Part 10

Ha más volna és nem Emil, aki megértette ezt a beszélgetést (és láttuk már, mikép lehet egy gyermekkel megértetni), kisértetbe esnék, hogy utánozzon engem és úgy viselje magát, mint egy gazdag ember. Hasonló esetben megakadályoznám legalább azt, hogy tüntetve tegye; szivesebben látnám, ha megfosztana jogomtól és titokban adakozna. Ez korához illő ravaszság volna és az egyedüli, a melyet megbocsájtanék neki.

Tudom, hogy mindezek az utánzott erények majomerények és hogy semmiféle jó cselekedet erkölcsileg nem jó, csak ha mint olyant végzik, és nem azért, mert mások is végzik. De olyan életkorban, mikor a szív még nem érez semmit, utánoztatni kell a gyermekkel olyan cselekedeteket, a melyekre rá akarjuk szoktatni, hogy aztán később meggyőződésből és a jó iránti szeretetből cselekedhessék. Az ember utánzó lény, még az állat is az; az utánzás ösztöne a természet bölcs rendelése szerint való, de a társadalomban elfajul bűnné. A majom utánozza az embert, a kitől fél, de nem utánozza az állatokat, a melyeket megvet; jónak tartja azt, a mit egy nálánál külömb lény tesz. Köztünk ellenkezőleg a mi mindenféle bohóczaink utánozzák a szépet, hogy lealjasítsák, hogy nevetségessé tegyék, arra igyekeznek alacsonyságuk érzésében, hogy magukkal egyenlővé tegyék azt, a mi többet ér, mint ők; vagy ha igyekeznek utánozni azt, a mit csodálnak, csodálatuk tárgyának megválasztásában láthatni az utánzóknak hamis izlését: sokkal inkább akarnak vele a többieknek imponálni, vagy tehetségeiket ünnepeltetni, mint jobbakká, vagy bölcsebbekké válni. Az utánzás alapja közöttünk abból a vágyból származik, hogy mindig önmagunk fölé emeljük magunkat. Ha vállalkozásom sikerül, Emilben ez a vágy bizonyosan nem lesz meg. Le kell tehát mondanunk arról a látszólagos jóról, a mit ez előidézhet.

Hatoljatok le neveléstek összes szabályainak mélyére és akkor valamennyit visszásaknak fogjátok találni, kivált abban, ami az erényekre és erkölcsökre vonatkozik. Az egyedüli erkölcsi leczke, a mely a gyermekkorhoz illik – és ez a lefontosabb minden korban: – soha nem tenni rosszat senkinek. Maga a jótét szabálya is, ha nincs ennek alávetve, veszedelmes, téves, ellenmondással teljes. Kicsoda nem tesz jót? Jót mindenki tesz, a gonosz épp úgy, mint a többiek. Egyet szerencséssé tesz száz szerencsétlennek rovására és ebből származik minden nyomorúságunk. A legfenköltebb erények negativ természetüek s egyúttal a legnehezebbek is, mert fitogtatás nélkül valók és nincs meg bennük az az emberi szívnek oly édes gyönyör sem, hogy valakit úgy bocsájtunk el magunktól, hogy meg van velünk elégedve. Oh mennyi jót tesz szükségszerüen felebarátaival az – ha ugyan van ilyen, – a ki nem tesz nekik soha rosszat! Micsoda rettenthetetlen lélekre, micsoda hatalmas jellemre van ehhez szüksége! Ha nem okoskodunk erről a tételről, hanem igyekszünk gyakorolni, csak akkor érezzük, mily nagy és keserves dolog megvalósitani.[38]

