Part 59

Ehhez azonban az kell, hogy ez a népesedés a kormányzat és az erkölcsök természetes eredménye legyen; mert ha telepítések által megy végbe, vagy más esetleges és ideiglenes úton-módon, akkor ezek a gyógyszer által csak a bajt mutatnák meg. Mikor Augustus törvényeket hozott a nőtlenség ellen, ezek a törvények már mutatták a római állam hanyatlását. A kormányzat jósága kell hogy a házasságra vigye az embereket, ne pedig törvény kényszerítse rá; nem azt kell vizsgálni, a mi kényszer útján történik, mert a törvényt, a mely a természetes hajlam ellen küzd, kijátszszák és hiábavalóvá lesz; hanem azt kell vizsgálni, a mi az erkölcsök befolyása alatt és a kormányzat természetes hajlama által történik; mert csak ezeknek az eszközöknek van állandó hatásuk. A derék Saint-Pierre abbénak volt az a politikája, hogy mindig valami kicsiny gyógyszert keresett minden külön baj számára, a helyett, hogy visszament volna közös forrásukra és meglátta volna, hogy csak mindet egyszerre lehet meggyógyítani. Nem arról van szó, hogy külön kezeljünk minden fekélyt, a mely a beteg testén támad, hanem, hogy megtisztítsuk a vér anyagát, a mely valamennyit előidézi. Mondják, hogy Angolországban díjak vannak kitűzve a mezőgazdaságra; nekem nem kell több; ez az egy dolog is meggyőz arról, hogy nem sokáig fog már virágozni.

A kormányzat és a törvények relativ jóságának második jele szintén a népességből folyik, de másféle módon, tudniillik a népesség eloszlásából, nem pedig mennyiségéből. Két nagyságra és az emberek számára egyenlő állam erőre nagyon egyenlőtlen lehet; a hatalmasabbik a kettő közül mindig az, a melynek lakosai egyenletesebben vannak elosztva a területén; az, a melynek nincsenek oly nagy városai s a mely következőleg kevésbbé csillog, mindig leveri a másikat. A nagy városok merítik ki az államot és idézik elő gyöngeségét: a gazdagság, a melyet produkálnak, látszólagos és illuzórius gazdagság; sok pénz, kevés eredmény. Azt mondják, hogy Páris városa fölér egy tartománynyal Francziaország királyának; én a magam részéről azt hiszem, több tartományába kerül, hogy nem egy tekintetben Páris táplálkozik a vidékből és hogy ennek jövedelmei nagyobb része ebben a városban forog és ott marad a nélkül, hogy valaha visszatérne akár a néphez, akár a királyhoz. Felfoghatatlan, hogy a számítgatók e korában nem akadt még senki sem, a ki be tudná látni, hogy Francziaország sokkal hatalmasabb volna, ha Páris megsemmisülne. Nemcsak hogy nem előnyös a népesség rossz eloszlása az államra, hanem még rombolóbb, mint maga az elnéptelenedés, annyiban, hogy az elnéptelenedés eredménye csak nulla, a rosszul berendezett fogyasztás pedig negativ eredményre vezet. Ha egy francziát és egy angolt hallok fővárosaik nagyságával büszkélkedve vitázni azon, hogy Párisnak vagy Londonnak van-e több lakosa, ez úgy tűnik fel nekem, mintha arról vitatkoznának egymással, hogy a két nép melyike részesül abban a szerencsében, hogy rosszul van kormányozva.

Tanulmányozzátok a népet városain kívül, csak így fogjátok megismerni. Egy kormány látszólagos formáját látni semmi; a közigazgatás gépezete és a hivatalnokok szóbeszéde elkendőzi, ha nem tanulmányozzuk a természetét eredményeiben, melyeket a népre előidéz és a közigazgatás minden fokozatán. A forma és lényeg különbsége meg lévén oszolva mindezen fokozatok között, csak akkor ismerjük meg ezt a különbséget, ha ezeket mind számba veszszük. Az egyik országban legelőször az alantasok mesterkedésein kezd észrevehetővé lenni a minisztérium szelleme; a másikban látni kell, mint választják a parlament tagjait, hogy megítélhessük, igaz-e, hogy a nemzet szabad; bármely országban lehetetlen, hogy ismerhesse a kormányt az, a ki csak a városokat látta, mivelhogy ennek szelleme sohasem ugyanaz a városra és a vidékre nézve. Már pedig a vidék teszi az országot és a vidék népe teszi a nemzetet.

