Part 9

A viharos szenvedélyek nagy hatással vannak a gyermekre, ha tanujukká válik, mert nagyon érzékelhető jeleik vannak, a melyek meglepik és kierőszakolják a figyelmét. Különösen a harag olyan zajos kitörései, melyeket lehetetlen észre nem venni, ha közelébe jutunk. Nem is lehet kérdés tárgya, hogy ez jó alkalom a pædagogusnak, hogy szép beszédet füzzön hozzá. Ugyan! szó se legyen szép beszédről, egyáltalán nem, egy szót sem. Hadd jöjjön a gyermek, elcsodálkozva a látványon; okvetlenül kérdezősködni fog. A felelet egyszerű, magukból azokból a tárgyakból vonható le, melyek érzékeibe ötlenek. Látja a lángba borult arczot, a villogó szemet, a fenyegető mozdulatot, hallja a kiáltásokat, mind annak a jeleit, hogy a test nincs megszokott nyugalmában. Mondjátok meg neki nyugodtan, affektálás és titkolózás nélkül: ez a szegény ember beteg, lázrohama van. Ezt az alkalmat felhasználhatjátok arra, hogy fogalmat adjatok neki, de csak kevés szóval, a betegségekről és hatásaikról, mert ez is a természettől való és egyike a szükségszerűség ama kötelékeinek, melyeknek alávetve kell hogy érezzük magunkat.

Lehetséges-e, hogy ennek a fogalomnak alapján, a mely nem is téves, ne éledjen benne jókor bizonyos irtózás attól, hogy átengedje magát a szenvedély szélsőségeinek, melyeket betegségeknek tekint? És hiszitek-e, hogy egy ilyen fogalom, a maga idejében beoltva, nem idéz elő ép olyan üdvös hatást, mint a legunalmasabb erkölcsi prédikáczió? De nézzétek a jövőben ennek a fogalomnak a következményeit: ime, jogotok van, ha arra találna kerülni a sor, egy lázadó gyermeket úgy tekinteni, mint egy beteget, bezárni szobájába, ha kell ágyába is, rövid pórázon tartani, elrémíteni saját éledező büneitől, gyülöletessé és félelmetessé tenni előtte azokat, a nélkül, hogy valaha is büntetés számba vehetné a szigoruságot, a melylyel talán kénytelenek vagytok élni, hogy meggyógyítsátok. És ha egyszer-másszor veletek magatokkal is megesik egy heves pillanatban, hogy elhagy a hideg vér és a mérséklet, a melyben gyakorolnotok kell magatokat, ne igyekezzetek elleplezni előtte hibátokat, de mondjátok ki nyiltan, gyöngéd szemrehányással: fiam, beteggé tettél.

Egyébiránt fontos dolog, hogy azokat a naivitásokat, melyeket a gyermekben azoknak a fogalmaknak egyszerüsége idéz elő, a melyekből táplálkozik, sohasem emlegessék jelenlétében s ne is idézgessék oly módon, hogy ő is megérthesse. A meggondolatlan kaczagás megronthatja hat hónap munkáját és jóvátehetetlen kárt tehet a gyermek egész életére. Nem győzöm eléggé ismételni, hogy a ki a gyermek fölött úr akar lenni, előbb önmaga felett kell úrnak lennie. Elképzelem Emilemet, a mint a két szomszédasszony közti czivakodás tetőpontján odamegy a dühösebbikhez és szánakozó hangon mondja neki: _szegény asszony, maga úgy-e beteg, mennyire sajnálom magát!_ Ez a közbelépés bizonyára nem marad hatás nélkül a szemlélőkre s talán a szereplőkre sem. Nevetés nélkül, korholás nélkül, dicséret nélkül elvezetem, akár szivesen jön, akár erőszakkal, mielőtt észrevehetné ezt a hatást vagy legalább mielőtt gondolkozhatnék rajta és sietek elvonni a figyelmét más tárgyakra, melyek amazt hamar elfeledtetik vele.