Ez néhány halvány eszme arról az óvatosságról, a melylyel a gyermeknek meg akarom adatni azokat a tanításokat, a melyeket néha nem lehet tőle megtagadni, a nélkül, hogy kitennők annak a veszélynek, hogy ártalmára lehet magamagának, vagy másoknak és különösen, hogy olyan szokásokat vegyen föl, a melyekről aztán később csak bajosan lehet leszoktatni. De biztosak lehetünk, hogy ez a szükség ritkán fog beállni oly gyermekeknél, a melyek úgy vannak nevelve, a hogy kell, mivel lehetetlenség, hogy nehéz fölfogásuakká, gonoszakká, hazugokká, kapzsiakká váljanak, ha nem oltottunk szívükbe bűnöket, a melyek ilyenekké teszik! Igy tehát a mit erre a pontra vonatkozólag mondtam, inkább a kivételekre, mint a szabályokra vonatkozik, de ezek a kivételek annál gyakrabbiak, mennél több alkalma van a gyermeknek kivetkőzni állapotából és rákapni a felnőttek bűneire. Azoknak, a kik a világban nevelkednek, szükségképen korábban van szükségük oktatásra, mint azoknak, a kik visszavonultságban nevelkednek. Ennek a magányos nevelésnek kell tehát előnyt adni, még ha nem való is egyébre, mint hogy időt enged a gyermeknek, hogy megérlelődjék. Egy másik ellenkező fajtája a kivételeknek azok számára való, a kiket szerencsés természetük fölébe emel koruknak. Valaminthogy vannak emberek, a kik soha sem lépnek ki a gyermekkorból, épp úgy vannak ismét mások, a kik úgyszólván soha nem is voltak benne és csaknem születésüktől fogva felnőtt emberek. Az a baj, hogy ez az utóbbi kivétel nagyon ritka, nagyon nehezen felismerhető, és hogy minden anya azt képzelvén, hogy ha már vannak csodagyermekek, habozás nélkül annak tartja a magáét. Tovább is mennek, rendkívüli jeleknek tekintik még azokat is, a melyek a dolgok megszokott rendjéhez tartoznak: az élénkséget, a pajkosságot, a fürgeséget, a bájos naivitást, a gyermekkor minden jellemző vonását, a melyek legjobban mutatják, hogy a gyermek éppen gyermek. Van-e abban csodálni való, ha az, a kit sokat beszéltetnek és a kinek megengedik, hogy kimondjon mindent, a kit nem feszélyez semmi tekintet, semmi illedelem, véletlenül valami jó mondást tud mondani? Inkább az volna csodálatos, ha soha nem mondana; a mint hogy csodálatos volna, ha egy asztrológus ezer hazugság között nem mondana soha valami igazat. Annyit hazudnak, mondta IV. Henrik, hogy végül már igazságot szólnak. A ki el akar találni néhány jó mondást, nem kell egyebet tennie, mint sok badarságot beszélni. Isten óvja minden bajtól a divatos embereket, a kiknek csak ez az egy érdemük van, hogy ünnepeljék őket.

A legragyogóbb gondolatok is felötölhetnek egy gyermek agyában vagy még inkább, a legjobb mondások a szájában, mint a hogy kezébe juthat a legnagyobb értékű gyémánt is, a nélkül, hogy akár a gondolat, akár a gyémánt az övé volna; ebben a korban egyáltalában semmi sem lehet a gyermeknek igazi tulajdona. Azok a dolgok, melyeket a gyermek mond, nem azt jelentik ő rá nézve, a mit miránk nézve, nem is fűzi hozzájuk ugyanazokat az eszméket. Ezeknek az eszméknek, ha ugyan egyáltalában vannak ilyen eszméi, nincs a fejében sem folytatásuk, sem kapcsolatuk, nincs semmi szilárd, nincs semmi biztos mindabban, a mit gondol. Vizsgáljátok meg állitólagos csodagyermeketeket. Bizonyos pillanatokban rendkívüli tevékenységet s oly világosságát a szellemnek találjátok meg nála, a mely a fellegeken is át tudna hatolni. Máskor, többnyire pedig ez a szellem renyhének, bénának tetszik, mintha sűrű ködbe volna burkolva. Hol előre szalad, hol pedig mozdulatlan marad. Az egyik pillanatban azt mondanátok: lángész, a másik pillanatban: ostoba; mind a két esetben tévedtek. Gyermek. Az egyik pillanatban sasfiók, a mely a levegőben száll, és a következő pillanatban visszaesik fészkébe.

