Part 16

Immár elmult ötven éve, hogy újabbkori politikai szónoklatunk fejlődni kezdett s fejlődésében oly mély nyomokat hagyott közéletünk és irodalmunk történetében. Újjászületésünk, dicsőségünk és gyászunk, fölemelkedésünk és bölcseségünk nagy emlékei vannak hozzákötve. Adja Isten, hogy az újabb ötven év méltó legyen előzőjéhez s politikai szónoklatunk mindinkább szilárdítsa nemzeti létünket és gazdagítsa irodalmunkat.

S ezzel megnyitom a Kisfaludy-Társaság XLIV. ünnepélyes közülését.

XI. A NYELVTISZTASÁGRÓL.[19]

Azok a költők és prózaírók, a kik Társaságunkat megalapították, kiváló bajnokai voltak a magyar nyelv tisztaságának. Megtartva a kölcsönzött szókból mindazokat, melyek átalakulva egészen magyar hangzásúakká váltak, mellőzni igyekeztek, a mennyire lehetett, minden idegen szót s helyettök részint régi szókat elevenítettek föl, részint tájszókat általánosítottak, részint pedig új szókat alkalmaztak. E törekvésnek köszönhetjük, hogy nyelvünk megtisztult, megszabadulva az idegen keveréktől, mely különösen prózánkat annyira dísztelenné tette, s egyszersmind alkalmassá vált új eszmék és eszmeárnyalatok kifejezésére. Azonban nekem úgy tetszik, mintha e törekvés az újabb időben csökkent volna s a nyelv tisztasága ma már kevésbbé eszményünk, mint volt ezelőtt évtizedekkel. Épen azért legyen szabad ünnepélyes közülésünkön e kérdést fejtegetnem, ha röviden és töredékesen is. Egyaránt készt erre elődeink iránt érzett kegyeletem s magának a kérdésnek fontossága.

De vajon nem csalódom-e, vajon csakugyan csökkent-e az érzék nyelvünk tisztasága iránt? Minden esetre különböztetnünk kell, meg kell különböztetnünk a kötött beszédet a műprózától. Költői nyelvünk hű maradt a régi eszményhez s bárhogyan itéljük meg napjaink költészetét nyelvi tekintetben is, az a vád nem érheti, hogy nem gondol a nyelv tisztaságával. Régebben is, a XVI. és XVII. században, költői nyelvünk tisztább volt, mint prózánk, mert minden nemzetnél a költői nyelvben nyilatkozik legeredetibben és legtisztábban a nyelv összes bája. De másfelől Vörösmarty, Petőfi és Arany a régi népi és megújított nyelv kincsét oly erővel és ízléssel olvasztották össze, hogy nyelvtisztaság tekintetében majdnem lehetetlen a visszaesés. Költői nyelvünk immár csak a komikum és humor kedveért vagy jellemzés végett használ idegen szót; minden komolyabb költői mű tisztán és szabadon emelkedik a régi, népi és új szók szárnyain.

Szépirodalmi prózánkról ugyanezt nem mondhatni el. Oka az is lehet, hogy bár vannak jeles prózaíróink, de általában műprózánk nem áll a nyelvművészet oly magas fokán, mint költői nyelvünk s nincsenek olyan mélyen gyökerezett hagyományai. De a főok mégis másutt keresendő. Régibb szépirodalmi prózánk nem volt ment némi merevségtől és szónokiasságtól. Újabb regény- és beszélyíróink könnyedebbek és természetesebbek akartak lenni s a köznapi élettel a köznapi nyelvet is visszatükrözték. Minthogy a felsőbb körök szalonjaiban kevert nyelven foly a társalgás s a középosztály is könnyen vegyít idegen szót a magyar közé, elbeszélőink e nyelvből átvettek egyet-mást s mikor nem személyeik, hanem magok beszélnek is, többé-kevésbbé ily nyelven szólnak. A naturalismus nyilvánulása ez, mely a mellékest is lényegesnek tartja s a művészet körébe von sok olyan dolgot is, a mi nem oda való. A művészi könnyedséget és természetességet nem ily könnyű uton érhetni el. Részint a naturalismus, részint a gondat lanság el-elragadja elbeszélőinket. A nyelvtisztaság többé nem épen eszményök s ritka regény vagy beszély az, mely nem vét a nyelvtisztaság ellen. A legtöbben majd minden lapon találunk egy pár olyan szót, melyet jó magyar szóval lehetett volna fölcserélni.

