Part 20

De Bessenyei nemcsak elhanyatlott irodalmunkat támasztotta fel halottaiból, hanem azon társadalmi és politikai reformokat is hirdette, melyek a nemzeti műveltséggel kapcsolatban vannak. Senki sem fejezte ki nála korábban és világosabban azt a nagy igazságot, hogy egyesek kiművelhetik ugyan magokat idegen nyelv és irodalom segélyével, de egy egész nemzet csak saját nemzeti nyelvén művelheti ki magát. A legműveltebb nemzetek példái lebegtek előtte, tudákosság helyett tudományt követelt, a tudomány és élet egymásra hatását, s legalább eszmei kibontakozást a középkori intézmények békóiból. Megtámadta közoktatásunkat, a melynek tannyelve holt nyelv volt, a közigazgatásban és törvénykezésben a nemzeti nyelv használatát sürgette s egy kitünő röpiratban indítványozta, hogy akadémia alapíttassék, a magyar nyelv és tudományok művelése végett.

Eszméinek hatása már érzett az 1790-diki országgyűlés szónokain, századunk első évtizedeiben pedig Nagy Pál erélyes szószólójokká vált, s épen Nagy Pál beszédeinek hatása alatt Széchenyi megvalósítá tervét, s megalapította a magyar Akadémiát. Ime, irodalmi mozgalmaink kapcsolata társadalmi és politikai törekvéseinkkel; ime küzdelmeink hosszú sora, a melynek első bajnoka Bessenyei volt.

Immár elmúlt egy százada annak, hogy Bessenyei föllépett, s több egy félszázadnál, hogy e sírban aluszsza örök álmait. Mily küzdelem, mennyi változás egy század alatt! Nemzeti műveltségünk erős gyökeret vert, társadalmi és politikai intézményeink átalakúltak s hazánk kivívta önállását.

De Bessenyei sírjánál nemcsak a múlt kegyeletes emlékeit érezzük szívünkben, hanem a jelen kötelességeit s a jövő reményeit is. Egy század sikeres küzdelme egy új század új küzdelmeire lelkesít bennünket. Nemzeti műveltségünknek még nagy erősödésre, nagy fejlődésre van szüksége, önállásunkat csak súlyos szellemi és anyagi munka árán tarthatjuk fenn, erősíthetjük és fejleszthetjük. Merítsünk erre erőt Bessenyei példájából is. Áldás hamvaira, lebegjen szelleme közöttünk!

VI. JOVANOVICS JÁNOS ÜNNEPÉLYÉN.

Tartatott a Kisfaludy-Társaságban 1889 máj. 29.

E felolvasások után, melyek Jovanovics társunk pályáját rajzolták, költészetét tolmácsolták, legyen szabad nekem őt magát üdvözlenem Társaságunk nevében. A tisztelet és hála érzelmével üdvözlöm a távollevőt, mint legkitünőbb szerb költőt, a ki a magyar költészet tanulmányával is foglalkozva, megismertette azt nemzetével s a ki különösen Arany _Toldi_ja sikerült fordításával a szerbeknél is népszerűvé tette e magyar remekművet. A nemzetek könnyebben megértik egymást az irodalmi, mint a politikai téren. Itt gyakran valódi vagy képzelt érdekek választják el őket egymástól; ott az igazság nyomozása, a szép cultusa testvérekké teszi s az emberiség nagy gondolatához emeli. Jovanovics a szép cultusával közelebb hozta a magyart a szerbhez s dúsan visszafizette az érdeklődést, sőt lelkesedést, melylyel a század első évtizedeiben a magyar költők a szerb népköltészet iránt viseltettek. Németországon Goethe, nálunk Vitkovics, e szerb eredetű magyar kőltő, fordította a költők figyelmét a szerb népköltészetre. Kazinczy, Kölcsey és Vörösmarty némely költeményein meg is látszik a hatás. Bajza néhány szép dalt fordított magyarra, míg végre Székács József, Társaságunk tagja, a harminczas évek közepén egy egész kötet fordítást adott ki, felvilágosító jegyzetekkel kisérve s a szerb népköltészetről tüzetesen értekezve. Sajnálhatni, hogy a szerb műköltészet termékei kevesebb átültetőre találtak nálunk. De a Jovanovics szép példája hasonló versenyre fogja serkenteni a mi költőinket is, annyival inkább, mert a szláv nyelvek és irodalmak tanulmányozása az újabb időben örvendetes lendületet vett a magyar tudósok és írók körében. Jovanovics nemzetének ünnepelt költője s nyugodt önérzettel tekinthet vissza negyvenéves pályájára. Dicsőséggel futotta meg azt, de nem mély sebek nélkül. Korán vesztette el oly hőn szeretett nejét s kedves gyermekeit. E veszteség fájdalma egyik főforrása költészetének.