Bánjatok hát vele, minden látszat daczára, korának megfelelően és óvakodjatok kimeríteni erejét azzal, hogy nagyon is akarjátok fejleszteni. Ha ez a gyönge agyvelő föltárult, ha azt látjátok, hogy bugyborékolni kezd, hagyjátok kezdetben szabadon erjedni, de ne izgassátok föl soha, hogy minden ki ne párologjon belőle és mikor az első hullámzásai elmultak, tartsátok vissza, szorítsátok meg a többieket, addig, a míg az évek multával minden éltető meleggé és igazi erővé válik. Máskülömben elvesztegetitek időtöket és gondoskodástokat, elpusztítjátok saját műveteket és miután vigyázatlanul megrészegedtetek mindezektől a lobbanékony gőzöktől, nem marad számotokra más, mint az erőtlen üledék. A koraérett gyermekekből lesznek a köznapi emberek; ennél általánosabb érvényű és biztosabb megfigyelést nem tudok. Semmi sem nehezebb, mint megkülömböztetni a gyermekben az igazi tompa-elméjüséget attól a látszólagos és csalékony tompa-elméjüségtől, a mely az erős léleknek jelzője. Első pillantásra különösnek tünik föl, hogy a két végletnek ily hasonló jelei vannak, és ez mégis megtörténhetik; mert abban az életkorban, mikor az embernek még nincsenek igazi eszméi, az egész külömbség a között, a kiben lángész van s a között, a kiben nincs, csak az, hogy az utóbbi csupa hamis eszméket vesz magába, és az előbbi, csak hamis eszméket találván, nem vesz föl semmilyeneket: abban hasonlít tehát, hogy az egyik nem képes semmire és hogy semmi sem felel meg a másiknak. Az egyedüli jel, a mely megkülömböztetheti őket, a véletlentől függ, a mely az utóbbinak valami neki való eszmét nyujt, míg a másik mindig és mindenben ugyanaz marad. Az ifjabbik Cátót gyermekkorában odahaza félkegyelmünek tartották. Hallgatag volt és makacs, ez volt róla az egész vélemény. Csak Sulla előszobájában kezdte őt a nagybátyja megismerni. Ha nem lépett volna be ebbe az előszobába, talán a teljes elmebeli érettség koráig buta számba ment volna; ha Cæsar nem élt volna, talán mindég álmodozónak tartották volna ugyanazt a Cátót, a ki átlátott Cæsar gyászos lángelméjén és messziről előre látta minden tervét. Oh mennyire alá vannak vetve a tévedésnek azok, a kik a gyermekeket oly elhamarkodottan itélik meg. Sokszor gyermekebbek mint azok. Ismertem egy embert,[39] a ki megtisztelt barátságával, a ki már meglehetős érett korában korlátolt elme számban ment családjában és barátainál; ez a kitünő elme csöndben érlelődött. Egyszerre csak kitünt róla, hogy filozófus, és én nem kétkedem benne, hogy az utókor tiszteletre méltó és kiváló helyet juttat neki korának legjobb gondolkodói és legnagyobb metafizikusai között.

Tiszteljétek a gyermekkort és ne siessetek nagyon itélni róla, akár jóban, akár rosszban. Hadd jelentkezzenek, igazolják magukat, bizonyítsák magukat sokáig a kivételek, mielőtt különleges eljárási módokat alkalmaznának ellenük. Hadd fejtse ki hatását a természet, mielőtt ti cselekednétek helyette, nehogy ellensúlyozzátok ezt a hatást. Azt mondhatjátok erre, hogy ismeritek az idő értékét és nem akarjátok az időt elvesztegetni; nem veszitek észre, hogy jóval nagyobb idővesztegetés rosszul használni fel az időt, mint egyáltalán nem használni föl és hogy a rosszul tanított gyermek messzebb van a bölcseségtől, mint az, a kit egyáltalán nem tanítottak. Aggodalommal nézitek, hogy tétlenül emészti föl első éveit. Hogyan! hát az semmi, boldognak lenni, hát az semmi, ugrálni, játszani, futkosni egész nap? Soha életében nem lesz annyira elfoglalva. Plátó respublikájában, melyet oly szigorúnak tartanak, csupa mulatságban, játékban, dalolásban, szórakozásban neveli föl a gyermekeket; azt mondhatnám, hogy megtett mindent, a mikor jól megtanította őket örülni. Seneca pedig a régi római ifjúságról azt mondja: mindig talpon volt, nem tanították semmire, a mit ülve kellett volna tanulnia.[40] Vajjon kevesebbet ért-e ez az ifjúság, mikor megérte a férfikort? Ne sokat rémüldözzetek ettől a tétlenségtől. Mit szólnátok az olyan emberről, a ki nem akarna soha aludni, csak hogy hasznára fordíthassa egész életét? Azt mondanátok: ez az ember eszeveszett, nem felhasználja idejét, hanem megfosztja magát tőle; hogy elkerülje az álmot, beleszalad a halálba. Gondoljátok meg tehát, hogy ez itt ugyanaz a dolog és hogy a gyermekkor az elmének álma.

