közönségét, mely annyi kegyelettel csüng nagy szülötte, Arany János emlékén; hogy köszönetet fejezzek ki az emlékbizottságnak, mely annyi tapintattal épen ez épületben rendezte be az Arany-emlékszobát.

Valóban az úgynevezett Csonka-torony szoros kapcsolatban van Arany Jánossal és költészetével. Mondják, hogy ez Toldi Miklós vára köveiből épült s ím a költő emléke összevegyül a hősével, kit trilogiájával ő keltett örök életre. A tornyot az a háromszáz hajdú nemzetsége építette, a mely Bocskay, Bethlen és I. Rákóczy György zászlói alatt oly híven küzdött az alkotmány védelmében.

Innen a háromszáz… Táborban, mezőben hadakozni hősen Hogy robbana mindjárt s köztük az én ősem,

irja Arany s a _Toldi szerelme_ végén s ősére mintegy büszkén kiált föl:

Szolgálta királyát, majd a fejedelmet, Kinek én ezt írom tört czímere mellett, Zárt sisakon s pajzson kézbe’ kivont kardú, Nagyfalusi Arany, szalontai hajdú.

De nemcsak a magyar közép- és új-korra emlékeztet bennünket ez épület, hanem a legújabb korra is s a politikai események közé irodalomtörténeti emlékek vegyülnek. A Csonka-tornyot mind Petőfi, mind Arany megénekelték: Petőfi 1847-ben, Arany 1850-ben; Petőfi megemlékezvén a múlt idők szabadságharczáról, mintegy óhajtja az új időkét; Arany a legyőzött harcz után mélabúsan gondol e múltra s a kifáradt küzdelemnek hanyatló korszakán mereng. E két hangulat híven jellemzi a két költő hazafias költészetét. Petőfi lelkesítője nemzetének a harczban, Arany vigasztalója a harcz után. Petőfi költészetéből századokra hangzik a kardok csattogása, a trombita hangja, az ágyúdörej s a diadal mámora. Arany költészetében a késő unokák is érezni fogják a hazafi könnyét, gyászát, a legyőzött Magyarország sóhaját és szenvedése erényeit. S mily őszinte és erős barátság fűzte össze a két költőt. Mikor Arany föllépett az irodalomban, Petőfi egész lelkesedéssel üdvözölte:

Mit én nem egészen dicstelenül kezdék, Folytasd te, barátom, teljes dicsőséggel!

S a mikor csak tehette, hányszor látogatta meg Aranyt s hány szép költeményt írt Szalontán. Arany hasonló érzelemmel viszonozta Petőfi rokonszenvét és szeretete egész melegét árasztotta reá s később mennyi bánattal gondolt a csatatéren minden nyom nélkül eltűnt barátjára s nem egy költeményében siratta meg:

Ki nékem álmaimban Gyakorta megjelensz, Korán elhúnyt barátom, Van-é jel síri fádon Mutatní, hol pihensz?

Ime, mily gondolatokat és érzéseket ébreszt bennünk a megifjúlt Csonka-torony s bizonyára hasonlókat fog ébreszteni a következő nemzedékekben is. Épen azért fogadja még egyszer Nagy-Szalonta városa és emlékbizottsága a Kisfaludy-Társaság szives üdvözletét és hálás köszönetét.

RÖVID GYÁSZBESZÉDEK.

1882–1899.

I. ARANY JÁNOS RAVATALÁNÁL.

1882 október 24-én.

Oh halhatatlan halott, mielőtt elhagynád e csarnokot, küzdelmeid, szenvedéseid és dicsőséged szinhelyét, fogadd búcsúját a Kisfaludy-Társaságnak is, mely először koszoruzta meg lantodat s melynek kebelében zengted el hattyúdalod is. Egy nagy költő és egy jó ember húnyt el benned; nagy elmédet csak nagy szived múlta felül. A hazafi, férj, atya és barát példányképe voltál. A költő és ember egy volt benned. A képzelet magas röptét s a szív mély érzéseit, a szenvedély erejét s az örök erkölcs igaz cultusát egyesítéd műveidben. A népköltészetből merítéd ihleted, régi hagyományaink lelkesítettek s az egyszerű népének formájában ki tudtad fejezni az ó- és új kor remekíróin művelt szellemed egész gazdagságát. A magyar nyelvművészet felülmulhatatlan mestere, az irodalom méltóságának képviselője s a magyar jellem valóságos typusa voltál, minden erényeivel, gyöngeségei nélkül. Oh mennyit vesztettünk benned, oh mennyi mindent takar e koporsó! A fájdalom elfojtja a szót, csak könnyeink omlanak. Isten veled! Isten veled! Isten veled!

