Part 11

Némely olvasó, a ki elégedetlen azzal a _hallgass, János Jakab_-bal, azt fogja kérdezni, – előre látom – hogy mit találok hát olyan szépnek Nagy Sándor tettében? Szerencsétlenek! Ha meg kell nektek mondani, hogy érthetnétek meg? Azt, hogy Nagy Sándor hitt az erényben, hitt benne még a saját feje, a saját élete árán is; csak az ő nagy lelke tudott így bízni benne. Mily szép hitvallomás volt annak az orvosságnak az elnyelése! Nem, soha halandó ilyen felséges hitvallomást nem tett. Ha van modern Nagy Sándor, tüntesse ki magát hasonló jellemvonással.[43]

Ha nincs szó-tudomány, akkor nincs gyermekeknek való tanulmány. Ha nincsenek igaz eszméik, nincs igazi emlékezetük sem, mert nem nevezem emlékezetnek azt, a mi csak érzékleteket őriz meg. Mit használ, ha teletömjük a fejüket egész katalogusával olyan jeleknek, melyek rájuk nézve nem jelentenek semmit? Nem tanulják-e meg a jeleket, mikor majd megtanulják a dolgokat? Mire való rájuk róni a fölösleges fáradságot, hogy kétszer kelljen azokat megtanulniok? Pedig milyen veszedelmes előitéleteket kezdenek beléjük oltani, mikor tudományszámba vétetnek velük olyan szavakat, melyeknek nincs számukra semmi értelmük! Az első szóval, a melylyel a gyermek beéri, az első dologgal, a melyet megtanul más szavára, a nélkül, hogy magától belátná hasznosságát, itélete el van veszve: sokáig kell az ostobák szemében csillognia, míg egy ilyen kárt jóvá tesz.[44]

Nem, ha a természet megadja a gyermek agyának azt a hajlékonyságot, a mely alkalmassá teszi, hogy mindennemű benyomást befogadjon, ez nem azért van, hogy királyok neveit, dátumokat, heraldikus, csillagászati, földrajzi megjelöléseket véssünk bele és mindazokat a szavakat, melyeknek korára nézve nincs semmi értelme és a melyeknek nincs semmi haszna semmiféle korra nézve s ezekkel terheljék túl szomorú és meddő gyermekkorát. Ellenkezőleg, arra való ez, hogy mindazok az eszmék, melyeket felfoghat és a melyek neki hasznosak, mindazok, a melyek boldogságára tartoznak és hivatva vannak egykor felvilágosítani őt kötelességeiről, idejekorán belevésődjenek kitörülhetetlen betűkkel és arra szolgáljanak neki, hogy élete folytán lényéhez és tehetségéhez illő módon viselje magát. Ha nem tanulmányozza is a könyveket, azért nem marad tétlenül az emlékezetnek az a fajtája, a melylyel egy gyermek birhat; mindaz, a mit lát, mindaz, a mit hall, meglepi és emlékszik rá, számon tartja magában az emberek cselekedeteit és beszédeit; és mindaz, a mi körülveszi, megannyi könyv, a melyből anélkül, hogy gondolna rá, folytonosan gazdagítja emlékezőtehetségét, a míg majd itélete hasznukat veheti. Ezeknek a tárgyaknak megválogatásában, abban a gondoskodásban, hogy szüntelenül azokat a tárgyakat mutassák neki, a melyeket ismerhet és elrejtsék előle azokat, a melyeket nem szabad ismernie ebben áll az igazi művészet: ezen első tehetsége kiművelésére és ezáltal kell igyekezni egy raktárt szerezni be neki oly ismeretekből, melyek nevelésére szolgálnak ifjúsága alatt és helyes magaviseletére életének egész ideje alatt. Az igaz, hogy ez a módszer nem képez ki csodagyermekeket és nem ragyogtatja a nevelőnők és tanítók ügyességét, de belátó, erőteljes, testileg és értelmileg egészséges embereket képez, a kik anélkül, hogy csodálatot keltettek volna ifjúkorukban, tiszteletet keltenek felnőtt korukban.

