Part 18

E megjegyzések elmondása, e töredék eszmék megpendítése nem volt helyén kívűl Társaságunk ünnepélyes ülésén, a melyet Kisfaludy Károly emlékére szoktunk megtartani. Kisfaludy Károly, mint leendő hirlapszerkesztő, szorosabb irodalmi kapcsolatra törekedett elődeinél, de halála meggátolta szándékát s utódai valósították meg azt, a mi a körülményekhez képest lehető volt. Tiszteljük mi is e hagyományt és igyekezzünk szintén megvalósítani azt, a mi körülményeink közt lehető. Adja Isten, hogy hirlapjainkban az irodalmi kapcsolat ne gyöngüljön, hanem erősödjék a közműveltség és nemzetiségünk javára.

S ezzel egyszersmind megnyitom a Kisfaludy-Társaság XLVIII. közülését.

XIV. KÖLTŐI ÉS SZÉPPRÓZAI NYELVÜNK.[22]

Azok a költők és szépprózaírók, a kik a Kisfaludy-Társaságot alapították, a nemzeti és művészi irány összeolvasztását tűzték ki főczélul. Kisfaludy Károly kezdeményezte ezt, de Vörösmarty volt főképviselője; őt nemsokára Petőfi és Arany követték, a kik ez irányt tovább fejlesztve, még nemzetibbé, még művésziebbé varázsolták költészetünket. Messze vezetne annak fejtegetése, hogy költészetünk és szépprózánk szellem és tartalom, műfaj, alkat és formák tekintetében mily változásokon ment át. Elég lesz, ha – mielőtt megnyitnám ünnepélyes közülésünket – röviden csak költői és szépprózai nyelvünk fejlődéséről elmélkedem, egy-egy pillantást vetve a mai állapotokra.

Költői és szépprózai nyelvünket Kazinczy emelte ki sülyedtségéből, felköltve a stilérzéket és sürgetve a művészi irányt. Iróink akkor ugyanazon szín- és jellemnélküli nyelven írtak prózát és verset, dalt és eposzt, elbeszélést és értekezést. Kazinczy, az ó- és újkor remekeire hívatkozva, követelte a tárgyszerű előadást s egyszersmind maga jó példával ment elől eredeti és fordított műveiben. Tulajdonképen csak azért fordított, hogy példát adjon a különböző stilfajokra. De az akkori irodalmi nyelv szegény volt és sok idegen szóval kevert. E mellett a szókötés mind erőtlenebbé vált s elvesztette a csin és fordulatosság bájait. Kazinczy, hogy bővítse a nyelvet és emelje a költői szólamot, régi szókat elevenített fel, tájszókat általánosított, új szókat alkotott és új szókötési formákat és szólásmódokat kisérlett meg.

Így alakult meg újabb költői nyelvünk és szépprózánk. A fölelevenített régi s mindinkább meghonosodó új szók nemcsak bővítették nyelvünket, hanem új színt kölcsönöztek a költői szólamnak. A gyökelvonás számos új szava, az elnyulósodott származékok megrövidítése elősegítette a könnyebb verselést és folyékonyabb prózát. Ismert szók új árnyalatú használata, szabatosság, választékosság és hangzatosság váltották föl a bőbeszédű szélességet és a nehézkes kuszáltságot. A tárgyszerű előadás mindinkább utat tört s a műfajok természetéhez alkalmazkodott. Költői nyelvünk valóban művészi lőn, de egy s más tekintetben idegenszerű is, választékos fordulatosság szállott bele, de az eredetiség és magyarosság árán. Kazinczy műfordításaiban az idegen íróknak nemcsak stiljellemét igyekezett visszatükrözni, hanem oly nyelvi szépségeit is, a melyek többé-kevésbbé idiotismusok. S ily szólásmódokat többször eredeti munkáiba is felvett. Hirdette, hogy «nem botol, a ki tudva, akarva botol»; nem a nyelvtan a fő, hanem az æsthesis. Izlést és formaérzéket keltett fel íróinkban, de mesterkedést is, elválasztotta a költői nyelvet a köznapitól, de nem egy tekintetben a művészit is a magyarostól. Költői nyelvének e sajátságait többé-kevésbbé megtaláljuk majd minden magyar költőnél, a kire nagyobb hatása volt. A magyaros és idegenszerű, a természetes és művészi küzdésben vannak egymással s nem tudnak egészen kibékülni.