Sebet tör a dal, de balzsamteli Ujjával ismét megengeszteli.

Lelje tovább is vigaszát a költészetben, enyhítse sebeit az a koszorú, melyet a szerb nemzet oly lelkesedve nyújtott neki s fogadja el egyszersmind a mi őszinte méltánylatunk szerény fűzérét is magyarból való jeles műfordításaiért. Legyen e nap örökké emlékezetes reá és reánk nézve. Éltesse az Isten sokáig a szerb költészet dicsőségére s tartsa meg tovább is érdeklődését, részvétét, szeretetét a magyar költészet iránt.

Még egyszer üdvözlöm őt a Kisfaludy-Társaság nevében.

Éljen Jovanovics János!

VII. KATONA JÓZSEF SZOBRA ELŐTT.

Kecskeméten, 1893 junius 12-dikén.

A magyar tudományos Akadémia és a Kisfaludy-Társaság képviseletében jelentem meg itt; ez intézetek szives üdvözletét van szerencsém tolmácsolni ez ünnepélyen, a mely, midőn Kecskemét városa kitünő fiának emlékét újítja meg, egyszersmind élénk érzéket tanúsít a magyar irodalom érdekei iránt.

Kecskemét városa mindig híven őrizte Katona emlékét s a mai napon nem először fejezi ki iránta kegyeletét. Valóban nem ok nélkül; mert a magyar írók között senkit sem illet meg méltóbban az utókor tisztelete, mint Katonát, a ki életében semminemű méltánylásban nem részesült.

Az írók sorsa e tekintetben nagy ellentéteket mutat fel. Vannak írók, a kik életökben nagy zajt ütnek, de az utókorhoz semmi közük, mely egészen elfelejti őket; némelyek majdnem egyaránt hatnak korukra s az utókorra; de vannak olyanok is, a kik életökben kevés vagy épen semmi figyelmet nem keltenek s műveik csak haláluk után ébrednek életre. Katona az utóbbiakhoz tartozott. Midőn néhány kisérlet után 1821-ben kiadta _Bánk bán_t, első és utolsó nyomtatott drámáját, egészen elhangzott az, mint kiáltó szó a pusztában. Azonban halála után, a 30-as években mind zajosabb tetszést aratott szinpadon és irodalomban egyaránt.

Vörösmarty hatása alatt, majd Petőfi fölléptével mind nemzetibbé vált költészetünk, s _Bánk bán_ épen beillett ez új légkörbe. Az 1825-iki országgyűlés után Széchenyi könyvei és tettei közepett érthetőbbé vált Katona tragédiájának tárgya, a mely némi hasonlóságot tüntetett föl a múlt és jelen küzdelmei között. A politikai és æsthetikai indokok egymásba játszva, drámairodalmunk csúcspontjára emelték e mellőzött és feledett művet. E helyet meg is érdemli. Régibb és újabb drámaíróink között senki sem emelkedett fenségesebb tragikumig; senki sem rajzolt nemzetibb és jellemzetesebb alakokat, mint Katona. E fényoldalak háttérbe szorítják az árnyoldalakat.