Emil nem fog semmit könyv nélkül tanulni, még a meséket sem, még Lafontaine meséit sem, bármily naivak és bájosak, mert a mesék szavai épúgy nem a mesék maguk, mint a hogy a történelem szavai nem maga a történelem. – Hogy lehet valaki elég vak arra, hogy a meséket a gyermekek erkölcstanának nevezze, nem gondolva arra, hogy az apológus, a mikor mulattatja őket, rászedi őket, hogy félrevezetve a hazugságtól, elejtik az igazságot és hogy azzal, a mit azért teszünk nekik, hogy a tanulságot kellemessé tegyük, megakadályozzuk, hogy hasznát vegyek? A mesék taníthatják a felnőttet, de a gyermeknek meg kell mondani a leplezetlen igazságot; a mint elfödjük fátyollal, nem veszi magának a fáradságot, hogy ezt a fátyolt fölemelje.

Lafontaine meséit megtanultatják minden gyermekkel és nincs egyetlenegy sem, a ki megértse. Ha megértenék, még rosszabb volna, mert az erkölcsi tanulság bennük oly szövevényes és annyira nincs az ő korukhoz szabva, hogy hamarabb vinné őket a bűnre, mint az erényre. Azt mondjátok erre, hogy ezek megint paradoxonok. Meglehet! de nézzük csak, vajjon igazságok-e?

Azt mondom, hogy a gyermek nem érti meg a meséket, a melyeket tanultatnak vele, mert bármennyire erőlködnek is egyszerűvé tenni őket, a tanulság, a melyet le akarunk belőlük vonni, kényszerít, hogy olyan eszméket vonjunk közéjük, melyeket a gyermek nem bír felfogni és mert maga a költészet természete, a mely megkönnyíti megtanulásukat, megnehezíti megértésüket, úgy hogy kellemességüket a világosság rovására szerezzük meg. A nélkül, hogy fölemlítenők azt a sok mesét, a melyekben nincs semmi érthető, sem hasznos a gyermekre nézve és a melyeket mégis oktalanul megtanultatnak velük csak azért, mert ott vannak a többiek között, szorítkozzunk csak azokra, melyeket a szerző mintha csak egyenesen a gyermekek számára írt volna.

Lafontaine egész gyűjteményében nem ismerek csak öt vagy hat mesét, a melyekben igazán a gyermeteg naivitás csillog. Ebből az öt vagy hat meséből példaképen kiválasztom az összes mesék közül az elsőt, mert ennek a morálja felel meg leginkább minden életkornak, mert ezt foghatja föl legjobban a gyermek s ezt tanulja a legszivesebben s végül, mert a szerző épen ezért ezt emelte ki könyve elejére. Ha csakugyan föltételezzük, hogy az volt a czélja, hogy a gyermekek megértsék és tessék nekik és tanítsa őket, akkor ez a mese tagadhatatlanul mestermű. – Legyen szabad tehát végigmennem rajta és néhány szóval megvizsgálnom.

A holló és a róka.

– Mese. –

Holló mester, gubbaszkodva az ágon.

Mester! Mit jelent ez a szó magában? Mit jelent egy tulajdonnév előtt? Mi az értelme ezen a helyen?

Micsoda a holló?

Mit jelent ez: _gubbaszkodva az ágon?_ Nem úgy szoktuk mondani, hogy _gubbaszkodva az ágon_, hanem _az ágon gubbaszkodva_. Következőleg beszélni kell az inverzióról a költészetben, meg kell mondani, mi a próza és mi a vers.

Csőrében egy darab sajtot tartott.

Miféle sajtot? Vajjon svájczi sajtot-e vagy Brie-t, vagy hollandi sajtot? Ha a gyermek nem látott még hollót, mire való beszélni neki róla? Ha látott, hogy értse meg, hogy sajtot tartott a csőrében? Csináljunk mindig a természetnek megfelelő képeket.

Róka mester, oda csábítva az illattól.

Megint egy mester! De ennek legalább megfelel ez a czím, mert csakugyan mestere mestersége minden fogásának. Meg kell magyarázni, mi a róka és mi különbség van igazi jelleme s a közt a szokásos jellem közt, melyet a mesékben tulajdonítanak neki.