E küzdelmet és ellentétet Vörösmarty békéltette ki. Lángelméje leginkább nyelvében nyilatkozik. Híve volt Kazinczy művészi irányának és nyelvújításának egyaránt, de a magyar nyelv és saját költői géniusa sugalmai szerint. Nyelvújító ő is, de mérsékelt és épen úgy gyűlölte az ósdiak, mint az újítók túlságait. Mintegy összeolvasztotta a régi és megújított nyelvet, mindeniktől épen azt kölcsönözve, a mi a költői nyelv emelésére szolgál. Ő is elválasztotta a költői nyelvet a köznapitól, de ennek inkább csak virágává fejlesztette s nem oltott bele idegen ágat. Mily mindennapi szók vagy kifejezések válnak az elhelyezés, kapcsolat, fordulat vagy átvitt értelem utján az erő, méltóság, szenvedély, naivság, kellem addig nem hallott hangjaivá. Mily kifogyhatatlan a jellemző és új árnyalatú epithetonokban, mennyire nem szorul meg soha s oly gazdagnak látszik nyelve, mintha ő teremtené. Különösen átvitt értelmű kifejezésekben gazdagította költői nyelvünket. Közülök sok oly közkeletüvé vált, hogy nem is vélhetjük újnak. Egyszóval Vörösmarty megalapította, sőt a nemzeti szellem melegén ujjászülte Kazinczy törekvéseit. Ezóta a nemzeti elem kerekedett felül költői nyelvünkben, Petőfi és Arany, a kik Vörösmarty után léptek föl, ez irányt fejlesztették tovább.

Petőfi is a megújított nyelv alapján állott, de többet merített a népnyelvből, mint Vörösmarty s egyszersmind az egyszerűségre adott példát. Őszinte lelke ellensége volt érzelmi és nyelvi szenvelgésnek egyaránt. Mint a magyar dal mestere, a népköltészet nyelvének friss eredetiségét, könnyed bájait, heves szökelléseit szövi a magáéba s ebben minden magyar költőt felülmul. Mintegy fejlődésbe indítja a népi elemet, folyvást művészettel párosítva. Arany az ő példáján lelkesült, de nemcsak a nép nyelvéből merített, hanem a régi nyelvből is. Mindkettőt tüzetes tanulmány tárgyává tette s fölszedett belőlük minden virágot, minden ritkább, ünnepibb, hathatósabb kifejezést, fordulatot. Mintha a régi nyelvet csak folytatná, de újjá szülve, mintha a nép nyelvéből csak azt venné át, a mi művészi, bár részben maga alkotja. S a nyelv a tárgy szerint régies, népies, újabb szinezetű és mindig van benne valami tárgya szinéből, alakjából, hangjából, egy szóval: természetéből. Senki sem ismeri és alkalmazza jobban a régi és élő nyelv különösebb és finom árnyalatu szókötéseit s ezek nyomán maga is újakat merészel. Ebben oly gazdag, mint Vörösmarty az átvitt értelmű új kifejezésekben. Hirdeti a költői szabadságot, az æsthesis jogát, mint Kazinczy, de más módon, más eszközökkel: a magyar nyelv szellemében. Mindezt nemcsak eredeti műveiben találjuk meg, hanem műfordításaiban is. Mindig tekintetbe veszi a műfaj sajátságait, a költő egyéniségét, de oly módon, hogy a magyarban ugyanazon hatást tegye vagy legalább ahhoz hasonlót, a minőt tett az illető nyelven.