A különböző népeknek ez a félreeső tartományaikban és eredeti szellemük észszerűségében való tanulmányozása egy jeligémnek nagyon kedvező és az emberi szívre nagyon vigasztaló általános megfigyelést kelt: azt, hogy minden nemzet így megfigyelve sokkal többet érőnek látszik; mennél jobban közelednek a természethez, annál inkább uralkodik a jóság jellemükben; csak ha bezárkóznak városaikban, csak ha a kultúra révén megváltoznak, csak akkor aljasodnak el és változtatják kellemes és veszedelmes bűnökké bizonyos, inkább durva, mint kártévő hibáikat.

Ebből a megfigyelésből következik az általam ajánlott utazási módnak egy új előnye, a mennyiben a fiatal emberek, keveset tartózkodván a nagy városokban, a hol borzalmas romlottság uralkodik, kevésbbé vannak kitéve annak, hogy rájuk ragad és az egyszerűbb emberek közt s kevésbbé számos társaságokban megőrzik biztosabb ítéletüket, egészségesebb ízlésüket, becsületesebb erkölcseiket. Ettől a ragálytól egyébiránt Emilt nem kell félteni, megvan benne minden, a mi megóvhatja tőle. Mindazon óvó intézkedések közt, melyeket erre tettem, sokra tartom azt a vonzalmat, mely a szívében van.

Nem tudják már, mire képes az igazi szerelem a fiatal emberek hajlamaira vonatkozólag, mert nevelőik nem ismervén az igazi szerelmet, elfordítják őket tőle. Mindazáltal a fiatal ember kell hogy szeressen vagy pedig kicsapongó lesz. Könnyű dolog a látszattal szakítani. Ezer fiatal embert fognak előttem említeni, a kikről azt mondják, hogy nagyon erényesen élnek szerelem nélkül, de említsenek nekem egy kész embert, igazi embert, a ki jóhiszeműleg azt mondja, hogy így töltötte ifjúságát. Minden erényben, minden kötelességben csak a látszatot keresik; én a valóságot keresem és nagyon tévednek, ha az ehhez való eljutásnak volnának más eszközei is, mint a melyeket én adok meg.

Az eszme, hogy Emilt szerelmessé tegyem, mielőtt utaztatom, nem az én leleményem, a következő eset sugallta nekem.

Velenczében voltam látogatóban egy fiatal angol nevelőjénél. Télen volt, a tűz körül voltunk. A nevelő ekkor kapta meg leveleit a póstával. Elolvasta őket s aztán egyiküket hangosan olvasta fel növendékének. Angolul volt, nem értettem belőle semmit, de a felolvasás alatt láttam, hogy a fiatal ember letépte a nagyon szép csipke kézelőit, melyeket viselt, egymás után a tűzbe veti őket, a milyen óvatosan csak tudja, hogy ne vegyék észre. Meglepetve ettől a furcsa magaviselettől, az arczába néztem és mintha felindulást láttam volna rajta; de a szenvedélyek külső jeleiben, bár nagyon hasonlók minden embernél, nemzetenkint különbségek vannak, melyek alapján könnyű a tévedés. A népeknek különböző a nyelvük az arczukon ép úgy, mint a szájukban. Megvártam a felolvasás végét és aztán megmutatva a nevelőnek növendéke meztelen csuklóit, melyeket annál jobban rejtegetett, így szóltam hozzá: «Szabad tudnom, mit jelent ez?»

