Part 15

Szinészetünk egyszerre fejlődött drámairodalmunkkal, tulajdonkép egymást táplálták. A magyar szinészet is német nyomokon indult, mint drámairodalmunk; a II. József idejében Magyarországon is terjedő német szinészetet, különösen a fővárosit vette mintául. Ha a drámaírók német színműveket magyarosítottak, a szegény szinészek sem tehettek egyebet, mint a német szavalati és játékmódot fordították magyarra. A pathetikus szavalatban többé-kevésbbé a német szóhangsúlyt alkalmazták a magyar nyelvre, föl-fölkapva, hol a közép-, hol a végszótagokat Az idegen nyelv sajátsága mintegy a páthosz művészi kifejezésének vétetett s így támadt az a sem eléggé természetes, sem eléggé magyaros szavalati modor, mely kisebb-nagyobb mértékben majdnem a harminczas évekig uralkodott színpadunkon, de a jól-rosszul megalkotott művészi stil korlátai nem nyomhatták el a valódi tehetséget. Már az első évtizedekben, mind a tragikai, mind a komikai szakban oly tehetségek fejlődtek, mint Kocsi, Jancsó, Kántorné és Déryné, a kik épen úgy elragadták a közönséget, mint új-új tehetségeket lelkesítettek és vonzottak a rögös pályára. Valóban, szinészetünk csakhamar újabb lendületet vett, épen mint drámairodalmunk: egymásra hatva emelték egymást, sőt a szinészet nem egy tekintetben felülmúlta drámairodalmunkat. E század második és harmadik évtizedében a kitünő tehetségek egész raja tünt fel szinpadunkon. Megyeri, Bartha, Egressy, Lendvay, Szentpétery, Szerdahelyi, Fáncsi, László, Lendvayné és Laborfalvy Róza egy tehetséges új nemzedék élén a fejlődés magas fokára küzdötték fel szinészetünket. A fővárosban nem találva otthont, a vidéken bolyongtak; a nyomor növelte őket, de a hazafiság és dicsőség vágya kitartásra és erőfeszítésre buzdította. Kassán és Kolozsvártt, a vidék e legmíveltebb központjaiban megerősödve, a harminczas évek elején elébb Budára, majd Pestre telepedtek s kivívták a nemzet részvétét s a pesti színháznak országossá emelését. Ez volt tulajdonkép a magyar szinészet végleges megalapítása s első virágzási korszaka.

E korszakot leginkább oly tehetségek csoportosulása jellemzi, a kik rendkívül meg voltak áldva a természettől. Művészetök inkább az egyéniség szabad versenye volt, mint valamely szorosabb műiskola meggyökereztetése, de mégis bizonyos irányt követtek, bizonyos visszahatás képviselői voltak szemben elődeikkel. A fejlődő irodalom hatása alatt érvényt szereztek a magyar hangsúlyozás jogainak, tájkiejtéstől ment színpadi nyelvet hoztak divatba, elvetve a kölcsönzött sablonokat, természetesebb játékra törekedtek s a szenvedélyek általánosságából kibontakozva, az elevenebb és jellemzőbb egyénítést tűzték ki czélul. Shakspere színművei gyakrabban kezdtek megfordulni színpadunkon s nem egy szerep vált a művészi vetélkedés forrásává. A bágyadt német színműveket a franczia romantika hatásos termékei váltották fel, a melyek új tért nyitottak az élénkebb ábrázolásnak. De kiváló előszeretettel fordultak szinészeink a magyar jellemek alakításához is. Kisfaludy Károly színművei ekkor nyertek valódi életet; _Bánk bán_ ekkor került a könyvárusi raktárak porából a színpadra, hogy a magyar költői és színészi tragikai művészet legfensőbb kifejezését mutassa fel; Szigligeti műveit szintén nagy kedvvel és hatással játszták szinészeink, annyival inkább, mert a szerepek némikép egyéniségükhöz voltak alkalmazva. Azonban ez új lendületnek és iránynak árnyoldalai is kezdettek mutatkozni, kívált a forradalom után, a midőn a régibb nemzedék kidőlt vagy hanyatlott s egy egész új nemzedék állott elő. Az egyénítés mindinkább hajlott a genreképi felfogás felé s az eszményibb élet drámájában is lassanként tért foglalt az a stil, a mely inkább csak a köznapi élet drámáját illeti meg. Mindezt elősegítette a műsor is, melynek jó részét a népszínmű s a középfajú franczia drámák foglalták el.