A szépirodalmi prózaírók mégis tisztább nyelvűek, mint a szónokok, hirlapírók s az irodalom más ágainak mívelői. Minden nap mondják és írják: a mint én ezt _kontemplálom_, tudni fogom levonni a _konsekventiákat_, pedig mondhatnák és irhatnák: a mint én ezt elgondolom, tudni fogom levonni a következményeket. A szónokok és politikai írók azt hiszik, hogy tudósabb szinben tünnek föl, ha _biztosíték, tényező, végleges, minősítés, tagadás, bonyolult_ helyett a _garantia, factor, definitiv, negatio, qualificatio, complikált_ szókat használják. A _theoria_ és _praxis_, _elmélet_ és _gyakorlat_ helyett közkeletűek. Ujabban a _veszszen! le-vele! ki-vele!_ – felkiáltást a német _abzug_-gal cseréljük fel! A kiket pedig az orthologia szele érintett, a világért sem irnának _tanár_-t, _eszmé_-t, _elv_-et, _professor, idea, principium_ helyett. De elég e kevés is a példákból, melyekkel lapokat lehetne betölteni. Még ha az ember e tekintetben türelmes is, néha megszakad türelme, a midőn bár szórványosan, oly dolgozatokat is olvas, melyekben csak úgy hemzseg az idegen szó s önkénytelenül ajkunkra röppennek Bajza gúnyos verssorai:

«Hát mit purizáljuk Nyelvünket ugyan? Jobb substituáljuk Készen, ha mi van. Igy az olasz, brito, franczia, sváb Korcsszavainkba szeret hamarább!

E jelenség okait könnyen feltalálhatjuk, ha keressük s fejtegetésük nincs minden tanulság nélkül. Első sorban hirlapirodalmunk melegágya a nem eléggé tiszta nyelvnek. Hirlapirodalmunk néhány évtized óta nagy változáson ment át. Nemcsak több lapunk van, mint régebben, hanem az olvasók száma is szembetünően megszaporodott. Ez örvendetes jelenségnek van árnyoldala is. Ha jól szemügyre veszszük viszonyainkat, meg kell győződnünk, hogy több lapunk és folyóiratunk van, mint hozzájok való írónk. A közönség most sokkal több hirlapot olvas, de könyvet aligha többet. Egy-egy jobb könyv ezer példányban rendesen most is tíz év alatt kel el s az sem mindig. Maga a szerkesztés megváltozott. Ennek is megvan jó és rossz oldala. A mai lapok sokkal változatosabban vannak szerkesztve, mint a régiek, de kevésbbé komolyan. Főszempontjok minden áron kielégíteni a kiváncsiságot s táplálni a pártszenvedélyt nem helyeselhető módon is. Régen első rangú államférfiak, mint Széchenyi, Eötvös nem resteltek hirlapi czikkeket irni, most a kisebb tehetségek is visszavonulnak. Régebben a hirlapok szorosabb kapcsolatban voltak az irodalommal, most bár az egész irodalmat magokba olvasztani igyekeznek, nem mindig tartják szem előtt az irodalom valódi érdekeit. Régebben a dolgozótársak mind olyanokból teltek ki, a kik az irodalom valamely ágában némi sikert tudtak kivívni, vagy legalább megkisérlették. Most a hirlapirók egy része csak pusztán tudósító, hirszerző, fordító, a kik az irodalommal tüzetesebben nem foglalkoztak, sőt a szerkesztők között is vannak olyanok, a kik inkább csak üzleti főnökök.