II. GREGUSS ÁGOST.

1882 november 14-én.

Tisztelt Társaság! Ismét egy gyászhír bejelentése végett voltam bátor önöket e rendkívüli ülésre összehívni. Greguss Ágost társunk, Társaságunk másodelnöke, majdnem két évtizeden át titkára, folyvást nagybuzgalmú és érdemű tagja, folyó hó 13-án reggel hét órakor meghalt. Már hónapok óta el voltunk készülve e csapásra, mégis oly váratlan ért bennünket, mert az emberi szív kimeríthetetlen a reményben s csak akkor érzi igazán a veszteség fájdalmát, midőn már többé nem remélhet.

Ha van köztünk valaki, a kinek élete mintegy összefonódott Társaságunk történetével, bizonyára elhunyt társunk az. Még mint fiatal író Társaságunk kebelében lépett fel; æsthetikáját, az első magyar nyelven írt rendszeres æsthetikát, már 1847-ben elfogadta Társaságunk kiadás végett s az első magyar könyv mely 1849 októberében, a nagy katastropha után megjelent, e munka volt. Szerzője bujdosott, majd elfogatva, börtönben szenvedett, s midőn kiszabadult, elüzetve tanári székéről, 1853-ban Pestre jött s azon csekély számú írói csoporthoz csatlakozott, mely a fővárosban, mint a hazafiság és nemzetiség képviselője, a jövő reményeit hirdette. E szomorú években csakhamar a nemzeti műveltség egyik kiváló bajnokává emelkedett. Aesthetikai, kritikai és irodalomtörténeti dolgozatai éles észt és nagy műveltséget tanusítottak s hatással voltak irodalmunk fejlődésére. Majd viszonyaink jobbra fordultával mint az Akadémia tagja s a Kisfaludy-Társaság titkára, még nagyobb munkásságot fejtett ki; számos philosophiai értekezést és irodalmi essay-t írt, melyek két kötetben összegyüjtve is megjelentek s irodalmunkban az ily fajú művek legjobbjaihoz tartoznak. Társaságunk _Évkönyv_eit, kiadványait éveken át szerkesztette és műfordítványaival gazdagította. Két nagyobb eredeti műve is, a _Balladáról_ és _Shakespere pályája_ czíműek, szoros kapcsolatban vannak Társaságunk irányával. Az első népköltési gyüjteményeink alapján tárgyalja és állapítja meg a ballada elméletét annyi tudománynyal, éles észszel, szellemmel és önállósággal, hogy egyetlen költői műfaj elmélete sincs megírva így irodalmunkban. A második nagyobb mű, melyet az akadémia megbizásából írt, mintegy bevezető könyv Társaságunk magyar _Shakespere_jéhez, melynek létrehozásán ő is annyit fáradozott. Harmadik nagyobb művét, az újabb rendszeres æsthetikát, melylyel őt társaságunk megbízta, nem fejezhette be, bár arra közülünk senki sem volt hivatottabb, mint ő. Meggátolta a halál. Az írók munkássága, még a legnagyobbaké is, rendesen töredék marad, elég ha jelentékeny része lehet a nemzeti irodalom nagy egészének.

Greguss hatott kortársaira mint ember és író egyaránt, munkásságával, tudományával, jellemével. Hazafisága, emberszeretete, buzgósága és becsületessége emlékét sokan őrizzük szivünkben. De volt lelkében egy vonás, mely kiválón jellemzi őt, s melyet bár örökölnénk mindnyájan tőle. E vonás a philosophiai szemlélődés és vallásos érzés vegyülete, a philosophiai nyugalom és vallásos resignatio összeolvadása. Lehetetlen megindulás nélkül olvasni utolsó költeményeit, melyekben lelkének egy egész életen át gyűjtött kincsét oly őszintén feltárja. Panasz nélkül tűri szenvedéseit és nyugodtan, megelégedve bucsúzik el az élettől. Hálás a multért s nem esik kétségbe a jövendő miatt. Egy félszázadnál többet élt épségben, szeretve, tisztelve – úgy mond; – hány embertársának jutott ez részül, hányan dőltek ki a pálya küszöbén vagy derekán, vagy tévedtek el az élet útjain? Ő is sok próbán ment át, de megőrizte hitét Istenben, a kit egy-egy hamar kész bölcs oly könnyen megtagad; emberben, hogy vív nagyért, bár gyöngesége gyakran megingatja; nemzetében, bár túlbuzgó hívei félre csalnák, ellenségei pedig vesztét jósolgatják. Teljék be hited, áldás emlékedre elhunyt társunk és philosophiai szellemed, vallásos vigaszod enyhítse a mi fájdalmunkat is!