Ha mai szinészetünket összehasonlítjuk a régivel, egyszerre feltűnnek a különbségek. A régiben több volt az egyéni ihlet, a maiban több az összjáték művészete; a régi kiválóbb tehetségét nem támogatta iskolázottabb környezet, míg mostani jeleseinket egyenletesebb személyzet veszi körül; a régi szinészet több műfajban jeleskedett, a mainak ereje leginkább a középfajú dráma és vígjáték; a régibb szinészet általában nagyobb sikerrel olvasztotta össze az idealismust és realismust, míg a mai némikép hajlik a naturalismus felé s mintegy hinni látszik, hogy a természet megfigyelése és hű visszatükrözése már magában véve is művészet. A természetlenség bizonyára nem művészet, de a puszta természetesség sem az. Vizsgálni és tanulni kell a természetet, de az ábrázolandó személy, a kifejezendő eszme szerint egyszersmind összpontosítani kell a jellemző vonásokat, mellőzve az esetlegest, háttérbe szorítva a mellékest. Az ábrázolás természetes eszközeit kell használni, de művészi czélra. Ha a természet hű visszatükrözése volna minden, akkor a szerelmes ifjú legjobban játszhatná Romeót, a féltékeny férj Othellót, a korhely Falstaffot, az elégedetlen hazafi Peturt s az éhező paraszt Tiborczot; de mindezekben valamivel több van a szerelmesnél, féltékenynél, korhelynél, elégedetlennél, éhezőnél s azt a szinésznek szerepéből s önmagából kell merítenie. Mi természetesebb, mint a beszéd? Hisz beszélni mindenki tud, mégis mily különbség van a közönséges és a művészi beszéd között, a mely szabatosan hangsúlyoz, kellő nyugpontokat tart, a hangemelkedés és esés változatosságára törekszik, jellemzőn színez és érezteti a vers rhythmusának s a próza numerusának rejtett bájait. A naturalismus bármely neme színművészetben sokkal kevésbbé alkalmazható, mint más művészetben. A költő és képíró szabadon választja tárgyát, a színész kevésbbé s habár a maga módja szerint teremt is, mégis korlátolja a költő, a kinek alakjait kell megtestesítenie és felfogását szolgálnia. Nem jöhet ellenkezésbe a költővel, mert különben meghamisítja: az eszményibb jellemrajzot nem húzhatja le a köznapi élet realismusába, s a köznapi élet rajzaiba nem vegyítheti az eszményibb szárnyalás felindulásait. Minden műfajnak, sőt minden jelentékenyebb műnek és szerepnek megvan a maga hangulata, sajátsága s az egyiké nem vihető át a másikba. Ez a színművészet legnagyobb nehézsége, de ha legyőzzük, legnagyobb diadala is.

