Part 17

Így jellemezte Kemény a közönség óhajtását, követeléseit szemben a történelmi dráma- és regényíróval. Vajon annyira megváltozott volna-e a világ, hogy most már mindebből senki semmit sem táplál keblében? Hátha a dolog megfordítva áll, hátha a közönség óhajtja most is mindezt, de a költők nem tudják kielégíteni s ezért van a történelmi elem költői földolgozásának oly kevés hatása? Nem a történelmi dráma és regény avúlt el, hanem a költők nem tudnak életet, új szellemet oltani a holt formákba. S valóban hathat-e reánk mélyebben oly történelmi dráma vagy regény, melyből, habár költői tehetség nyilatkozik is benne, hiányzik a történelmi szellem, ha nincs benne semmi a kor eszméiből, szenvedélyeiből s a nevek megváltozásával akár a jelenkorban is játszhatnék? S ez még a jobb eset ahhoz képest, a midőn a tények, viszonyok, személyek egész másképen vannak feltüntetve, mint a hogy a történelemből tudjuk, s a költői szabadságnak semmi korlátja nincs. Mindez épen a történelmi tudományok fejlődése idejében, a mikor a közönség látköre tágabb, nemcsak a külföldön, hanem nálunk is. A magyar történelemből is immár több adatot, részletet ismerünk, mint régebben és tisztábban látjuk a történelmi alakok körvonalait. Ha a közönség mindinkább erősbödő történelmi öntudatával ellenkezésbe jő a költő, veszélyezteti a költői hatást is, a mely az illusión alapszik. A közönség nem azt várja a költőtől, hogy meghamisítsa a történelmet, hanem épen az ellenkezőt, hogy kiegészítse, pótolja hézagait s a megadott alapon azzal a szabadsággal, melylyel a történelemíró nem élhet, elevenebbé, teljesebbé, egységesebbé alakítsa át a viszonyok, személyek s az egész cselekvény rajzát. Ezért mondja Aristoteles, hogy a költészet bölcselmibb és eszményibb a történetírásnál.

Annyi bizonyos, hogy történelmi tanulmány nélkül senki sem írhat sikerült történelmi drámát vagy regényt, de maga a tanulmány még senkit sem tett költővé. A költői fölfogást, a költői tehetséget semmi sem pótolja. E nélkül csak történelmi tudományunkat fogjuk fitogtatni, pusztán ezzel csak a képzelem üres játékait űzzük. A kettő egymásra hatása szüli a sikert. Hiszen, ha a jelenkorból veszszük tárgyunkat, sem lehetünk el a társadalmi állapotok beható vizsgálata s az élet tapasztalatainak benyomásai nélkül, hogyan rajzolhatnók hát a múltat, ha nem használjuk a történelmi tanulmány közvetítését? Azonban a tanulmány aggodalmasságának épen úgy megvannak a maga örvényei, mint a tanulmány nélküli szárnyalás könnyelműségének. A történelmi aprólékosság, a régiségbúvári előszeretet, a jogos költői szabadság megvetése a túlságba vesző történelmi hűség nemcsak megbéníthatják a költői szárnyalást, hanem árthatnak a történeti szellem hathatós kifejezésének is. Itt is, mint a művészetben mindenütt, nem a külső, az esetleges, a mellékes a fő, hanem a lényeges és jellemző. A mellőzés épen oly kötelessége a művésznek, mint a továbbképzés. Neki a tényekből eszmékre, az eseményekből cselekvényekre kell emelkednie s a szétszórt elemeket összpontosítani. A történelem sohasem bevégzett egész, a költői műnek annak kell lennie; a történelem sokfelé ágazik, a költői műnek egységesnek kell lennie, a kisebb ágazatoknak is beolvadnia a főágazatba; a történelem néha homályos, az adatok elégtelensége miatt határozatlan, a költői műnek világosnak és határozottnak kell lennie. Mindez nem egy tekintetben szabadságra, az alakítás szabadságára jogosítja föl a költőt, a melyet csak azok tagadhatnak meg tőle, a kik csak történelemíróvá akarják tenni s nem egyszersmind költővé, s művészete megrontására ösztönzik. A költői szabadságnak minden esetre megvannak a maga határai, melyeket részletesen megállapítani ugyan nehéz, inkább egyes esetekben kimutathatók, de annyit általánosan mégis kimondhatni, hogy a költő csak az illető kor viszonyai, eszméi és szenvedélyei szellemében alakíthat szabadon és kerűlnie kell mindent, a mi azzal ellenkezésben van.