Ily körülmények között nem csoda, ha a nyelvtisztaságra kevés a gond, még a gondosabban szerkesztett lapokban is. Aztán gyorsan kell megírni, vagy fordítani oly czikkeket is, melyek lassúbb munkát kivánnak, minők a tárczák és birálatok. Az idegen szó könnyen tollunkhoz tapad és resteljük, vagy nincs időnk reá, hogy magyar szóval cseréljük fel s így akaratlanul is terjesztjük a kevert nyelvet. Ide járul még az is, hogy némely lap elvből vagy kényelemből magyarosan kezdi írni az idegen szókat. Úgy látszik, azt hiszik, hogy ily könnyű úton az idegen szó magyarrá válik, nyelvünk gazdagul s megszabadulunk attól a gondtól, hogy idegen szó magyar kifejezésén törjük a fejünket. Balga hit. Kölcsönzött szóink nem így keletkeztek. A nép kiejtéséhez alkalmazva, átalakítva, magyar hangzásuvá tette, ugy hogy némelyikre alig lehet ráismerni. S erre a közbeszéd alkalmasabbnak is látszik, mint az irodalmi kezdemény. Nem tagadhatni, hogy vannak oly idegen szók, melyek nem mentek át változáson s mégis magyarosan írhatók; mert részint a megszokás, részint a nehézség csekélysége javasolják. E tekintetben bizonyára követelhetni némi szabadságot. De az idegen szók magyaros írását általános szabályként kimondani s helyesirásunk egyik főelvévé emelni, nem egyéb, mint nyelvérzékünk tompítása, s a kevert nyelv elősegítése.

Kétségtelen, hogy az idegen szókat nem kerülhetjük ki mindig, a velök való élés jogos, de csak azon föltétel alatt, ha az illető fogalom kifejezésére nincs használható magyar szó. Nincs európai nemzet, mely idegen szót ne használna átváltozás nélkül is s mi legkevésbbé tehetünk kivételt. Azonban e hasonlóság mellett van egy nagy különbség is. Azok a nemzetek nyelvi tekintetben rokonabbak egymással, mint mi velök. A mi nyelvünkben kirivóbb az idegen szó, mint az övékben s ez okból nekünk többet kell gondolni a nyelv tisztaságával, mint nekik. S ezt nem az idegen szó magyaros írása segíti elő, hanem magának a szónak kerülése, vagyis fölcserélése régi, népi vagy új magyar szóval.

De épen itt van a bökkenő. Azok az új szók! Minden nap halljuk, hogy a nyelvújítás nem volt egyéb, mint nyelvrontás. S ezt az írók közül többen el is hitték s inkább használnak idegen, mint rossznak bélyegzett új magyar szót. Ime napjaink orthologiája hogyan csökkentette, bár nem volt czélja – a nyelvtisztaság iránti érzéket. Hogy a nyelvújítás nyelvrontás volt, az csak olyan jelszó, a minőt a politikai és irodalmi pártok szoktak használni egymás ellen: van benne némi igaz is, de épen nem az egész igazság. Mit cselekedtek az újítók? Régi szókat elevenítettek föl, tájszókat általánosítottak. Nem teszik-e ezt az orthologok, bár csekélyebb sikerrel? Továbbá új szókat alkottak, melyeknek jó részét magok az orthologok is helyesen alkotottaknak ismerték el és széltében használják. Mindez bizonyára nem volt nyelvrontás még az orthologok szerint sem, szerintünk pedig oly nagy érdem, mely örök hálára méltó s késő utódaink is áldani fogják Kazinczy és társai hamvait.