_Odacsábítva a sajt illatától!_ Ez a sajt, melyet egy ágon gubbaszkodó holló tart a csőrében, ugyan szagos lehet, ha a róka megérzi egy bokorban vagy épen az odujában. Így gyakoroljátok növendéketeket abban az éleselméjű kritikában, a melynek csak jó tanítások imponálnak és a mely meg tudja különböztetni az igazságot a hazugságtól mások elbeszélésében?

Körülbelül ezt a beszédet mondotta neki:

_Ezt a beszédet?_ Hát tud a róka beszélni? És ugyanazon a nyelven beszél-e, mint a holló? Bölcs tanító, vigyázz magadra: fontold meg feleletedet, mielőtt kimondod, mert fontosabb, semmint gondolnád.

Ah, jó napot, holló uram!

_Uram!_ Ezt a czímzést a gyermek gúnyosra fordított értelemben látja, mielőtt tudná, hogy megtisztelő czímzés.

Milyen csinos ön! Milyen szépnek látom!

Töltelék-szavak, haszontalan szószaporítás. A gyermek, ha ugyanazt a dolgot ismételni látja más szavakkal, megtanul pongyolán beszélni. Ha azt mondjátok, hogy ez a szószaporítás a szerző szólásmódja, hogy megfelel a róka czéljának, a ki szavaival is szaporítani akarja dicsőítését, ez a mentség jó nekem, de nem a növendékemnek.

Nem hazudok, de ha az éneke

_Nem hazudok!_ Hát szokás néha hazudni? Hová legyen a gyermek, mikor arra tanítjátok, hogy a róka épen azért mondja, hogy nem hazudok, mert hazudik?

Megfelel tollának

_Megfelel!_ Mit jelent ez a szó? Tanítsátok meg a gyermeket összehasonlítani két olyan különböző dolgot, mint az ének meg a toll, majd meglátok, hogy fog megérteni.

Ön volna a főnix ez erdő lakói közt.

_A főnix!_ Mi az a főnix? Íme, egyszerre benne vagyunk a hazugságokban, csaknem a mythologiában.

_Ez erdő lakói!_ Micsoda képletes beszéd! A hizelgő finomkodik beszédében és több méltóságot visz bele, hogy csábítóbbá tegye. Megérti egy gyermek ezt a finomságot? Tudja-e legalább, tudhatja-e, mi a fenkölt és mi az alantas stílus?

E szavakra a holló azt se tudja, hova legyen örömében.

Nagyon élénk szenvedélyeket kellett már éreznie annak, a ki ezt a közmondásszerű kifejezést meg akarja érteni.

És hogy megmutassa szép hangját,

Nem kell elfeledni, hogy a gyermeknek tudnia kell, milyen szép a hangja a hollónak, hogy ezt a sort és az egész mesét megérthesse.

Kitátja nagy csőrét, elejti zsákmányát.

Ez a sor csodálatraméltó, már a harmóniája is megadja a képet. Látom az ocsmány nagy csőrt kitátva; hallom, a mint a sajt leesik az ágak közt; de az efféle szépségek el vannak veszve a gyermek számára.

A róka megragadja és szól: Jó uram,

Ime, tehát a jóság már ostabaságszámba megy. Kétségkívül nem fogjuk vesztegetni az időt, hogy erre kioktassuk a gyermeket.

Tanulja meg, hogy minden hízelgő

Általános tétel; eltérünk a tárgytól.

Annak költségére él, a ki meghallgatja.

Soha tízéves gyermek nem fogja ezt a sort megérteni.

Ez a leczke bizony megér egy darab sajtot.

Ez magától értetődik és a gondolat nagyon jó. Mégis alighanem kevés gyermek van, a ki össze tudja hasonlítani a leczkét a sajttal és a ki ne becsülné többre a sajtot, mint a leczkét. Meg kell tehát értetni velük, hogy ez a mondás csak csúfolódás. Mennyi finomság egy gyermeknek!

A holló, szégyenkezve és megzavarodva

Megint pleonazmus; de ez semmivel sem menthető.

Megesküdött, kissé elkésve, hogy többet nem szedik rá.

_Megesküdött!_ Hol az az ostoba tanító, a ki meg meri magyarázni a gyermeknek, hogy mi az eskü?