III. MAILÁTH GYÖRGY.

1883 márczius 30-án.

Tisztelt Társaság! Rendkívüli ülésünk oka önök előtt már bizonyára ismeretes. Mailáth György egy iszonyú gonosztett áldozata lőn; a minden tekintetben kitünő férfiú, a kit még tegnapelőtt a testi és lelki erő teljében szemlélhettünk, ma már néma, kihült tetem, gyalázatosan meggyilkolva.

Hogy e kitünő államférfiú halála mily sulyos veszteség, érzi és tudja az ország, tudják és érzik azon fényes testületek, melyeknek az elhunyt dísze volt; de hogy a Kisfaludy-Társaság mit vesztett benne, azt leginkább csak mi érezzük és tudjuk. Alig volt valaki főuraink közt, a ki annyira ismerte volna a magyar irodalmat, becsülte volna az írói és tudományos érdemet, s több részvéttel viseltetett volna a tudományos és irodalmi mozgalmak iránt, mint Mailáth György.

A nemzetiség erős érzése, a nemzeti műveltség hő szeretete, lehet, családi öröksége volt, de az bizonyos, hogy ez örökséget folyvást öregbítette, gazdagította. Mindannak, a mit dicső barátja, gróf Dessewffy Aurél, _Előkelőink nevelési rendszeréről_ írt híres értekezésében a művelt nemzetiségről és a nemzeti műveltségről mondott, ő hű képviselője, élénk kifejezője volt aristocratiánkban, elméletben és gyakorlatban egyaránt. Egész élete visszatükrözi ezt, de elég legyen csak azt említenem, a mi Társaságunkat illeti. Mailáth György nemcsak alapító tagja volt Társaságunknak, hanem egyszersmind részvevő buzdítója munkásságunknak, előmozdítója sikereinknek. Soknemű hivatalos elfoglaltságai között is lelt arra időt, hogy üléseinket szorgalmasan látogassa, sőt mint elnök részt vegyen azon bizottságban, melyet Társaságunk alapító és rendes tagjaiból könyvkiadó vállalata vezetésére nézve alakított. E tisztét is azon szigorú pontossággal és lelkes erélylyel teljesítette, mely benne a közélet emberét annyira kitünteté.

E hű részvétet viszonozzuk mi is hasonló hű részvéttel; vigyük el hült teteméhez könnyeinket, koporsójához koszorúnkat. Fogadja el a Társaság a következő indítványaimat, melyekkel, úgy hiszem, a közérzületet fejezem ki.

Először: fejezzük ki jegyzőkönyvileg részvétünket, s erről annak idejében értesítsük az elhúnyt családját is.

Másodszor: küldjünk a Társaság nevében koporsójára koszorút.

Harmadszor: temetésén vegyünk részt testületileg.

IV. TÁRKÁNYI BÉLA.

1886 február 24-én.

Tisztelt Társaság! Gyászhírrel kell megnyitnom ülésünket! Tárkányi Béla társunk folyó hó 16-án elhunyt Egerben. Őt, a ki 1867-ben választatott rendes taggá, már ezelőtt sok évvel erős kötelékek fűzték Társaságunkhoz. A negyvenes évek elején költői pályázatunkon tünt föl először neve, háromszor részesülve kitüntetésben, a mi, a mint ő maga mondá, ösztönzésül, buzdításúl szolgált irodalmi tanúlmányai folytatására, ereje kifejtésére. S a midőn később mindinkább az egyházi irodalom művelésére tért át: a szent könyvet fordította, a régi magyar egyházi énekek gyűjtésén és javításán fáradozott, imádságos könyveket írt, ott is a költői nyelv és műpróza azon művészetét érvényesítette, a melyre Társaságunktól nyert buzdítást, ott is azon hazafias irány sugalmait követte, melyek első kitüntetett költeményeire lelkesítették. A vallásos buzgóság, hazafiság és a szép cultusa átvonulnak egész életén. Nemcsak az irodalomnak volt kedves és buzgó munkása, hanem kedvelője és pártolója egyszersmind a képzőművészeteknek is. Képtárt gyűjtött a hazai jelesebb művészek műveiből s a külföldi remekek másolataiból. De az irodalom maradt mindvégig főgyönyöre s midőn betegeskedése közben koporsóját látta feltűnni, hálás szeretettel emlékezett meg Társaságunkról, a mely irodalmi bölcsőjét ringatta. Ezelőtt egy pár évvel alapítványnyal járult alaptőkénkhez, a múlt év végén újabb alapítványt csatolt régi alapítványához s egy megható levél kiséretében egyszersmind megküldötte Társaságunknak ajándékul Czuczor arczképét. E levél volt hattyúdala. Fejezzük ki jegyzőkönyvileg részvétünket a derék és hű társ halálán, zárjuk szivünkbe s őrizzük meg emlékét.