E három nagy költő nyelve természetesen hatott szépprózánkra is, mert a széppróza mindig a költészettől nyer ösztönt és ihletet; tőle tanulta meg, saját tárgyaihoz alkalmazva, a stil erélyét, élénkségét, bájait s a mi oly lényeges, a műalkat művészetét. De a széppróza, bár nyelvi tekintetben is jeles műveket mutathatunk fel, kivált a szónoklat és elbeszélés műfajában, nem emelkedett a fejlődés oly magas fokára, mint költői nyelvünk. A magyaros és művészi, a tárgyszerű és természetes nem olvadtak össze benne oly testvériesen. Azonban a törekvés nem hiányzott s ezt a kritika is támogatta, mely nem egyszer támadta meg az idegenszerűséget s a nyelvújítás visszaéléseit. «Van kora az újításnak, van kora a conservatiónak – írta Arany János 1865-ben, – az utóbbi most szükségesebb nyelvünkben, mint az első.» A költők és szépprózairók már kevés új szót alkottak s a régiebbeket is megválogatva használták s így a nyelvújítás túlságai inkább csak a tudomány, hivatalok és hirlapok nyelvében mutatkoztak Épen azért az a mozgalom, melyet a hetvenes években újabb nyelvészeink indítottak, s a neologia ellenében, mint új orthologiát állapítottak meg, kevés hatással volt mind a költői nyelvre, mind a szépprózára. A költők és szépprózaírók azt hitték, elég, ha lerázták a neologia bilincsét, s nincs ok, a miért fölvegyék az orthologiáét. A legjobb költők és szépprózairók minden irodalomban eclectikusok voltak s nem szegődtek merev nyelvészeti elméletekhez. A magyar költők annyival kevésbbé lehetnek orthologok, mert ők kezdették ugyan meg a visszahatást a neologia erőszakosságai ellen, de óvakodva a másik túlságtól, soha sem tagadták meg termékenyítő hatását és vivmányait. Valóban az új orthologiának épen úgy megvannak a maga túlságai, mint a régi neologiának elméletben és gyakorlatban egyaránt. Új orthologjaink hirdették, hogy a nyelv természeti termék, melyhez az író keze nem nyulhat, pedig a nyelv történeti termék is, sőt még a conventiónak is van benne része. Hibáztatták a gyökelvonást, elítélték a neologia így alkotott szavait, holott a népnyelv folytonosan alkotott és alkot ily szókat, a mint az épen az általok dicséretes szorgalommal gyűjtött népnyelvi adatokból kiviláglik. Megtámadták az úgynevezett kihalt képzők segélyével létrejött új szókat, de nem tudják és nem is tudhatják bebizonyítani, hogy az illető képzők mennyiben kihaltak, vagy ha a kihalt szók föleleveníthetők, miért ne lehetne ugyanezt tenni a kihalt képzőkkel is. Elvetendőnek tartották a neologia minden oly szavát, a mely nem elég szabatos analogia utján származott, noha ilyeneket találunk a népnyelvben is. A költők azt hitték, hogy a mi szabad a népnek, az szabad az írók népének is illő mérséklettel. De ha állanának is új orthologjaink merev elméletei, ha valamely szó majdnem egy század óta él, legjobb íróink használják és szükség van reá, már létjogot nyer a nyelvben s ez így van más irodalmakban is. A költők és szépprózaírók követték a Vörösmarty, Petőfi és Arany jelölte utat s annyival inkább nem mondhattak le a neologia vívmányairól, mert magok az orthologok is kénytelenek használni sok oly szót, melyeket hibáztatnak, de nem tudnak pótolni, a melyekkel pedig pótolni akarják, ritkán szabatos értelműek vagy tetszetősek, kivált a költői nyelvben.