De sok rossz új szót is alkottak s ezzel rontották meg nyelvünket. Ebben is van igaz, bár nem oly mértékben, a mint állítani szokták. Egy nagy mozgalomnak, legyen az politikai, társadalmi vagy irodalmi, mindig meg vannak a maga túlságai s annál inkább egy forradalomnak. S a nyelvújítás valóságos forradalom volt nyelvünk akkori állapotához képest. Túlságai, erőszakosságai ellen már magok a nyelvújítók között is megindult a visszahatás, előbb a költők, majd a prózaírók, végre a nyelvészek körében, de ezek azért nem alakúltak ortholog párttá. Ezelőtt húsz évvel ez a párt is megalakúlt és különös, épen akkor, midőn a túlságok már-már muló félben voltak. E párt képviselői jeles nyelvészek, de a kérdésben meglehetős egyoldalúak s azok a törvények, melyeket a szóalkotásra nézve megállapítottak, melyek szerint az új szókat megitélik, csak részben, vagy csak megszorítással helyesek. Például a gyökelvonás utján keletkezett új szókat egészen elitélik, pedig a szóalkotás e módját a népnyelv mindig gyakorolta s gyakorolja ma is. Ugyanez áll a hamis analogiára nézve is, mert erre is nem egy példát találunk a nép nyelvében. De tegyük föl, hogy az orthologok törvényei mind helyesek. Mit bizonyít ez? Legfölebb azt, hogy ne alkossunk többé hibás új szókat, de nem azt, hogy a már meglevőket ne használjuk, ha szükségünk van rájok, másokkal pótolni nem tudjuk és legjobb íróink is használták. A nyelv nemcsak természeti, hanem történelmi termék is, sőt a megszokásnak, közmegegyezésnek is része van benne. Az angoloknak, francziáknak, németeknek nem jut eszökbe, hogy kivessék nyelvökből a hibás szót, ha szükségök van reá s legjobb íróikban is megtalálják. A mint a törvénytelen szülöttnek megvan a maga létjoga a társadalomban, úgy megvan a nyelvben is. Valamint az egyház, társadalom és állam csak arra törekesznek, hogy a törvénytelen szülöttek száma ne szaporodjék, de nem arra, hogy megöljék őket: úgy a nyelvészeknek sincs joguk, szerencsére hatalmuk sincs, hogy kiszorítsák a törvénytelen szókat, ha élnek és életrevalóságuk kétségtelen.

A nyelvtisztaság iránti érzék csökkentésére befolyt az a mozgalom is, mely a tudományok, különösen a természettudományok körében keletkezett, szemben az összes műszók és műnevek megmagyarosításával. E mozgalom sok félreértésre adott alkalmat. Kazinczy és társai törekvése nem egy volt Bugát és társaiéval; Kazinczy és társai nem akarták megmagyarosítani az összes tudományos műszókat és műneveket, előttük csak a költői nyelv és műpróza megtisztítása lebegett. Hogy mind a mellett bizonyos tudományos műszókat meg kell magyarosítanunk s többeket sikerrel meg is magyarosítottunk és még fogunk ezután is, az minden kétségen felül áll, de műnevek magyarosításáról le kellett mondanunk és le is mondottunk. A tudomány szorosb értelemben vett műnyelve nemzetközi marad nálunk is, mint más nemzeteknél és nincs is erős kapcsolata a műprózával. De e mozgalom árja a tudomány szűkebb köréből kicsapott a műprózára is. Természetesnek találjuk, hogy természettudósaink, kik egykor a leghevesebb és legmerészebb újítók voltak, most a legrajongóbb és legkonokabb orthologok. Hagyján! Joguk van reá, ha valaki, csak ők mondhatják el jogosan: nyelvújítás nyelvrontás. Épen azért megfogható, hogy természettudósaink, ha a műpróza terén lépnek föl, gyakran ott is noha nem műszóval van bajok, nemzetközi szónak tartanak olyat is, a melyet magyarul jól ki lehetne fejezni.

Bár a nyelvtisztaság az újabb időben csökkenni látszik, de magáról az elvről senki sem mondott le. Mindenki valósítani törekszik a maga módja szerint egyik szűkebb, másik tágasabb körben, egyik a jelenben, másik a jövőben, egyik kevesebb, másik több eszközzel, de mindegyik folyvást törekszik. Az irodalmi pártok, a nyelvészeti vélemények, az egyéni vélemény-árnyalatok felett ott lebeg, mint eszmény, mely talán teljesen el nem érhető, de szem elől soha el nem tévesztendő. A hatás és ellenhatás mozgalmai között fejlődik az állami, társadalmi és irodalmi élet. Semminemű hatás és ellenhatás nem éri el soha teljesen czélját, de mindig nyomot hagy s a fejlődésbe olvad. Merev elméletek meg nem állhatnak, de a mi lehető, mindig kifejlődik. Minden eszme, melyet a dolgok természete s a fejlődés kényszerűsége szűl, változhatik külsőségeiben, csökkenhet koronként hatásában, de soha sem semmisülhet meg. A XVIII. század kevert nyelvéhez többé nem fogunk visszatérni és a XX. század újabb diadalait fogja ünnepelni nyelvünk tisztaságának.

