Part 58

A két szerződő félnek, t. i. minden egyes és a köz, nem lévén közös följebbvalója, a ki ítélhetne viszályaikban, vizsgálni fogjuk, hatalmában áll-e mindegyiküknek felbontani a szerződést, mikor nekik úgy tetszik, vagyis lemondani róla, a mint károsultnak érzi magát.

Ennek a kérdésnek megvilágítása végett számba fogjuk venni, hogy miután a társadalmi egyezmény szerint a szuverén csakis a közös és általános akarat szerint cselekedhetik, tényeinek nem szabad, hogy más, mint általános és közös czéljai legyenek; a miből az következik, hogy az egyes ember nem károsulhat közvetlenül a szuverén által a nélkül, hogy a többiek is mind ne károsuljanak; a mi azonban nem történhetik meg, mert ez annyit jelentene, hogy magamagának akar kárt okozni. Így a társadalmi szerződésnek nincs más biztosítéka, mint a közhatalom, mert a sérelem mindig csak az egyesekből indulhat ki és ebben az esetben ezért még nem szabadulnak kötelezettségüktől, hanem büntetendők, a miért megsértették.

Hogy minden hasonló kérdést helyesen eldöntsünk, gondunk legyen rá, hogy mindig eszünkben tartsuk, hogy a társadalmi egyezmény különleges, önmagában álló természetű abban, hogy a nép csak magamagával szerződik, vagyis a nép, mint testület, mint szuverén, az egyesekkel, mint alattvalókkal: ez az a föltétel, mely a politikai gépezetnek egész szerkezetét és üzemét adja és a mely egyedül teszi jogosulttá, észszerűvé és veszélytelenné azokat a kötelezettségeket, melyek e nélkül képtelenek, zsarnokiak és a leghallatlanabb visszaéléseknek alávetettek volnának.

Az egyesek csak a szuverénnek vetvén alá magukat s a szuverén hatóság nem lévén egyéb, mint a közakarat, látni fogjuk, hogy minden ember, mikor a szuverénnek engedelmeskedik, csak magamagának engedelmeskedik és hogy a társadalmi egyezményben szabadabbak vagyunk, mint a természeti állapotban.

Miután megtettük az összehasonlítást a természetes szabadság és a polgári szabadság között a személyeket illetőleg, meg fogjuk tenni a javakat illetőleg a tulajdon jogának és a szuverénitás jogának, az egyéni birtoklásnak és a kisajátításnak különbségét. Ha a szuverén hatóság a tulajdon jogán alapszik, akkor épen ezt a jogot kell leginkább tiszteletben tartania, sérthetetlen és szent számára addig, a meddig egyéni jog marad; a mint az összes polgárokkal közösnek tekintetik, alá van vetve az általános akaratnak és ez az akarat érvénytelenítheti. Így a szuverénnek nincs semmiféle joga hozzányúlni az egyes ember vagy többek javaihoz, de jogosan tulajdonává teheti az összesek javait, mint a hogy ez megtörtént Spártában Lycurgus idejében; míg ellenben az adósságok eltörlése Solon által jogosulatlan tény volt.

Miután az alattvalókat nem kényszeríti semmi más, csak az általános akarat, kutatni fogjuk, miként nyilvánul ez az akarat, mely jelekről lehet biztosan fölismerni, mi a törvény és mik a törvény igazi jellemvonásai. Ez a tárgy teljesen új; a törvény definiczióját még csak ezután kell megcsinálni.

Abban a pillanatban, a mint a nép különösen tekintetbe veszi egy vagy több tagját, egyúttal meg is oszlik. Az egész és része közt olyan viszony keletkezik, a mely két különálló lényt csinál belőlük, a melyek egyike a rész, másika pedig az egész, kivonva belőle a részt. Az egész, a melyből kivontuk a részt, nem az egész; a míg ez a viszony fennáll, nincs többé egész, hanem két egyenlőtlen rész.

Ellenkezőleg, mikor az egész nép határoz az egész népről, csak önmagát veszi tekintetbe és ha ebből viszonyt alkot magának, akkor ez csak a bizonyos szempontból tekintett egésznek viszonya a bizonyos más szempontból vett egészhez, az egésznek mindennemű megosztása nélkül. Akkor a tárgy, a melyről határoznak, általános és az akarat, mely határoz, szintén általános. Meg fogjuk vizsgálni, van-e még másfajta aktus, a mely a törvény nevét viselheti.