Nem az a baja költői nyelvünknek és szépprózánknak, hogy nem esküdött az orthologia zászlója alá, hanem, hogy kezd megfeledkezni Kazinczy nyelvi æsthetikájáról, mely szerint a stilnek tárgyszerűnek kell lenni, alkalmazkodni a különböző műfajok jellemző sajátságaihoz. A mi az egyik műfajban jó lehet, a másikban hiba, de nagyobb hiba ugyanazon stil minden műfajban. Arany már a hatvanas években megjegyezte, hogy a dal hangját átviszszük a lyra egyéb fajaira, hol más hang, más diszítmény, más nyelv kivántatnék, sőt átviszszük az eposzba, drámába, hol az által gondolunk költői színvonalra emelkedni, ha fokonkint a dal hangját, nyelvét és mellékes cziczomáit alkalmazzuk. E tekintetben nem sokat haladtunk, sőt bizonyos átlagos sima, folyékony költői nyelv képződött, melyet örömest alkalmazunk minden műfajra. De ha ki is emelkedünk belőle, ritkán birjuk eltalálni az ódai szárnyalás nyelvét, a kellemnek áldozunk, a hol a fenségnek kellene s midőn más műfajban a kellemet akarjuk kifejezni, oda tolakodik egy-egy kirivó jelző, nehézkes szókötés vagy hibás rhythmus s megrontja a hangulatot. Új szólamokra és fordulatokra sem igen gondolunk. Nem érleljük meg annyira gondolatainkat, hogy megtaláljuk a legjellemzőbb kifejezést, hevenyészve erőltetjük s később sem igen javítunk rajta. Hajlandók vagyunk azt hinni, hogy a kifejezés gondja árt a gondolat és érzés közvetlenségének. Küzdjünk meg az eszmék hiénáival s ne bajlódjunk a szók egérfarkával, – mondá valaki – egy kissé dagályosan. Csak az a baj, hogy a költészet hatása majdnem fele részben a nyelv művészetétől függ. Különösen drámai nyelvünk nem birja kifejteni stiljét, a legtöbbször vagy lyrai szónokias ömledezés vagy nehézkes próza. A párbeszéd művészetére, a mi a drámai hatás egyik főforrása, kevés gondot fordítunk s a vígjáték nyelve mintegy várja kiképzését. A társalgási nyelv finom árnyalatait, élezett fordulatait, a komikai szeszély csapongásait, a műfaj sajátságaihoz képest épen oly módon kellene kifejezni, mint a hogy Vörösmarty, Petőfi és Arany az eposz és lyra nyelvét kiképezték.

Szépprózánkban bizonyos haladást vehetni észre. Egyszerűbbé vált, nem oly szónokias, mint régebben. Elvetett sok csinált díszítményt, melyet azelőtt kedvelt. E tekintetben követte költői nyelvünket saját eszközeivel. Arra a tárgyszerűségre és különféleségre nem tudott ugyan emelkedni, mint lyrai és epikai költészetünk legkitünőbb művei, de mindenesetre természetesebb és egyszerűbb. Azonban hajlik a köznapiság felé s olykor egészen az. Jól mondja Horatius, hogy kerülve egy hibát, könnyen másba sodortatunk, ha nincs hozzá elég művészetünk. Ezért használ szépprózánk annyi idegen szót, melyeknek nagy részét elkerülhetné. Nem igen válogatós, mert természetes akar lenni s épen azért nem törekszik emelni, csak követi a közbeszéd, a társalgás nyelvét. Sőt tovább megy, kezdi elfogadni némely hirlap förtelmes helyesírását s az idegen szót, legyen az görög, latin, német, franczia vagy angol, magyarosan írja. Már Kazinczy azt tanácsolta az íróknak, hogy idegen szót, ha nem vált magyarrá, az illető nyelv helyesírása szerint kell írni. Ez elvet fogadta el az akadémia is. De ezt már meghaladott álláspontnak hajlandók tekinteni szépprózaíróink, azt hiszik, hogy így magyarosabbak, pedig csak elősegítik a kevert nyelv terjedését és gyöngítik a nyelvérzéket. Azonban a köznapiság nemcsak ebben nyilatkozik. Szépprózánk igen szoros kapcsolatba jött a hirlapokkal és eltanulta tőlük a rögtönzést, a hevenyészetet, holott szépprózát hevenyészni gyakran nehezebb, mint kötött beszédet, mert a rhythmus már magában a hangzatosságra, válogatásra, fordulatosságra szoktatja az írót. A ki az írásban hevenyészethez szokik, könnyen lesz bőbeszédű, színtelen, modoros, sőt léha. Könnyeddé, világossá, erélyessé vagy épen tömörré csak gond teheti az írót. A műfaj sajátságaihoz alkalmazkodva minél jellemzőbben, minél elevenebben írni: hosszas gyakorlat és folytonos fáradság gyümölcse. A köznapiság még nem természetesség, a pongyolaság nem egyszerűség. Valamint költeni és mégis igaz maradni: a valódi költészet, úgy természetes lenni és művészivé emelkedni: a valódi széppróza.