Nekünk szépirodalmi íróknak kell leginkább fennen lobogtatni a nyelvtisztaság zászlóját, mert az leginkább a mi körünkben megvalósítható. Multunk nagy emlékei intenek erre s elődeinktől szent hagyományokat vettünk át. Őrizzük és fejleszszük e hagyományokat híven, buzgón, óvatosan, összeegyeztetve a tudomány és ízlés követeléseivel.

S ez óhajtással egyszersmind megnyitom a Kisfaludy-Társaság XLV. ünnepélyes közülését.

XII. A TÖRTÉNELMI ELEMRŐL A KÖLTÉSZETBEN.[20]

A ki a jelent vizsgálja s a jövőre gondol, vissza kell tekintenie a múltra is. E jó tanács nemcsak azoknak szól, a kik politikai vagy társadalmi föladatokat tűztek magok elé, hanem azoknak is, a kik irodalmi kérdésekkel foglalkoznak. Az Auróra-kör, melynek tagjai alapították társaságunkat, nem egyszer követte e jó tanácsot, s úgy hiszem, csak hagyományainkat követem, ha ünnepélyes ülésünkön egy oly tárgyról elmélkedem, mely élénken foglalkoztatta elődeinket, kiválóan érdekel bennünket is, tudniillik a történelmi elemről a költészetben.

Ha szépirodalmunkat csak fölületesen vizsgáljuk is, tüstént észre fogjuk venni azt a nagy ellentétet, melyet egy pontra nézve a régibb és újabb költői művek feltüntetnek. Hazafiúi érzésünkben nincs hiány, nemzeti buzgalmunk erősebb, mint valaha, sőt hajlandóbbak vagyunk a túlságra is, úgy, hogy Széchenyi feddő beszéde most sokkal jobban illik ránk, mint régebben; de a történelmi elem költői földolgozása iránt való érzék, a mely mindenha egyik főforrása volt a nemzeti öntudatnak és érzésnek, költőkben és olvasókban egyaránt csökkenni látszik. Ki ír ma eposzt vagy költői beszélyt mondai vagy történelmi alapon? Hisz már a balladákban is csak a jelenre szorítkozunk. A történelmi beszély, dráma, regény mindinkább kimegy a divatból. Inkább csak a jelennel foglalkozunk. Előszeretettel tárjuk föl fővárosunk rejtelmeit, utczai és kávéházi életét; rajzoljuk a vidéki különlegességeket; el-elvádoljuk a társadalmat és rosszabbnak tüntetjük föl, mint a minő; sokat adomázunk, elméskedünk, komázunk a közönséggel, de a múlt időkről alig emlékezünk meg, mintha a nemzeti dicsőség és gyász napjai többé nem érdekelnének bennünket.