E mellett a színművészetnek megvan a maga nemzeti jelleme is, mely a nyelvből, vérmérsékletből s a történelmi hagyományokból foly s leginkább a nemzeti typusok ábrázolásában nyilatkozik. Minden nemzet színésze legjobban játszsza a saját nemzete multjából és jelenéből vett jellemzetes egyéneket, sőt az idegen nemzetek jellemrajzát is némikép a magáéhoz alkalmazza. E tekintetben régibb szinészeink épen oly dicséretes, mint sikeres törekvést tanusítottak. A törekvés most nem hiányzik, szinészeink most is sok gondot fordítanak az eredeti színművek előadására, de mintha szerencsésebbek volnának az egyszerű és kirivóbb, mint a bonyolult és finomabb jellemrajz megelevenítésében. A műsor sem igen támogatja törekvésöket, mely az élő drámaírónak kedvez, de a holtakról meg-megfeledkezik. Nekünk nincsenek, mint a nagyobb és régibb fejlődésű nemzeteknek, oly remek drámáink, melyek a műsorok díszei s a színésznemzedékeknek minden időben versenyszerepei lehetnének, de egy félszázad óta majd minden évtizedből van egy pár oly színművünk, a melyek nemcsak korukat fejezték ki, hanem a mai korhoz is szólanak. Miért ezeket mellőzni, midőn oly színművek is előadatnak, melyek nem érdemlik az előadást, oly színművek is fentartatnak, melyek már bizvást nyugalomba mehetnének? Egy-egy régibb drámaíró születése vagy halála napján látunk ugyan egy pár régibb színművet is, de ez obligát kegyeletet kelletlen és készületlen róvják le szinészeink s hasonló hangulatot keltenek a közönségben is: holott némely régibb jeles színművek többször játszva, nemcsak drámairodalmunk hű képét nyujtanák, nemcsak a hagyományt tartanák fenn, hanem több tért nyitnának szinészeinknek is a nemzetibb jellemű alakításokra, a mi bizonyára fölkeltené a közönség érdeklődését is.

De bármely szempontból tekintsük drámairodalmunk és színművészetünk multját és jelenét, szigorubban vagy enyhébben itéljünk, annyi bizonyos, hogy örömmel és önérzettel tekinthetünk vissza az egész század küzdelmére, vívmányaira s hálával és tisztelettel kell viseltetnünk mindazok iránt, a kik drámairodalmunkat és szinészetünket megalapították, fejlesztették és fejlesztik. Nekünk az irodalom és művészet több, mint más szerencsésebb nemzeteknek, nemcsak a műveltség és szellemi élvezet kérdése, hanem a nemzetiségé, a nemzeti lété is egyszersmind. Volt idő, midőn lenézett írók és kóbor színészek ébresztgették nemzetünket lethargiájából; volt idő, midőn óriás küzdelmünk és büszke álmaink romjain csak az irodalom és művészet vala nyelvünk és nemzetiségünk palladiuma. Vajha ne érjünk többé ily éveket! Adja Isten, hogy a késő kor fia még nagyobb örömmel és önérzettel tekintsen vissza egy újabb század emlékeire.

S e forró óhajtással egyszersmind megnyitom a Kisfaludy-Társaság XLII. közülését.

X. A MAGYAR SZÓNOKLATRÓL.[18]

Társaságunk a széptan és a szólóművészetek társasága s így a szónoklaté is. E téren is megtette azt, a mit tehetett. Átültette nyelvünkre Aristoteles és Anaximenes rhetorikáját és pályadíjakat tűzött ki a szónoklat köréből. Épen azért csak a Társaság hagyományaiból indulok ki, ha a magyar politikai szónoklatról elmélkedem, futó pillantást vetek közelmultjára s egy pár eszmét fejezek ki jelenére nézve. Erre némikép a kegyelet is serkent. Az újabb magyar politikai szónoklat kezdeményezésében élénk részt vett Társaságunk két tagja is: Szemere Pál, a kinek összes műveit nemrég adta ki társaságunk és Kölcsey Ferencz, a kinek születése százados évfordulóját a mult év augusztusában ünnepeltük meg.