Ide járul még az a körülmény, hogy vagy könnyen esünk idegenszerűségbe, vagy nagyon is törekedünk magyarosságra. Bizonyára az idegenszerűség kerülése alapja a jó magyar prózának, bár nem mindig idegenszerűség az, a mit annak bélyegez némely túlbuzgó nyelvész. Azonban a nyelv természete szerint írni, megtartani a szókötés szabályait, minél több népies kifejezést, és szólásmódot használni, még nem széppróza. Kazinczy idejében az æsthetikai szempont volt a fő, a nyelvtan és a népies magyarosság mellékes, most ellenkezően a nyelvészkedés és a népies magyarosság a fő. A kritika rendesen azzal dicsér meg valamely könyvet, hogy magyarosan, vagy tősgyökeres magyarsággal van megírva. De azzal nem igen bajlódik, vajjon szépen van-e megírva, vajjon széppróza-e, vajjon alkalmazkodik-e a műfaj sajátságaihoz s azok a népies kifejezések a magok helyén állanak-e? Lehet valamely kifejezés tősgyökeres magyar, de nem odaillő, a hol a szerző használja, mert nem emeli, sőt megrontja a mű hangulatát, stilusát. Dugonics mennyi közmondást, népies kifejezést halmozott össze, de vajjon szépprózát írt-e s nem illett-e rá Kölcsey satirája? A népköltés nyelve s általában a népnyelv sok oly becses anyagot szolgáltat, melyek igen alkalmasak a fenség, erő, kellem és humor kifejezésére, de az erő durvasággá fajul, ha nem jól alkalmazzuk s a fenség, kellem és humor egészen más hatást idéznek elő, ha válogatás vagy ha szükséges átalakítás nélkül használjuk a népi szólásmódokat. E mellett némely író népiesb akar lenni a népnél s épen azt koczkáztatja, a mire talán törekszik, a keresetlen egyszerűséget. Van olyan mű is, melyben különös vegyületben találjuk az idegenszerűséget a magyarossal, amazt akaratlanul, emezt czélzatosan, de művészi öntudat nélkül. Legnehezebb a művészi és magyaros összeolvasztása a széppróza oly részeiben, a melyek meghaladják a nép gondolat- és érzelemkörét, s így a népnyelvből keveset meríthetni. Ez próbálja meg leginkább az író nyelvérzékét és alkotó erejét, hogy a nyelv szellemében új árnyalatú és szinezetű szólással győzze le a kifejezés nehézségeit. Itt fenyeget bennünket leggyakrabban az idegenszerűség örvénye, a melyet oly bajosan tudunk elkerülni.

Azonban e jelenségek kirivóbban csak általában véve észlelhetők; egyeseknél megvan a törekvés a művészi és nemzeti irány összeolvasztására, mely szépprózánkat egyedül emelheti oda, a hová költői nyelvünket nagy költőink emelték. Ez irány erősítése legyen feladatunk annyival inkább, mert szépprózánk némely faja még nincs eléggé kiművelve s új szépségek kifejtésére számíthatunk. Én hiszek és remélek szépprózánk jövőjében s e hittel és reménynyel megnyitom a Kisfaludy-Társaság L-ik ünnepélyes közülését.

