Part 19

Nem ritka eset ugyan a költészetben, hogy ugyanazon tárgyat különböző műfajokban és sikerrel földolgozhatni, sőt az is megtörténik, hogy bizonyos lényegbe vágó módosítás mellett egyik műfaj másikat szül. Mi egyéb ugyanis a görög epigramma, mint összenyomott óda vagy mint Arany mondja, az összeszorítás által ruganyossá, az összeütközésben szikrává váló gondolat, midőn a költő minden melegét, erejét összpontosítja egy villámban, hogy emelje hatását. Mi egyéb a ballada, mint dráma vagy tragédia dalban, mely néhány versszakban fejezi ki azt, a mire a drámaírónak öt felvonás kell. De a görög epigramma csak alapeszmét kölcsönöz az ódától s egész más nemű hatásra törekszik; a ballada lyrai hangulatba olvasztja tárgyát, a cselekvénynek csak egy pár főpontját érinti, néha csak a katastrophon kezdődik vagy épen csak a katastroph visszhangja. Mindkét műfaj egy másik műfajba való átváltozás, mely saját természeti törvényeit követi.

Nem oly viszony van a regény és beszély s a beszélyke, vázlat, rajz, genrekép között. Ez utóbbiak nem azok átváltozásai. A beszélyke nem egy regény vagy beszély összeszorítása, a genrekép, rajz és vázlat szintén nem regény vagy beszély átalakulásai, legfeljebb egyes helyzetek vagy episodok alakulhatnak át ilyenekké. Egy bonyodalmas vagy részletes lélektani rajzra hajló beszély nem fogna valódi művé válni, legfeljebb visszasülyedne a beszély kezdetleges állapotára, midőn csak eseményeket foglalt magában minden műforma nélkül, a minők nagyrészt a _Gesta romanorum_ elbeszélései. A műformák figyelembe vétele e téren sem elméleti önkény, hanem a dolog természetéből folyó kivánság, sőt követelmény.

Műforma ide, műforma oda – mondják sokan – ne korlátozzuk a költőt, mindegy akárhogy ír, csak ragadja el az olvasót. De vajon elragadja-e s ha el, mily eszközökkel? Valamely mű hatásának mindig megvan a maga oka, bár nem mindenki előtt világos. S ha vizsgáljuk némely tárczaelbeszélés hatását, látni fogjuk, hogy azt nem mindig æsthetikai ok idézte elő, hanem valamely politikai, társadalmi napi érdek. De azt is tapasztalhatjuk, hogy némelykor a hatás a tartalom és műforma összhangjából foly s így tisztán æsthetikai hatás. Épen azért a műfajt nem lehet elitélni, az egészen jogosult s józanul senkit sem lehet hibáztatni, ha beszély helyett beszélykét, rajzot, vázlatot, genre-képet ír. Mindenki műveljen oly műfajt, a melyhez kedve, tehetsége van. De midőn nem belső ösztön, hanem külső körülmények ragadják az írókat valamely térre, az már kórjel.

E kórságnak két gyógyszere van, az egyik, ha a szerkesztők több tekintettel viseltetnek az irodalom iránt, a másik, ha az írókban több az önérzet vagy ha úgy tetszik, a büszkeség. Mindkét gyógyszer magában is használ, de együtt természetesen még hatásosabb. A napi lapok szerkesztőinek meg kellene gondolniok, hogy a tárczaelbeszélések erőszakolása rontása az irodalomnak. A tárczát meg lehet tölteni egyébbel is, a mint azt a külföldi lapok példája mutatja. A tudomány, irodalom, művészet és társadalom köréből írt vonzó tárczák inkább érdekelnék a közönséget, mint a törik-szakad tárczaelbeszélések. A néhány számra terjedő beszélytől sem kellene nagyon visszariadniok. Hirlapjaink örömmel emlegetik, hogy immár beléjök olvadt az egész irodalom. Még talán nem, ne is adja az Isten. De ha a beolvasztás a czéljok, még inkább kötelességök az irodalmi szempontok figyelembe vétele.