Mi más képet tár föl költészetünk a húszas éveken kezdve, majdnem a hetvenes évekig. Az egész Auróra-kör úgy tekinti a történelmi elemet a költészetben, mint a nemzeti szellem egyik főtényezőjét. Kisfaludy Károly lyrai költeményben, balladában, beszélyben, drámában nem egyszer fordúl a történelemhez, pedig a mint vígjátékai és beszélyei tanúsítják, a jelen iránt is élénk érzéke volt. Vörösmarty a honalapítás nagy tényére fordította a nemzet figyelmét, oly időben, midőn azt mintegy újra meg kellett alapítani. Költői beszélyeiben, balladáiban örömest elevenítette föl a mondai vagy történelmi hagyományokat s epigrammjai nagyrészt emléksorok a magyar történelem legfőbb eseményeire vagy alakjaira. E mellett egész életén át írt történelmi drámát is. Bár e drámai mozgalom törekvéseit általában nem koszorúzta teljes siker, mégis ez időből maradt reánk a legjobb történelmi tragédia: Katona _Bánk bánja_. Szigligeti, a ki Kisfaludy Károly nyomába lépett, komoly drámáiban a magyar történelemnek több nevezetes mozzanatát dolgozta föl, sőt a történelmi vígjátékot is megkisérlette, bár más vígjátékaiban és népszinműveiben egész lélekkel fordult a jelen felé. A regényre még alakítóbban hatott a történelmi elem. Regényirodalmunk úgy szólva a történelmi regénynyel kezdődik. Jósika ugyan inkább külsőségeiben fogta föl a magyar történelmet, mint benső lényegében, de annyi érdekest tudott elbeszélni a régi magyar állam és társadalom életéből, kivált az erdélyi fejedelmek idejéből, melynek emlékét híven megőrizték az erdélyi régibb családok, hogy néhány évig a legnépszerűbb magyar íróvá emelkedett. Nemsokára Eötvös és Kemény fölléptével újabb lendületet nyert a magyar történelmi regény. E nagy tehetségű írók sokban különböztek ugyan egymástól, de abban megegyeztek, hogy a történelmi szellemet beoltani igyekeztek a magyar regénybe és összeolvasztani a történelmi igazságot a költői czéllal. A történelmi és mondai elem, mely a regényt így megtermékenyítette, megújította eposzunkat is s az eddiginél nemzetibb alapon. Petőfi, a lyrikus, útat tört Aranynak, az epikusnak. Petőfi ugyan egészen lyrai tehetség s kevés történelmi érzéke volt, de annál erősebben lüktetett benne a népnemzeti szellem. E szellem sugara ébreszté föl Arany költészetét, a kiben az epikai tárgyilagosság erős mondai és történelmi érzékkel párosúlt s így tartalomban és formában úgy újíthatta meg a magyar eposzt, mint nemzeti egyéniségünk kifejezését.

Mind e jelenségek okai könnyen észrevehetők, sőt szembeszökők. Mihelyt a nemzetiség eszméje fejlődésnek indúlt, mihelyt a nemzeti szellem ébredezni kezdett aléltságából, örömest fordúltunk a múlthoz, vigaszt keresni s erőt meríteni. A történelmi jog és történelmi emlék szoros kapcsolatban van egymással, sőt a midőn, részint belső szükségből, részint az európai eszmék hatása alatt, reformálni akartuk intézményeinket, állami önállóságunk fölélesztésének törekvése folyvást a történelmi jogra és emlékre hivatkozott s a múlt fényében látta a jövőt. Ide járúlt még a külföldi irodalmak hatása. E század első évtizedeiben a német, majd a franczia romantika élte virágkorát. Mindkettő a multból táplálkozott, mondai és történelmi elemet dolgozott föl s költőink rokonszenvvel üdvözölték. Mind a kettő hatását megérezhetni dráma- és regényíróinkon, bátorítást, hangulatot, irányt vettek tőlök, mindezt saját nemzeti törekvéseikbe olvasztva. S ha vizsgáljuk az okokat, hogy a jelenben miért csökkent a történelmi elem költői földolgozása iránt az érzék, szintén nem tagadhatni, hogy azok egy része a külföldi irodalmak hatásában keresendő. Az angol, franczia és német dráma- és regényirodalomban is szűkebb körre szorúlt a történelmi elem, bár távolról sem oly szűkre, mint nálunk s a mi fő, nincsenek oly nagy képviselői, a kik mélyebb hatást tehetnének, mint tett példáúl e század elején Scott Walter. S nemcsak a külföldi példák hatása vonja az elméket a jelenhez, hanem saját viszonyaink is. Szélesebb körű politikai életünk, élénkebb társadalmi mozgalmaink, fővárosunk emelkedése, mind a jelen rajzára utalják költőinket, s a kik néha a történelemből vesznek tárgyat, panaszkodnak, hogy a közönség immár nem igen tudja élvezni a történelmi regényt és drámát.