A nevelő látva, hogy mi történt, elnevette magát, megelégedett arczkifejezéssel megölelte növendékét és miután kikérte beleegyezését, megadta nekem a magyarázatot, melyet kívántam.

«John úr kézelőit – így szólt – melyeket az imént letépett, egy idevaló hölgy ajándékozta neki nemrég. Már pedig tudja, hogy John úr el van igérkezve odahaza egy fiatal kisasszonynyal, a kibe nagyon szerelmes és a ki még több szerelmet érdemel. Ez a levél imádottja anyjától való és le fogom önnek fordítani azt a passzust belőle, a mely azt a kártételt okozta, a melynek ön tanuja volt:

«Lucy le sem teszi a kezéből lord John kézelőit. Miss Betty Roldham a tegnap délutánt nála töltötte és minden áron segíteni akart neki a munkában. Tudva, hogy Lucy ma a szokottnál korábban kelt, látni akartam, mit csinál és rajtakaptam, hogy azzal foglalatoskodik, hogy fölfejti mind, a mit Miss Betty csinált tegnap. Azt akarja, hogy az ajándékán egyetlen öltés se legyen, a mely nem az ő kezétől való.»

John úr kiment egy pillanatra, hogy más kézelőt vegyen fel és én így szóltam a nevelőnek: «Kitünő természetű tanítványa van, de szóljon igazat, Miss Lucy anyjának ez a levele nem előre kitervelt dolog? Nem ön által kieszelt eszköz az ellen a kézelős hölgy ellen?» «Nem – felelt ő – a dolog valódi; én nem viszek gondoskodásomba ennyi számítást. Egyszerűséget, buzgalmat vittem bele és isten megáldotta a munkámat.»

Ennek a fiatal embernek az esete nem ment ki emlékezetemből; nem arra való volt, hogy meg ne termékenyítse a magamfajta álmodozó fejét.

Ideje már végezni. Vezessük vissza lord Johnt Lucyhoz, azaz hogy Emilt Zsófiához. Nem kevésbbé gyöngéd szívvel, mint elutazásakor, sokkal felvilágosultabb szellemet hoz magával és azt az előnyt hozza haza magával, hogy megismerte a kormányokat minden bűnükkel és a népeket minden erényükkel. Gondom volt még arra is, hogy minden nemzetben az ókoriak módjára a vendégbarátság kötelékeivel fűzze magát össze valami érdemes emberrel és egyáltalán nincs ellenemre, ha ezeket az ismeretségeket levelezés útján ápolja. Azon felül, hogy hasznos lehet és mindig kellemes levelezésben állani távoleső országokban lakókkal, ez kitünő óvóintézkedés a nemzeti előítéletek uralma ellen, melyek egész életünkben ránk támadva, előbb-utóbb valami hatással vannak ránk. Semmi sem alkalmasabb ettől a hatásuktól megfosztani őket, mint az okos emberekkel való érdek nélküli érintkezés, a kiket az ember becsül, a kikben nincsenek meg csak az előítéletek és a maguk előítéleteivel küzdenek ellenük s ezzel megadják a módot, hogy az egyiket szüntelenül szembeállítsuk a másikkal s így megóvjuk magunkat valamennyitől. Nem megy az egyre, hogy idehaza vagy náluk érintkezünk-e az idegenekkel. Az első esetben mindig bizonyos kíméletet tanusítanak az iránt az ország iránt, a melyben laknak, ezért elleplezik, a mit gondolnak róla vagy kedvezően gondolkodnak róla, a míg benne laknak: hazatérve lejebb szállítják ítéletüket és ezzel csak igazságosak lesznek. Nagyon szeretném, ha az idegen, a kitől tanácsot kérek, látta volna az országomat, de csak akkor kérem véleményét, mikor már odahaza van.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Miután csaknem két évet szántunk arra, hogy bejárjuk Európa néhány nagy és sokkal több kis államát, miután megtanultunk két-három főnyelvet, miután láttuk, a mi bennük igazán érdekes, akár természetrajz, akár kormányzat, akár művészetek, akár emberek dolgában, Emil emésztve a türelmetlenségtől értésemre adja, hogy a határidőnk végére jár. Akkor ezt mondom neki: «Jól van barátom, emlékszel utazásaink főczéljára; láttál, megfigyeltél; mi most már az eredménye a megfigyeléseidnek?»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hogy tévedtem rendszeremben, vagy körülbelül így kell hogy válaszoljon nekem:

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Vagy olyan maradok, a milyenné te tettél és hogy nem veszek magamra még lánczot azokon kívül, melyeket a természet és a törvények raktak rám. Mennél jobban vizsgálom az emberek művét intézményeikben, annál jobban látom, hogy azzal, hogy minden áron függetlenekké akarják magukat tenni, rabszolgákká teszik magukat és még a szabadságukat is hasztalan erőfeszítésekben használják el, hogy megtarthassák. Hogy ne kelljen engedniök a dolgok torlódásának, ezerféle kötelékeket vesznek magukra; aztán a mint egy lépést akarnak tenni, nem tudnak és elcsodálkoznak, hogy függnek mindentől. Nekem úgy tűnik fel, hogy nem kell semmit tenni, hogy az ember szabaddá tegye magát; elég, ha nem akar nem lenni szabad. Te tettél engem «oh mesterem» szabaddá, a mikor megtanítottál, hogy megadjam magamat a kényszerűségnek, jőjjön, mikor jönni akar, ellenkezés nélkül vitetem magamat és mivel nem akarom leküzdeni, nem kapaszkodom semmibe, hogy visszatartsam magamat. Kerestem utazásaim közben, találok-e valami zugot a földön, a hol tökéletesen a magamé lehetnék, de mely helyen nem függ az ember emberek között szenvedélyeiktől? Mindent jól megvizsgálva azt találom, hogy magában a kívánságomban ellenmondást rejlik, mert ha nem függnék is semmi más dologtól, legalább attól a földtől függnék, a hol letelepedtem. Az életem hozzá volna fűzve ehhez a földhöz, mint a driádoké volt fáikhoz. Azt találtam, hogy uralom és szabadság két összeférhetetlen szó lévén, nem lehetnék egy kunyhó ura a nélkül, hogy meg ne szünjek a magam ura lenni.»

Hoc erat in votis, modus agri non ita magnus.

«Emlékszem, hogy a vagyonom volt kutatásainknak oka. Te nagyon alaposan bebizonyítottad nekem, hogy nem tudom egyszerre megőrizni gazdagságomat és szabadságomat, de a mikor azt akartad, hogy egyszerre szabad és igénytelen legyek, két összeférhetetlen dolgot akartál, mert csak úgy vonhatom ki magamat az emberektől való függés alól, ha visszatérek a természettől való függésbe. Mit tegyek tehát a vagyonnal, melyet a szüleim rám hagytak? Azon fogom kezdeni, hogy nem függök tőle; meglazítok minden köteléket, a mely hozzá köt; ha meghagyják nekem, megmarad, ha elveszik tőlem, nem ragadnak el engem vele együtt. Nem fogok kínlódni, hogy megtartsam, hanem szilárdan megmaradok a helyemen. Gazdagon vagy szegényen, szabad leszek. Nemcsak egy bizonyos országban, egy bizonyos vidéken leszek az; az leszek az egész földön. Rám nézve el van szakadva az előítélet minden láncza, nem ismerek más lánczot, csak a kényszerűségét. Megtanultam ezt viselni születésem óta és viselni fogom halálomig, mert ember vagyok. És miért ne tudhatnám viselni, szabadnak maradva, mikor még annak is viselnie kell, a ki rabszolga és ráadásul még a rabszolgaságért is?»