Azonban az írók önérzetének is ébrednie kell a szerkesztők és kiadók önkénye ellen. A kezdő íróknak minden irodalomban sanyarú éveket kell átélniök, míg kivívják magokat. De küzdelmök ne legyen egyoldalú. Épen azért kár majdnem kizáróan napi lapokra támaszkodniok: vannak heti és havi folyóiratok, a hol hosszabb műveket is közölhetni. Az irodalmi társaságok pályázatai is nyitva állanak előttök s egy-egy jutalmazott pályamű anyagilag is segíthet rajtok. A neves írók már szabadabban mozoghatnak, mérsékelhetik a szerkesztők és kiadók követeléseit. Az író becsülje meg tollát, ha azt kívánja, hogy a közönség és utókor is megbecsülje. Elődeink, azok a nagy tehetségű és hatású férfiak, a kik társaságunkat alapították, sanyarú körülmények között nőttek fel s mégis mily nyomokat hagytak. Ne feledjük el, a mit Kölcsey e század elején mondott írótársainak: «Nem vigasztalhatjuk, hevíthetjük-e a köztünk hanyatlót azzal, a mit Apollon mondott a trójai hősöknek: Nem tudnátok-e oly férfiak lenni, hogy a sorsnak ellenére is győzelmet vegyetek?»

Adja Isten, hogy Kölcsey lelkesülése soha se alugyék ki szivünkben! S ez óhajtással egyszersmind megnyitom a Kisfaludy-társaság LI. ünnepélyes közülését.

KISEBB BESZÉDEK IRODALMI ÜNNEPÉLYEKEN.

I. A VITKOVICS-ÜNNEPÉLY LAKOMÁJÁN.

Eger, 1878 aug. 26-án.

Uraim! Az a férfiú, a kinek ma emlékét ünnepeljük, kétszeresen Eger városáé; először mert itt született, másodszor mert szülőföldje hű kegyelettel őrzi emlékét. De engedjék, uraim, hogy a m. t. Akadémia is jogot tartson e férfiúhoz. Vitkovics ugyan nem tartozott tagjai közé, mert egy pár hónappal előbb halt meg, mintsem az Akadémia véglegesen megalakulhatott volna, de egyike volt azoknak, a kik Buda-Pestet irodalmi központtá emelték, s egyszersmind szellemileg a magyar Akadémiát megalapították. Nagy csapás volt Magyarországra nézve, hogy majdnem kétszázadig nem volt fővárosa, s midőn visszafoglalták is Budát, ez sokáig nem volt az ország szíve. Örök hála azon férfiaknak, a kik a század elején Buda-Pesten újra feldobogtatták a nemzet szivét, s lehetővé tették, hogy Széchenyi újra visszafoglalja a fővárost a magyarnak. Vitkovicsnak sok érdeme van ebben. Az ő szeretetreméltó egyénisége, jeles költői tehetsége, s vidám szelleme vonzotta az idős és fiatal írókat, s vendégszerető háza sokáig gyülhelye lőn, nemcsak a pesti, hanem a Pesten átutazó íróknak is. Kazinczy pesti triászának nevezte Vitkovicsot, Szemerét és Horvát Istvánt.

Vitkovics estélyén olvasta fel Kölcsey 1810-ben az első magyar műballadát; Szemere 1815-ben a _Mondolat_ elleni feleletet; Helmeczy a nyelvujítás apologiáját; innen indult Döbrentei, mint az új szellem hirdetője Erdélybe, s itt határoztatott el az _Erdélyi Muzeum_ megindítása is. S midőn 1822-ben az _Aurora_ megindult, Kisfaludy Károly drámáival, Vörösmarty eposzaival ragadta el a közönséget, az újabb írói nemzedék is Vitkovics estélyein nyerte mintegy felavatását. Hogy mily szeretettel és tisztelettel csüggött az ifjabb nemzedék Vitkovicson, mutatja az az elegia, melylyel Vörösmarty az ő halálát siratja, s melynek végén így sóhajt fel:

Tán eljő kora, hol szabadabb lesz lenni magyarnak S százados álmaiból nemzetisége kitör; Akkor az élten túl lengő árnyékod örüljön; A haza hívei közt téged is emlegetend!