E mellett van Katona művében valami varázs, nemzeti történelmünk gyászának varázsa. Katona a magyar történelemnek legjellemzőbb vonását vette tárgyul: az idegen befolyás s a nemzeti visszahatás küzdelmét, mely már az Árpádok alatt megkezdődik s egész történelmünkön átvonul. Bánk, Melinda, Petur, Mikhál, Simon, Tiborcz, mind a nemzeti visszahatás képviselői, a kik egymást ragadják az örvénybe. Melinda nemes szivű, de tapasztalatlan, Simon becsületes, de kétkedő és tétlen, Mikhál csak könyezni, Tiborcz csak panaszolni tud; Petur jóakaratja, korlátlan szenvedélye és korlátolt szelleme meg nem mentheti a hazát; Bánk ismeri a helyzet veszélyeit, épen oly átható eszü, mint fenkölt szellemű, de személyes sérelme ellenkezésbe hozza önmagával, elveivel és boszúja épen úgy megrontja őt magát, mint egész környezetét.

Ha igaz az, hogy a tragédia a szánalom és félelem vegyes érzésével tisztítja szenvedélyeinket: úgy Katona _Bánk bán_ja nincs minden tanúlság nélkül hazafias küzdelmeinkre nézve; mert azt tanítja, hogy csak az erély mérséklettel, az eszély szilárdsággal, a lelkesedés önuralommal, a meggondolás áldozatkészséggel, a munka türelemmel párosúlva tehetnek képessé úgy egyest, mint nemzetet a bonyolúlt helyzetek nehézségeinek legyőzésére. Ez eszmék és érzések tisztelete legméltóbb áldozat Katona szellemének.

Még egyszer fogadják, uraim, a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy-Társaság szives üdvözletét, s adja Isten, hogy az oly szép fejlődésnek indult Kecskemét városa s a nemrég alakúlt Katona-kör folyvást fejlődjék, erősödjék és virágozzék nemzetünk és műveltségünk javára.

VIII. TÓTH LŐRINCZ ÜNNEPÉLYÉN.

1891 deczember 9-dikén.

Tisztelt társunk! Társaságunk fennállása óta ön az első, a ki megérte tagsága ötvenedik évfordulóját, s egyszersmind élő azon férfiak közűl, a kik Társaságunkat megalapították. Midőn 1836 novemberében a Kisfaludy-emléktársaság irodalmi társasággá alakúlt, hogy a Kisfaludy Károly szobrára gyűjtött összeg maradékából s munkái jövedelméből költői és széptani feladatokra pályadíjakat tűzzön ki, s midőn 1837 febr. 6.-án alapszabályait megállapította, magát kiegészítette, elnökül Fáy Andrást választotta, önt pedig jegyzőül kérte föl. Ön akkor még nem volt tagja a Társaságnak, de mint buzgó és szép reményű fiatal írót az idősb tagok segédül vették magokhoz s majd 1841-ben a Társaság egyik tagjává is választották.

Így ön egy félszázadnál több idő óta munkása Társaságunknak, átélte fejlődését s mindennemű viszontagságait. Itt munkálkodott Kölcseyvel, Vörösmartyval, Bajzával, Toldyval, br. Jósika Miklóssal, br. Eötvös Józseffel, a kor magyar költői és széptani irodalmának legkitünőbb képviselőivel. Szép kor volt ez. Irodalmunk többé nem magántanulmány, mint Kazinczy idejében. A nemzet hallgatni kezd íróira. Az olvasó közönség még csekély ugyan, de folyvást növekedő, a tiszteletdíj kevés, de annál több a lelkesedés; hirlapirodalmunk még bölcsőjében, de egész hévvel szolgálja az irodalom érdekeit; politikai és társadalmi életünkben nem mutathatunk föl nagy eredményt, de folyvást haladunk s miénk az egész jövő. Az ifjuság duzzadó ereje nyilatkozik mindenütt, a tavasz ébresztő fuvalma hatja át közéletünket.

