Part 14

Kisfaludy Károly föllépte nemcsak irodalmi tekintetben volt nevezetes. A miért Széchenyi később annyi sikerrel küzdött, hogy Buda-Pest valósággal Magyarország fővárosa legyen, azt bizonyos tekintetben Kisfaludy Károly kezdeményezte, a mennyiben _Aurórá_jával s naponkint növekedő társaival itt egy irodalmi központot tudott teremteni. Midőn Széchenyi megkezdette munkásságát, hogy a fővárost a magyar társadalmi, politikai és kereskedelmi élet központjává is tegye, fölkereste Kisfaludyt s mintegy szövetségét kérte. Reá vette, hogy egy politikai lapot alapítson, a mely épen úgy közlönye legyen az újabb politikai eszméknek, mint az _Auróra_ az irodalmiaknak. Az Auróra-kör lelkesült Széchenyi eszméiért, Kisfaludy örömmel fogadta a tervet, meg is akarta indítani az új lapot _Jelenkor_ czím alatt, de halála meggátolta benne s a megindítás barátaira maradt. Budapest az újabb időben rohamosan halad, de még mindenünnen Széchenyi nyomai intenek felénk, sőt maga a haladás is azt az irányt követi, a melyet ő kijelölt. Azonban Széchenyi halhatatlan emlékei között járva, ne feledkezzünk meg Kisfaludy Károlyról sem. Az az élénk művészeti, irodalmi és tudományos élet, a melynek központja Buda-Pest, szoros kapcsolatban áll az ő emlékével is. «A kisded makk merész sudarba szökkent»; a szűk Auróra-kört összes szellemi életünk intézményeinek és társulatainak tág köre váltotta fel.

A nagy hatás, melyet Kisfaludy Károly társaira s a közönségre tett, a nemzeti szellem hatása volt, mely benne élénkebben nyilatkozott, mint elődeiben. Költészete és _Aurórá_ja, az eddigi irányok vívmányait egy nemzetibb irányba igyekezett olvasztani. Nemzetibbé tenni az idegen hatást s a nemzetit fejleszteni volt főtörekvése. Költészetünkben a történelmi elem nála és körénél jelen meg először, mint a nemzeti szellem egyik főforrása. Gyermekkorától kezdve szerette a magyar történelmet, később tanulmányozta is. A külföld költészetében is kedveltebb olvasmányai voltak a romanticismus termékei, a mely a nemzeti szellemből táplálkozik, mint a classicismuséi, mely attól megválni szeret. Szinművei nagy részét a magyar történelemből merítette. Eleinte inkább csak külsőségeiben fogta fel ugyan történelmünket, de később behatolt szellemébe is. Még némely vigjátékának is tárgya történelmi. S a magyar szinpad, mely eddig a selejtes német lovagdrámák átdolgozásában tüntette fel őseinket, költőibb és nemzetibb irányt vett. A magyar történelmi beszélyt ő kezdeményezte. Örömest fordult a mondák felé is, hogy belőlök balladát irjon és lyráján nem egyszer zendítette meg az ősi dicsőség és gyász emlékeit. _Aurórá_jában a hazai történelmet tárgyazó aczélmetszetű rajzokat hozott divatba, s két ifjú epikust: Vörösmartyt és Czuczort ő buzdította leginkább az ősi dicsőség megéneklésére s épen azokban az években, midőn a hazafiak a megyéken és országgyűlésen oly hévvel védték a megtámadott ősi alkotmányt. Kisfaludy Károly hatása alatt a történelmi elem fejlődése mind nagyobb arányokat vett költészetünkben s midőn Széchenyi 1830-ban elkiáltotta, hogy «Magyarország nem volt, hanem lesz, ne csüngjetek többé a múlton», a költők, bár szívből üdvözölték a nagy reformert, még sem fordultak el a multtól, sőt azt a jövő egyik zálogának tekintették. Azt hitték, hogy Magyarország volt is, lesz is. A mult dicsősége előttök épen olyan szent volt, mint a jövőé s egyik kézzel a multra, a másikkal a jövőre mutatva, lelkesítették a jelen küzdelmeit. Ez volt a nemzet hangulata is, a melyet Vörösmarty _Szózata_ fejezett ki legerőteljesebben s emelt tisztább lelkesedéssé.