A kor, melyről Vörösmarty álmodozott, eljött: Vitkovicsot a haza hívei között emlegetjük, megjelöljük szülőházát s megkoszoruzzuk emlékét.

S mindehhez, Eger városa után, kinek van több joga, mint a m. t. Akadémiának, a mely Vitkovicsot szellemi alapítói közé számlálja? Legyen hát szabad a m. t. Akadémia nevében megáldanom Vitkovics emlékét s üdvözölnöm Eger városát, mely oly kegyelettel ünnepelte meg jeles fia születésének százados évfordulóját. Adja Isten, hogy Eger városa a mily hősiesen védte egykor magát, oly erős vára legyen a nemzeti műveltség ügyének is! A m. t. Akadémia nevében Eger városára emelem poharamat!

II. TOLDI SZERELME BEMUTATÁSA A KISFALUDY-TÁRSASÁGBAN.

1878 október 25-én.

Tisztelt Társaság! Van szerencsém megnyitni az ülést, s egyszersmind legyen szabad jelentenem, hogy Arany János társunk ajándékul egy példányt küldött Társaságunknak legújabb munkájából. A könyv czíme ez: _Toldi szerelme_, elbeszélés tizenkét énekben; tehát a Toldi-trilógia második része. Már maga a könyv czíme megfejti önöknek azt, hogy miért térek el a rendes szokástól, kivételesen miért jelentem be a munkát az ülés elején s nem a végén. Arany _Toldi_ja szoros kapcsolatban van Társaságunk történetével s úgy szólva családi ügyünk. A trilógia első része 1847-ben nyert jutalmat a Kisfaludy-Társaság pályázatán. Ennek immár harminczkét esztendeje. Akkor ez elnöki széken báró Jósika Miklós ült, az önök helyeit Fáy, Vörösmarty, Bajza, Czuczor, Toldy, Eötvös, Erdélyi, Garay stb. foglalták el, s üdvözölték az új tehetséget, a ki költészetünkre új fényt vala derítendő. Azóta Jósika távol hazájától, számüzetésben halt meg, s a Társaság legkitünőbb tagjainak egész csoportja szállott sírba. Sőt az az ifjú költő is, Petőfi, a ki oly őszinte lelkesedéssel fogadta a koszorúzott művet, villámként enyészett el a forradalom viharában, s új barátja elegiája hiába kereste sírját, hogy könyeivel öntözze. Midőn Arany Társaságunk és a nemzet tapsaitól buzdítva, megírta trilógiája harmadik részét, _Toldi Estéjé_t, Társaságunk nem munkálkodott többé, a magyar alkotmánynyal együtt felfüggesztetett, s ő, Társaságunknak akkor legifjabb tagja, nem foglalhatta el székét e művével. Azonban midőn Társaságunk 1860-ban újra föléledt s 1862-ben megtarthatta ünnepélyes közülését, Arany trilógiája második részéből olvasott fel egy pár töredéket. Íme Társaságunk legszebb és legszomorúbb emlékei hogyan füződnek Arany _Toldi_jához, s vajjon magának a költőnek nem legszebb és legszomorúbb éveit jelöli-e trilógiája?

Aranyt e második rész megírására először Petőfi ösztönözte, a ki 1848-ban már ismerte kéziratban _Toldi Estéjé_t. «Ha fejét és lábát megcsináltad, írd meg a derekát is,» – mondá neki. Arany hozzá is fogott; de első terve oly akadályokba ütközött, a melyeket nem volt képes legyőzni. Csak 1863 őszén fogott hozzá újra egy új tervvel, de közbejött családi csapások és betegeskedései miatt nem folytathatta. Azonban 1874 óta derültebb napjaiban koronként ismét dolgozgatott rajta, míg végre ez év tavaszán befejezte. A kész művet megmutatta egy pár barátjának; de épen nem kivánt vele a nyilvánosság elébe lépni. Kerülni akarta az izgalmat, melynek ki van téve minden író egy újabb munkája kiadásakor, s nem kivánt többé részt se dicsőségből, se gáncsból. Aztán szigorúbb birája levén magának, mint másnak, ez érzelmeket némi elégedetlenség is növelte. Halála utánra akarta halasztani, hogy tegyen vele egy későbbi kor, a mit tetszik. De végre engedett barátai kéréseinek, a kik közt én voltam a legkövetelőbb, legzaklatóbb, leggyöngédtelenebb. Lehet, hogy nem helyesen cselekedtem; de megvallom, szeretném, ha életem tévedései csak ilyenekből állanának. Ő maga is érezte, hogy ezzel a művével egy régi tartozását rója le. Be is vallja a mű végén, a midőn így ír:

Egyéb dolgairól hű Toldi Miklósnak Nem érzem magamat énekkel adósnak; Könyvbe se’ olvastam, nem is tudakoztam; Csak ez egy munkámmal igazán tartoztam. _Daliás Idők_ről, mit még barna hajjal Kezdtem s félbe hagyék küzdve kórral, bajjal, Most, mikor agg lettem, hajam is fehérül: Imhol a bús ének _Toldi Szerelmé_rül.

De érezte, hogy kiadásával is tartozik azon nemzedéknek, mely oly őszinte szeretettel csüngött költészetén s _Toldi_ját oly nagyra becsülte. Elvégre a mű megjelent s ím van szerencsém bemutatni. Úgy hiszem, nemcsak Társaságunk, hanem az egész olvasóközönség köszönetét fejezem ki a költőnek, hogy a teljes _Toldi_val ajándékozott meg bennünket. E trilógia költészetünknek mindig büszkesége lesz, az izlés változásai nem fogják eltemetni, s egy későbbi kor kritikusa, ha talán sokat gáncsolna is benne, még mindig elég marad, a mitől nem tagadhatja meg bámulatát.

És most legyen szabad, ha önök megengedik, egy pár részletet olvasnom fel belőle. Az első rész a Társaság keblében olvastatott fel először, e második, az időben utolsó rész is innen induljon a világba.

III. TOLDY FERENCZ SÍREMLÉKÉNEK FELAVATÓ ÜNNEPÉLYÉN.

A kerepesi-úti temetőben 1880 október 31-én.

Tisztelt gyülekezet! Majdnem öt éve mult, hogy egy zord téli napon Toldy Ferencz hült tetemeit e temetőbe kisértük. Mennyi gyász borult koporsójára, legkivált az Akadémiáé, melynek már megalakulásakor tagja, évtizedeken át titkára és éltető lelke volt; az egyetemé, melynek tanszékén egy úgyszólva általa teremtett tudományt hirdetett; a Kisfaludy-Társaságé, melyet alapított, s mint igazgatója, majd elnöke oly sokáig s annyi sikerrel vezetett; a fővárosi képviselőtestületé, melynek legbuzgóbb és legérdemesebb tagjai közé tartozott. Oly hirtelen és váratlan történt halála, hogy alig hihettük el. Hisz’ még azelőtt egy pár nappal élénken vett részt mindennemű munkásságban, hévvel beszélt megirandó munkáiról, mintha lélekben és testben örök ifjúsággal áldotta volna meg az ég, sőt még aznap este is egy új munkába fogott, íróasztala mellett érte a halál, mint a hőst a csatatéren E körülmény még fájóbbá tette veszteségünket, s megsirattuk benne a tudóst, a hazafit, a barátot, a buzdítót s utolsó bajnokát azon hős csapatnak, melynek irodalmunk újjászületését köszönhetjük.

És most, a midőn síremlékét avatjuk föl, a melyet közadakozásból emelt a Kisfaludy-Társaság, ugyanazon testületek képviselői, ugyanazon résztvevő közönség állja körül sírját, ugyanazon kegyelettel, de más érzések között. Akkor lelkünk olyan volt, mint a zord téli nap alkonya, mely dermesztő éjbe merül, most az őszi napfényhez hasonló, mely enyhít s megaranyozza a sírt. Akkor gyászoltunk, most emlékezünk, akkor csak Toldy koporsóját láttuk, most egész pályája tárul föl előttünk, s ugyanazon eszmék és érzések rezegnek át lelkünkön, melynek az elhunyt képviselője volt.