Ez pesze mind aprólékosság, mégis sokkal kevesebb, mint a mennyire szükség volna, hogy elemezzük ennek a mesének az összes eszméit és visszavezessük őket azokra az egyszerű és elemi eszmékre, a melyekből mindegyik össze van állítva. De kicsoda hiszi, hogy erre az elemzésre szüksége van, hogy megértesse magát az ifjúsággal? Senki sem eléggé filozófus közülünk, hogy egy gyermek helyébe tudja képzelni magát. Térjünk most rá a moráljára.

Azt kérdem, vajjon a tízéves gyermekeknek kell-e magyaráznunk, hogy vannak olyan emberek, a kik haszonlesésből hízelegnek és hazudnak? Legfeljebb arra kellene őket tanítani, hogy vannak csúfolkodók, a kik a kis fiúkat kinevetik és magukban mulatnak ostoba hiúságukon: de a sajt elront mindent; nem annyira arra tanítják őket, hogy ne hullassák ki a sajtot csőrükből, mint inkább arra, hogy hullassák ki mások csőréből. Ez, ime, az én második paradoxonom és nem a legkisebb fontosságú.

Figyeljétek meg a gyermekeket, a mikor a meséjüket tanulják és látni fogjátok, hogy a mikor módjukban van alkalmazni, csaknem mindig a szerző czélzatával ellentétesen alkalmazzák s a helyett, hogy megfigyelnék önmagukat arra a hibára vonatkozólag, a melyből ki akarjuk őket gyógyítani vagy meg akarjuk óvni, hajlandók megkedvelni a bűnt, melylyel hasznot lehet húzni mások hibáiból. A föntebbi mesében a gyermekek mulatnak a hollón, de megszeretik valamennyien a rókát; a következő mesében, azt hiszitek, a tücsköt adtátok nekik követendő például és szó sincs róla, biztosan a hangyát választják. Senki sem szereti megalázni magát; a gyermek mindig a jobbik szerepet választja. Ez az önszeretet választása, nagyon természetes választás. De mily rettentő leczke a gyermekkorra! A leggyűlöletesebb szörnyeteg volna a kapzsi és durva gyermek, a ki tudja, hogy mit kérnek tőle s mit utasít vissza. A hangya pedig még többet is tesz, megtanítja a gyermeket gúnyolódni, mikor visszautasít.

Minden mesében, melyek szereplőinek egyike az oroszlán, rendszerint a legdicsőbb szereplő lévén, a gyermek okvetlenül oroszlán akar lenni és ha majd valami oroszlánkodást kell végeznie, gondja lesz rá, hogy magának kaparintson meg mindent. De mikor a szúnyog legyőzi az oroszlánt, a dolog egész máskép áll, akkor már a gyermek nem oroszlán akar lenni, hanem szúnyog. Megtanulja, hogy valamikor tűszúrásokkal ölje meg azt, a kit nem mer nyiltan megtámadni.

A sovány farkasról és a kövér kutyáról szóló meséből a mérséklet tanulsága helyett, melyet adni akarnak neki, a féktelenség tanulságát vonja ki. Sohasem fogom elfelejteni, hogy sokat láttam sírni egy kis leányt, a kit elkeserítettek ezzel a mesével, mindig a szófogadást prédikálva neki belőle. Nehezen lehetett megtudni sírásának okát, végre megtudtuk. A szegény gyermek unta, hogy örökké lánczra legyen kötve. Úgy érezte, hogy a nyaka föl van horzsolva; azért sírt, hogy nem ő a farkas.

Így tehát a legelőször említett mese tanulsága a gyermekre nézve a legaljasabb hízelgés, a másodiké az embertelenség, a harmadiké az igazságtalanság, a negyediké a gúnyolódás, az ötödiké a függetlenség. Ez az utóbbi tanulság az én növendékemnek fölösleges, de azért a többieknek semmivel sem való jobban. Ha olyan tanításokat adtok nekik, a melyek ellentmondanak egymásnak, micsoda gyümölcsét remélitek gondoskodástoknak? De meglehet, hogy ezt az esetet leszámítva, ez az egész morál, a mely fölkelti ellenvetéseimet a mesék ellen, ugyanannyi okot ad megtartásukra. A társadalomban szükség van a szavak moráljára és a tettek moráljára és ez a két morál nem hasonlít egymáshoz. Az előbbi benne van a katekizmusban, a melyben benne is hagyják, az utóbbi benne van Lafontaine meséiben a gyermekek számára s elbeszéléseiben az anyák számára. Ugyanaz az író mindkettőre szolgál.