A tanulás látszólagos könnyüsége a gyermek romlásának oka. Nem látják, hogy épen ez a gyermek nem tanul semmit. Síma és egyenletes agyveleje úgy adja vissza a tárgyakat, melyeket elébe tartanak, mint a tükör; de semmi sem marad meg, semmi sem hatol bele. A gyermek megtartja a szavakat, az eszmék visszapattannak róla; a kik hallgatják, megértik szavait, csak ő maga nem érti meg.

Ámbár az emlékezet és a gondolkodás két lényegesen külömböző tehetség, mégis az egyik igazában csak a másikkal együtt fejlődik ki. Az értelem kora előtt a gyermek nem eszméket fog föl, hanem képeket; és a kettő között az a külömbség, hogy a képek csak az érzékelhető tárgyak abszolut másai, az eszmék pedig a tárgyakról való, azok egymáshoz való viszonya által meghatározott fogalmak. A kép megállhat magában is a szellemben, a mely elképzeli, holott minden eszme más eszméket tételez fel. Mikor képzelünk, nem teszünk egyebet, csak látunk; mikor fogalmat alkotunk, összehasonlítunk. Érzékleteink tisztára passivak, ellenben minden percepciónk vagy eszménk egy aktiv itélő principiumból származik. Ezt majd alább ki fogjuk mutatni.

Azt mondom tehát, hogy a gyermeknek, nem lévén képes itélni, nincs is igazi emlékezete; megőrzi a hangokat, az alakokat, az érzéki benyomásokat; az eszméket ritkán, az eszmék kapcsolatait még ritkábban. Azt hiszik, ellenem hoznak föl bizonyitékot, ha azt vetik ellenem, hogy a gyermek meg tudja tanulni a geométria bizonyos elemeit; pedig ezzel épen mellettem bizonyítanak: azt bizonyítják, hogy egyáltalán nem tudván önmaguktól következtetéseket vonni, még mások következtetéseit sem tudják megőrizni. Mert figyeljétek meg ezeknek a kis geométereknek a módszerét, azonnal meg fogjátok látni, hogy épen csak az ábra benyomását és a bevezetés szövegét őrizték meg. A legkisebb új ellenvetésre elvesztik a fonalat; fordítsátok meg az ábrát és belezavarodnak. Minden tudásuk az érzékelésben merül ki, semmi sem hatol be a megértésig. Még az emlékezetük sem tökéletesebb, mint a többi képességeik, mert majd mindig újra meg kell tanulniok, ha felnőnek, azokat a dolgokat, a melyeknek a szavait gyermekkorukban megtanulták.

Mindazáltal távol legyen tőlem az a gondolat, hogy a gyermekeknek nincs bizonyos fajta gondolkozásuk,[41] ellenkezőleg, azt látom, hogy nagyon helyesen gondolkoznak mindenről, a mit ismernek és a mi pillanatnyi és érezhető érdeküknek megfelel. De ismereteikre vonatkozólag szokás tévedni, a mikor olyan ismereteket tulajdonítanak nekik, a melyekkel nem bírnak és azt hiszik, hogy gondolkoznak olyan dolgokról, a melyeket nem tudnak megérteni. Abban is tévednek, hogy figyelmessé akarják őket tenni olyan megfontolásokra, a melyek semmi módon nem érintik őket, mint például: jövendő érdekükre, felnőtt korukbeli boldogságukra, a tiszteletre, melyben részesülni fognak, ha nagyok lesznek Ez mind olyan beszéd, a mely mindennemű előrelátás nélkül való lényekhez intézve nem jelent nekik egyáltalán semmit; pedig ezeknek a szegény szerencsétleneknek minden rájuk kényszerített tanulmánya eféle, szellemükre nézve teljesen idegen tárgyakra irányul. Eszerint kell megitélni a figyelmet, melyet nekik szentelhetnek.