Azonban Kisfaludy Károly nem csak a mult, hanem a jelen tükrévé is igyekezett átváltoztatni költészetünket, a mely igen is elvonult az élet köznapi benyomásaitól, s nem igen rajzolta a magyar társadalom typusait. Valóban, költőink inkább csak a lyrai tért művelték s elhanyagolták a drámai és elbeszélő költészet oly fajait, a melyek a jelen élettel foglalkoznak. A vigjáték, beszély és regény majdnem parlagon hevertek s a magyar közönség csekély becsű művek fordításai vagy átdolgozásával táplálkozott. Ide járult még azon körülmény, hogy költőink távol éltek a nagy világ zajától, mint földbirtokosok, falun, vagy mint tanárok, kis városban. Kisfaludy Károlyt viharos ifjusága korán az életbe ragadta; hányódott a haza különböző vidékein és nyomorgott a külföld nagy városaiban, míg végre Pestre telepedett. Jobb napjaiban bejáratos volt a társadalom felsőbb köreibe, rossz napjaiban sűrűn érintkezett az alsó osztályokkal. Tapasztalatokkal gazdagodott, a melyeket könyvekből nem tanulhatni. Ismerni tanulta az embereket és a társadalmi viszonyokat. A szenvedések érzékenyebbé tették, de egyszersmind élesebb látóvá és bölcsebbé is. A könny és mosoly megtört fényében szemlélte a világot, saját és mások gyöngeségeit. Ily tapasztalatok birtokában, ily kedélyhangulattal senki sem volt alkalmasabb nála, hogy a magyar élet komikai rajzait tárja a közönség elé. S csakugyan vigjátékai és vig beszélyei becsben és hatásban felülmulták történelmi drámáit és beszélyeit. Túlzás nélkül mondhatni, hogy ő a magyar vigjáték megalapítója. Egy csoport magyar typust hozott a szinpadra és rajzolt beszélyeiben. Megnyiltak előttünk a magyar nagyúri kastélyok, nemesi curiák, polgárházak és kunyhók s az örök emberi gyöngeségek nemzeti sajátságaink jelmezében léptek fel. E nyomon a magyar vigjáték és regény társadalmunkat nemcsak visszatükrözte, hanem bírálta is. Kölcsönhatás támadt az élet és költészet között, inkább kezdtünk élményeinkből és az életből írni. Néhány évtized alatt számos jeles vagy épen kitünő mű jelölte ez irány hatását. Mindezt a kor rohamos fejlődése is elősegítette ugyan, de a fejlődés első mozzanatának Kisfaludy Károly volt képviselője.

A népi elem fejlesztésével is sokat tőn Kisfaludy Károly költészetünknek nemzeti szellemben való megifjítására. Követte Kölcsey azon tanácsát, hogy a valóban nemzeti költészet szikráit a köznépi dalokban kell nyomozni.