Ha a szuverén csak a törvények által szólhat és ha a törvénynek csak az általános és az állam összes tagjait egyformán illető czélja lehet, ebből az következik, hogy a szuverénnek sohasem lehet hatalma bármit is határozni egy különleges tárgyról és mivel az állam fenmaradására nézve mégis fontos, hogy a különleges dolgokról is határozzanak, keresni fogjuk, hogy történhetik ez.

A szuverén tényei csak a közakarat tényei, törvények lehetnek; továbbá szükség van meghatározó ténykedésekre, a hatalom vagy a kormányzat ténykedéseire ugyane törvények végrehajtása végett; ezeknek pedig ellenkezőleg csak különleges czéljaik lehetnek. Így az az aktus, a mely által a szuverén meghatározza, hogy főnököt kell választani, törvény és az az aktus, a melylyel ez a főnök a törvény végrehajtásakép megválasztatik, csak a kormányzat aktusa.

Ime tehát egy harmadik viszony, a melyben az összegyűlt nép figyelembe vehető, tudniillik mint hatóság vagy a törvény végrehajtója, a melyeket mint szuverén hozott.[156]

Vizsgálni fogjuk, lehetséges-e, hogy a nép megfoszsza magát szuverénitási jogától, hogy egy vagy több emberre ruházza át; mert a választás aktusa nem lévén törvény és ebben az aktusban a nép nem lévén maga is szuverén, nem láthatni be, hogy akkor hogy ruházhat át egy jogot, a melylyel nem bír.

Mivel a szuverénitás lényege a közakaratban rejlik, ezért nem láthatni be azt sem, miként lehetne megbizonyosodni arról, hogy a különleges akarat mindig összhangban lesz ezzel a közakarattal. Sőt azt kell előre feltételezni, hogy gyakran ellenkezni fog vele, mert a magánérdek mindig kedvezményekre törekszik, a közérdek pedig egyenlőségre; és ha ez az összhang lehető lenne is, akkor már csak azért is, mert nem szükségszerű és leronthatatlan, nem keletkezhetik belőle szuverén jog.

Kutatni fogjuk, vajjon a társadalmi egyezmény sérelme nélkül a nép főnökei, bármily név alatt választattak is, sohasem lehetnek egyebek, mint a nép tisztviselői, a melyeket megbíz a törvények végrehajtásával; vajjon ezek a főnökök nem tartoznak-e nekik számadással közigazgatásukról és maguk nincsenek-e szintén alávetve azoknak a törvényeknek, melyek megtartatása az ő feladatuk.

Ha a nép nem idegenítheti el legfőbb jogát, átruházhatja-e másra bizonyos időre? Ha nem adhat magának jogot, adhat-e magának képviselőket. Ez a kérdés fontos és megérdemli a megvitatást.

Ha a népnek nem lehet sem szuverénje, sem képviselői, vizsgálni fogjuk, hogy hozhatja maga a törvényeit; vajjon sok törvény kell-e hogy legyen; vajjon gyakran kell-e őket változtatni; vajjon könnyű dolog-e, hogy egy nagy nép a maga törvényhozója legyen;

vajjon a római nép nem volt-e nagy nép;

vajjon jó-e, hogy nagy népek legyenek.

Az előbbi megfontolásokból következik, hogy az államban van egy közvetítő testület az alattvalók és a szuverén között és ez a közvetítő testület, a mely egy vagy több tagból áll, van megbízva a közigazgatással, a törvények végrehajtásával, a polgári és politikai szabadság fentartásával.

Ennek a testületnek a tagjai _hivatalnokoknak_ vagy _királyoknak_ neveztetnek, vagyis kormányzóknak. Az egész testület, tekintetbe véve az embereket, a kikből áll, _fejedelemnek_ és tekintetbe véve tevékenységét, kormányzatnak neveztetik.

Ha az egésznek tevékenységét tekintjük önmagára való kihatásában, vagyis az egésznek az egészhez vagy a szuverénnek az államhoz való viszonyában, ezt a viszonyt egy folytonos arány szélső tagjaihoz hasonlíthatjuk, melynek közbülső tagja a kormányzat. A hatóság a szuveréntől kapja a rendeleteket, a melyeket a néppel közöl és ha minden ki van egyenlítve, hatékonysága vagy hatalma ugyanazon a fokon van, mint a polgárok hatékonysága vagy hatalma, a kik az egyik oldalon alattvalók, a másikon pedig szuverének E három tag egyikét sem lehetne megváltoztatni a nélkül, hogy meg ne bontsuk azonnal az arányt. Ha a szuverén kormányozni akar, vagy ha a fejedelem törvényeket akar hozni, vagy ha az alattvaló megtagadja az engedelmességet, a rendetlenség lép a szabály helyébe és az állam felbomolva a zsarnokságba vagy az anarchiába hull.