A pedagógusok, a kik nagy apparátussal tárják elénk a tanításokat, melyeket növendékeiknek adnak, azért kapnak fizetést, hogy más nyelven beszéljenek. Mindazáltal az ő saját magukviseletéből látni, hogy tökéletesen úgy gondolkoznak, mint én; mert végre is mit tanítanak? Szavakat, megint csak szavakat és mindig csak szavakat. Óvakodnak attól, hogy a különböző tudományok közül, melyeknek tanításával oly nagyra vannak, azokat válaszszák ki, a melyek valóban hasznára lehetnek a gyermeknek, mert ezek dologbeli tudományok volnának és nem boldogulnának velük; ellenben azokat a tudományokat tanítják, a melyeket látszólag tud az ember, ha a műszavaikat tudja, mint például: a mértant, a földrajzt, a chronologiát, a nyelvtant stb. csupa olyan tudományokat, melyek oly messze vannak az embertől és kivált a gyermektől, hogy csodaszámba megy, ha csak valaminek is egyetlen egyszer hasznát veheti belőlük az életben.

Meglepetést kelthet, hogy a nyelvek tanulását is a nevelés haszontalanságai közé számítom, de emlékezni fognak arra, hogy itt csak az első életkor tanulmányairól beszélek. És mondhatnak akármit, én nem hiszem, hogy valaha is lett volna gyermek (leszámítva a csodagyermekeket), a ki 12 vagy 15 éves kora előtt igazán meg tudott volna tanulni két nyelvet.

Megengedem, hogy ha a nyelvek tanulása nem volna egyéb, mint szavak, azaz formák és az azokat kifejező hangok tanulása, akkor megfelelhetne a gyermeknek; de a nyelvek, a mikor megváltoztatják az eszmék neveit, módosítják egyúttal az eszméket is, a melyeket kifejeznek. A fejek a nyelvek szerint igazodnak, a gondolatok fölveszik az idiomák szinét. Csak maga az ész közös, a szellemnek minden egyes nyelvben megvan a sajátságos formája; nagyon meglehet, hogy részben ez a különbség az oka vagy az eredménye a nemzeti jellemeknek. Ezt a hozzávetést megerősíteni látszik az is, hogy a világ minden nemzeténél a nyelv követi a szokások változásait és velük együtt konzerválódik vagy változik.

Ezek közül a különböző formák közül egyet a gyakorlat olt be a gyermekbe és ez az egyedüli, a melyet az értelmes korig megőriz. Hogy kettő is legyen neki, ehhez az kellene, hogy össze tudja hasonlítani az eszméket, pedig hogy hasonlíthatná össze, mikor alig képes őket felfogni? Minden dolognak rá nézve ezer különböző megjelölése lehet, ellenben minden eszmének csak egy formája lehet, így tehát csak egy nyelvet tanulhat meg beszélni. Azt mondják erre, hogy mégis több nyelvet tanul meg. Ezt én tagadom. Láttam én már olyan kis csodagyermekeket, a kik azt hitték, hogy 5–6 nyelven beszélnek, hallottam őket egymásután németül beszélni, latin szavakkal, franczia szavakkal, olasz szavakkal, valóság szerint 5–6 szótárt használtak, de azért mindig csak németül beszéltek. Szóval adhattok a gyermeknek annyi synonymát, a mennyit tetszik: megváltoztatjátok a szavakat, de nem a nyelvet; mindig csak egy nyelvük lesz.