A negyvenes években nemzeti életünk fejlődésével fejlődik Társaságunk is. Pályadíjaival éleszti a költői és széptani munkásságot, átültetni igyekszik az ó-kor remekeit, gyűjti népdalainkat és meséinket s az újabb kor két legnagyobb magyar költőjét támogatja pályájok kezdetén. A vándor Petőfinek, két regény fordítását bízván reá, némi enyhet nyujt s Aranyt koszorúzott _Toldi_jával a közönség elébe vezeti. De csakhamar a forradalom után, a magyar alkotmánynyal együtt társaságunk is romba dől. Tíz évi szünet után br. Eötvös József támasztja föl halottaiból s lesz mintegy második megalapítója szellemi és anyagi tekintetben egyaránt. Az újra megalakult társaság Arany Jánost hozza föl igazgatójául Nagy-Kőrösről, ő szerkeszti kiadványainkat, melyeknek során Madách _Ember tragédiája_, Shakspere és Molière-fordítások kerülnek napfényre. Általában társaságunk újabb és nagyobb fejlődésnek indul.

Ön, tisztelt társunk, nemcsak tanuja volt e fejlődésnek, hanem részese is s én, a ki már harmincz év óta vagyok tagja a társaságnak, bizonyságot tehetek, hogy mily szorgalmas látogatója volt üléseinknek, mily pontosan teljesítette mindennemű megbízásait, s mily örömest gazdagította évkönyveinket. Mindig gondos szeretetet tanusított társaságunk iránt, mint a hogy a kertész ápolja a maga ültette fát s gyönyörködik virágzásában, gyümölcsözésében. Azonban e félszázad alatt ön is, mint társaságunk, fejlődésen és változáson ment át. A harminczas években mint drámaíró kezdte meg pályáját. Gyámolítani a Budán küzdő magyar szinészetet, meggyökereztetni Pesten, gazdagítani a szegényes eredeti műsort, volt akkor a jelszó szépirodalmunkban. Az Akadémia pályadíjakkal élesztette a mozgalmat, Vörösmarty felhagyott az epikai költészettel, folyvást drámákat írt s példáját több ifjú költő követte. Mintegy hét szinművet írt ön, melyek közül egy akadémiai jutalomban, három akadémiai dicséretben részesült s mindenik több-kevesebb sikerrel előadatott szinházainkban, sőt egyik művével még operánkra is hatott, a mennyiben Erkel _Hunyadi László_ja szövegének az ön hason czímű tragédiája szolgált alapul. Ekközben művelte a lyrai és elbeszélő költészetet is. _Szivhangok_ czímű lyrai és _Uti novellák_ czímű beszélygyűjteménye nemes érzelmekről és formai készségről tesznek tanuságot. Azonban _Uti tárczá_ja, melyben ön nyugateurópai utazását írta le, már mintegy átmenetül szolgál a politikai és tudományos pályához.

Valóban, ez idő óta ön mintegy búcsút mondani látszik ifjúkori álmainak, a költészet sugalmainak. Belé merül az élénkülő politikai élet mozgalmaiba, mint a szabadelvű eszmék bajnoka. Az 1848–49-diki években mint képviselő és igazságügyminiszteri tanácsos szolgálja hazáját, majd a reactio éveiben megőrizve jelleme feddhetetlenségét, mint ügyvéd és író folytatja munkásságát s koronként jogi tanulmányait terjeszti az Akadémia elébe. Alkotmányunk visszaállításakor az igazságügyminiszteriumban, mint a codifikáló osztály elnöke működik, majd a birói pályára lép, mint a kuria tagja s most már mint egyik tanácselnöke.

De senki sem tagadhatja meg eredetét, s a múzsa sírjáig kiséri azt, a kit egykor szeretett. Az a gondos nyelv, élénk formaérzék, mely az ön jogi munkáit jellemzi, æsthetikai tanulmányainak hatása; s most is, ha van egy pár szabad percze, legalább epigrammokban kell kiömölnie, melyeket az aggkor vidám bölcsesége sugall, s melyekkel nem egyszer deríti föl üléseinket. Még más tekintetben is hű maradt ön a költészethez. A költészet nemcsak a szép versben nyilatkozik, hanem a szép életben is s mi egyéb a szép élet küzdelme, mint nemes költői álmok megvalósítása. Ön egy munkás, szép életben valósítá meg ifjusága költői álmait, mint férj, atya, jó barát, hazafi, tudós és biró.