Valóban Toldy pályája szép és lelkesítő pálya. Senki sem őrizte meg hivebben és teljesíté buzgóbban Kazinczy és Kisfaludy Károly hagyományát, mint ő. A nyelvben és nyelv által fejleszteni ki a nemzetiséget, az irodalomban és irodalom által szilárdítani meg mindkettőt, s így fölébresztve az álomba sülyedt nemzetet, egyszersmind újjászülni az elhanyatlott magyar államot: ez volt a szent hagyomány. Maga Toldy megjegyzi egyik életrajzi töredékében, hogy mindazokat, kik a huszas években s általában az Akadémia megnyitása előtt, de ezután is 1848-ig a magyar írói pályán működtek, legfőkép a hazafiság vezette, életök föladata a magyar nyelv és irodalom művelése és terjesztése volt, s mindkettőt nem mint végczélt tekintették, hanem mint eszközt a nemzetiség, s ha lehet, a magyar állam fölelevenítésére. Erre törekedtek nagyok és kicsinyek, ez tette a magyar írókat, erőseket és gyengéket testvérekké, s mint az első keresztyének bátorították, lelkesítették egymást azon büszke önérzetben, hogy végre is ők fogják a nemzetet életben tartani, míg eljő politikai ébredése s üt a fölszabadulás órája.

Az óra ütött s egy új korszak derült Magyarországra, de egy gyásznapon minden, egy egész félszázad munkája veszendőnek látszott. S ekkor Toldy állott először a romokra hirdetni a régi hitet. A forradalom után megjelent első magyar könyv előszavában vigasztalja és bátorítja elcsüggedt nemzetét. «Minden egyéb fensőség ingatag – kiált föl – csak a szellemé biztos és maradandó. Ebben nemzetünk jövője és semmi egyébben.» Saját lakására gyüjtötte össze az Akadémia szétriadt tagjait, megindította _Uj magyar muzeum_át e sokat kifejező jelmondattal: Peragit tranquilla potestas quæ violenta nequit; élére állott a történetirodalmi mozgalmaknak, hogy a nemzet multjából merítsen erőt jövőjére, az egyetemen mint magántanár lépett föl irodalomtörténeti fölolvasásaival, hirdetve az ifjúságnak, hogy nemzetünknek nemcsak politikai multja van, hanem irodalmi is, s így jövőjének is kell lennie.

Azonban Toldy, Kazinczy és Kisfaludy Károly hagyományához még egy új törekvést csatolt. Amazok inkább csak a nemzeti irodalmat igyekeztek megalapítani, Toldy a magyar tudományosság megalapítása felé is fordítá a nemzet figyelmét. Ifjúságától egész haláláig izgatott a mellett, hogy a tudomány minden ágát művelés alá vegye a magyar. Maga jó példával ment elől, előkészítette az Akadémia reformját, tudományos vállalatokat és egyesületeket alapított, s buzdította négy-öt írói nemzedék ifjú tehetségeit. Sok oldalú fogékonysága, buzgó tevékenysége bámulatos volt, s mindvégig a magyar tudós példányképe maradt, ki a tudományt erős nemzeti érzéssel párosítja. Fennen vallotta, hogy a tudomány főczélja ugyan maga a tudomány, s ez nemcsak egy nemzeté, hanem az egész emberiségé, de minden tudós első sorban hazájának szolgál, s dicsőségét nemzetével osztja meg. Buzgón hirdette, hogy a politikai rendszabályok egymagokban meg nem védik, ki nem fejlesztik, s még kevésbbé terjesztik a nemzetiséget. A tudomány sulya s a művészet varázsa az, mi biztosít, fejleszt és hódít. Mélyen hitte a nemzeti műveltség államalkotó erejét, s abban a reményben hunyt el, hogy küzdelmeinket siker koronázza.