V. IPOLYI ARNOLD.

1886 deczember 15-én.

Szomorú jelentéssel kell megnyitnom a mai ülést. Ipolyi Arnold, Társaságunk rendes tagja, e hó 2-án meghalt Nagyváradon, hol ezelőtt egy félévvel annyi üdvözlet és remény között foglalta el a püspöki széket. Boldogúlt társunk magyar mythologiai és műtörténeti tanulmányainál fogva tartozott Társaságunk köréhez. De midőn 1867-ben tagnak választatott, részint hivatalos elfoglaltsága, részint más intézetek és társulatok annyira igénybe vették idejét és tevékenységét, hogy a mi munkásságunkban részt nem vehetett. Azonban mindenütt, hol a magyar művészet érdekeit szóval vagy tettel támogatta, egyszersmind Társaságunk feladatát is folyvást és buzgón szolgálta. Ipolyiban az egyházi férfiú, tudós és hazafi, a legszorosabb kapcsolatban egyesült. Egyháza régi műemlékeit vizsgálva vált műtörténelmi íróvá, az egyházi pálya hazafi oldalát is felfogva, mint a nemzetiség s nemzeti műveltség bajnoka, az elsők sorában küzdött ifjúságától fogva egész végleheletéig. Halála nemcsak az egyházra veszteség, hanem az államra is, de a mi veszteségünk sem csekély, mert a magyar műtörténelem egyik kiváló képviselőjét vesztettük el benne. Mihelyt halála hírét vettem, a Társaság nevében koszorút küldöttem koporsójára, a nagyváradi káptalanhoz részvétiratot intéztem, s fölkértem Heinrich Gusztáv r. tagot, hogy mint a Társaság képviselője vegyen részt temetésén. Kérem ez intézkedések jóváhagyását, s egyszersmind legyen szabad indítványoznom, hogy fájdalmas részvétünk jegyzőkönyvileg is kifejeztessék s kéressék fel Pulszky Ferencz r. tag, hogy a boldogúlt felett tartandó emlékbeszédet legyen szives elvállalni.

VI. HENSZLMANN IMRE.

1888 deczember 19-én.

Tisztelt Társaság! Fájdalmas szívvel nyitom meg az ülést, mert Társaságunk egyik legrégibb és legjelesebb tagjának, Henszlmann Imrének halálát kell bejelentenem. Régibb tagjaink sora mindinkább ritkul, legjobbjainkat veszítjük el, azonban vigasztaljon bennünket az, hogy a mulandóság ez áldozatai nem múló nyomokat hagytak irodalmunkban. Henszlmann pályáját is két nagy irodalmi emlék jelöli: először a magyar archæologia és műtörténelem kezdeményezése és megalapítása; másodszor új irányok kitűzése æsthetikai irodalmunkban. Már mint gyermekifjú, mély benyomást tett reá szülővárosának, Kassának dómja, itthon és külföldön tanulmányozni kezdte a gót építészet sajátságait, törvényeit s az e téren írt munkái a külföld figyelmét is magokra vonták. E mellett más műemlékeinket is tanulmányozta, évtizedeken át kutatott, ásatott és izgatott műemlékeink fentartása ügyében, számos értekezésével fényt derített középkori építészetünkre, melyről főleg általa vett tudomást az európai műtörténelem.

Henszlmann e munkásságát leginkább az Akadémia körében fejtette ki. Mint æsthetikai író majdnem kizáróan a mienk, a Kisfaludy-Társaságé volt.