Egyezkedjünk, Lafontaine úr. Én a magam részéről megigérem, hogy választékkal olvasom önt, szeretem és okulok meséiből, mert remélem, nem esem tévedésbe czéljuk felől. De a mi növendékemet illeti, engedje meg, hogy ne taníttassam egyikre sem mindaddig, a míg ön be nem bizonyította, hogy jó lesz neki, ha olyan dolgokat tanul, a melyeknek negyedrészét sem érti meg s hogy azokban, a melyeket meg tud érteni, nem fogja soha fölcserélni a szerepeket s a helyett, hogy okulna a megcsalatotton, nem fogja példaképül venni a csalót.

A mikor így elveszek a gyermektől minden kötelességet, elveszem legnagyobb nyomorúsága eszközét, t. i. a könyveket. Az olvasmány a gyermekkor ostora és csaknem az egyedüli foglalkozás, melyet neki adni tudnak. Tizenkét éves korában Emil alig fogja tudni, mi a könyv. De azt fogjátok mondani, legalább olvasni mégis csak kell, hogy tudjon. Megengedem: tudnia kell olvasni, mikor az olvasmány hasznos neki; addig nem való egyébre, mint hogy untassa.

Ha semmit sem kell engedelmességből követelni a gyermekektől, ebből az következik, hogy nem tanulhatnak meg semmit, a minek nem érzik a pillanatnyi és jelenvaló előnyét, akár örömét, akár hasznát. Mert különben micsoda ok indítaná őket tanulásra? A távollevőkkel való beszélés és azok megértésének tudománya az a tudomány, a melylyel a távolból közvetítő nélkül közölhetjük velük érzésünket, akaratunkat, kivánságunkat, olyan tudomány, melynek hasznosságát meg lehet értetni bármely korral. Miféle csoda tette ezt az oly hasznos és oly kellemes tudományt a gyermekkor kínzóeszközévé? Mert kényszerítik, hogy kedve ellenére foglalkozzék vele és olyan czélokra használják, melyekből nem ért semmit. A gyermek nem nagyon kívánja tökéletesíteni azt az eszközt, a melylyel kínozzák, de tegyetek róla, hogy ez az eszköz örömére szolgáljon s hamarosan foglalkozni fog vele, akár akarjátok, akár nem.

Nagy dolgot csinálnak belőle, hogy keresik az olvasás tanításának legjobb módszereit; olvasószekrényeket és kártyákat találnak ki, a gyermek szobájából nyomdai műtermet csinálnak. Locke azt akarja, hogy koczkákon tanuljon olvasni. Ez aztán jól kieszelt találmány! Milyen kár érte! Mindezeknél biztosabb eszköz, a melyről mindig megfelejtkeznek, a tanulás vágya. Oltsátok bele ezt a vágyat a gyermekbe, aztán vessétek félre olvasószekrényeiteket és koczkáitokat, minden módszer jó lesz neki.

A közvetlen érdek, ez a nagy mozgató erő az egyedüli, a mely biztosan és messzire vezet. Emil alkalmilag apjától, anyjától, rokonaitól, barátaitól meghívó levélkéket kap ebédre, sétára, vizi kirándulásra, valami nyilvános ünnepélyre. Ezek a levélkék rövidek, világosak, szabatosak, szépen vannak írva. Keresni kell valakit, a ki elolvassa őket. Ez a valaki vagy nincs mindig azonnal kéznél, vagy viszonozza a szivélyességnek hiányát, melyet a gyermek előtte való nap iránta tanusított. Így elmúlik az alkalom és a kellő idő. Végre elolvasom neki én e levélkét, de már elmúlt az ideje. Ah, ha ő maga tudott volna olvasni! Aztán más levélkéket kap. Milyen rövidek! Milyen érdekes a tárgyuk! Próbálgatja kibetűzni őket, olykor segítséget talál, olykor visszautasítást. Megembereli magát s végre kibetűzi egy levélkének a felét. Arró van benne szó, hogy holnap uzsonnára hívják… nem tudja, hova, nem tudja kivel… mekkora erőfeszítéseket tesz, hogy a levélke többi részét elolvashassa! Nem hiszem, hogy Emilnek szüksége volna olvasószekrényre. Beszéljek most az írásról? Nem. Szégyelnék ilyen haszontalanságokra időt vesztegetni egy olyan értekezésben, a mely a nevelésről szól.