Nyugodjál csendesen, kifáradt bajnok, s álmadozzál reményeidről. Ringassanak szép álmokba barátaid Kölcsey és Vörösmarty hymnuszainak hangjai, melyek sirodnál ime újra megzendűlnek. Álmadozzál arról, hogy megbűnhödte már e nép a múltat és jövendőt; álmadozzál azon jobb kor teljességéről, mely után buzgó imádság epedez százezrek ajakán. Az a koszorú, melyet sirodra teszünk, nemcsak a kegyeletes emlékezet jelképe, hanem a lelkesedésé is, hogy azt a hagyományt, melyet Kazinczytól és Kisfaludytól örökölve, ránk szállítottál, hiven megőrizni és buzgón teljesíteni törekszünk.

IV. A GARAY-ÜNNEPÉLYEN.

Szegzárd, 1881 szeptember 4-én.

Azon budapesti irodalmi társulatok nevében van szerencsém itt szót emelni, melyek ez ünnepélyre képviselőket küldöttek. Örömmel jöttünk ide, hogy kifejezzük kegyeletünket Garay János, a jeles költő iránt, hogy üdvözöljük Tolnamegye és Szegzárd közönségét, mely oly híven őrzi, oly melegen ünnepli költője emlékét.

Valóban, Garay megérdemli e kegyeletet, mert mint ember és költő egyaránt betöltötte helyét. Haláláig hű maradt jelmondatához:

A lelkem Istené, Hazámé életem, A szivem hölgyemé, Enyém becsületem.

Mocsoktalan tisztán futotta meg pályáját, bár nem sebek, szenvedések nélkül, de a megpróbáltatások napjaiban sem tagadta meg jelleme őszinteségét és lantja méltóságát. E lant csak nemes érzéseknek volt szentelve: a szerelem ábrándjainak, a családi élet szentségének, de mindenek felett a hazaszeretetnek.

Garay híven követte mesterét: Vörösmartyt, a kinek nyomaiba lépett ő is. Mint Vörösmarty, úgy ő is, multunk nagyságát és dicsőségét mutatta fel, hogy éreztesse a nyomorult jelent s reményt ébreszszen a jövő iránt. _Csatár, Árpádok_ és _Szent László_ e szellem szülöttei s balladáiban folyvást a magyar történelem epikai és drámai mozzanatait énekli meg. Mily erélylyel fejezi ki _Kont_jában a magyar hagyományos jogérzetet, mely csak a törvénynek hódol, a bitorló önkényt és kegyelmet egyaránt visszautasítja!

De nemcsak a mult nagy emlékeit, hanem a jelen vágyait, a jövő reményeit is zengette Garay.

A kétségbeesett hazafiság sugalta Berzsenyinek, hogy: «romlásnak indult hajdan erős magyar», Kölcsey kétségbeesve kiáltott fel, hogy a magyar már csak névben él. Vörösmarty kiemelte lyránkat a kétségbeesésből és hirdette: hogy jönni kell még, jönni fog egy jobb kor. Az új költői nemzedék egész lelkesüléssel fogadta szivébe e reményt s Garayval együtt a hazafias eszméket és érzéseket tolmácsolták, a hazafias erényeket dicsőítették.

A hol költők születnek, hol a lant szava visszhangra talál, nem sokáig késhetnek a tett emberei is.

Vörösmartyt Tolnamegye nevelte, a Völgység szép vidékén írta Zalán futását; Garayt Szegzárd szülte, a rímelő és hivő hazafi költőket a tettre kész tolnamegyei hazafiak egész serege követte, élükön Bezerédj István, az örök jog szószólója s az első megyei adózó nemes, Csapó Dániel, az anyagi érdekek előmozdítója, az első magyar népgazda, Perczel Mór, az első magyar tábornok, a ki győzelemre vezette a honvédeket.

Ime a szó és tett, a költők és államférfiak egymásra hatása. Fény nevökre s áldás Tolnamegye és Szegzárd közönségére, a mely oly fiakat szült, növelt s emléköket oly kegyelettel ünnepli.

V. A BESSENYEI-ÜNNEPÉLYEN.

Puszta-Kovácsi, 1883 junius 10.