A dolog természetéből foly s a mindennapi tapasztalás is bizonyítja, hogy a történelmi anyag költői földolgozása általában nehezebb, mint a jelen életből vett tárgyé. Ez utóbbi esetben a lélektan törvényeinek, a viszonyok sajátságainak s a föladat követeléseinek korlátjai között szabadon szőhetjük a cselekvényt, rajzolhatjuk a jellemeket, mert nem vagyunk kötve határozott tényekhez, ismert nevű egyénekhez. E tekintetben a megtörtént és megtörténhető között különbség van s az anyag sajátságai szabják meg az alakítás módját is. Azonban a történelem is nyújt néha oly hálás, mondhatni kész anyagot, mely az alakítás elébe nem igen gördít akadályokat. Példáúl Brutus küzdelmében Cæsar ellen, Coriolan összeütközésében a néppel, oly mély tragikai eszme, annyi drámai mozzanat rejlik, hogy minden nehézség nélkül beszorítható drámai formába. De vannak esetek, a midőn a tárgy bár érdekes, nem ily könnyen alakítható akár drámává, akár regénynyé, sőt van elég oly eset is, mely mereven ellene áll a költői alakításnak, mert a hőst nem lehet valamely érdekes esemény központjává tenni, vagy az események annyira szétágaznak, hogy költőileg nem hozhatók egymással szoros kapcsolatba. A költő ekkor is segíthet magán. Egy oly eseményt tesz műve központjává, mely nem hatott ugyan a történelem fejlődésére, de költőileg érdekes s azt kapcsolatba hozza a történelemben szerepet játszó személyekkel és tényekkel. Sőt tovább mehet, egy költött történetet vehet központúl s abba szövi bele a történelmi személyeket és tényeket, e vegyületben rajzolva a kor eszméit és szenvedélyeit. Mindkettőre, a mi irodalmunkban is, kitünő példát adott Kemény Zsigmond. Az _Özvegy és leánya_ czímű regény központja a Mikes és Tarnóczy család tragédiája, mely semmit sem hatott a történelem folyamára, de a költő azt oly szerves kapcsolatba hozza I. Rákóczy György udvarával, a vallásos és politikai villongásokkal, hogy egész korrajzzá emelkedik. A _Zord idő_ben egy egészen költött történet, a Deák-család tragédiája a központ, de annyira össze van szőve Izabella királyné, Verbőczy, Martinuzzi sorsával, Buda elestével, a török hódoltság megalakulásával és Erdély különszakadásának kezdetével, hogy az akkori Magyarország állami és társadalmi fölbomlását történelemíróinknál sem találjuk oly hűn és érthetően ecsetelve. Egy szóval, a költő mindig tud segíteni magán, ha valóban érdekli, meghatja valamely történelmi tárgy és nem szűkölködik lelemény nélkül.

Azonban, tisztelt gyülekezet, nem szándékozom a történelmi dráma és regény elméletét fejtegetni. Csak a történelmi elem földolgozása ellen nyilatkozó némely előítéletet igyekeztem megczáfolni vagy legalább gyöngíteni. Az sem czélom, hogy azt tanácsoljam költőinknek: forduljatok el a jelentől, meneküljetek a multba, ne érdekeljenek benneteket a jelen vágyai, törekvései, szenvedései, merüljetek a múltba s a letűnt századok eszméivel, vágyaival foglalkozzatok kizáróan. A világért sem. Hiszen a harminczas és negyvenes évek költői mozgalmai sem foglalkoztak kizáróan a múlttal; volt érzékök a jelen iránt s híven tolmácsolták koruk vágyait és törekvéseit. Vajon nem akkor jelent-e meg Eötvös _Falu jegyzője_, mely oly éles bírálat alá vette a magyar társadalmat? Vajon napjainkban jelent-e meg oly regény, mely ennyire bele merüljön társadalmunk rajzába? A mire czéloztam, az sem több, sem kevesebb, mint az, hogy őrizzük meg költészetünk Janus-arczát, jusson néha eszünkbe, a mire legrégibb költői maradványunk tanít: «Emlékezzünk régiekről» s ne feledjük el, a mit utolsó nagy epikusunk mondott:

Időzzünk azokkal, a kik másszor voltak, Mit az élet megvon, megadják a holtak.

Különben is a szellemnek nem parancsolhatni, az arra fú, a merre neki tetszik s ha egy költőt élményei, tehetsége, szellemének iránya a jelen felé vonnak, semmi nemű okoskodás, ékesszólás nem fogja a múlthoz csábítani. De valamint a légben különböző áramlatok váltakoznak: úgy a szellemi élet légköre is különböző befolyások hatása alatt alakúl s e hatások közé tartozik az elmélkedés és felszólalás is. Egyik áramlat a másikat idézi elő Néha elfogultság, előítélet szállja meg most az írót, majd a közönséget. A lángelme, sőt a tehetség ereje is összetöri az elfogultság és előítélet bilincseit s magával ragadja az elméket. Máskor a közönség lázad föl a költők önkénye ellen s megszüli a maga eszményeit új költőkben. A kölcsönös hatás és visszahatás az író és közönség között megvan, hol kisebb, hol nagyobb mértékben, egyik egyoldalúság a másikat szüli, de néha össze is simúlnak s összhangzóbb fejlődés indúl meg.

Bár hogyan gondolkozzunk is e kérdésről, egy dolog bizonyosnak látszik, tudniillik az, hogy a költői műfajok, melyekben századokon át meg szokott a költői szellem nyilatkozni, lényegökben soha sem avúlnak el, csak megújulnak tartalomban, a korhoz alkalmazkodva, és módosúlnak a forma tekintetében, a kifejezendő eszmék és érzelmek hatása alatt. Ez az emberi lélek szükségén alapúl. A lyrai, epikai és drámai műfaj számos válfajával, a legrégibb időktől fogva mostanig, sok változáson ment át tartalmilag és módosuláson formailag, de lényegileg ugyanaz maradt. Az idők folyamában mind a drámai, mind az elbeszélő költészet folyvást megtartotta kettős jellemét, hol a múltra, hol a jelenre tekintett s ha néha inkább a múlt vagy jelen felé hajolt szívesebben, soha sem tagadta meg Janus-arczát. S nálunk sem fogja. Immár ezer éve, hogy lakjuk e vérrel szerzett hazát, folyvást lételünkért küzdve a dicsőség és gyász ezer változatai közt és nemsoká nemzeti létünk ezer éves ünnepét fogjuk megülleni. S mi feledkezhetnénk meg a múltról?

Nem, nem lehet. Én hiszek a nemzeti szellem erejében, hiszek a magyar költészet fejlődésében és ezzel megnyitom a Kisfaludy-Társaság XLVII. ünnepélyes közűlését.

XIII. HIRLAPJAINKRÓL.[21]

Kisfaludy Károly, a kinek nevét viseli Társaságunk, élete végső éveiben nemcsak költő, hanem hirlapíró is akart lenni. A Széchenyi föllépte új lelkesedést, új irányt lehelt az ifjabb írói nemzedékbe. Kisfaludy Károlyban politikai becsvágy ébredt s egy általa szerkesztendő hirlapban saját irodalmi és Széchenyi politikai irányát akarta egyesíteni. Széchenyi Pestre telepedve, gyakran meglátogatta Kisfaludyt s a megindítandó lapot közlönyének szemelte ki. «Az oppositio és reform zászlóját tűzzük ki – mondá Kisfaludy halálos ágyán az őt meglátogató ifjú Szalay Lászlónak, – minden ifjú embernek velünk kell tartani.» Azonban Kisfaludy 1830 nov. 21-én meghalt; lapját, a _Jelenkor_t és mellékletét, a _Társalkodó_t, nem ő indította meg, hanem az Aurora-kör egyik tagja, Helmeczy. A lap csakugyan Széchenyi közlönyévé vált s a politika mellett igyekezett szolgálni az irodalmat is.