Fogadja üdvözletünket Kisfaludy-társasági tagsága ötvenedik évfordulóján. Társaságunk önt tiszteli, mint egyik alapítóját és szereti, mint atyai barátját. Éljen sokáig, a haza javára és társaságunk díszére!

IX. AZ EZREDÉV ÜNNEPÉLYÉN.

Tartatott a Kisfaludy-Társaságban 1896 május 27-én.

Tisztelt közönség! Társaságunk elhatározta, hogy mai ülését hazánk ezeréves fennállása emlékének szenteli. Ha valaha fájdalmasan éreztük, hogy a közelebbi évtizedekben társaságunk legkitünőbb tagjait vesztettük el, e fájdalmat a mai nap bizonyára még élénkebben érezhetjük. Ha élne még Vörösmarty, _Zalán futása_ és a _Szózat_ költője, mi méltóan üdvözölhetné a honfoglalás ezredik évfordulóját; ha élne Arany János, nemzeti mondáink nagy költője, az Álmos-, vagy Árpád-mondakör egy néhány epikai rajzával mi fényt vethetne a nemzeti ünnepre; ha élne báró Eötvös József, a ki eszméivel annyira befolyt alkotmányunk reformjára, mi elragadóan tolmácsolhatná, hogy mi híven ragaszkodott nemzetünk századokon ál alkotmányához, de folyvást újította, a multat a jelennel kötve össze; ha élne báró Kemény Zsigmond, a ki Magyarország állami fölbomlását a mohácsi vész után annyi erővel s oly búskomolyan rajzolta egyik regényében, mily örömmel és élénken varázsolná elénk a szétszakadt Magyarország összeolvadását s hősies küzdelmét állami léteért.

De ha e nagy írókkal nem versenyezhetünk is tehetségben, nemzeti buzgóságban, a hazafiui hűségben bizonyára nem állunk hátrább nálok. Az ezerév emléke meghatja a mi szívünket is. Mily dicsőség és gyász, mennyi erény és bűn, mily kevés szerencse s mily balsors és mily hősies küzdelem állami létünkért egész napjainkig. Mélyen érezzük az ezeréves Magyarország örömét, búját s e vegyes érzések hullámzásában erősödik hitünk a jövőben, mert azt a vigaszt és önérzetet meríthetjük ezeréves multunkból, hogy vérrel szerzett hazánkat annyi viszontagság között is meg tudtuk tartani, hogy folyvást nem csekély szolgálatot tettünk az európai polgárosodásnak; hogy végre Kelet-Európában egyedül voltunk képviselői az alkotmányos szabadságnak s a magyar szent korona együttes jelképe a királyi hatalomnak és nemzeti jogoknak, mint nyugaton egyetlen korona sem. Nemzetünk államalkotó erejét semmi sem bizonyítja fényesebben, mint az, hogy hazánk földjén az első évezredben egyetlen nemzet sem tudott államot alkotni, csak a magyar. A rómaiak után a hunok, avarok nyom nélkül enyésztek el, de Árpád országa, Szent István birodalma fennáll napjainkig. Se a szomszédok, se a királyi rokonok, se egyes oligarchák nem tudták szétdarabolni, sőt a midőn a mohácsi vész után három részre szakadt, folyvást érezte összetartozását s mihelyest tehette: összeforrott. S ezt nemcsak földrajzi helyzete okozta, hanem főleg alkotmánya, intézményeinek hatása is. S ez államalkotó nemzet egyszersmind folyvást a polgárosodás szolgálatában állott, eleinte öntudatlan, de csakhamar mindinkább öntudatosan. Mintha a gondviselés vezette volna, midőn először Európába lépett, keleten a görögökhöz csatlakozott a bolgárok ellen, védve Konstantinápolyt, a régi polgárosodás egyik központját, nyugaton pedig Arnulf német császárral szövetkezve, megdöntötte a nagy morva birodalmat s az új polgárosodás fejlődését segítette elő.