Csak egy szót akarok még hozzáfűzni, a mely egy fontos alapelvet rejt magában: rendszerint nagyon biztosan és nagyon hamar megkapjuk azt, a mi után nem nagyon törtük magunkat. Csaknem biztos vagyok benne, hogy Emil tökéletesen fog olvasni és írni tízéves kora előtt, épen azért, mivel nagyon csekély fontosságot tulajdonítok annak, hogy tízenötéves kora előtt tudjon. De inkább ne tudjon soha olvasni, minthogy ezt a tudományát mind annak az árán szerezze meg, a mi azt hasznossá teheti: mire volna neki jó az olvasás, ha örökre megutáltattam volna vele? Id imprimis cavere oportebit, ne studia, qui amare nondum potest, oderit et amaritudinem semel perceptam etiam ultra rudes annos reformidet.[45]

Mennél inkább ragaszkodom tartózkodó módszeremhez, annál inkább érzem, hogy megerősödnek az ellene fölvetett ellenvetések. A növendéked, ha nem tanul meg semmit tőled, majd tanul másoktól. Ha elejét nem veszed a tévedésnek az igazság által, hazugságokat fog megtanulni: az előitéleteket, a melyeket félsz beleoltani, magára fogja venni mindenből, a mi körülveszi; belehatolnak minden érzékén át vagy megrontják eszét, mielőtt még kialakult volna, vagy a hosszú tétlenség által elzsibbasztott szelleme föloldódik az anyagiságban. A gondolkodás szokatlan volta a gyermekkorban megfoszt a gondolkozás képességétől az élet hátralevő részében.

Úgy tetszik, könnyen tudnék erre felelni: de mirevaló mindig ez a felelgetés? Ha az én módszerem magamagától megfelel az ellenvetésekre, akkor jó; ha nem felel meg rájuk, nem ér semmit. Folytatom tehát. Ha a terv szerint, a melyet elkezdtem kijelölni, egyenesen ellenkező szabályokat követtek azokkal, a melyeket a szokás bevett, ha a helyett, hogy elvezetnétek messzire növendéketek szellemét, a helyett, hogy szüntelenül más helyeken, más éghajlatok alatt, más századokban egész a földkerekség végéig és egész az égig tévelyegtetnétek, arra szorítkoztok, hogy megtartsátok őt mindig önmagában figyelmesnek arra, a mi közvetlenül érinti, akkor meg fogjátok látni, hogy képes felfogni, emlékezetében megőrizni, sőt észszerűen gondolkozni is. Ez a természet rendje. A mint az érző lény tevékenynyé válik, erejének megfelelő értelmet szerez és csak az önfentartásra szükséges erején felüli erőfölöslegével fejlődik ki benne a a spekulativ képesség, a mely ezt az erőfölösleget más czélokra tudja alkalmazni. Ha tehát ápolni akarod növendéked szellemi képességeit, ápold azokat az erőit, a melyeket ezeknek kormányozniok kell. Gyakorold szüntelenül testét, tedd erőssé és egészségessé, hogy bölcscsé és értelmessé tehesd. Dolgozzék, legyen tevékeny, szaladgáljon, kiabáljon, mozogjon folytonosan, legyen ereje által ember és csakhamar ember lesz esze által is.

Igaz, ezzel a módszerrel elbutítod, ha mindig dirigálod, ha minduntalan azt mondogatod neki: eredj, jőjj, maradj, tedd ezt, ne tedd ezt. Ha mindig a te fejed vezeti az ő karját, akkor az ő feje haszontalanná válik. De emlékezz meg megegyezésünkről; ha nem vagy más, csak pedáns, akkor fölösleges fáradság engem olvasni.