Lyrája ugyan általában véve a német iskolától vett benyomásokat igyekezett nemzetibb szellemben kifejezni, de törekedett a tiszta magyar dal felé is. A _Pipadal_ és _Vigasztaló_ ily törekvés szülöttei. E mellett mintegy harminczhárom népdalt írt, a melyek köztetszésben részesültek s közülük több széltében énekeltetett is. A mit Csokonai kezdett, azt Kisfaludy Károly, ha kevesebb eredetiséggel is, de több izléssel folytatta, s a mi fő, beolvasztotta költői fejlődésünk műfolyamába. Ezóta a népi elem nemcsak mint feldolgozandó anyag jelen meg költészetünkben, hanem mint fejlesztő eszme is, érzés, felfogás, műalkat, nyelv és rhythmus tekintetében. Először lyránk érzi e hatást, majd elbeszélő és drámai költészetünk, sőt műprózánk is. Költőink a népit és művészit összeolvasztva, nemzeti egyéniségünk kifejezésére törekszenek. Vörösmarty, Kisfaludy Károly barátja, az Auróra-kör legnagyobb tehetsége, még nagyobb érvényre emeli ez irányt. Nála a népi elem már népnemzetivé kezd válni. Nemcsak a népdalhoz fordul, hanem a népmeséhez, népmondához s a régi költészet hagyományaihoz is. A magyar költészet újra érintkezik mind azzal, a mitől elszakadott, de művészi vívmányok kiséretében, lerázza a classikai és német iskolák jármát, de megnyilik az európai összes költészet behatásainak. S ekkor megjelennek Petőfi és Arany, amaz lyrai költészetünket varázsolja magyarrá, emez az epikait. Három évtized alatt megifjul költészetünk s a nemzeti irány teljes diadalra jut.

Ime a források, melyek költészetünket megifjították, ime a nyomok, melyek Kisfaludy Károlyhoz vezetnek, de egyszersmind elvezetnek azon nagy társadalmi és politikai mozgalomhoz is, a mely egypár évtized alatt a magyar társadalmat és államot újjá szülte, mert társadalmi és politikai mozgalmaink szoros kapcsolatban voltak az irodalmiakkal s egymásra hatva döntötték el nemzetünk sorsát s alkották meg a mai önálló Magyarországot. E nagy mozgalom eredményében ott ragyog Kisfaludy Károly munkássága, szelleme és dicsősége is és születése századik fordulójának ez ünnepélyes órájában, jogos kegyelettel tehetjük le sírjára a költő és hazafi kettős koszorúját.

De emléke, élő emléke vagyunk mi is: a Kisfaludy-Társaság, mely folytatta munkásságát, fejlesztette irányát. Hisz itt foglalt helyet az az írói nemzedék, a melyhez ő tartozott, valamint az arra következő is. Egy félszázad óta tagjai voltak Társaságunknak a magyar szépirodalom és széptan legkitünőbb képviselői. Fájdalom, nincsenek többé sorainkban a legnagyobbak, azok a dicső férfiak, a kik örök nyomokat hagytak költészetünkben. S mi, csekélyebb tehetségek, a kik helyöket elfoglalták, inkább csak hűségben és buzgóságban követhetjük őket. Nagynak lenni kevésnek adatott, de nemes és nagy czélokért küzdeni mindnyájunknak. A vezérek döntik el a csatát, de csak úgy, ha a sereg, a közvitézek hiven és lelkesedve teljesítik kötelességöket. Legyünk ebben méltók nagy elődeinkhez és Kisfaludy Károlyhoz, a kinek nevében egyesültünk.

Áldás Kisfaludy Károly emlékére! S ezzel megnyitom Társaságunk XLI. közülését.

IX. A MAGYAR SZINÉSZETRŐL.[17]

A mult év őszén szinészek, irók, és egy nagy vidék közönsége ünnepelték Kelemen Lászlónak, az első magyar szinigazgatónak, emlékét. Társaságunk is részt vett ez ünnepélyben, mint oly irodalmi társaság, a mely egy korszakos drámai költő emlékére alakult s nem egy kiadványával igyekezett hatni a magyar dramaturgia fejlődésére. Egy év mulva épen száz esztendeje lesz, hogy Kelemen László szervezte az első magyar szintársulatot. Alig telt el néhány évtized s mind nagyobb arányokban kezdett fejlődni szinészetünk és drámai költészetünk egyaránt. E lendülethez csak a magyar képzőművészet fejlődése hasonlítható, a mely szemünk láttára harmincz-negyven év alatt oly szép virágzásnak indult. Bizonyára nem érdektelen s nincs minden tanúlság nélkül, ha egy futó pillantást vetünk drámánk és szinészetünk multjára s jelen fejlődéséről elmélkedünk.