Kisfaludy Károly bár új szellemben akarta megfutni hirlapírói pályáját, egy pontra nézve egészen hagyományos úton indúlt. Hirlapjaink kezdettől fogva az irodalom szolgálatában is állottak. A kapcsolat hol lazább, hol szorosabb volt, de soha sem hiányzott; változtatta alakját, szellemét, de mintegy hagyományossá vált. A mult század végén és a jelen elején, mint akkor majdnem egész Európában, a magyar politikai lapoknak is megvolt irodalmi és tudományos mellékletök. Így a _Magyar Hirmondó, Magyar Kurir. Magyar Merkur_, a _Magyar Múzsa. Bibliotheka_ és _Kedveskedő_ czímű irodalmi mellékletekkel jelentek meg, épen mint a _Hazai és Külföldi Tudósítások_, a _Hasznos Mulatságok_, az _Erdélyi Hiradó_, a _Nemzeti Társalkodó_ és a _Hirnök_ a _Századok_ czímű melléklapokkal. A negyvenes években keletkezett lapok már kezdték mellőzni a mellékleteket s az irodalmi és tudományos részt a főlapba olvasztották be. A _Világ_, majd a _Budapesti Hiradó_ divatba hozták a tárczát, melyben beszélyeket közöltek. A _Budapesti Hiradó_ a regények közlését is megkezdette Jósika egyik újabb regényével s Toldy Ferenczre bizta az irodalmi kritika vezetését. Egyszóval a politikai lapok egyszersmind irodalmi közlönyökké is váltak. A politikai és irodalmi tartalom e szoros kapcsolatát azonban leginkább kifejezve találjuk az ötvenes években. Különösen két lap, a _Pesti Napló_ és _Magyar Sajtó_ törekedtek a kapcsolatra. A _Pesti Napló_ ment elől jó példával és nyomósabb munkássággal. Hirlapjaink sohasem tanúsítottak több figyelmet és keltettek több érdeket tudományos és irodalmi intézetek és társaságok iránt, mint ez években. A tárcza szerkesztése kiváló gondban részesült; nemcsak szépirodalmi művek jelentek meg benne, hanem kisebb irodalmi tanulmányok és bírálatok is. Különösen a két főhirlap körül csoportosultak a régibb és újabb kritikusok s a politikai mellett bizonyos irodalmi szinezete is volt mind a kettőnek. E jelenség okai a változott körülményekből is magyarázhatók. Az újonnan alakult egységes osztrák állam megfosztotta nemzetiségünket minden állami segélyforrástól s annak biztosítására és fejlesztésére nem maradt más tér, mint a társadalmi és irodalmi. A társadalmi munkásság irányítása, az irodalmi munkásság utjainak és vezéreszméinek kijelölése a kor legfontosabb kérdésévé emelkedett s megvolt bizonyos politikai fontossága is, a mennyiben a szenvedőleges ellenállásnak némi cselekvő erőt kölcsönzött. A megtiprott nemzetiség az irodalom terén védte magát s a politikai térről leszorult tehetségek tudományos és irodalmi tanulmányokkal kezdtek foglalkozni. De a külső okok mellett a belsők sem hiányoztak. Mindinkább meggyőződéssé vált a komolyabb elmékben, hogy legalább egy pár politikai lapnak rendszeresebben kell szolgálni az irodalmat, mint eddig, mert elterjedtségöknél fogva sokat tehetnek a tudomány népszerűsítésére, az ízlés nemesítésére, kivált a mi sajátságos viszonyaink között. Igy alakult meg hirlapjainkban bizonyos benső kapcsolat a politikai és irodalmi tartalom között. Azonban egy pár évtized óta a kapcsolat mindinkább lazúlni kezd. Lehet, hogy ennek oka az élénkebb politikai élet, mely háttérbe szorítja az irodalmi részt, de úgy látszik, hogy egy s más tekintetben a szerkesztők nézete is megváltozott a szerkesztésre nézve. A politikai pártczél szolgálata mellett főtörekvésök nemcsak a politikai, hanem mindennemű hírek s mendemondák gyors közlése, azért mennél több gyors kezű reporterre van szükségök s mennél kevesebb komolyabb íróra. Bizonyára a hírek gyors közlése kötelessége minden hirlapnak, de nem ártana egy kissé a válogatás s talán igen is sok hatásvadászó ujdonságot kell olvasnunk elméskedő vagy érzelgős czikké föleresztve. Az ilyesmi még tűrhető kisebb lapokban, de baj, ha a nagyobb és komolyabb lapok is a kisebb és könnyelműbb lapokat veszik mintáúl. Baj az is, hogy több hírlapunk van, mint szükséges s nincs hozzá elég képzett írónk. S ez nemcsak a politikai, hanem az irodalmi és vegyes tartalmú lapokra nézve is áll. Nem igen törekszünk arra, hogy a meglevőket erősítsük, hamar újba kezdünk, az erő megoszlik, a szinvonal alább száll s a lap vagy folyóirat érdeke nem mindig egyszersmind az irodalomé.