Vajmi szánalmas tévedés azt képzelni, hogy a test gyakorlása ártalmára van a szellemi tevékenységnek. Mintha ennek a két tevékenységnek nem kellene összhangban haladni és nem kellene mindig az egyiknek irányítani a másikat!

Két fajtája van az embereknek, a kiknek teste állandó gyakorlásban van s a kiknek mindegyike egyforma keveset törődik lelke kiművelésével: t. i. a parasztok és a vademberek. Az előbbiek esetlenek, faragatlanok, félszegek; az utóbbiak nevezetesek éles érzékeikről és még nevezetesebbek szellemük finomságáról. Általánosságban nincs nehézkesebb a parasztnál és nincs finomabb a vadembernél. Honnan ered ez a különbség? Onnan, hogy az előbbi mindig csak azt csinálja, a mit parancsolnak neki, vagy a mit apjától látott vagy a mit ifjúkora óta csinált, tehát mindig csak a kitaposott úton halad és automaszerű életében mindig ugyanazokkal a munkákkal levén elfoglalva, a megszokás és az engedelmesség foglalja el nála az ész helyét.

Másképp áll a dolog a vadembernél: nem lévén hozzákötve semmiféle helyhöz, nem lévén megszabott tennivalója, nem engedelmeskedvén senkinek, nem lévén más törvénye, csak a saját akarata, kénytelen élete minden pillanatában az eszét használni; nem tehet egy mozdulatot, egy lépést a nélkül, hogy előre meg ne gondolja a következményét. Igy mennél jobban gyakorlódik a teste, annál jobban megvilágosodik az elméje; ereje és esze egyszerre növekszik és az egyik a másik által tágul ki.

Tudós tanító! hadd lássuk, melyikünk növendéke hasonlít a vademberhez és melyikünké hasonlít a paraszthoz? Mindenben egy örökké oktató tekintetnek alávetve, a tied mindent csak parancsszóra csinál, nem mer enni, mikor éhes, sem nevetni, mikor jó kedve van, sem sírni, mikor szomorú, sem az egyik kezét kinyujtani a másik helyett, sem a lábát megmozdítani, csak úgy, a hogy meghagyják neki; csakhamar lélegzeni sem mer máskép, mint szabályaid szerint.

Hogy kivánhatod, hogy gondolkozzék, mikor te gondolsz helyette mindenre? Biztos lévén előrelátásodról, mi szüksége volna arra, hogy ő maga előrelátó legyen? Látva, hogy te gondoskodol fenmaradásáról, jólétéről, ettől a gondtól fölmentettnek érzi magát; itélete megnyugszik a tiédben, mindent, a mit nem tiltasz meg neki, megtesz gondolkodás nélkül, tudva, hogy koczkáztatás nélkül teheti.

Mi szüksége van arra, hogy megtanulja előre látni az esőt? mikor tudja, hogy helyette te nézed az eget. Mi szüksége van arra, hogy szabályozza sétáját? hiszen nem kell attól félnie, hogy te elmulasztatod vele az ebéd idejét. A mit nem tiltasz meg neki enni, azt megeszi, ha megtiltod, nem eszi meg. Nem a saját gyomra figyelmeztetését hallja, hanem a tiédet. Akárhogy elpuhítod testét a tétlenséggel, nem teszed hajlékonyabbá az értelmét, ellenkezőleg, megfosztod hitelétől szellemében az észt, a mikor azt a kevés észt, a mije van, olyan dolgokra használtatod vele, a melyek a leghaszontalanabbaknak tünnek fel neki. Soha nem látva mire jó, végre azt fogja hinni, hogy semmire se jó. Ha rosszul okoskodott, a legrosszabb, a mi érheti, hogy megszidják, ez pedig oly gyakran megesik, hogy már nem is törődik vele; az ily mindennapos veszedelem nem rémíti meg többé.

Mégis úgy találod, hogy van szelleme és pedig van annyi, hogy az asszonyokkal elfecseghessen azon a hangon, a melyről már szóltam; de ha abba a helyzetbe jutna, hogy helyt kellene állnia magáért vagy valami nehéz dologban elhatároznia magát, százszor butábbnak és ügyetlenebbnek látnád, mint a legbárdolatlanabb paraszt fiát.