XV. A TÁRCZAELBESZÉLÉSEKRŐL.[23]

Ezelőtt harmincznégy évvel Arany János, akkori szervezetünk szerint társaságunk igazgatója, egy pár czikket írt lapjába lyrai költészetünk egyoldaluságáról. Fejtegette, hogy lyránkban korán sincs meg az érzelmek és előadás azon különfélesége, melyet a lyrai nem megkiván, hanem az egy dal formáit alkalmazzuk jól-rosszúl, az egész lyrára. A dal hangját átviszszük a lyra egyéb fajaira is, hol más hang, más diszítmény, más nyelv kivántatnék, sőt beviszszük az eposzba, drámába, hol az által gondolunk költői szinvonalra emelkedni, ha foltonként a dal hangját s mellékes cziczomáit alkalmazzuk. Arany e jelenség okát Petőfi hatásában kereste, a ki oly határozott, szembeszökő typusban képezte ki a magyar dalformát, mint előtte senki. Minden ifjú költő az ő koszorújára vágyott, az ő dalformáit, hangját, sőt egyéniségét igyekezett magába olvasztani. A lyra más fajai háttérbe szorultak, s úgy szólva dalözönbe fultunk. Arany az elhanyagolt lyrai műfajok mellett emelt szót, az érzelmek és hangulatok változatosságát sürgette s az európai lyrai költészet tanulmányozását ajánlotta, mert csak minél többféle példány átélvezése menti meg a költőt, ha ugyan új ösvénytörő, önálló csillagnak, lángésznek nem született, hogy ne rekedjen valamelyik kitünő szellem szolgálatába.

Nincs itt helye bővebben vizsgálni, hogy mennyiben emelkedünk ki a dalözönből, de annyi bizonyosnak látszik, hogy lyrai költészetünk most kevésbbé egyoldalú, mint ezelőtt harmincznégy évvel, bár változatosságának némely faja nem épen örvendetes jelenség. Azonban dalözön helyett most más özönben úszunk, a prózában írt úgynevezett beszélyke, vázlat, rajz, genrekép vagy a mint röviden mondani szokás, tárczaelbeszélések özönében. S ez az özön sokkal nagyobb, mint a dalözön, mert az írók és lapok száma tetemesen szaporodott a fővárosban és vidéken egyaránt. Egy napilap sok mindent nélkülözhet, de tárczaelbeszélés nélkül nem lehet el. Ez épen oly fontos előtte, mint a vezércikk, mely pártállása szerint a kormányt védi vagy támadja, mint valamely zajt ütő hír, melyet más lapnál előbb van szerencséje közölni. Minden nap legalább tíz-húsz tárczaelbeszélés lát napvilágot hazánkban s ezek nagy része összegyüjtve külön kötetben is megjelen, úgy annyira, hogy elbeszélő irodalmunk főleg tárczaelbeszélésekből áll.

De mi az a tárczaelbeszélés? Meghatározásánál nem annyira belalkatából, mint külalakjából kell kiindulnunk. A tárczaelbeszélés oly mű, melynek terjedelme meg van szabva, mint a zsemlyének, se nagyobb, se kisebb nem lehet néhány hasábnál a szerint, a mint a lap kisebb vagy nagyobb alaku. A fődolog, hogy egy számban közölhető legyen s ne legyen folytatása a következőkben. Lapjaink közölnek ugyan eredeti és fordított regényeket is, azok folyhatnak sokáig, de a tárczaelbeszélés csak egy napra való csemege. Vannak oly olvasók, a kik összegyüjtik azokat a számokat, a melyekben regény van s akkor olvassák el, a mikor bevégződik, jó hát ezeknek is adni valamit, de a legnagyobb rész ezt nem teszi, sokan nem is tehetik, mert kávéházban vagy casinóban olvasnak lapot vagy csak néha vesznek meg egy-egy számot valamely érdekes hirért s ezek a tárczaelbeszélés gyönyöre nélkül nem lehetnek el. Így gondolkoznak a szerkesztők s lapjok érdekében szigoruan őrködnek, hogy a költő ne csapjon túl a korlátokon s a legtöbbször visszautasítanak minden oly művet, mely két-három vagy öt-hat tárczában jelenhetne meg.