A magyar drámát és szinészetet az a nemzeti visszahatás szülte, a mely a mult század végén az állami és társadalmi németesítés ellen oly zajosan nyilatkozott. A drámairókat nem annyira művészeti ösztön, mint inkább hazafias czél vezette. A nyelv művelését s a hazafias érzések ébresztését vallották legfőbb elvökül. S mi volt erre alkalmasabb, mint a nemzeti történelem feldolgozása a szinpad számára, mint az ősi dicsőség feltüntetése, szemben a sülyedő jelennel, mint a hazafiúi nagy tettek rajza, mintegy például a fajuló utódoknak? Dugonics és Szentjóbi emelkednek ki leginkább e drámaírók közül, a kik gyakran nem is irtak eredeti művet, hanem egy-egy német lovagdrámát dolgoztak át s öltöztettek magyar történelmi mezbe. A jelen század két első tizedében is folyvást ez irányban fejlett a magyar történelmi dráma, sőt eleinte Katona és Kisfaludy Károly is ez úton haladtak, csakhogy több eredetiséggel és nagyobb sikerrel. Azonban Katona utolsó művében a történelmi tragédiáig emelkedik, de zordon fönségében hatás és követők nélkül marad. Kisfaludy Károly is utolsó töredékművében már költőibb és művészibb lendületet vesz, elevenebb korrajzra s mélyebb jellemzésre törekedve, de megtéveszti a német romantika elmélete, a mely a történelmi drámát az epopœa ikertestvérének hirdeti. Vörösmarty szintén ez iránynak hódol, lyrai gazdagsággal és nyelvi bűbájjal fedezve a drámai élet hiányát. Valóban a történelmi drámának sokáig epikai jelleme volt. A franczia romantika hatása alatt Szigligeti kezdett drámaiságot lehelni bele. Hosszú és rendkívül termékeny pályáján folyvást előszeretettel fordult hazája történelméhez. Fölélesztette az Árpádok, a vegyesházak királyai s az erdélyi fejedelmek korának drámai és tragikai bonyodalmait. S habár műveiben több volt a leleményesség, mint a tragikai fönség, de drámaisága soha sem lankadott s a magyar történelmi dráma technikáját mindenesetre fensőbb fokra emelte. Hatása jelentékeny volt s ezt elősegítette a közönség fogékonysága is, melyet folyvást ébren tartott a magyar történelmi regény gyors fejlődése és fényes sikere.