Hogy leplezzék ebbeli tehetetlenségüket, azért szeretik őket különösen a holt nyelvekben gyakorolni, a melyekben nincsenek többé megczáfolhatatlan birák. Mivel ezek a nyelvek a mindennapi használatból már rég kimentek, megelégszenek azzal, hogy utánozzák azt, a mit belőlük a könyvekben találnak; erre aztán ráfogják, hogy az illető nyelven beszélnek. Ha ilyen a mesterek görög és latin beszéde, milyen lehet a gyermekeké? Alighogy megtanulták könyv nélkül a rudimentumokat, a melyekből nem értenek egy szót sem, már is arra tanítják őket, hogy egy franczia beszédet latin szavakkal adjanak vissza, majd mikor előbbre haladtak, összefoltozzák prózában Cicero frázisait, versben Virgilius centóit (különféle versek soraiból összerótt versek), akkor aztán azt hiszik, hogy latinul beszélnek és kicsoda mondana nekik ellent?

Akármiféle tanulmányról van szó, a kifejező jelek a kifejezendő dolgok eszméi nélkül nem érnek semmit, mégis mindig ezekre a jelekre korlátozzák a gyermeket, anélkül, hogy valaha is meg tudnák vele értetni bármelyikét azoknak a dolgoknak, melyeket kifejeznek. Abban a hiszemben, hogy megtanítják a föld leírására, csak a térkép ismeretére tanítják meg; megtanítják a városok, országok, folyók neveire, a melyekről azt képzeli, hogy csak a papiroson léteznek, a melyen megmutatják neki. Emlékszem, hogy láttam valahol egy földrajzot, a mely így kezdődött: _Mi a világ? Egy karton gömb._ Tökéletesen ilyen a gyermekek geografiája. Előttem nyilvánvaló, hogy két évi mathematikai és kozmográfiai földrajzi oktatás után nincs az a tízéves gyermek, a ki a megtanult szabályok alapján képes volna eljutni Páristól Saint-Denisig. Előttem nyilvánvaló, hogy nincs olyan sem, a ki térkép után be tudná járni apja kertjének kanyarulatait, a nélkül, hogy eltévedne. Ime, a tudósok, a kik pontosan meg tudják mondani, hol van Peking, Iszpahán, Mexikó és a világ minden országa.

Hallom az ellenvetést, hogy a gyermeket csak olyan tanulmányokkal kell foglalkoztatni, a melyekhez csak szem szükségeltetik. Ez lehetséges volna, ha volna olyan tanulmány, a melyhez csak szem szükségeltetnék, én azonban ilyent nem ismerek.

Még nevetségesebb tévedés alapján tanítják a gyermeket a történelemre. Azt képzelik, hogy a történelem nekik való, mert nem egyéb, mint a tények felsorolása. De mit értünk tényeken? Azt hiszik-e, hogy a vonatkozások, a melyek a történelmi tényeket meghatározzák, oly könnyen felfoghatók, hogy a rájuk vonatkozó eszmék nehézség nélkül kialakulnak a gyermek szellemében? Azt hiszik-e, hogy az események igazi ismerete külön választható okaik és következményeik ismeretétől? És hogy a történelemnek oly kevés köze van az erkölcshöz, hogy az egyiket meg lehet ismerni a másik nélkül? Ha nem láttak egyebet az emberek cselekedeteiben, mint külső és tisztára fizikai mozzanatokat, mit tanultak akkor a történelemből? Egyáltalán semmit! és ez a tanulmány, megfosztva minden érdekességétől, époly kevés élvezetet szerez, mint tanulságot. Ha ezeket a cselekedeteket morális kapcsolataikban akarjátok megitélni, próbáljátok megértetni ezeket a kapcsolatokat tanítványaitokkal és akkor meg fogjátok látni, vajjon a történelem az ő koruknak való-e?

Emlékezzetek, olvasóim, hogy a ki hozzátok szól, se nem tudós, se nem filozófus, hanem egyszerű ember, az igazság barátja, a ki nem tartozik párthoz és nincs rendszere; egy magányos ember, a ki keveset élve emberek között, kevesebb alkalmat is talált megtelni előitéleteikkel és több időt arra, hogy elmélkedjék azon, a mi szemébe ötlik, mikor az emberekkel közlekedik. Okoskodásaim nem annyira elvekre, mint inkább tényekre vannak alapítva és azt hiszem, nem nyujthatok jobb módot megitélésükre, mintha gyakran hozok fel egyes példákat a megfigyelésekre, melyek amaz elmélkedéseket sugallták nekem.