Szemere Pál nem volt szónok, de folyvást érdeklődött a magyar irodalom és műveltség minden mozzanata iránt. Sajnosan tapasztalta, hogy a míg a megújult ízlés és nyelvművészet mind nagyobb hódításokat tesz költészetünk és műprózánk fejlődésében, addig az egyházi szószéket, az ország- és megyegyűlés termeit meglehetős érintetlenül hagyja. Midőn a huszas években megindította _Élet és literatura_ folyóiratát, nem egyszer váltott levelet e tárgyban Kölcseyvel. Abban állapodtak meg, hogy a szónoklat irodalmi oldalára is figyelmeztetni kell a közönséget. De Kölcsey azt hitte, hogy a példaadás többet ér az elméletnél, s óhajtotta, hogy bár valaki előállana a polgári szónoklat valamelyik ágából irodalmi szempontból is méltányolható művel. Szemere erre őt magát kérte föl s így írt Kölcsey néhány el nem mondott beszédet, melyekből egypár az _Élet és literaturá_-ban meg is jelent. Különös, hogy Kölcsey ily későre jutott szónoki tehetsége öntudatára, hogy harminczkilencz éves koráig nem szónokolt nyilvánosan s mint ő maga mondja, hallgatókép is csak egyszer jelent meg Szatmármegye közgyűlésén s kétszer Pestmegye közgyűlése karzatán. De az író szónok 1829-ben mint beszélő szónok is föllépett Szatmármegyében, majd az 1832–1836-iki országgyűlésen s nemcsak hallgatóit ragadta el, hanem döntőleg folyt be az újabb magyar politikai szónoklat fejlődésére.

E század első tizedeiben politikai szónoklatunk, kivált magyar irodalmi szempontból, nem állott magas fokon. A főrendek nagyrészt latinul szónokoltak, a karok és rendek nagyrészt magyarul, de nem a megifjúlt magyar nyelven s nem fejlődő műprózánk hatása alatt. Magában irodalmunkban is a szónoki próza volt legkevésbbé kiművelve. Faludi, Báróczy és Kazinczy választékos csint, fordulatos könnyedséget, szabatosságot és kellemet leheltek prózánkba, de a szónoki lendület még mindig hiányzott belőle. Ezt Kölcsey kisérlette meg sikeresen s az irodalomból egyszersmind átültette a megyei és országgyűlés termeibe. A megifjúlt magyar nyelv s a művészibb szónoklat egyszerre ülték diadalukat, midőn Kölcsey a pozsonyi országgyűlésen megjelent. Az ifjabb nemzedék lelkesedéssel fogadta az új szónoklati irányt. Deák, a ki szintén ez országgyűlésen jelent meg először s a megújult magyar irodalom sugalmai között növekedett fel, hozzá csatlakozott; gróf Széchenyi István, a ki előbb volt író, mint szónok, nem kerülhette el hatását; Kossuth, a ki ez országgyűlés alatt irott lapot szerkesztett, bámulója volt Kölcseynek s nyomain indult; gróf Dessewffy Aurél és báró Eötvös József, a kik irodalmi kisérleteik közepett épen ez időtájt voltak a politikai pályára lépendők, szintén ez újabb szónoklati irány hivei voltak. Alig telt el két évtized s a magyar politikai szónoklat épen úgy felvirult, mint költészetünk s egymással mintegy versenyeztek. A harminczas és negyvenes években, a mi becsest mutathatott fel irodalmunk, az leginkább költői és szónoki mű volt s az újabb szónoklat főképviselői ugyanazok maradtak, a kik kezdeményezték, bár újabb jeles tehetségek is csatlakoztak hozzájok. Kölcsey szemei előtt a classikai, kivált a görög szónoklat remekei lebegtek, de újkori eszméket és érzéseket fejezett ki s erős lelke és lágy szive mélyéből merítette a páthosz és gúny, a borongás és fölemelkedés elemeit, a melyek annyira jellemzik szónoklatát. Kitünőbb társai fölülmulták őt a politikai eszmék gazdagsága és parlamenti taktika tekintetében, de formaszépséget és nyelvművészetet mindnyájan tőle tanultak. Széchenyi némikép ellentéte volt Kölcseynek, keveset gondolt a formával, de nehézkes mondatain a lángész szikrái villantak meg s egy új elemet oltott szónoklatunkba. a humort. Dessewffy Aurél és Eötvös beszédeiben az angol és franczia parlamenti szónoklat hatása is megérzett. Dessewffy Aurél élénk világossága, fordulatos könnyedsége, finom dialektikája új oldalról gazdagította a magyar szónoklatot. Eötvös elmélkedő lelke és érző szive kincseit tárta elénk, európai eszméket olvasztva a magyar hazafiságba.