Most mintha költészetünk el akarna fordulni a multtól. Ma már senki sem ír többé történelmi beszélyt vagy regényt s a történelmi dráma is kezd ritkábban feltűnni szinpadunkon. Mintha azon költőket is, a kik újabban meg-megkisérlik a történelmi drámát, inkább külső, mint belső ok ösztönözné, mintha nem annyira az elmult századok sugalmai- és bonyodalmaiból merítnének, mint inkább saját gondolataikat és leleményöket erőltetnék a múltra. De bár hogyan itéljük meg újabb történelmi drámánkat, bár egy s más szempontból méltányoljuk is, annyi bizonyosnak látszik, hogy a történelmi érzék gyöngűl, történelmi drámánk nem fejlődik, sőt kezd kimenni a divatból. Ez mindenesetre nem örvendetes jelenség, mert egyszersmind a tragédia hanyatlását is jelenti. Igaz ugyan, hogy a jelen életből is irhatni tragédiát, de főforrása mégis a monda és történelem marad. A mult félhomályában inkább nagyíthatni a körvonalakat s a régi egyszerűbb állami és társadalmi élet szélesebb tért nyujt a nagy szenvedélyek és catastrophák rajzainak. De nálunk az æsthetikai szemponton kívül nemzeti szempontból is sajnálatos a történelmi dráma hanyatlása. Nemzeti öntudatunk a multban gyökerezik s onnan szívja táplálékát s a multnak nemcsak dicsőséges, hanem gyászeseményei is emelik a nemzeti érzést, mert a küzdő s elesett erő és nagyság emlékei. S mily sok ily emlékünk van, több mint más nemzeteknek. Lételünkért küzdöttünk századokig, most kelet, majd nyugat ellen s régibb állami és társadalmi életünkön gyászfonálként fűződik át a tragikum. A kezdetleges magyar dráma kedvelte a dicsőség képeit, hogy fölébreszsze az alvó nemzeti öntudatot. Nem a dráma szempontjából indult ki, hanem a hazafiságéból s ha a drámai művészetet nem fejleszthette is, meg volt bizonyos jótékony hatása a közérzületre. Később fölemelkedtünk a drámáig, sőt a tragédiáig. S most miért ne folytatnók a fejlődést? Vajon a jelent, midőn nemzetünk önállóbb s cselekvőbb életet él, mint ezelőtt régebben, nem sokkal inkább illeti-e meg a történelmi tragédia? Legyen szabad egykori elnökünk, b. Kemény Zsigmond szavait idéznem, a ki egy ünnepélyes alkalommal fennen hirdette, hogy a küzdő és cselekvő kornak legjogosultabb műfaja a tragédia. «A tragédia – úgymond Kemény – mely a nemes természetüeket az erkölcsi rendből kilépésökért a nemesis hatalmába ejti s a tévedésektől a megtorláshoz vezeti, bár a bukott iránt szánalmat érez, szivünket kibékíti a végzettel: a költészetnek e kegyetlen s mégis igazságos neme legjobban talál azon korhoz, mely küzdő, cselekvő, melynek a tevékenység mértéke szerint kell ébren tartania a felelősség érzetét, élesítenie a lelkiismeretet s meggyőzni arról azokat, a kik mernek és koczkáztatnak, hogy mint Dante írja, a pokol jó szándékkal van tömve, s a tévedés és bűn a kiváló egyéniségeket is oly válságokba sodorhatja, melyek áradatként ragadják magokkal az örvénybe, s midőn már az ellenállási erő megtört… az a tengerpartra veti halottjait.»

Sokkal vigasztalóbb képet nyujt drámairodalmunknak az a faja, mely a jelen élet rajzával foglalkozik, bár szerényebben indult meg, mint történelmi drámánk. Valóban a mult század végén alig irt valaki nálunk eredeti vigjátékot, s középfajú drámát; kénytelenségből a fordítás, a magyarosítás és átdolgozás volt divatjában. De maga a magyarosítás és átdolgozás nem volt egyéb, mint a magyar társadalmi élet rajzára való törekvés. Idegen művek cselekvénye hazai viszonyokhoz alkalmazkodott s fel-feltűnt nehány magyar genrealak. Kelemen a magyar népélet rajzát is megkisérlette egy vígjátékban, de csekély sikerrel. Legtöbb hatást tett Bessenyey _Philosophusa_, a melyet a magyar szinészet megalakulása előtt, 1777-ben írt még akkor, a midőn, mint maga mondja: «ha nálunk komédiát vagy tragédiát ír valaki, némelyek kinevetik, mert hiábavalóságnak tartják». E vigjáték egy művelt magyar társaságot akart a közönség elé varázsolni s hirdetni, hogy a műveltség nemesíti szivünket, szépíti életünket, emeli boldogságunkat s az ellentéteket is csak azért rajzolja, hogy az alapeszmét inkább feltüntesse. A műnek nem leleménye hatott, mert alig van benne cselekvény, hanem Pontyi alakja, a parlagi magyar nemes ember rajza, melyhez később vissza-visszatér a magyar vigjáték. Gorove a kereskedő polgár fontosságát emelte ki egyik szinművében, de az csak nyomtatásban jelent meg s nem egyszersmind a szinpadon. Katona is fölléptetett egy pár komikai alakot, de a magyar vigjáték csak nem akart megszületni. Ekkor lépett föl Kisfaludy Károly s mintegy megállapította a magyar vigjátékot. Nem csak gazdag leleményével, vidám szellemével s jellemző párbeszédeivel hatott korára, hanem azzal is, hogy a vígjátékot a magyar társadalom rajzává igyekezett emelni. E nyomon fejlődött a magyar vigjáték egész napjainkig. Vörösmarty a fensőbb vigjátékot kisérlette meg, de csak a pathosz és humor, az érzelmesség és játszi kedv édes báju rhythmusára adott példát. Egyenesen a Kisfaludy Károly nyomán indultak Fáy, Csató, Kovács Pál, Gaál és Nagy Ignácz. Gaál _Peleskei nótárius_ával és Nagy Ignácz _Tisztujitás_ával rendkivüli hatást idéztek elő, mert szerencsés leleményöket a magyar társadalom rajzával párosították.