Nem czélom, hogy behatoljak minden részletbe, csupán csak az, hogy kifejtsem az általános tételeket és példákat nyujtsak nehéz eshetőségekre. Lehetetlennek tartom, hogy a társadalom ölén föl lehessen nevelni egy gyermeket tizenkét éves koráig a nélkül, hogy fogalmat adjunk neki az egyik embernek a másikhoz való viszonyáról és az emberi cselekedetek erkölcsiségéről. Elég, ha ragaszkodunk ahhoz, hogy ezeket a szükséges fogalmakat oly későn adjuk meg neki, a mint csak lehet és a mikor kikerülhetetlenekké válnak, csak a pillanatnyi szükségre kell szorítkozni, csupán csak azért, hogy ne higyje magát mindenek urának és ne tegyen rosszat másoknak aggály nélkül és a nélkül, hogy maga is tudná. Vannak szelid és csöndes természetek, melyekkel messzire lehet menni a nélkül, hogy veszélyeztetnők első ártatlanságukat, de vannak heves természetek is, a melyekben a vadság korán kifejlődik és a melyekből sietni kell embert csinálni, hogy ne legyünk őket kénytelenek lánczra verni.

Első kötelességeink önmagunkra irányulnak; kezdetleges érzéseink önmagunkban összpontosulnak, minden természetes mozgásunk kezdetben fentartásunkra és jóllétünkre vonatkozik. Igy az igazság első érzéséhez nem annak az igazságnak a révén jutunk, a melylyel mi tartozunk, hanem annak révén, a melylyel mások tartoznak nekünk és megint egy visszássága a közkeletü nevelési módoknak, hogy kezdettől fogva beszélnek a gyermeknek kötelességeiről, sohasem a jogairól, azon kezdik, hogy annak az ellenkezőjét mondják neki, a mi kell, azt, a mit meg sem tud érteni és a mi nem is érdekelheti.

Ha tehát olyan gyermeket kellene vezetnem, a milyet az imént föltételeztem, azt mondanám magamban: a gyermek nem támad személyekre,[32] hanem a dolgokra, és hamar megtanul a tapasztalatból tisztelni mindenkit, a ki felülmulja korban és erőben: a dolgok ellenben nem védik magukat. Az első fogalom tehát, melyet adni kell neki, nem annyira a szabadság, mint inkább a tulajdon fogalma és hogy ezt a fogalmat megalkothassa magának, kell hogy legyen valamije, a mi a sajátja. Ha felsoroljuk neki ruháit, butorait, játékszereit, az nem jelent számára semmit, mivel ha rendelkezik is ezekről a tárgyakról, nem tudja sem azt, hogyan, sem azt, miért az övéi. Azzal se megyünk többre, ha megmondjuk neki, hogy azért az övéi, mert neki adtuk, mert hogy adhasson az ember, ahhoz az kell, hogy legyen neki, ime tehát egy előbbi birtoklás, mint az övé; a tulajdon fogalmát akarjuk neki megmagyarázni, tekintet nélkül arra, hogy az ajándékozás konvenczió dolga és hogy a gyermek nem tudhatja még, mi a konvenczió.[33] Olvasók, jegyezzétek meg, kérlek, ebben a példában és százezer másban, hogyan szokás azt gondolni, hogy jól nevelték a gyermeket, pedig csak teletömték a fejét olyan szavakkal, melyeknek rá nézve nincs semmi értelme.

Vissza kell tehát térni a tulajdon eredetéhez, mert innen kelhet ki az első róla való fogalom. A falun élő gyermek bizonyos fogalmat alkot magának a mezei munkáról, ehhez nem kell egyéb, mint szem és ráérés s neki megvan az egyik is, a másik is. Minden kornak s különösen az övének jellemző vonása, hogy alkotni, utánozni akar, jelét adni hatalmának és tevékenységének. Alig látott kétszer kerti munkát, vetést, ásást, zöldség-plántálást és máris kertészkedni akar maga is.

A föntebb fölállított alapelveknek megfelelően nem ellenzem kivánságát, ellenkezőleg pártját fogom, osztozom kedvtelésében, vele dolgozom, nem az ő mulatságára, hanem a magaméra, ő legalább úgy hiszi: magam is kertészlegényévé leszek; a míg meg nem erősödik a karja, fölásom neki a földet, ő birtokába veszi azzal, hogy elültet benne egy palántát és ez a birtoklás bizonyára szentebb és tiszteletreméltóbb, mint mikor Nunès Balboa birtokába vette Dél-Amerikát Spanyolország nevében, beleplántálva zászlaját a déli tenger partjába.