Mindez s több más kórjelek ugyan, de azért igazságtalanság volna azt állítani, hogy lapjaink egészen szakítottak az irodalommal. Költői műveket, regényeket most is örömest közöl minden lap, sőt többet, mint régebben. Nagy ünnepek alkalmával külön szépirodalmi mellékleteket veszünk. A szerkesztők egy egész kosár virággal kedveskednek olvasóiknak, pedig ezek talán szivesebben vennének egy csinosan kötött bokrétát. A színbirálat sem ment ki a divatból. Minden lapnak megvan a maga színbirálója, ha másnemű birálatokban nagy hiányt szenved is. Nem tagadhatni, hogy jó színbirálatokat is olvashatunk, de a legtöbb mégis csak azt a hatást teszi ránk, mintha a birálók többet merítenének rokon- vagy ellenszenvökből, mint a dramaturgiai elvekből és tanulmányokból. Régebben a színbirálók sokat foglalkoztak a magyar szavalat törvényei megállapításával, vitatkoztak az új franczia drámáról, a szinpadi és drámai hatásról, fejtegették a tragikum és komikum sajátságait. Most azt hiszik, hogy az ilyesmi úntatja a közönséget. Lehet, hogy az újabb színbirálatok mulatságosabbak, de mindenesetre kevesebb eszméjök van, mint a régieknek s az eszmék cultusa helyett a személyeké felé hajolnak. A személyes rokon- és ellenszenv régibb színbirálatainkban sem volt ritkaság, de igyekezett mérsékelni magát vagy eszmékkel vegyűlt.

A mily élénk érdeklődést tanusítanak hirlapjaink a szinházak iránt, épen oly kevéssé figyelnek a tudományos és irodalmi társaságok, intézetek munkásságára. Régebben a szerkesztők szakférfiakat kértek föl erre, a kik a közérdekű felolvasásokat bőven ismertették, sőt birálták. Most helyöket úgynevezett riporterek pótolják. Nagyrészt száraz és zavaros értesítéseket kell olvasnunk tudományos és irodalmi üléseinkről; olykor azt sem tudhatjuk, hogy voltaképen miről van szó. S ez még hagyján! Nagyobb baj, ha némely reporter bővebben ír és elméskedni kezd. Általában szerkesztőink minél kiszínezettebb, minél elmésebb czikkeket szeretnek majd minden rovatban s ettől még a vezérczikkek sem mentek. Egész új fajú czikkek keletkeztek, melyeknek nincs egyéb czéljok, mint elmés rajzokat közölni a képviselőházról, terjeszteni a folyosó adomáit, humorosan leírni az ünnepélyeket, lakomákat, pártértekezleteket, városi közgyűléseket, törvényszéki tárgyalásokat, írói és művészi összejöveteleket, utczai és nem utczai botrányokat s gúnyolni sok mindent, olyat is, a mi nem épen gúnyolni való. Egy idő óta oly tréfásak és vidámak lettünk, mintha semmi okunk sem volna búra, és szükségünk a komolyságra. Annyira félünk a nehézkességtől és unalmasságtól, hogy inkább léhákká válunk. Mindennek van határa s minden a maga helyén jó. Az élcz, ha erőltetjük, izetlenné válik, a humor csak elmefuttatás, ha nem eszme és érzés szülötte s a satira csak csufolódás, ha nem erős erkölcsi érzületből fakad.