Tegyük fel, hogy az állam tízezer polgárból áll. A szuverén csak kollektiv módon és mint testület vehető figyelembe, de minden egyesnek, mint alattvalónak, megvan az egyéni és független léte. Így a szuverén úgy viszonylik az alattvalóhoz, mint tízezer az egyhez; vagyis az állam minden tagjának a maga részére a szuverén hatalomnak csak egytízezred része jut, holott ő maga teljesen alá van annak vetve. Ha a nép százezer emberből áll is, az alattvalók helyzete nem változik és mindegyikre mindig a törvények egész uralma hárul, míg szavazatának, egy százezredrészre szorulva, tízszer kevesebb befolyása van a törvények megállapítására. Igy az alattvaló mindig egy marad s a szuverén aránya ez oknál fogva a polgárok számával együtt nő. Ebből az következik, hogy mennél jobban növekszik az állam, annál jobban csökken a szabadság.

Igy tehát mennél kevesebb befolyása van az egyes akaratnak a közakaratra, vagyis az erkölcsöknek a törvényekre, annál jobban kell a korlátozó hatalomnak növekednie. Másfelől, mivel az állam nagysága a köz-autoritás letéteményeseinek több kisértést szerez és több eszközt a visszaélésre, mennél több ereje van a kormányzatnak a nép elnyomására, annál több ereje kell hogy legyen a szuverénnek a kormányzat fékentartására.

Ebből a kettős viszonyból következik, hogy a szuverén, a fejedelem és a nép közti folytonos arány nem önkényes eszme, hanem az állam természetének folyománya. Következik az is, hogy a szélső tagok egyike, t. i. a nép, meghatározott lévén, valahányszor a kettős arány nő vagy csökken, egyúttal mindig csökken vagy növekszik az egyszerű arány is, a mi nem lehet máskép, mint hogy ugyanannyiszor változik a középső tag. Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy nincs egyetlen és változhatatlan kormányszervezet, hanem annyi, természetére különböző, kormánynak kell lenni, a hány nagyságra különböző állam van.

Ha az erkölcsöknek annál kevesebb viszonyuk van a törvényekhez, mennél kevésbbé számos a nép, vizsgálni fogjuk, vajjon egy elég nyilvánvaló analogia útján nem lehet-e azt is mondani hogy mennél számosabbak a hatóságok, annál gyöngébb a kormányzat.

Ennek a tételnek a megvilágítására három lényegileg különböző akaratot fogunk minden hatóság személyében megkülönböztetni: először az egyén saját akaratát, a mely csak a maga külön előnyére törekszik, másodszor a hatóságok közös akaratát, a mely egyedül a fejedelem hasznára vonatkozik; oly akaratot, a melyet testületi akaratnak lehet nevezni és a mely a kormányzattal szemben általános, az állammal szemben pedig, melynek a kormányzat egyik része különleges, harmadszor pedig a népakaratot vagy a szuverén akaratot, a mely általános az egésznek tekintett állammal szemben épúgy, mint az egésznek részeül tekintett kormányzattal szemben. A tökéletes törvényhozásban a különleges és egyéni akaratnak csaknem semmisnek kell lennie; a kormányzat közakaratának nagyon alárendeltnek, következőleg az egyetemes és szuverén akarat a többinek mindnek szabálya. A természet rendje szerint ellenben ezek a különböző akaratok annál hatékonyabbakká válnak, mennél jobban központosulnak; az egyetemes akarat mindig a leggyöngébb, a testületi akaraté a második rang és a különleges akarat előnyben van valamennyi fölött úgy, hogy mindenki, első sorban ő maga, aztán hatóság és aztán polgár: ez épen ellenkezője annak a fokozatnak, a melyet a társadalmi rend megkíván.

Ezt megállapítva, tegyük fel, hogy a kormányzat egyetlen ember kezében van. Ekkor a különleges akarat és a testületi akarat tökéletesen egyesül, következőleg az utóbbi az intenzitásnak legmagasabb fokára jut, a melylyel csak bírhat. Miután pedig ettől a szaktól függ a hatalom gyakorlása és mivel a kormányzat abszolut hatalma, mindig azonos lévén a népével, nem változik, ebből az következik, hogy a kormányzatok leghatékonyabbika mindig az egyetlen ember kormányzata.