«Mit bánom helyzetemet a földön? Mit bánom, hogy hol vagyok? Mindenütt, a hol emberek vannak, testvéreimnél leszek, mindenütt, a hol nincsenek, magamnál leszek. A míg független és gazdag maradhatok, van vagyonom, a melyből élhetek és élni fogok. Ha a vagyonom rabjává tenne, gondtalanul elvetném: van dolgos karom és élni fogok. Ha a karom felmondja a szolgálatot, élni fogok, ha eltartanak, meghalok, ha elhagynak; mert a halál nem a szegény emberek baja, hanem a természet törvénye. Bármely időben jön a halál, szembenézek vele, sohasem veheti el tőlem azt, hogy éltem.»

«Erre szántam el magamat, apám. Ha nem volnának szenvedélyeim, embervoltomban olyan független volnék, mint maga az Isten, mert csak azt akarva, a mi van, soha sem kellene küzdenem a sors ellen. Legalább csak egy lánczom van s ez az egyedüli, melyet örökké viselni fogok és ezzel dicsekedhetem. Nos tehát, add nekem Zsófiát és szabad vagyok.»

«Kedves Emilem, nagy örömmel hallok ilyen férfias beszédet a szádból és látok ilyen férfias érzéseket szívedben. Ez a túlzott önzetlenség nagyon tetszik nekem a te korodban. Majd alábbszáll, ha gyermekeid lesznek és te épen az leszel, a minek egy jó családapának és bölcs embernek lennie kell. Utazásod előtt tudtam már, mi lesz az eredménye, tudtam, hogyha közelből megtekinted intézményeinket, távol leszel tőle, hogy azt a bizalmat vesd beléjük, melyet nem érdemelnek meg. Hiába kívánkozik az ember szabadságra a törvények fennhatósága alatt. Törvények! Hol vannak törvények? Hol tartják őket tiszteletben? Ez alatt a név alatt mindenütt csak a magánérdeket és az emberek szenvedélyeit láttad uralkodni. De a természet és a rend örök törvényei fennállanak. Helyettesítik a bölcs számára a pozitív jogot, szíve mélyébe írta be őket a lelkiismeret és az ész; nekik kell alávetnie magát, hogy szabad legyen; csak az rabszolga, a ki rosszat tesz, mert mindig akarata ellenére teszi. A szabadság nincs meg a kormányzat semmiféle formájában, a szabad ember szívében van, mindenütt magával hordja. A hitvány ember mindenüvé elviszi a szolgaságát. Az egyik rabszolga lesz Genfben is, a másik szabad lesz Párisban is.»

«Mikor a polgár kötelességeiről szóltam neked, talán megkérdezted volna, hol a haza és azt hitted volna, zavarba hozol engem. Pedig csalódtál volna, kedves Emilem, mert a kinek nincs is hazája, legalább való valahova. Mindig van egy kormányzat és vannak a törvényeknek látszatai, a melyek alatt békén élt. Hogy a társadalmi szerződést betartották-e, az közömbös, föltéve, hogy a magánérdek úgy oltalmazta őt, a hogy a közakarat oltalmazta volna, hogy a közerőszak megóvta a magánerőszakoktól, hogy a rossz, a mit tenni látott, megszerettette vele azt, a mi jó és hogy maguk az intézményeink ismertették és gyűlöltették meg vele a saját méltatlanságaikat. Oh Emil, hol az a jóravaló ember, a ki nem tartozik semmivel a szülőföldjének? Akárki legyen is, tartozik neki azzal, a mi a legbecsesebb az embernek, cselekedeteinek erkölcsiségével és az igazságnak szeretetével. Ha egy erdő mélyében születik, boldogabban és szabadabban élt volna, de nem lévén neki mit leküzdeni, hogy hajlamait kövesse, érdem nélkül lett volna jó, nem lett volna erényes, most pedig az tud lenni szenvedélyei daczára. A rendnek már csak maga a látszata is arra viszi, hogy ismerje, hogy szeresse. A közjó, a mely másoknak csak ürügyül szolgál, csupán csak neki reális indíték. Megtanulja leküzdeni magát, legyőzni magát, föláldozni a maga érdekét a közérdeknek. Nem igaz, hogy nem húzza semmi hasznát a törvényeknek: ezek adják neki a bátorságot, hogy igazságos legyen, még a gonoszok között is. Nem igaz, hogy nem tették szabaddá; megtanították uralkodni önmagán.»