Szent István alatt a keresztyén államok sorában foglalt helyet és sokáig védfala volt Európának kelet erőszaka ellen. Egy századig diadalmasan ellenállott a török előnyomulásának s midőn többé nem tehette, vérző testével tartóztatta fel. S épen akkor érte a nagy csapás, mikor az európai polgárosodás újabb lendületet vett s neki mintegy ki kellett szorulnia a nagy nemzetek versenyéből; de a gyászos időben sem tört meg szelleme. Nagy fogékonysággal fogadta az új kor eszméit, kivívta a lelkiismeret szabadságát, vére hullásával védte alkotmányát s midőn később szelleme is megtörni látszott, még akkor is görcsösen ragaszkodott alkotmánya holt formáihoz. De felébredt s megújult szelleme a holt formákba csakhamar életet lehelt, félszázados küzdelem után a rendi alkotmányt népképviseletire változtatta, beleoltva az újkori parlamentarismust, mint önállása s szabadsága legfőbb biztosítékát.

Ezredéves létünk utolsó századát semmivel sem jelölhettük volna meg méltóbban, mint megújított alkotmányunkkal. Szent örökség az, melyet vér és nagy emlékek szenteltek meg. Védtük azt karddal a csatatéren, védtük szenvedőleges ellenállással a társadalomban, védtük a jogérzet és lelkesedés elragadó szónoklataival a tanácskozótermekben. Meg nem csonkítva, épen kell szállítanunk utódainkra s megőriznünk éltető szellemét, a mely a parlamentarismusban nyilatkozik. A parlamentarismus nekünk több, mint más nemzeteknek; nemcsak a szabadság és haladás biztosítéka, hanem a nemzeti önállóságé is. Ha meg tudtuk védeni a külerőszak ellen, meg kell védenünk a belső megromlás ellen is. A parlamentarismus törvénye egyszerű, mint az erkölcsé. Ne tedd azt mással, a mit nem kivánsz magadnak, mond az erkölcsi törvény. Ne tedd azt többség, a mit nem kivánsz magadnak, ha kisebbség lészsz; ne tedd azt kisebbség, a mit nem kivánsz magadnak, ha többségre jutsz – mond a parlamentaris törvény. A pártok küzdelme a parlamentarismus levegője, de a pártok egymást teszik erkölcstelenné, ha erkölcstelen fegyverekkel harczolnak s aláássák az alkotmányt. Őrizzen meg ettől igaz hazafiságunk, a mely egy ezredév emlékeinek hatása alatt kettős erővel ragadja meg lelkünket. Tisztult kebellel, új lelkesedéssel lépjünk át az új évezredbe, hogy alkotmányunk védelme alatt folytassuk küzdelmeinket megvalósítására annak, a miről Széchenyi álmodozott: «Az emberiségnek egy nemzetet megtartani – mondá Széchenyi ezelőtt ötvennégy évvel – sajátságait, mint ereklyét megőrizni és szeplőtelen minőségben kifejteni, nemesíteni erőit, erényeit s így egészen új, eddig nem ismert alakokká kiképezve, végczéljához, az emberiség feldicsőitéséhez vezetni, ez legyen feladatunk».

Adja Isten, hogy az új évezred megoldja a nagy feladatot!

X. A BAJZA-ÜNNEPÉLYEN.

Szücsi, 1896 augusztus 23-dikán.

A magyar tudományos Akadémia és Kisfaludy-Társaság képviseletében jelentem meg itt Kozma Andor társammal. Ha vannak intézetek, melyek kegyelettel viseltetnek Bajza József emléke iránt, bizonyára az Akadémia és a Kisfaludy-Társaság azok. A harminczas és negyvenes években Bajza, Vörösmarty és Toldy voltak az Akadémia vezérférfiai, a Kisfaludy-Társaságot pedig, mint Kisfaludy Károly barátjai, ők alapították, emlékére, mintegy az Aurora-kör folytatásakép.

De nemcsak e két intézettől érdemli meg, Bajza a kegyeletet, hanem az egész nemzettől. Bajza kitünő költő volt s még kitünőbb kritikus, a ki nem csekély befolyással volt irodalmunk fejlődésére. Abban a korban, mint lyrai költő senki sem művelte oly kizáróan és több sikerrel a tiszta dalt nála. A szerelem és hazafiság e megható dalait széltében énekelték a társaskörök s éneklik ma is. Azonban az ifjú költő álmodozásait csakhamar a férfiú kritikai táborozásai váltották föl.