Ha ellenben egyesítjük a kormányzatot a legfőbb hatalommal s csinálunk a szuverénből fejedelmet és a polgárokból megannyi hatóságot, akkor a testületi akarat, tökéletesen összezavarodva a közakarattal, nem lesz hatékonyabb, mint az utóbbi és teljes érvényében hagyja a külön akaratot. Igy a kormányzat egyenlőnek maradó abszolut hatalom mellett hatékonyságának minimumára jut.

Ezek a szabályok czáfolhatatlanok és más megfontolások is megerősítésére szolgálnak. Láthatni például, hogy a hatóságok tevékenyebbek a maguk közösségében, mint a polgár a magáéban és hogy következőleg a külön akaratnak ott sokkal több a befolyása. Mert minden hatóság csaknem mindig meg is van bízva valamely különleges kormányzati tevékenységgel, holott a polgár magában véve semminemű szuverénitási tevékenységgel nem bír. Egyébiránt mennél jobban kiterjedett az állam, annál jobban nő a reális hatalom, ámbár nem nő is kiterjedésének mértékében; ha azonban az állam ugyanaz marad, bárhogy megsokasodhatnak is a hatóságok, a kormányzat nem nyer általa nagyobb reális hatalmat, mert azon állam hatalmának letéteményese, melyet mindig egyformának tételezünk fel. Igy ezáltal a sokszorozódással a kormányzat hatékonysága csökken, a nélkül, hogy a hatalma növekedni tudna.

Miután rájöttünk, hogy a kormányzat abban a mértékben gyöngül, a mint a hatóságok sokszorozódnak és hogy mennél számosabb a nép, annál jobban kell a kormányzat korlátozó hatalmának növekednie, ebből azt következtetjük, hogy a hatóságok viszonya a kormányzathoz fordított arányban kell hogy álljon az alattvalóknak a szuverénhez való viszonyával, azaz, hogy mennél jobban növekszik az állam, annál jobban kell a kormányzatnak összezsugorodnia, úgy hogy a kormányzók száma a nép szaporodásának arányában kell hogy csökkenjen.

Hogy aztán a formáknak ezt a különbözőségét szabatosabb elnevezésekkel fixirozzuk, első helyen meg fogjuk jegyezni, hogy a szuverén átruházhatja a rábízott kormányzást az egész népre vagy a nép nagyobb részére, úgy hogy több lesz a tisztviselőpolgár, mint az egyszerű magánpolgár. A kormányzat e formájának a demokráczia nevet adják.

Avagy átadhatja a kormányzatot egy kisebbség kezébe, úgy hogy több az egyszerű polgár, mint a tisztviselő; ez a forma viseli az arisztokráczia nevet.

Végül központosítani lehet az egész kormányzatot egyetlen tisztviselőben. Ez a harmadik forma a legelterjedtebb és monarchiának vagy királyi kormányzatnak neveztetik.

Figyelembe fogjuk venni, hogy mindezek a formák, vagy legalább a két előbbi, többé-kevésbbé tágíthatók és meglehetős nagy latitudeöt engednek. Mert a demokráczia magába foglalhatja az egész népet vagy a felére szorítkozhatik. Viszont meg az arisztokráczia a nép feléről meghatározhatatlanul a legkisebb számokra is szorulhat. Néha még a királyság is megengedi a megoszlást, akár apa és fiú, akár két testvér közt, akár másképen. Spártában mindig két király volt s a római birodalomban nyolcz császár is volt a nélkül, hogy azt lehetne mondani, hogy a birodalom megoszlott. Van egy pont, a melyen a kormányzat minden formája átjátszik a rákövetkezőbe és három különnemű elnevezés alatt a kormányzat a valóságban épen annyi formára képes, a hány polgára van az államnak.

Sőt mi több: e kormányzatok mindegyike bizonyos értelemben különböző részekre lévén képes oszolni, a mikor az egyik rész ily módon, a másik amolyan módon igazgattatik, e három forma kombinálásából a kevert formák sokasága eredhet, melyek mindegyike sokszorozható az összes egyszerű formákkal.