Mindennap megöntözzük a palántákat, örömujjongással nézzük növekvésüket. Azzal növelem ezt az örömet, hogy megmondom neki: ez a tiéd és megmagyarázom a _tiéd_ fogalmát, megértetem vele, hogy ebbe belehelyezte idejét, munkáját, fáradságát, végre egész személyét, hogy ebben a földben van valami belőle magából, a mit magáénak tulajdoníthat bárkivel szemben, mint a hogy kiszakíthatja a karját egy másik ember kezéből, a ki akarata ellenére vissza akarja tartani.

Egy szép napon sietve jön, az öntöző kanna a kezében. Oh, micsoda látvány! Oh, fájdalom! Minden palánta ki van tépve, az egész föld ki van forgatva, rá sem ismerni a helyre. Ah, mi lett munkámból, művemből, gondjaim és verejtékem édes gyümölcséből? Ki rabolta meg tulajdonomat? Ki vette el palántáimat? A fiatal szív fellázad, a jogtalanság első érzése önti bele szomorú keservét, könnyei patakokban folynak, a kétségbeesett gyermek megtölti a levegőt nyögésével és sírásával. Részt veszek fájdalmában, felháborodásában; kutatunk, tudakozódunk, vizsgálatot rendezünk. Végül fölfedezzük, hogy a kertész követte el a csinyt. Odahívjuk.

Ezzel aztán ugyan jól járunk. A kertész panaszunk hallatára elkezd még hangosabban panaszkodni, mint mi. Hogyan, uraim, hát önök rontották el a munkámat? Ide én máltai dinnyét ültettem, melynek magvait úgy kaptam, mint valami kincset és melylyel jól akartam önöket tartani, ha majd megérik, de önök hitvány palántáik kedvéért tönkretették már kikelt dinnyéimet, a melyeket sohasem tudok többé pótolni. Jóvátehetetlen kárt okoztak nekem és önmagukat is megfosztották a pompás dinnye élvezetétől.

_János Jakab._ Bocsáss meg, szegény Róbertem. Te belefektetted ide munkádat, fáradságodat. Belátom, hogy rosszat tettünk, elrontottuk a munkád eredményét, de majd szerzünk másik máltai magvakat és ezentúl majd csak akkor fogunk egy földet megművelni, ha tudjuk, hogy előttünk senki se tette rá a kezét.

_Róbert._ Akkor ugyan megpihenhetnek, uraim, mert parlagon heverő föld nincs már sehol. Én azon a földön dolgozom, melyet az apám tört fel és mindenki ugyanazt teszi a maga részéről. A mi földet látnak, mind el van foglalva rég idők óta.

_Emil._ Róbert úr, akkor hát gyakran vesznek el dinnyemagvak?

_Róbert._ Bocsásson meg, ifjuram, csakhogy nem akad ám mindig olyan hebehurgya fiatal úr, mint ön. Senki sem nyúl hozzá a szomszédja kertjéhez, mindenki tiszteletben tartja a más munkáját, hogy a magáé is biztonságban legyen.

_Emil._ De nekem nincs kertem.

_Róbert._ Mit bánom én! Ha az enyémet elrontja, nem engedem többé sétálni benne, mert bizony nem akarom, hogy kárba veszszen a fáradságom.

_János Jakab._ Nem lehetne a jó Róberttel megegyezni? Engedjen át kis barátomnak és nekem egy zúgot a kertjében, hogy megműveljük, az alatt a föltétel alatt, hogy a haszon fele az övé lesz.

_Róbert._ Átengedem én föltétel nélkül is. De úgy vigyázzanak, hogy kitépem a palántáikat, ha hozzányúlnak az én dinnyéimhez.

Ebből a kisérletből, a melylyel bele lehet vésni a gyermekbe a kezdetleges fogalmakat, láthatni, mint lehet a tulajdon fogalmát természetszerüen visszavezetni arra a jogra, melyet az első foglaló munkájával szerez. Ez világos, szabatos, egyszerü és mindig érthető a gyermek számára. Ettől fogva egész a tulajdon jogáig és a cseréig csak egy lépés van, a mely után rövidesen meg kell állni.