«Ne mondd tehát: mit bánom én, hol vagyok? Igenis fontos dolog neked, hogy ott légy, a hol be tudod tölteni minden kötelességedet; e kötelességek egyike a ragaszkodás születésed helyéhez. Honfitársaid oltalmaztak gyermekkorodban, szeretned kell őket, hogy férfivá lettél. Közöttük kell élned vagy legalább olyan helyen, a hol olyan hasznos lehetsz számukra, a milyen csak lenni tudsz és a hol tudják, hol keressenek, ha szükségük van rád. Vannak olyan körülmények, a mikor az ember nagyobb hasznára lehet honfitársainak hazáján kívül, mintha hazája kebelében élne Akkor csak a buzgalmára kell hallgatnia és zúgolódás nélkül viselnie számkivetettségét; még ez a számkivetés is kötelességeinek egyike. De te, jó Emilem, a kire semmi sem hárítja ezeket a fájdalmas áldozatokat, te, a ki nem vállaltad azt a szomorú feladatot, hogy megmondd az igazságot az embereknek, menj, élj köztük, ápold barátságukat édes közlekedésben, légy jóltevőjük, mintájuk: a te példád több szolgálatot fog nekik tenni, mint a mi minden könyvünk és a jó, a mit tőled látnak, jobban meg fogja őket indítani, mint a mi minden hiábavaló beszédünk.»

«Azért azonban nem arra buzdítlak, hogy menj a nagy városokba élni; ellenkezőleg, ama példák egyike, melyeket a jók a többieknek kell hogy adjanak, a patriarchális és mezei élet példája, az ember legelső életmódjáé, a legbékésebbé, legtermészetesebbé és legédesebbé annak számára, a kinek nincs megromolva a szeme. Barátom, boldog az az ország, a hol nincs arra szükség, hogy a sivatagban keressék a békét! De hol az az ország? A jótékony ember rosszul elégíti ki hajlamát a városokban, a hol jóformán nem talál mást, a kin gyakorolja buzgalmát, mint intrigánsokat és gazficzkókat. A fogadtatás, melyben itt a semmirekellőket részesítik, a kik szerencséjüket keresni jönnek ide, csak teljessé teszi az ország pusztulását, a melyet ellenkezőleg újra be kellene népesíteni a városok rovására. Minden ember, a ki visszavonul a nagy társaságtól, épen azért hasznos, mert visszavonul tőle, mert a társaság minden bűne épen abból származik, hogy nagyon nagyszámú. Hasznos továbbá azért, mert az elhagyott helyekre életet, kultúrát és az eredeti életviszonyok szeretetét ültetheti el. Ellágyulok, ha arra gondolok, hogy Emil és Zsófia mennyi jótéteményt áraszthatnak maguk körül csupán csak visszavonulásuk által is, mennyire fölélénkíthetik a vidéket és föléleszthetik a szerencsétlen falusi ember kihúnyt buzgalmát. Látni vélem, a mint a lakosság megszaporodik, a mezők termékenyebbé válnak, a földek új díszbe öltöznek, a sokaság és a bőség ünnepekké teszik a munkákat, az öröm kiáltásai és áldó szavak emelkednek a mezei játékok közben a szeretetreméltó pár körül, a mely ezeket megelevenítette. Mese számba veszik az aranykort és mindig az is megromlott szívű és ízlésű emberek számára. Még az sem igaz, hogy visszakívánják, mert ez a kívánságuk mindig hiú. Mi kellene tehát hozzá, hogy újra föléleszszék? Egyetlen egy dolog, de az lehetetlen: az, hogy szeressék.»