Minden időben sokat vitatkoztak a kormányzat legjobb formájáról, annak megfontolása nélkül, hogy bizonyos esetben mindegyik lehet a legjobb, más esetekben a legrosszabb. A magunk részéről abból, hogy a különböző államokban a hatóságok száma[157] fordított arányban kell hogy legyen a polgárok számával, azt fogjuk következtetni, hogy általában véve a demokratikus kormányzat a kis államoknak felel meg, az arisztokratikus a középnagyságúaknak, a monarchikus a nagyoknak.

E kutatások fonalán jutunk el arra a megismerésre, hogy melyek a polgárok kötelességei és jogai és el lehet-e választani az előbbieket az utóbbiaktól; hogy mi a haza, szabatosan miben áll és miről ismerheti meg mindenki, hogy van-e hazája vagy nincsen.

Miután így fontolóra vettük a polgári társadalom minden faját magamagában, most ezeket össze fogjuk hasonlítani, hogy megfigyeljük különböző kapcsolataikat: az egyik nagy, a másik kicsiny, az egyik erős, a másik gyönge, megtámadják, bántják, kölcsönösen lerombolják egymást és ebben a folytonos akczióban és reakczióban több embert tesznek nyomorulttá és többnek kerülnek életébe, mintha mind megtartották volna első szabadságukat. Vizsgálni fogjuk, nem lőttek-e a társadalmi intézményben túl vagy innen a czélon; vajjon a törvényeknek és az embereknek alávetett egyének, mialatt a társadalmak megőrzik egymás közt a természetes függetlenséget, nem maradnak-e kitéve a két állapot bajainak a nélkül, hogy az előnyeiket ismernék és vajjon nem volna-e jobb, ha inkább nem volna polgári társadalom a világon, minthogy többféle van. Nem ez a kevert állapot-e az, a mely résztvesz mindkettőben és nem biztosítja sem az egyiket, sem a másikat _per quem neutrum licet, nec tanquam in bello paratum esse, nec tanquam in pace securum?_[158] Nem ez a részleges és tökéletlen társulás eredményezi e a zsarnokságot és a háborút? és a zsarnokság és a háború nem az emberiség legnagyobb ostorai-e?

Végül vizsgálni fogjuk a gyógyítószereknek különböző nemeit, melyeket ezek ellen a bajok ellen ligák és szövetkezések által kerestek, melyek befelé a maga urának hagyva minden államot, kifelé pajzszsal szolgálnak minden támadó ellen. Kutatni fogjuk, hogy lehet egy jó federativ társulást berendezni, a mi teheti tartóssá és mely pontig lehet kiterjeszteni a szövetkezés jogát a szuverénitás jogának ártalma nélkül.

Saint-Pierre abbé Európa összes államainak társulását ajánlotta, hogy fenntartható legyen köztük az örök béke. Keresztülvihető volt-e köztük ez a társulás? és föltéve, hogy be van rendezve, föltehető volt-e, hogy tartós lesz?[159] Ezek a kutatások egyenesen a közjog mindazon kérdéseihez vezetnek, melyek végleg megvilágíthatják a politikai jog kérdéseit.

Végül fel fogjuk állítani a hadi jog igazi elveit és meg fogjuk vizsgálni, miért adtak Grotius és a többiek csak hamis elveket.

Nem fogok rajta csodálkozni, hogy minden okoskodásunk közepett az én fiatalemberem, a kinek egészséges eszejárása van, félbeszakít s ezt mondja: «Azt lehetne mondani, hogy fából építjük épületeinket, nem pedig emberekből, annyira mérték szerint mérünk minden darabot.» Igazad van, barátom, de gondolj arra, hogy a jog nem alkalmazkodik az emberi szenvedélyekhez és hogy arról volt szó köztünk, hogy kezdettől fogva megállapítsuk a politikai jog igazi alapelveit. Most, hogy az alapjaink meg vannak vetve, vizsgáljuk meg, hogy mit építettek rá az emberek és szép dolgokat fogsz látni!

Azután Telemachust olvastatom és kisértetem el vele a pályáján; megkeressük a boldog Salentumot és a derék Idomeneust, a kit balsorsa tett bölcscsé. Útközben nem egy Protesilast találunk, de Philoclest egyet sem. Adrastes, a dauniak királya egyáltalán nem feltalálhatatlan. De hadd képzeljék el az olvasók utazásainkat vagy tegyék meg helyettünk Telemachusszal a kezükben és ne sugalljunk nekik elriasztó alkalmazásokat, melyek elől maga a szerző is kitér, vagy melyeket kedve ellenére hajt végre.