Azonban a kitünő szónokok csoportjából kimagaslott két alak, nemcsak mint szónoklatunk legfőbb képviselői, hanem idő szerint mint a nemzeti szellem megtestesülései is: Deák és Kossuth. Emez 1847–48-ban érte el hatása tetőpontját, amaz 1861–67-ben. Mindkettő szónoklatának nagy tettek voltak következményei, melyek még inkább kiemelték alakjokat, mint a szobrot a talapzat és háttér. Jellemök, szónoklatuk, politikájok egyaránt különbözött egymástól, de épen e különbségnél fogva váltak különböző időkben a nemzet vezéreivé. Deák szónoklatának egyik főeleme az erős itélet és logika, Kossuthénak az élénk képzelem és lángoló szenvedély. Deák stilje egyszerű, szabatos, de egyszersmind plastikai, Kossuth néha dagályba csap, de mindig hangzatos és ragyogó. Senki sem tudott jobban Deáknál fényt vetni valamely kérdés bonyodalmaira, fölvilágosítani és meggyőzni a hallgatókat; Kossuth művészete az izgatás és lelkesítés volt. Deák mintegy mellőzni látszott a szónoki művészetet, inkább csak az értelmet akarta fölvilágosítani, de akaratlan a szivet is melegítette, nemes méltósága, őszinte meghatottsága emelte gondolatait, hathatósabbakká tette kifejezéseit és az igazságot, melyből kiindúlt, vagy a melyet kifejtett, oly tökéletes alakban fejezte ki, mely az ó-kor nagy íróira emlékezteti az embert. Kossuth egészen szónok volt, az is akart maradni s igénybe vette a szónoki művészet minden eszközét. Mester volt az általános eszmék fejtegetésében, az újkori szabadság jelszavai hirdetésében s valamely tárgy, vagy tény fény- vagy árnyoldalai kiszinezésében, de még mesterebb, ha a nemzeti emlékek, vágyak és remények húrjain játszott s egy páthoszos felkiáltásával, vagy éles gúnyjával a szenvedély viharát keltette föl. Ide járúlt még hangjának kelleme, nagy terjedelme, folyékony és változatos előadásának varázsa, a melyet választékos s mégis természetes taglejtés kisért. Mindez hiányzott Deákban. E mellett Deák csak parlamenti szónok volt, Kossuth pedig némi közép a parlamenti és népszónok között s e sajátsága mintegy kijelölte a forradalomra.

A forradalomban nem mutat újabb fejlődést szónoklatunk. A parlamentben alig küzdöttek a pártok s Kossuth szónoklata töltötte be az országot egész a katastropháig. Tizenkét évig be voltak zárva az ország és megyék termei s midőn újra megnyiltak, nagyrészt régibb szónokaikkal találkozunk, a kiknek nyomán indúltak az újabbak is. Csak alkotmányunk visszaállítása után, a mint lassankint régibb szónokaink meghaltak s egy egész új nemzedék állott elő, látunk némi szembetünőbb változást.