«Szinte mintha már újra föléledne Zsófia lakóhelye körül; ti együtt nem is fogtok mást tenni, mint a mit tisztes szülei elkezdtek. De, kedves Emilem, az ily édes élet el ne vegye kedvedet a keserves kötelességektől, ha ezek valaha rád háramlanak! Jussanak eszedbe, hogy a rómaiak az eke szarva mellől jutottak a konzulsághoz. Ha a fejedelem vagy az állam a haza szolgálatára hív, hagyj el mindent, hogy betöltsd a neked kijelölt helyen a polgár tiszteletreméltó hivatását. Ha ez a hivatás rád nézve terhes, van egy tisztességes és biztos módja, hogy megszabadulj tőle: teljesítsd lehetőleg feddhetetlenül, hogy ne hagyják meg rajtad sokáig. Egyébiránt ne nagyon félj az ilyen teher kellemetlenségétől, a míg mai szabású emberek vannak, nem téged fognak keresni az állam szolgálatára.»

Mért nincs nekem megengedve lefesteni Emil visszatérését Zsófiához és szerelmük végét, vagyis jobban mondva kezdetét a hitvesi szeretetnek, mely egyesíti őket! A megbecsülésre alapított szerelem, a mely addig tart, a míg az élet; azokra az erényekre alapított szerelem, a melyek nem tűnnek el a szerelemmel s a jellemek összeillőségére, a mely az érintkezést szeretetreméltóvá teszi és meghosszabbítja az öregségre is az első egyesülés varázsát. De mindezek a részletek tetszhetnének, de nem lennének hasznosak és mostanáig csak olyan kellemes részleteket engedtem meg magamnak, a melyeknek hasznosságát látni véltem. Feladatom végén álljak el ettől a szabálytól? Nem; érzem azt is, hogy a tollam ki van fáradva. Nagyon gyönge az ily hosszú lélegzetű munkákra; ezt is abbahagynám, ha nem volna annyira előrehaladott állapotban. Hogy ne hagyjam befejezetlenül, ideje már, hogy bezárjam.

Végre látom megjönni Emil legbűvösebb napját és az én legboldogabb napomat; gondoskodásom meg van koronázva és kezdem élvezni gyümölcsét. A méltó pár eloldhatatlan lánczczal egyesül, szájuk kimondja és szívük megerősíti, az esküvéseket, melyek nem lesznek hiábavalók. Házastársak. Visszatérve a templomból úgy kell őket vezetni, nem tudják, hol vannak, hova mennek, mi történik körülöttük. Nem hallanak, csak zavart feleleteket adnak, mámoros szemeik nem látnak semmit. Oh elragadtatás! Oh emberi gyöngeség! A boldogság érzése lesújtja az embert, nem elég erős, hogy elviselje.

Bizony kevés ember van, a ki a lakodalom napján megtudja találni a fiatal házasokkal szemben az illő hangot. Az egyiknek feszes tartózkodása és a másiknak fesztelen beszéde egyaránt kevéssé helyén való. Jobb szeretném, ha hagynák a fiatal szíveket, hadd zárkózzanak magukba és engedjék át magukat az izgalomnak, a mely nincsen varázs nélkül, mintsem oly kegyetlenül zavarják őket benne, megszomorítsák őket tettetett tapintatossággal vagy zavarba hozzák őket rossz tréfákkal, melyek talán tetszenének nekik minden más időben, de ilyen napon egész bizonyosan terhükre vannak.

Látom a két fiatalt, abban az édes bágyadtságban, a mely elfogja őket, a mint oda sem hallgatnak a beszédekre, melyeket hozzájuk intéznek. Én, a ki azt akarom, hogy életük minden napját élvezzék, hogy engedném, hogy ily becses napot elveszítsenek? Nem, én azt akarom, hogy megízleljék és élvezzék az ízét, hogy meg legyen számukra a gyönyöre. Elvonszolom őket a tolakodó tömegből, a mely elfárasztja őket és elvezetve őket sétálni valami félreeső útra, azzal térítem őket magukhoz, hogy róluk magukról beszélek nekik. Nemcsak a füleiknek akarok beszélni, hanem szíveikhez és jól tudom, mi az a tárgy, a melylyel ezen a napon foglalkozni tudnak.