Egyébiránt Emil nem lévén király, sem én isten, nem sokat bánkódunk azon, hogy nem bírjuk utánozni Telemachust és Mentort abban a jóban, a mit az embereknek tettek; senki sem tud nálunknál jobban megmaradni a maga helyén és nem kíván kevésbbé kilépni belőle. Tudjuk, hogy mindenki elé ugyanaz a feladat van állítva s hogy mindenki, a ki a jót teljes szívéből szereti és teljes erejéből műveli, betöltötte ezt a feladatot. Tudjuk, hogy Telemachus és Mentor csak képzelt lények. Emil nem utazik tétlen ember módjára és több jót tesz, mintha fejedelem volna. Ha királyok volnánk, se lennénk jótékonyabbak. Ha királyok és jótékonyak volnánk, tudtunk nélkül is ezer valóságos rosszat tennénk, a míg egy vélt jót. Ha királyok és bölcsek volnánk, az első jó, a mit tenni kívánnánk önmagunknak és másoknak, hogy lemondanánk a királyságról és azokká lennénk, a mik most vagyunk.

Megmondtam, hogy mi teszi az utazásokat terméketlenné az egész világ számára. Még terméketlenebbé tesz az ifjúság számára az a mód, a hogy végeztetik velük. A nevelők nagyobb gondot fordítanak a maguk mulatságára, mint növendékük oktatására s vezetik városból-városba, palotából-palotába, társaskörből-társaskörbe, vagy ha tudósok és íróemberek, azzal töltetik vele az időt, hogy a könyvtárakban szaladgáljon, járja az antiquáriusokat, kotorászszon a régi emlékek között és másolja a régi feliratokat. Minden országban más korszakkal foglalkoznak, mintha csak egész más országgal foglalkoznának, úgy hogy mikor nagy költséggel végigszaladtak Európán, haszontalanságokkal foglalkozva vagy unatkozva, visszatérnek a nélkül, hogy láttak volna valamit is abból, a mi érdekelheti őket s valamit tanultak volna abból, a mi hasznos lehet nekik.

Minden főváros hasonlít egymáshoz, minden szokás összekeveredik bennük; nem ide kell menni a nemzeteket tanulmányozni. Páris és London az én szememben egy ugyanazon város. Lakóiknak vannak valamelyes különböző előítéleteik, de azért az egyiknek annyi az előítélete, mint a másiknak és összes praktikus elveik azonosak. Jól tudni miféle fajtája az embereknek gyűlik össze szükségképen az udvarokban. Jól tudni, mily erkölcsöket kell hogy előidézzen mindenütt az emberek egymásra halmozódása és az életviszonyok különbözősége. A mint egy kétszázezer lélekből álló városról beszélnek nekem, előre tudom, milyen élet folyik benne. A mit még ezen fölül megtudhatnék ezekről a helyekről, nem érdemli meg a fáradságot, hogy oda menjek és megtanuljam.

A távol fekvő vidékeken, a hol kevesebb a mozgalom, a közlekedés, a hol kevesebb idegen utazik, melyeknek lakói kevesebbet költözködnek, kevesebbet változtatják a sorsukat és a társadalmi helyzetüket, ott kell tanulmányozni egy nemzet szellemét és erkölcseit. Nézzétek meg futtában a fővárost, de odakinn figyeljétek meg az országot. Nem Párisban vannak a francziák, hanem Touraineben; az angolok angolabbak Merciában, mint Londonban és a spanyolok spanyolabbak Galicziában, mint Madridban. Ezekben a nagy távolságokban karakterizálja és mutatja magát egy nemzet vegyületlenül olyannak, a milyen; itt érezhetők legjobban a kormányzat jó és rossz következményei, mint a hogy nagyobb sugár végén az ívek méretei pontosabbak.

Az erkölcsöknek a kormányzattal való szükségszerű kapcsolata oly jól van kifejezve a _törvények szelleméről_ szóló könyvben, hogy nem lehet jobbat tenni, mint visszatérni ehhez a könyvhöz e kapcsolatok tanulmányozása végett. De általánosságban véve van két könnyű és egyszerű szabály a kormányzat relativ jóságának megítélésére. Az egyik a népesség. Minden oly országban, a mely elnéptelenedik, az állam a romlás felé halad; az az állam pedig, a mely legjobban népesedik, ha a legszegényebb is, csalhatatlanul a legjobban van kormányozva.[160]