Valóban napjaink politikai szónoklata nem a régi többé. S ez nem is lehet máskép. A régi szónoklat két főforrásból merített: a sérelmek és a reformeszmék forrásából. Az alkotmány tényleges állapota éles ellentétben állott az irott törvényekkel s a reformokat, még a csekélyebbeket is, folyvást gátolták. Mindkét körülmény dús forrása volt a hazafiúi felindulásnak és szónoki ihletnek. Védeni az alkotmányt, átalakítani intézményeinket, újjászülni a nemzetet, volt a nagy feladat. A múlt nagy emlékei, a jövő merész reményei emelték a szellemeket s táplálták a lelkesedést. Most a tényleges állapot összhangban van a törvényekkel, a reform nagy elvei győztek s inkább csak a részletek alkalmazása, a kiépítés nehéz munkája van napi renden, mely sok szakismeretet kiván, de kevésbbé hat a képzelemre és kedélyre. Ezért szónoklatunk némikép hajlik az előadó, az értekező, a társalgó stilhez. Ez nemcsak nálunk van így, hanem Európa-szerte; Franczia- és Angolországban sincsenek most olynemű szónokok, mint századunk első felében. Ez több okra vezethető vissza: részint az ízlés változására, melynek kevésbbé eleme a páthos, részint némely elvek győzelmére, melyek nagy erőfeszítésre kényszerítették a szellemeket egész a kifáradásig, részint bizonyos eszmékben való csalódásra, a melyeket nagy szónokok oly fennen hirdettek. Sőt maga az ékesszólás is rossz hírbe jött. Külföldön, nálunk is elegen vannak, a kik a szónoklatot általában színpadi mesterségnek, irodalmi szellemeskedésnek tartják, mely nem méltó komoly politikushoz. Mind hiába, a szónoklat épen úgy nem fog kiveszni a világból, mint a költészet. Változtatja tárgyát, alakját, enged az ízlés hullámzásainak, sőt teremti azokat, de lényegében mindegyik ugyanaz marad. A köztanácskozásokban mindig az fog leginkább hatni s lesz valódi szónok, a ki világosan tudja rendezni az eszméket, csoportosítani a bizonyítékokat, egészszé arányosítani a részeket, megtalálni a természetes és jellemző kifejezést, elönteni tárgyán a szellem elevenségét, a kedély melegét, akár a magasabb szónoklat körébe emelkedjék, akár az értekező és társalgó előadáshoz szálljon alá. A költő mindig költő marad, akár ódát, akár elegiát, akár dalt vagy epigrammot ir. A prózában is, mint a költészetben, minden műfajnak, műformának meg van a maga szépsége, s ha tárgyából forr ki, egyéni bélyeget visel, fel tudja kelteni figyelmünket, érdeklődésünket s hatni bir reánk.

Nem sülyedése hát szónoklatunknak, ha a változott viszonyok között más formákat keres és talál, mint a régi. De vizsgálnunk kell sajátságait és kerülnünk örvényeit. Régi szónoklatunknak is meg volt a maga árnyoldala. Még jobb szónokaink is könnyen estek dagályba s divatosak voltak a hangzatos mondatok, melyek inkább a fület töltötték be, mint a lelket. Mostani szónokaink, még a jobbak is, könnyen válnak pongyolákká, s néha a társalgó hang, a gondatlanul elpattanó élcz, inkább való bizalmas körbe, mint parlamentbe. Az erőszakolt méltóság és páthosz feszességet szül, a túlhajtott fesztelenség köznapiságot. Nem tagadhatni, hogy mai szónokainknak többnemű ismeretök van, mint a régieknek; a régiek leginkább a köz- és magánjog s az általános politikában voltak jártasak, most parlamentünk sokkal tágasabb köre, az állam és társadalom bonyolúltabb szervezete sokoldalú készültségre kényszerítik szónokainkat. De mintha a régiek elevenebben adták volna elő, a mit tudtak s kevésbbé estek volna szárazságba. Talán igen is sok úgynevezett nagy vagy nagyszabású beszédeket mondunk, a melyek nem egy esetben csak épen hosszúak. Ide járúl még a polemia túlságos divata. Bizonyára a parlament az eszmék, pártok, sőt politikai szenvedélyek harcztere s a személyes polemia sem kerülhető el, de egészen más valamely kérdés taglalásában vagy védelmében felhozott vagy felhozható ellenvetéseket csoportosítva, lényegökben czáfolni, mint részletesen, egész az aprólékosságig birálni az egyes szónokokat, a mi gyakran árt a főeszme kellő megvilágításának, a beszéd kerekdedségének s kitérésekre, felelgetésekre és kimagyarázásokra ad alkalmat. Azonban bárhogyan gondolkozzunk erről, annyi bizonyos, hogy mindaz, a mi elősegíti a fölösleges szószaporítást, nem forrása a valódi szónoklatnak.