De vajon igaz-e ez? Bizonyára nem. Se egyes ember, se nemzet, bármennyire elfoglalja is a jelen, bármily erőfeszítéssel küzdjön is a jövőért, soha sem feledheti el multját, sőt többé-kevésbbé hatása alatt van. S ez kétszeresen áll a magyar nemzetre nézve, mely még most is folyvást nemzetisége- és léteért küzd, s most is a múltból merít erőt a jelen és jövő küzdelmeire. Az általános emberi és a különleges nemzeti kisebb vagy nagyobb vegyületben olvadnak össze ez érzésben, e vágyban is, mint sok más szellemi mozzanatban. S ha mellőzzük a nemzeti szempontot, ha tisztán csak műveltségi szempontból indulunk is ki, hasonló eredményre jutunk. A történelmi tudományok az emberi műveltségnek fontos részei s épen úgy hatnak a kedélyre, mint a képzelemre. Vajon a művelt ember ne keresné-e a költészetben is e lelki szüksége kielégítését s ne áhítaná-e azt a gyönyört is, melyet a tiszta tudomány nem képes nyújtani, csak a művészet?

Kemény Zsigmond ezelőtt negyven évvel a drámáról és regényről elmélkedvén, fejtegette azon követeléseket, melyeket a közönség intéz a regényíróhoz mind a jelenre, mind a múltra nézve. Legyen szabad tanulmányából az utóbbit illető részt idéznem, legyen szabad egykori elnökünket megszólaltatni e székből, melyet fájdalmunkra oly korán el kellett hagynia.

«Körültünk romok vannak – úgymond Kemény – szokások, erkölcsök, világnézetek, élmények és szenvedések emlékei, melyek között mi könnyelműen, nevetve, fecsegve haladunk tovább; de néha a kéjek mámorában a szórakozás röpkedő, enyelgő perczeiben is, egy fájó vágy vagy szent elborulás vonz a múlt felé vissza. Óhajtanók látni a századok szellemét. A kihalt eszmék élettörténetét érdekkel hallgatnók meg. A letűnt szokások és erkölcsök légkörében kívánnánk lélekzeni, játszani, sírni. A rég eltemetett családtűzhely előtt akarnánk melegedni, a rég ledöntött oltároknál imádkozni, a rég elhangzott dalok mellett szeretni és csalódni. Aztán a rég eltört csillárok fényénél s divatból rég kiment öltözetekben vágynánk a rég leroskadt várak termében időzni, most társalogva a régi illem szabályai szerint, majd a régi viszonyok akadályai között küzdve a régi előitéletekkel; most a szenvedély régi féktelenségével támadva meg a régi társadalom szokásait, illemét, világrendjét, majd viszont legyőzetve kiállani régi társadalom és erkölcsi eszmék boszúját, végig szenvedni megvetését, kegyetlenségeit, nemesisét, börtöneit, pœnitentiáit, bakóit, tűz- és vízpróbáit. Mi mindezeket szeretnők, mondja a közönség. Szeretnők egy óriási képbe foglalva vagy külön rajzokban. Továbbá még vágynánk a régi kabinetek titkaiból, a régi zárdák némaságából, a régi charlatánok lármáiból, a régi tudatlanok büszke igényeiből, a régi bölcsek ábrándjaiból és a régi vértanúk lelkesedéséből a szépet és nevetségest meghallani. Vágynánk a nép primitiv állapotjából, életmódjából, bűneiből és erényeiből s azután ráadásul a régi országok, városok külalakjából, a régi testületek szelleméből, a régi jogi és állami fogalmakból, sok, igen sok, művészileg hű s történelmileg igaz sajátságokat ismerni, tényeket tudni meg s jellemző rajzokat bírni. Mindezt te, regényíró, könnyen megteheted. Támaszd föl nekünk a múltat s a múltban nemcsak az emberit, az általánost, hanem azt is, mi oly sajátságos, hogy csak a művészileg előállított részletek által válik századunknak egészen más szelleme miatt megfoghatóvá, érdekessé és lélektanilag igazzá. Erre a drámaíró a szűk forma bilincsei között nem ajánlkozik, de te, széles jogaidnál fogva, uralkodhatol a hajlíthatatlan s a művészet tégelyében nehezen olvasztható anyag fölött is. Teremtsd tehát vissza a múltat, a történetírónál hűbben, mert művészileg.»