Láthatni azt is, hogy az a magyarázat, melyet itt két lap irásba szorítok bele, a gyakorlatban talán egy év dolga lesz, mert az erkölcsi eszmék fejlődésében nem lehet elég lassan haladni, sem elég szilárdan megvetni a lábunkat minden lépésnél. Fiatal mesterek, kérlek, gondoljatok erre a példára és tartsátok eszetekben, hogy tanítástoknak mindenkor inkább a cselekedetekben kell rejlenie, mint a beszédben, mert a gyermek könnyen elfelejti, a mit mondott s a mit neki mondtak, de nem felejti el, a mit tett vagy a mit neki tettek.

Hasonló oktatásokat, mint már mondottam, előbb-utóbb adni kell, a szerint, a mint a növendék szelid vagy heves természete sietteti vagy késlelteti szükségét; hasznuk szembeszökően nyilvánvaló, de hogy e nehéz dolgokban semmit se mulaszszunk el, adjunk még egy példát.

Makacs gyereketek elront mindent, a mihez hozzányúl; ne haragudjatok érte, távolítsatok el keze ügyéből mindent, a mit elronthat. Összetöri a bútorokat, melyeket használ; ne siessetek újakat adni neki, hadd érezze a nélkülözés kényelmetlenségét. Betöri szobája ablakát, hadd fújjon rá a szél éjjel és nappal, a nélkül, hogy törődnétek meghülésével, mert inkább legyen náthás, mint bolond. Ne panaszkodjatok soha az alkalmatlanságon, melyet okoz, de legyen rá gondotok, hogy ő érezze legelőször. Végre kijavíttatjátok az ablakot, de még mindig nem szóltok semmit. Megint betöri? Fordítani kell a módszeren; mondjátok neki szárazon, de harag nélkül: az ablak az enyém, az én gondoskodásomból csinálták, azt akarom, hogy megmaradjon. Ekkor bezárjátok a gyermeket a sötétbe, egy ablaktalan szobába. Erre az új eljárásra elkezd sírni, dühösködni; nem törődik vele senki. Hamarosan belefárad és alább hagy a hangjával; szomorkodik, nyöszörög; megjelenik egy szolga, a lázadó kéri, hogy szabadítsa meg. A nélkül, hogy kifogást keresne, hogy miért nem teszi meg, a szolga ezt feleli: _nekem is van ablakom, a melyre vigyázni kell_. Ezzel elmegy. Végre miután a gyermek néhány óra hosszat maradt ott, elég sokáig, hogy megúnhassa és megemlékezzék rá, valaki azt ajánlja neki, egyezzen ki veletek, hogy visszaadjátok neki a szabadságát és ő nem tör be több ablakot. Hisz ő egyebet sem akar. Megkéret benneteket, hogy jöjjetek hozzá. El is jöttök. Felajánlja az egyezséget és ti azonnal elfogadjátok, ezt mondva neki: ez nagyon jól van, nyerünk rajta mind a ketten, miért nem jött ez a jó eszméd hamarabb? És aztán örömmel megölelitek, a nélkül, hogy igéretének megerősítését kivánnátok tőle s azonnal bevezetitek szobájába, ezt a megegyezést oly szentnek és sérthetetlennek tekintve, mintha esküvel volna megerősítve. Mit gondoltok, micsoda fogalmat nyer ebből az eljárásból az igéret hiteléről és hasznosságáról? Nagyot csalódnék, ha akadna a világon egyetlen gyermek, hacsak nincs még egészen megromolva, a kin ne fogna ez a bánásmód és a ki ezek után szándékosan betörne egy ablakot. Figyeljétek meg mindennek lánczolatát. A kis gonosztevő nem gondolt rá, mikor gödröt ásott, a melybe palántáit ültesse, hogy börtönt ásott ki magának, a melybe tudománya hamarosan vetni fogja.[34]

Benne vagyunk tehát az erkölcs világában, nyitva van a kapu a bün számára. A szerződéssel és a kötelességekkel születik meg a rászedés és a hazugság. Attól fogva, hogy az ember olyat tud tenni, a mit nem szabad, igyekszik elleplezni azt, a mit nem lett volna szabad tennie. Attól fogva, hogy valamely érdekből igérünk valamit, egy erősebb érdek megsértetheti velünk az igéretet; csak arról van már szó, hogy büntetlenül megsérthessük. A kifogás természetes: az ember elrejtőzik és hazudik. Miután nem tudtuk elhárítani a bűnt, ott vagyunk, hogy meg kell büntetnünk. Ime, az emberi élet nyomoruságai, melyek a tévedésekkel kezdődnek.