_Párhuzama_ nevezetes hatással volt æsthetikai kritikánk fejlődésére. A szép ellenébe a jellemzetes és eleven fogalmát állította, az eszményi ellenébe az egyénit és nemzetit. Ez eszmekörben mozog _A hellén tragédia, tekintettel a keresztyén drámára_ czímű terjedelmes tanulmánya is, mely Társaságunk _Évkönyv_eiben jelent meg. Ő hangoztatta először az újabb magyar kritika jelszavait s annyival nagyobb sikerrel, mert költészetünk már azelőtt is kezdett elfordulni a merev classikai eszménytől.

Erdélyi János Henszlmann eszméit egész rendszerbe foglalva alkalmazta a magyar irodalomra a _Szépirodalmi Szemlé_ben, melyet Társaságunk megbízásából szerkesztett s melynek Henszlmann is egyik buzgó dolgozótársa volt. A mint ő hatott Erdélyire, ez viszont hatott reá, felköltve érdekeltségét a magyar népköltészet iránt.

E hatásnak köszönhetjük a _Népmese Magyarországon_ czímű értekezést, melyben Henszlmann először kisérlé meg népmeséink összehasonlítását más népekéivel.

Mindez a forradalom előtt történt. Midőn a forradalom után tíz év mulva Társaságunk munkásságát újra megkezdette, Henszlmann is híven részt vett benne s _Évkönyv_einkben jelent meg utolsó nagyobb tanulmánya is: _A művészetek eredete_ czímű, melyben ifjúkori eszméit még egyszer tisztultabban s történeti módszerrel fejti ki. Őt Társaságunkhoz ifjúságának és első sikereinek emlékei vonzották, örömest jelent meg köztünk korán megőszült fürteivel, melyek éles ellentétben voltak síma, piros arczával, épen mint elmélkedő tudományossága szikrázó elmésségével. Azonban lassankét a piros, sima arcz az ősz fürtökhöz halványult és redősödött, vidám elméssége elnémult, egyszer csak kimaradt üléseinkből, nem keresett föl többé bennünket s nekünk kellett fölkeresni őt, hogy eltemessük és koszorút tegyünk koporsójára.

Tisztelt társaság! Legyen szabad indítványoznom, hogy veszteségünk fájdalmát jegyzőkönyvileg is fejezzük ki s gondoskodjunk a felette tartandó emlékbeszédről; részemről emlékszónokának Keleti Gusztáv r. tagot ajánlom.

VII. CSIKY GERGELY.

1891 október 28.

Tisztelt Társaság! E rendkívüli ülésre azért híttam össze önöket, hogy hivatalosan bejelentsem Csiky Gergely tagtársunk és másodtitkárunk halálát. Sokszor teljesítettem már ily szomorú kötelességet, de ritkán annyi fájdalommal, mint most. Baráti kötelékek csatoltak az elhunythoz, egymás szomszédságában laktunk, ugyanegy tájékon nyaralva, gyakran utaztunk együtt s a folyóiratnak, a melyet szerkesztek, ő volt egyik legbuzgóbb és legjelesebb dolgozótársa. De én, a ki barátaim és szivem szerettei közül már annyit elvesztettem, talán könnyebben tűrhetem a csapást, mint más. Azonban ki pótolja Társaságunk és irodalmunk veszteségét? Csiky épen akkor tünt fel, egy pár kisérlet után akkor kezdett erőteljesebben fejlődni, midőn Szigligetit már elvesztendők voltunk. A harminczas években Kisfaludy Károly nyomába Szigligeti lépett, a hetvenes években Szigligeti nyomába Csiky.

E század elejétől e század végeig e három költő volt a legkifejezőbb képviselője drámairodalmunknak s legfőbb támasza színházainknak. És méltán kérdezhetjük: ki lép ürült nyomába? E kérdés kifejezi irodalmunk egész veszteségét s épen azért engedjék meg önök, a kik osztoznak e veszteség érzetében, hogy a következő indítványokat terjeszszem jóváhagyásuk alá:

I. Fejezzük ki veszteségünket jegyzőkönyvileg, intézzünk részvétiratot az elhúnyt özvegyéhez.

II. Küldjünk ravatalára koszorút, jelenjünk meg temetésén testületileg s kérjük föl titkárunkat, hogy a koporsónál néhány búcsúszót intézzen az elhúnythoz nevünkben.

III. Festessük le az elhúnyt arczképét teremünk számára.

VIII. HUNFALVY PÁL RAVATALÁNÁL.

1891 deczember 2.

Még egy szót, még egy pár búcsúszót hozzád, szeretett barátunk, mesterünk, az Akadémia és a Kisfaludy-Társaság nevében, melyeknek egy félszázadon át egyik dísze, büszkesége voltál.