Régibb és újabb szónoklatunk közt van még egy más különbség is, mely szintén figyelemreméltó. Régibb szónoklatunk szorosabb kapcsolatban volt az irodalmi tanulmányokkal, sőt magával az irodalommal is. A legkitünőbb beszédek egyszersmind versenyeztek prózánk legjobb termékeivel. Most is vannak jeles szónokaink, de beszédeikről ezt minden méltánylat mellett sem mondhatni el, legalább oly mértékben semmi esetre sem. Mintha csökkent volna az érzék az irodalmi formák iránt. Vajha szónokaink a politikai, jogi, pénzügyi és nemzetgazdasági tanulmányok mellett többet foglalkoznának irodalmi tanulmányokkal! Bizonyára a jó író, sőt még a jó szónok-író sem jó beszélő szónok. Az írás és beszéd két különböző dolog, e mellett az író el lehet a beszélés művészete nélkül, de a szónok nem nélkülözheti az írás bizonyos művészetét. A tudományos könyv a szakértőkhöz fordúl, de a költészet, a szorosabb értelemben vett irodalom és a szónoklat a nagy közönséghez. Minél több könnyedséggel, világossággal, elevenséggel fejti ki a szónok eszméit, minél inkább bírja az előadás hathatósságát, a nyelv finomságait, annál inkább szolgálja azt az ügyet, a melyért küzd, annál inkább hat nemcsak hallgatóira, hanem a nagy közönségre is, mert napjainkban egy elmondott beszéd már másnap az ország minden részében olvasható. Mindezt a szónok leginkább a nagy költőkből és prózaírókból tanulhatja meg. Helyesen jegyzi meg egy franczia kritikus, hogy a költészet, mely az irodalmi művészet legmagasabb kifejezése, magával vonja a prózát is s emelkedésre kényszeríti; ha a próza nem lát maga előtt egy magasabb művészetet, melylyel versenyezni akarjon, ha nem érzi szünetlen magán a gyakorlott és finomúlt ízlés biráló szemeit, természetének enged s visszaesik a köznapiságba.

Azonban így megvonva a különbséget régibb és újabb szónoklatunk közt, a jellemzés inkább csak általában értendő s nem tagadhatni, hogy vannak viharos napjaink is, a midőn az értekező és társalgó stil felé hajló szónoklatunkban föléled a páthos. De az a baj, hogy az ritkán van arányban a tárgygyal és helyzettel, s nem egyszer igen hasonlít, mint Mirabeau szokta mondani, az opera villámlásaihoz és mennydörgéseihez. A szónoklat megtűr, sőt kedvel némi túlzást, erősebb rajzot és színezést, de ha a túlzást is túlozzuk, ha az erős vonást és színezést erőltetjük, könnyen a torzba tévedünk. Ha igen sokat emlegetjük a haza veszélyét, a nemzeti érdekek elárulását, a közerkölcsiség sülyedését; ha aránylag nem épen legfontosabb kérdésnél is meghúzzuk a vészharangot: megrontjuk szónoklatunkat, mert a felindulás és hang nem lévén összhangban a valósággal, többé-kevésbbé komikai ellentétet idéz elő, e mellett a közönség sokat hallva, annyira megszokja, hogy talán épen akkor nem találunk visszhangra, midőn csakugyan veszély közelget. Ha egy kedves állatunk elvesztésekor elsírjuk könyeinket és jajveszékelünk, mi marad akkorra, midőn legkedvesebb barátunk vagy gyermekünk hal meg? A szónoknak még más szempontból is szüksége van önuralomra a szenvedély felindulásai közepett is. Igaz, a parlament nem szalon s bizonyos fokig megtűri a gúnyt és az élességet, de euphemismussal szólva, nem a nyerseséget, legkevésbbé akkor, ha szándékos és kiszámított. A szóbeli dulakodás épen úgy megrontja a szónoklatot, mint megrontották Görögországban a circus véres látványai a drámai művészetet, midőn azokat a hódító rómaiak ott meghonosították. De attól, hogy ide fajúljunk, megóv bennünket pártvezéreink tekintélye, jeles szónokaink példája s a közvélemény ereje.