Eleget mondtam arra, hogy megértessem, hogy a büntetést sohasem szabad mint büntetést ráróni a gyermekre, hanem úgy kell hogy rája háruljon, mint rossz cselekedetének természetes következménye. Ép így ne szónokoljatok a hazugság ellen, ne egyenesen azért büntessétek meg, mert hazudott, hanem tegyetek róla, hogy a gyermek fejére, ha hazudott, ráháramoljon a hazugság minden rossz következménye: az, hogy nem hisznek neki akkor sem, mikor igazat mond, hogy olyan roszszal is vádolják, a mit nem tett, akárhogy védekezik is. De magyarázzuk ki, mi a gyermekre nézve a hazugság.

Két fajtája van a hazugságnak; a ténybeli, a mely a multra vonatkozik s az érzületbeli, a mely a jövőre vonatkozik. Az elsőnek akkor van helye, a mikor valaki tagadja, a mit tett, vagy a mikor azt mondja, hogy tett valamit, a mit nem tett, általában, a mikor az ember tudatosan a dolgok igazsága ellen szól. A másiknak akkor van helye, mikor olyat igér meg az ember, a mit nincs szándékában megtartani és általában mikor az ember olyan szándékot mutat, a mely nincs meg benne. Ez a kétféle hazugság néha egyesülhet ugyanabban a hazugságban,[35] de itt különbözőségükben tekintem őket.

A ki érzi, hogy szüksége van mások segítségére és a ki folyton próbára teszi jóakaratukat, annak nincs érdekében, hogy rászedje őket; ellenkezőleg, nyilvánvaló az az érdeke, hogy úgy lássák a dolgokat, a milyenek, mert attól fél, hogy ártalmára tévedhetnek. Nyilvánvaló tehát, hogy a ténybeli hazugság nem folyik a gyermek természetéből, de az engedelmesség törvénye idézi fel a hazugság szükségét, mert az engedelmesség kínos lévén, titokban mennél jobban fölmenti magát alóla s mert a büntetés vagy a szemrehányás pillanatnyi érdeke háttérbe szorítja az igazsághoz való ragaszkodás távolabb eső érdekét. A természetes és szabad nevelésben miért hazudnék a gyermek? Mi rejtegetni valója van előttetek? Nem korholjátok, nem büntetitek meg semmiért, nem követeltek tőle semmit. Mért ne mondana meg nektek mindent, a mit tett, ép olyan őszintén, mint kis pajtásának? Ebben a vallomásában nem láthat több veszedelmet az egyik oldalról, mint a másikról.

Az érzületbeli hazugság még kevésbbé természetes, mert az igéretek, hogy valamit tenni fog, vagy valamitől tartózkodni fog, konvenczionális tények, melyek a természetes állapottól eltávolítják és korlátozzák szabadságát. Sőt, mi több, a gyermek minden igérete magamagában semmis, tekintve, hogy korlátozott látóköre nem képes túlterjeszkedni a jelenen, tehát nem tudja, mit tesz, mikor kötelezi magát valamire. A gyermek alig hazudhatik, mikor lekötelezi magát, mert nem gondolván egyébre, csakhogy a jelen pillanatra nézve kihúzza magát a bajból, minden eszköz egyre megy neki, a melynek nincs pillanatnyi hatása; ha valamit a jövőre nézve igér, akkor nem igér semmit s még szunnyadó képzelete nem tudja lényét két különböző időre kiterjeszteni. Ha el tudja kerülni a verést vagy megkaphat egy édességet azzal, hogy megigéri, hogy holnap kiugrik az ablakon, azonnal megigérné. Ime, ezért nem veszi számba a törvény a gyermek igéreteit és mikor a törvénynél szigorúbb apák és mesterek megkövetelik, hogy váltsa be igéretét, ez csak olyan dolgokban fog megtörténni, a melyeket a gyermeknek igéret nélkül is meg kellene tennie.