E század elején Kölcsey igyekezett megállapítani a magyar kritikát, de oly ellenzésre talált irodalomban és közönségben, hogy visszavonult s többé nem kritikákat, csak æsthetikai értekezéseket írt. Ekkor lépett be Bajza tele hévvel és bátor kitartással. Éles dialectikája, szívós küzdelme kivívta a kritika jogait, szabadságát s összetörte az ellene táplált balfogalmakat. Diadalra segíti az Aurora-kör széptani irányát, Révai nyelvtani rendszerét, Kazinczy nyelvújításait. A _Kritikai Lapok, Figyelmező, Athenaeum_, melyeket szerkesztett, épen oly nevezetes emlékei irodalmunk fejlődésének, mint az ő fáradhatatlan munkásságának és kritikai szellemének.

Másfél évtizednél többet töltött el folytonos harczban. Polémiái élénk érdeklődést költöttek fel. A conversations-lexiconi pör első szigorúbb kikelés volt a gondatlan szerkesztés ellen és Dessewffy József gróf legyőzése első megtámadása a születési aristocratia követeléseinek az irodalom köztársaságában. Az Auróra-pör először hozta szőnyegre az írói tulajdon kérdését.

Dramaturgiai harczai emelték szinkritikánk színvonalát. A Kazinczy-Pyrker-féle vitában az a nemzetiségi hév, mely a haza fiaitól a hazai irodalom művelését követelte s megbélyegezte a magyarból németté lett írókat, szükséges és jótékony volt. A Csató elleni polémiában a politikai és írói jellemtelenség leleplezése egy különben jeles íróban, erős benyomást tett a közönségre s elősegítette a közvélemény szilárdulását. A közönség kezdte megszokni a szemben álló irányok és személyek tusáját s többet várt a folyóiratoktól, mint pusztán czikkek gyűjteményét. Így alapította meg Bajza az irodalmi sajtót és készítette elő a politikait, mely csakhamar fejlődésnek indult.

A negyvenes években visszavonult a szerkesztéstől és kritikától egyaránt és történelmi tanulmányokhoz fordult. Azonban a forradalom kizavarta nyugalmából s a nemzeti katasztrófa kétségbeejtette. Kedélye elsötétült, szelleme kezdett kialudni s egy emésztő kór, lassú halál martaléka lőn. Mily szomorú látvány volt az Akadémiában, vagy Pest utczáin az egykor deli és erős férfiú megtört alakja, elváltozva, mint egy élő halotté. Egészen azt fejezte ki, a mit ő maga mondott egyik szép költeményében:

Elhunyt lelkem lángja lettem, Néptelen ház, puszta rom. Tünik, hamvad életem, Isten hozzád nemzetem!

Az idő rohan, az irodalmi és politikai világban új bajnokok és küzdelmek állanak elő, a régiek háttérbe szorulnak s néha még emlékök is elhomályosul. Épen azért köszönet és hála Hevesmegye lelkes fiainak, különösen az egri irodalmi körnek, hogy nem engedik elhomályosulni Bajza emlékét. Méltán büszkék földijökre, mert egy kitünő írót tisztelhetnek benne, a ki jelentékeny hatással volt a nemzeti élet fejlődésére, egy tiszta jellemű buzgó hazafit, a kit hazafi-bánata ölt meg.

Fény nevére, áldás emlékére!

XI. A PÁLFFY ALBERT-ÜNNEPÉLYEN.

Gyula, 1899 május 28-án.

Tisztelt közönség! A Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy-Társaság megbizásából jelentem itt meg Schuhmacher Sándor dán íróval, a Kisfaludy-Társaság külső tagjával, hogy üdvözöljem e megye, e város lelkes fiait és leányait, a kik jeles földijök, Pálffy Albertnek, az Akadémia és Kisfaludy-Társaság egykori tagjának, emlékét annyi kegyelettel őrzik.