Valóságos szerkesztői dogma az egy számra való elbeszélés. A kezdő iró ilyennel indul utnak, hogy bejuthasson valamely lap tárczájába s már neves írók örömmel szerződnek a szerkesztőkkel ilyenek írására, mert kevesebb fáradsággal több tiszteletdíjat nyernek tőlök, mint nyernének, ha beszélyeket vagy épen regényt írnának. Így szorulnak háttérbe a beszély különböző fajai, épen mint ezelőtt harminczegy évvel a dal miatt a lyrai költészet más fajai, különösen az óda és elegia. Az ok más, az eredmény ugyanaz. Akkor Petőfinek, a dalköltőnek, hatása tette egyoldaluvá lyrai költészetünket, most a hirlapi divat, a szerkesztők önkénye tereli mindinkább elbeszélő költészetünket a tárczaelbeszélés felé. Lehet, hogy egy pár kiválóbb tehetség sikere is befolyt a tárczaelbeszélés divatára, de a főok mégis a szerkesztőkben keresendő. Egyébiránt a két jelenség között meglepő a hasonlatosság. Arany a következőkben rajzolta Petőfi hatását: «Ebben a költőben talán komikai ér csirája lappang, de, mert Petőfi erős oldala nem a komikum, magasztos hazafiságot akar zengeni: emez szende, leheletszerű dalra volna hivatással, de neki jobban tetszik a «dühös» Petőfit utánozni, a harmadik hosszú lélekzetű, epikus előadásra hajolna, de mestere nyomán kénytelen _Felhők_et írni. Drámaköltészetünk meddőségét is nem a született tehetségek hiányából magyarázhatni, mert középszerű jóravaló tehetség születhetik és születik folyvást akármennyi, hanem mert senki sem adja magát a szinirodalom örök példák beható, követésre ragadó tanulmányára, hanem csekélyelve az ily koszorút, vagy előre kishitüen lemondva róla, könnyebbnek vagy dicsőbb feladatnak tartja lyrai verset írni, mint Petőfi.» Nem ily jelenséggel találkozunk-e elbeszélő irodalmunk terén is? Ez a költő hosszabb, talán egész bonyodalmas beszélyek írására van hivatva, talán tervei is vannak, de összeszorítja azokat tárczaelbeszélésekké; a másiknak részletező lélektani rajzra van tehetsége, de meg kell elégednie a vázlattal; a harmadik a regényhez vonzódik, de nagyobb mű helyett egyes genreképekre kell szorítkoznia, melyek abban csak mellékes episodok lettek volna; a negyediket már kifárasztották a tárczaelbeszélések, de erőlködnie kell, folyvást ismételnie magát, mind halványabban, holott más műfaj talán új erőt adhatna neki. Egy szóval az írók mintegy arra kényszerülnek, hogy apró pénzre váltsák föl tehetségöket s aranyok helyett rézkrajczárral szolgáljanak a közönségnek.

Mindezt a napilapok alig veszik észre, sőt igen meg vannak magokkal elégedve. Mióta a hirlapírók két egyesületet is alapítottak, a közgyűléseken és lakomákon nem egyszer halljuk a magyar sajtó érdemeinek dicsőitését s egyik szónokuk azt is fölemlítette, hogy az irodalomban új műfajokat teremtett. Alkalmasint ez alatt a tárczaelbeszéléseket értette. De a vázlat rajz, genrekép és beszélyke nem új műfaj. Régi műfaj ez, kivált az angol és franczia irodalomban, de még nálunk sem új. Hogy csak régibb írókat említsek: Kisfaludy Károly, Gaal, Nagy Ignácz már írtak ilyeneket. A műfajt magában nem lehet kárhoztatni, sőt méltányolni kell. A baj a túltengésben nyilatkozik, mely mindent körébe von, nem egy tehetség kifejlését akadályozza, s a valódi beszélyt egészen háttérbe szorítja. E műfaj széles körű és változatos, különféle formát fölvehet, de szükséges, hogy a tárgy a formával összhangzásban legyen. Egyaránt baj, ha a tárgy összetöri a szűk formát, vagy ha összezsugorodik benne. Hányszor olvasunk ily megbénult vagy összezsugorodott tárczaelbeszéléseket, melyek a magok formájában talán tetszetősek lehetnének.