De semmi sem mutatja annyira hirlapjainkban az irodalmi kapcsolat lazulását, mint az a változás, a melyet a tárczákban tapasztalunk. Régebben regények mellett birálatokat, könyvismertetéseket, kisebb tudományos és irodalmi tanulmányokat is olvashattunk a tárczákban. Egy-egy nevezetesebb könyv, magyar vagy idegen, nem egyszer talált hivatott ismertetőre vagy birálóra. Szerkesztőink nem igen bátorítják az irodalmi tanúlmányokkal foglalkozókat, de annál szívesebben fogadnak minden oly írót, a ki életképet, vázlatot, rajzot vagy épen csak puszta csevegést ír. Tulajdonkép csak ezek a valódi tárczaírók, a kik uralkodnak a tárczában s ha mind így megy, minden másnemű dolgozatot kiszorítanak belőle. Majd minden lapnak első dolga egy-egy kedveltebb tárczaírót szerződtetni a laphoz. Ez mindennél fontosabb, olyan, mint a szinházaknál a primadonna. Más egyéb csak kikerül innen-onnan, de a tárczaíróról különösen gondoskodni kell. A főtárczaírót, mint vezért, számos önkéntes követi a fővárosból és vidékről. Most majd minden fiatal író ily rajzzal kezdi írói pályáját, mert könnyebbnek tetszik minden egyébnél. A vidéki lapok tárczái követik a fővárosi példát. A beszély kezd kimenni a divatból a vázlatok és rajzok e korszakában. Mintha a kerek mese s némi részletesebb jellemrajz túlhaladott szempont volna a szépirodalomban. Beszélyek gyüjteménye helyett évenkint tíz-húsz rajzgyűjteményt kell olvasnunk, ha ugyan olvassuk. Egy adoma kissé elnyújtva, egy kis bonyodalom, melyből talán jó beszély lehetne, de semmi sem lesz; egy pár jelenet az életből, melynek előzményeit és következményeit nem sejthetjük; egy érdektelen kaland, a melyet az író humora akarna érdekessé tenni; a mező, az erdő, a puszta leírása, köznapi reflexiók vagy élczek kiséretében; egy kávéházi vagy utczai eset, a melynek komikuma kétes becsű; egy szerelmi történet sok naturalismussal, de annál kevesebb ízléssel és erkölcsi érzülettel rajzolva; szeszélyes képletek, kivételes lélekállapotok, diákos ábrándok, vásott tréfák: íme nagyrészt tárczáink tartalma.