Üdvözlöm önöket, uraim, a Kisfaludy-Társaság nevében; s azt hiszem, hogy nemcsak a Kisfaludy-Társaság, hanem az egész irodalom érzelmeit tolmácsolom, ha egyszersmind köszönetet is mondok önöknek kegyeletökért, hogy Bessenyei György sírját emlékkővel jelölték meg. A vén almafa, a melynek árnya alá temették egykor az agg bihari remetét, rég kidőlt, a sír rég egyenlő lett a földdel, s új meg új tavasz virágai, új meg új tél hava födték el azt szemeink elől. De önök fölkeresték a drága hamvakat s ím emlékkő hirdeti a késő nemzedéknek is, hogy hol nyugszik az a férfiú, a kivel új korszak kezdődik irodalmunkban, a melynek fejlődése átalakítja társadalmi és állami életünket.

A XVIII. század azon évtizedei, melyekben Bessenyei György született és férfiúvá ért, szomorú, talán legszomorúbb korszaka volt Magyarországnak. A kedvező külső körülményeknek nem feleltek meg a belsők, külsőleg ép testünkben lelkünk haldokolni látszott. Magyarország a mohácsi veszedelem óta sohasem volt egészebb, egységesebb, mint ekkor, s mégis sohasem volt kevésbbé Magyarország. A török hódítás és befolyás végkép megtört; Erdély visszaszállott a magyar koronára, a bánság visszacsatoltatott, de nemzeti öntudatunk mindinkább hanyatlani kezdett. Az ősi alkotmány állott még, de csak külsőségében; csak névleg voltunk önálló állam, tényleg tartománynyá sülyedtünk. Az ország koronként békét élvezett, de a béke művei ellenünk fordúltak. A műveltség szélesebb körben kezdett terjedni, mint azelőtt, de egészen idegen volt. Az aristocratiának csak neve és előjogai hirdették magyarságát, de nem szíve és nyelve. A középnemesség egy része utánozta az aristocratiát, más része pedig némi elvadultságba esett vissza. Néptelen városainkba idegenek telepedtek s kezökbe vették az ipart, kereskedelmet, művészetet, s kezdték magokba olvasztani erőtelen polgárrendünket. A nemzeti irodalom, mely a XVII. században oly kitünő költőket és prózaírókat tudott felmutatni, egészen elnémult, nyelvünk elparlagiasodott, mintha a nemzeti műveltségnek még csak vágyáról is le akartunk volna mondani. Egyszóval, mint Vörösmarty mondá e korról:

Lassú halálnak mérge szállt reánk.

Ekkor alapíttatott 1760-ban a magyar királyi testőrség intézménye, talán más czélból, mint a mit eredményezett. Tódultak ide a középnemesség ifjai. De 18–20 éves korukban jövén Bécsbe, sokkal magyarabb szelleműek voltak, mintsem oly idegenekké válhattak volna, mint aristocratáink gyermekei, a kik ott növekedtek fel, de egyszersmind lelkesebbek, mintsem ne érezték volna műveltségök hiányát. Megragadta őket az elmaradottság és szégyen érzete és a min magok átmentek, azt éreztetni kivánták nemzetökkel is. Bessenyei György volt közöttük a leglelkesebb. Tizenkét évig művelte magát és áthatva a franczia irodalom szellemétől, a mely akkor egész Európában uralkodott, elhatározta, hogy feltámasztja halottaiból a magyar irodalmat és megindítja nemzeti műveltségünk fejlesztését.

Társaságot alapított testőrtársai között, a magyar nyelv és irodalom művelésére, s e hagyományos szellem egész a múlt század végéig megmaradt a testőrségben és Kisfaludy Sándor is innen lépett az írói pályára; de Bessenyei föllépte, 1772–1784-ig kiadott számos költői philosophiai és történeti munkái még nagyobb mozgalmat indítottak meg benn a hazában. A szunnyadó erők és új tehetségek egész serege követte a merész kezdeményező példáját, sőt új vezérek támadtak s Révay és Kazinczy mintegy megalapították az újabb irodalmat. Az a láng, mely egy század óta a magyar írók s az egész magyar nemzet keblét hevíti, abból a szikrából gyuladt fel, a mely Bessenyei lelkéből pattant ki először. Méltán jelölik nevével újabb irodalmunk kezdetét.