E sikerek a magyar társadalmi élet rajzához ragadták Szigligetit is, a ki addig csak történelmi vigjátékot irt. A negyvenes évek elején nehány népszinművel lépett fel, melyeket később számos vígjáték követett. A népszínmű Szigligeti legeredetibb alkotása, mintegy összhangzott költői tehetsége sajátságával, mely inkább érzékeny volt, mint pathetikus s inkább volt eleme az alsó, mint a fenső komikum. A régi tragikomédiát elevenítette föl s a dalműből is olvasztott bele valamit. Vegyítette a tragikai és komikai elemeket, hol ezt, hol amazt juttatva uralomra, néha el is választotta egymástól e két elemet s hol a népdrámáig emelkedett, hol pedig a bohózatig szállott alá. Szélesebb körben ölelte fel a magyar társadalmat, mint elődei s a különböző osztályok számos typusát rajzolta. Mint vígjátékíró már szűkebb körben mozgott, legörömestebb a közép-osztályt festette a családi élet komikai bonyodalmai között, de míg Kisfaludy főleg a magyar vidéki életből vette tárgyait, Szigligeti inkább választotta színterül a már magyarosodó fővárost. Tehetséges drámaírók versenyeztek mind a népszínmű, mind a vígjáték terén, de őt egyik sem multa felül. Szigligeti évtizedeken át uralkodott a magyar színpadon s folyvást diadalmasan megállta helyét. De végre kezdett kimerülni. A népszínmű hanyatlását feltartóztatta két korán elhalt tehetség, de azután annál mélyebbre sülyedett. A vígjáték terén egy újabb irány tűnt fel, a mely szakított a magyar társadalmi élet rajzával s az ó-kor mondái- s a spanyol romantika hagyományaiban kereste tárgyait, de csak ötletekben volt gazdag s föllengzésében legkevesebbet gondolt a cselekvény természetességével s a jellemrajz szabatosságával. Ezelőtt tizennégy évvel egy újabb költő állott elő, a ki szintén ez ösvényen indult, de csakhamar megfordulva, a hagyományos útra tért, vígjátékaiban és drámáiban az újabb magyar társadalmat kezdette rajzolni s egy pár művével oly diadalt aratott, mint Kisfaludy Károly és Szigligeti.