De vajon nincsenek-e sikerült vázlataink, rajzaink is s vajon az egész műfaj elitélendő-e? Bizonyára sikerült műveket is olvasunk, sőt néhány ily mű sikere idézte elő a tárczaözönt. Maga a műfaj is jogosult s alapjában nem is új, még nálunk sem. Már Kisfaludy Károly művei között is találunk egy pár ilyet s az angol regényirodalom két nagy képviselője: Dickens és Thackeray a harminczas és negyvenes években ily rajzokkal kezdték pályájokat. Azonban nem maradtak annál, mindez csak némi előtanulmányúl szolgált arra, hogy később örökbecsű regényekben rajzolhassák az angol életet. A kik pedig, mint Washington Irwing, nem váltak regényírókká, legalább a beszélyig emelkedtek s megelégedtek egy pár kötet rajzzal. Nálunk az az egyik baj, hogy rajzíróink nem emelkednek a regényig, s ha igen, a vázlatos szerkezetet és jellemzést átviszik ide ís. A másik baj magát a műfajt illeti, melyet minden erőltetés mellett is egy kissé könnyen veszünk, pedig e műfaj igen kényes, épen változatosságánál és szabad formájánál fogva. Hamar válhatunk formátlanokká vagy nem találjuk meg a kellő formát. Ellapítjuk vagy összezsugorítjuk tárgyukat, ha nincs erőnk megtalálni a központot vagy nem tudjuk mint és mennyit kell körülötte csoportosítani. Egy pár erős vonással kell rajzolnunk s az árnyalást az olvasóra biznunk, de úgy, hogy képzelme működését elősegítsük. Ehhez képest kell a nyelvvel is bánnunk. Épen ezért az ily műveket nem lehet rögtönözni, mint egy hirlapi czikket, mert modorosokká válunk. De rajzíróink mintegy kényszerítve vannak a rögtönzésre. Elég nagy számú hirlapjaink tárczái az ily művek nagy mennyiségét emésztik föl havonként. A rögtönzés az erősebb tehetségeket megrontja, a gyöngébbeket tévútra vezeti. Nem a műfajban van a hiba, hanem annak művelésében és szerkesztőinkben, a kik ráerőltetik az írókat, hogy akkor is írjanak, mikor nincs ihletök, a tehetségteleneket is bátorítják, épen nem válogatósak s értéktelen műveket is örömest közölnek. Nem volna-e jobb, ha a szerkesztők kevesebb, de sikerültebb úgy nevezett tárczákat közölnének s több tért nyitnának mindannak, a mi az irodalommal lényegesebb kapcsolatban áll? Azok a viszonyok, igaz, megváltoztak, melyek az ötvenes és hatvanas évek hirlapszerkesztőit az irodalmi szorosabb kapcsolatra ösztönözték, de a czél nem változott, melynek érdekét tartották szem előtt. Nemzetiségünket nem tiporja többé önkény, de vajon nincs-e szüksége erősödésre? Most több szaklapunk és folyóiratunk van ugyan, mint régebben, de a hirlapok közönsége nagy arányban növekedett s van oly közönség is, mely hirlapnál egyebet nem olvas s épen azért hirlapjaink most még többet tehetnek a tudomány népszerűsítése és az ízlés nemesítésére.

Régi igazság, hogy egyik hibát kerülve, könnyen másikba esik az ember, ha csak egy oldalról tekinti a jelenségeket. Régibb hirlapjainknak az volt árnyoldala, hogy egy kissé nehézkesek és kényelmesek voltak. A mostaniak sokkal frissebbek, mozgékonyabbak, a közélet nagyobb körét ölelik fel. E törekvésben elősegíti őket a sajtó szabadsága, a közlekedési eszközök gyorsasága s a több költségről való rendelkezés is, a mik a régi hirlapirodalomban többé-kevésbbé hiányoztak. Mindez méltánylatot érdemel; maga a nehézkesség kerülése, a könnyedségre és mulattatásra irányuló törekvés sem hiba még. De tartsuk meg a kellő mértéket és határt. Az igen vig ember épen olyan unalmas lehet, mint az igen komoly. Az egyoldalúság kerülése czélt téveszt, ha más egyoldalúságot szűl. Nem lehetne-e a frisességet egy kis mérséklettel, a mozgékonyságot egy kis komolysággal összekapcsolni, az új egyoldaluságot a régi egyoldalúsággal enyhíteni vagy jobban mondva többoldalúvá lennünk. A jelesebb külföldi lapok szintén nagy szolgálatokat tesznek az irodalomnak, pedig ott az irodalom csak a közműveltség ügye s nincs oly szoros kapcsolatban a nemzetiséggel.