Néhány napot vidéken töltöttem egy jó családanyánál, a ki nagy gondot fordított gyermekeire és nevelésükre. Egy reggel jelen voltam az idősebbiknek leczkeóráján. Nevelője, a ki nagyon jól tanította ókori történetre, elővette Nagy Sándor történetét s szóvá tette Philippus, az orvos ismeretes esetét, a melyet képen örökítettek meg, a minthogy meg is érdemelte a fáradságot.[42] A nevelő, érdemes férfiú, több megjegyzést tett Nagy Sándor rettenthetlenségéről, a melyek nekem nem tetszettek, de én nem akartam vele vitatkozni, mert nem akartam megingatni hitelét tanítványa előtt. Az asztalnál, franczia szokás szerint, sokat gügyögtették a kis emberkét. Korának természetes élénksége és a biztos tetszés kilátása ezer bohóságot mondatott vele, a melyek közt időnkint akadtak szerencsés szavak is, melyek elfeledtették a többit. A végén jött Philippus, az orvos története: a fiucska nagyon helyesen és nagyon kedvesen mondta el. A dicséretek szokásos adója után, melyet megkövetelt az anya és megvárt a fiú, elbeszélgettünk azon, a mit a fiucska mondott. A legtöbben kárhoztatták Nagy Sándor vakmerőségét, néhányan, a nevelő példájára, csodálták elszántságát és bátorságát: ebből megértettem, hogy a jelenlevők egyike sem látta, miben áll ennek az esetnek az igazi szépsége. A magam részéről, mondtam én, nekem úgy tetszik, hogy ha csak a legkevesebb bátorság, a legkevesebb elszántság van is Nagy Sándor cselekedetében, alapjában nem egyéb, mint bolondság. Erre mindenki egy véleményben volt és megegyeztek benne, hogy ez bolond beszéd. Én feleltem és belemelegedtem, mikor a mellettem ülő hölgy, a ki eddig ki se nyitotta a száját, a fülemhez hajolt és halkan azt mondta: «Hallgass, János Jakab, úgy sem fognak megérteni». Ránéztem, meg voltam lepetve és elhallgattam.

Ebéd után, több jelből azt gyanítva, hogy a kis tudós nem értett meg semmit az egész történetből, melyet oly jól elmondott, megfogtam a kezénél s elmentem vele sétálni a parkban; kedvem szerint kikérdezve őt, azt tapasztaltam, hogy jobban csodálja Nagy Sándor dicsőített bátorságát, mint bárki. De tudjátok-e, miben látta a bátorságot? Csupán csak abban, hogy egyetlen kortytyal megivott egy kellemetlen ízű orvosságot, habozás nélkül, a legcsekélyebb ellenkezés nélkül. A szegény gyermek, a kivel alig tizenöt nappal ezelőtt vetettek be orvosságot és a ki csak végtelen keservesen vette be, még a szájában érezte az ízét. A halál, a mérgezés csak kellemetlen érzés számba ment neki s a maga részéről nem tudott más mérget elképzelni, mint a szenna-leveleket. Mindazáltal meg kell vallani, hogy a hős elszántsága nagy hatást tett ifjú szívére és hogy el volt határozva, hogy a mint legközelebb orvosságot kell nyelnie, ő is olyan lesz, mint Nagy Sándor. A nélkül, hogy belementem volna olyan felvilágosításokba, melyek nyilvánvalóan meghaladták értelmi képességét, megszilárdítottam ebben a dicséretreméltó elhatározásában s magamban az apák és a tanítók bölcseségén nevetve tértem vissza, a kik azt képzelik, hogy történelemre tanítják a gyermekeket.

Könnyü dolog a szájukba adni a királyok, birodalmak, háborúk, hódítások, forradalmak, törvények szavait: de a mikor arra kerül a sor, hogy helyes eszméket fűzzenek a szavakhoz, még messze leszünk a Róbert kertészszel való beszélgetéstől mindezekig a magyarázatokig.