A gyermek, nem tudva, mit tesz, mikor kötelezi magát valamire, nem hazudhatik, mikor lekötelezi magát. Máskép áll a dolog, ha megszegi az igéretét, a mi megint a visszamenőleges hazugság egy neme; mert nagyon jól emlékszik, hogy ezt az igéretet megtette, de a megtartásnak a fontosságát nem látja. Nem lévén képes a jövőben olvasni, nem láthatja előre a dolgok következményeit s a mikor megszegi adott szavát, nem tesz semmit életkorának szelleme ellen.

Ebből az következik, hogy a gyermek hazugságai mestereinek művei s a mikor arra akarják tanítani, hogy igazat szóljon, épen ezzel tanítják a hazugságra. Abban a buzgólkodásban, hogy irányítsák, vezessék, oktassák, soha sincs elegendő eszköz a czél elérésére. A szellemére való befolyásnak új eszközeit akarják megszerezni alaptalan elvekkel, esztelen tanításokkal és jobban szeretik, ha tudja leczkéjét és hazudik, mintha tudatlan, de igaz.

Mi ellenben, a kik csak a gyakorlat által adunk leczkéket növendékeinknek és jobb szeretjük, ha jók, mint ha tudósok, nem követeljük tőlük az igazságot, attól féltünkben, hogy eltorzítjuk és nem igértetünk velük semmit, hogy ne essenek kisértetbe, igéretüket megszegni. Ha távollétemben valami bajt csinált magának, melynek szerzőjét nem tudom, óvakodni fogok tőle, hogy Emilt vádoljam vele vagy hogy megkérdezzem: _te tetted ezt?_[36] Mert ezzel mi mást tennék, mint hogy megtanítanám tagadni? Hogyha nehéz természete arra kényszerít, hogy valamiben megállapodjam vele, ügyesen úgy fogom intézni, hogy az ajánlat mindig belőle induljon ki, sohase belőlem, hogy ha kötelezte magát valamire, legyen mindig valami közvetlen és érezhető érdeke adott szava megtartására és hogy ha bármikor is megszegi szavát, ez a hazugság olyan bajokat zúdítson rá, melyeket magából a dolgok rendjéből folyóknak lát, nem pedig nevelője bosszújából. De távol attól, hogy szükség legyen ilyen kegyetlen eszközökhöz folyamodni, csaknem teljesen biztos vagyok benne, hogy Emil nagyon későn tudja meg, mi a hazugság és mikor megtudja, nagyon el fog csodálkozni, nem tudja megérteni, mire jó a hazugság. Nyilvánvaló, hogy mennél függetlenebbé teszem jóllétét másoknak akár akaratától, akár itéletétől, annál inkább elvágom benne a hazugság minden érdekét.

Ha nem sietünk túlságosan az oktatásokkal, akkor nem sietünk túlságosan a követelésekkel sem; mindennek megvárjuk az idejét s akkor követeljük, a mikor eljön rá az alkalom. Aztán a gyermek kifejlődik, föltéve, ha nincs elrontva. De mikor egy eszeveszett tanító, aki nem tudja, hogy fogjon hozzá a dologhoz, minden pillanatban ezt vagy azt igérteti vele, megkülömböztetés nélkül, válogatás nélkül, mértéktartás nélkül, a gyermek felbosszankodik, és túlterhelve mindez igéretekkel, elhanyagolja, elfelejti, végül semmibe sem veszi őket, s úgy tekintve, mint üres szólamokat, játéknak veszi és megszegi őket. – Azt akarjátok tehát, hogy hű legyen szavának megtartásában? Legyetek óvatosak az igéretek követelésében. A részletesség, a melylyel az imént a hazugságról szóltam, sok tekintetben alkalmazható a többi kötelességekre mind, a melyeket nem szabad úgy kiszabni a gyermeknek, hogy nemcsak gyülöletesekké, hanem kivihetetlenekké is tegyük. Hogy az erény prédikátorainak látszassanak, megszerettetik velük az összes bűnüket: beléjük oltják azzal, hogy tiltják őket. Azzal akarják őket jámborakká tenni, hogy a templomba viszik, a hol unatkoznak. Szüntelenül imákat daráltatnak velük, s ezzel arra viszik őket, hogy vágyakozzanak arra a boldogságra, hogy ne kelljen Istenhez imádkozniok, hogy beléjök oltsák a felebaráti szeretetet, alamizsnát osztogattatnak velük, mintha nem tartanák magukhoz méltónak, hogy ők maguk osztogassák. Bizony nem a gyermeknek kell alamizsnát osztogatni, hanem a mesternek; bármennyire ragaszkodik is növendékéhez, ezt a dicsőséget el kell tőle vitatnia, meg kell győznie arról, hogy az ő korában ő még nem méltó rá; az alamizsna olyan embernek való cselekedet, aki ismeri az értékét annak, amit ad és tudja, mily szüksége van rá felebarátjának. A gyermeknek, a ki mindebből nem tud semmit, nem lehet az adásban semmi érdeme, szeretet és jótékonyság nélkül ad, csaknem szégyenli, hogy ad, miután saját tapasztalata alapján azt hiszi, hogy csak a gyermekek adnak alamizsnát, s ha valaki felnőtt, akkor már nem ad.