Azóta ismét a magyar társadalom rajzával foglalkoznak legörömestebb drámaíróink. Mindenesetre örvendetes fordulat, de vajjon a legtöbbször hű és költői képét nyujtják-e társadalmunknak? Erre bajos volna határozott igennel felelni. Minden költő, a ki a jelen életből veszi tárgyait, ki van téve azon örvénynek, hogy az idő szerinti vehet rajta erőt az általános emberi rovására. Ez okból avulhatnak el gyorsabban a vígjátékok és polgári drámák, mint a tragédiák, mert a társadalmi erkölcsök, szokások, divatok változnak s velök együtt a költői érdek is, ha nem támogatja eléggé az általános emberi. Falstaff nem a XIX. század szülötte, de humora a mi korunkhoz is szól, Alceste a XII. század szalonaiban él, de erkölcsi szigora és szívlágysága most is visszhangzik szivünkben. Az időszerintibe általános érdeket lehelni, az általános emberit a kor ruhájába öltöztetni, oly tanács, melynek az veheti legtöbb hasznát, a ki drámáit és vígjátékait a jelen életből irja. Mi talán igen is kapunk a ruhán, s annál inkább, mennél kirivóbb. A színpad kedveli az erős és éles vonásokat, de szükséges-e torzítani azt is, mi magában is elég torz? A jámbor és erényes emberek dolgaiból bajos komikai és drámai bonyodalmakat szőni, de költői-e előszeretettel fordulni a hitvány emberekhez és aljas bűnökhöz? Miért rosszabbnak festeni a magyar társadalmat, mint a minő? Miért a kivételt szabálylyá emelni s egész a hihetetlenségig túlozni a viszonyokat? Az őszinte pessimismusnak bizonyos határok között meg van a maga költői jogosultsága, de a hatást vadászó pessimismus csak szenvelgés, melyből nem igen fakadhat költészet.

E jellemzés bizonyára nem illik a sikerültebb művekre, de illik sokra s még a legjobbak sem mentek bizonyos kesernyésségtől. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy az újabb vígjáték sokkal inkább hajlik a satirához, mintsem kellene s nem igen kedveli a tisztább komikai légkört. Inkább gunyolódni akar, mint nevettetni, inkább a hahotát vadászsza, mint a mosolyt s alig törekszik a fensőbb komikum felé. Mellőzi a nemesebb természetek, a míveltebb körök komikai bonyodalmait s oly körben legotthonosabb, melyben kevesebb a műveltség s durvább alakban nyilatkoznak az ember komikai tévedései. Ez aztán egyik oka annak is, hogy a vígjáték, különösen a társalgási nyelv, nem vett nagyobb fejlődést Kisfaludy és Szigligeti óta. Hallunk sikerült és jellemző párbeszédeket, hol a komikai erő vaskosabban nyilatkozik, de a finomabb árnyalatokban vígjátékunk nyelve még mindig többé-kevésbbé mesterkélt vagy köznapi. A napi sajtó nem egyszer vitatta azt a kérdést: vajjon a vers vagy a próza természetesebb nyelve-e a jelen életből vett drámának? Fölösleges vita: mindenik természetes lehet, ha a költő tud hozzá. A fődolog a könnyedség üresség nélkül, folyékonyság laposság nélkül, a komikai fordulatok éle erőltetés nélkül, a jellemző vonások összpontosítása túlzás nélkül, szellemesség az élcz hajhászata nélkül, az ész és szív olynemű összhatása, mely a hallgatóban is hasonló hangulatot ébreszt. A franczia vígjáték egyik ereje a társalgási nyelv finom drámaiságában rejlik. A franczia színpad több-kevesebb szerencsével féltékenyen őrzi napjainkban is e becses hagyományt. Igaz, hogy a tág körű, franczia szalonélet jelentékenyen hatott a fejlődésre, de az irodalom, különösen a vígjáték, szintén visszahatott reá. Tulajdonkép együtt teremtették meg a franczia társalgási nyelv finomságát, könnyedségét és változatosságát. A mi társalgó termeink kevésbbé hatottak az irodalomra, sőt inkább az irodalom hatott reájok. De nemzetibb fejlődésnek indult fővárosunk előmozdíthatja költőink törekvéseit. Együtt kell fejleszteniök nálunk is a jó izlés társalgási nyelvét. S miért ne remélhetnők ezt? A magyar társadalmi élet rajza, melylyel a színpad oly örvendetes előszeretettel foglalkozik, lassanként tágabb körűvé válik, újabb tárgyakat keres, melyek az emelkedés újabb csiráit hordhatják magokban.