Jegyezzétek meg, hogy ne adassatok a gyermekkel olyan dolgokat, melyeknek nem ismeri az értékét, fémdarabokat, melyeket zsebében tart, és melyek nem valók neki másra, mint erre. A gyermek könnyebben ad oda száz aranyat, mint egy darab kalácsot, de vegyétek rá ezt a kis tékozlót, hogy olyan dolgokat adjon, amelyek előtte becsesek játékszereket, bonbonokat, az uzsonnáját és akkor hamar ki fog tudódni, bőkezüvé tettétek-e.

Még másképp is szoktak ebben segiteni magukon, hogy t. i. hamar visszaadják a gyermeknek, amit odaadott, úgy hogy hozzá szokik, hogy odaadjon mindent, a miről tudja, hogy úgy is vissza fogja kapni. A bőkezüségnek csak ezt a két fajtáját láttam gyermekekben: odaadni azt, a minek semmi hasznát sem tudják venni, vagy odaadni azt, a miről biztos, hogy vissza fogják kapni: Tegyetek róla, mondja Locke, hogy a gyermek meg legyen győződve tapasztalás alapján, hogy a legbőkezübb jár mindig legjobban. Ez annyi, mint látszólag bőkezüvé tenni a gyermeket, valóságban pedig kapzsivá. Hozzáteszi azt is, hogy a gyermek ezzel megszokja a bőkezüséget. Igen, az uzsorás bőkezüséget, a mely oda adja a krajczárt, hogy forintot kapjon érte. De mikor arról van szó, hogy igazán jó szívvel adjon, akkor hiába a megszokás s a mint nem adják neki vissza, akkor aztán nem ad ő sem. Inkább a lélek megszokására kell súlyt vetni, mint a kezekére. A többi erények, a melyekre a gyermeket tanítják, mind hasonlók ehhez és ezeknek a szilárd erényeknek a prédikálásával teszik szomorúvá fiatal éveit! Ez aztán a bölcs nevelés.

Mesterek! félre a nagyképüsködéssel, legyetek erényesek és jók, hogy példátok bevésődjék növendéketek emlékezetébe, a míg aztán szívükbe is benyomulhat. A helyett, hogy nagyon sietnék a felebaráti szeretet tényeit követelni növedékemtől, inkább magam gyakorlom az ő jelenlétében és meg sem adom neki a módot, hogy engem utánozzon ebben, mintha ez olyan dicsőség volna, amely az ő korához nem illő; mert fontos dolog, hogy ne szokja meg az ember kötelességeit úgy tekinteni, mint csupán csak a gyermekek kötelességeit. Aztán mikor látja, hogy segitek a szegényeken és megkérdez erről, azt fogom neki mondani, ha ideje van a feleletnek:[37] «Édes fiam, mikor a szegények beleegyeztek, hogy legyenek a világon gazdagok, a gazdagok megigérték, hogy el fogják tartani azokat, a kiknek nincs miből megélniök, sem a vagyonukból, sem a munkájokból.» «Ön is megigérte ezt?» fogja ő kérdezni; «Bizony igen, én csak az alatt a föltétel alatt vagyok ura annak, amim van, a mely birásához hozzá van fűzve.»