Part 57

Hasonló megfontolások mellett talán kevésbbé sietnének nevetségessé tenni Herodotost, Ktesiászt, Pliniust, a miért a különböző országok lakóit élesen megkülönböztetett eredeti jellemvonásokkal és különbségekkel írták le, a melyeket ma már nem látunk rajtuk. Ugyanazokat az embereket kellene újra feltalálnunk, hogy felismerjük bennük ugyanazokat az alakokat; az kellene, hogy semmi sem változtatta légyen meg őket, hogy ugyanolyanok maradhassanak. Ha egyszerre megtekinthetnők mindazokat az embereket, a kik egykor voltak, lehet-e abban kétség, hogy évszázadról-évszázadra nagyobb változásokat találnánk, mint a milyen különbségek ma nemzet és nemzet közt vannak?

Ugyanakkor, a mikor a megfigyelések nehezebbek lesznek, egyúttal hanyagabbul és rosszabbul is végzik őket; ez is egyik oka annak, hogy az emberi nem természetrajzára vonatkozó kutatásaink oly kevés sikerrel járnak. Az a tanulság, melyet az utazásból levonunk, ahhoz a czélhoz igazodik, melyért az utazásra vállalkoztunk. Ha ez a czél egy filozófiai rendszer, az utazó mind csak azt látja, a mit látni akar; ha ez a czél valami érdek, fölemészti azoknak minden figyelmét, a kik ráadják magukat. A kereskedés és az ipar, a mely összeelegyíti és összekeveri a népeket, megakadályozza őket abban is, hogy tanulmányozzák egymást. Ha tudják, hogy mi hasznot húzhatnak egymásból, mi egyéb tudnivalójuk van még?

Hasznos az embernek ismerni mindazokat a helyeket, a hol élni lehet, hogy aztán kiválogathassa azokat, a hol a legkényelmesebben lehet élni. Ha mindenki elég volna magamagának, nem volna neki fontos dolog, hogy többet ismerjen, mint annak az országnak területét, a mely el tudja tartani. A vad ember, a kinek nincs szüksége senkire és nem sóvárog semmire a világon, nem ismer és nem is igyekszik ismerni más országot, mint a magáét. Ha kénytelen tovább terjeszkedni, hogy meg tudjon élni, elkerüli az emberek lakta helyeket; csak az állatokkal van dolga s csak rájuk van szüksége, hogy táplálni tudja magát. De minekünk, a kiknek a társadalmi életre szükségünk van és a kik nem tudunk már ellenni emberevés nélkül, mindegyikünknek az az érdeke, hogy azokat a vidékeket járjuk, a hol több az ember. Ezért özönlik mindenki Rómába, Párisba, Londonba. Az emberi vért mindig a fővárosokban adják legolcsóbban. Így csak a nagy népeket ismerik s a nagy népek mind hasonlók egymáshoz.

Azt mondják, vannak tudósaink, a kik tanulmányozás czéljából utaznak. Ez tévedés, a tudósok is ép úgy érdekből utaznak, mint mások. Plátók, Pythagorások nincsenek már, vagy ha vannak, bizonyára messze tőlünk. A mi tudósaink csak az udvar rendeletére utaznak; kiküldik őket, szabad ellátást adnak nekik, megfizetik őket, hogy nézzék meg ezt vagy azt a dolgot, a mely bizonyosan nem az erkölcsre tartozó dolog. Erre az egyetlen dologra kell fordítaniok minden idejüket; sokkal becsületesebb emberek, semhogy lopnák a pénzüket. Ha a kíváncsiak bármely képzelhető országban utaznak a maguk költségére, sohasem azért teszik, hogy az embereket tanulmányozzák, hanem azért, hogy oktassák őket. Nem tudásra van szükségük, hanem fitogtatásra. Hogy tanulhatnák meg útjaikon lerázni az előítélet jármát? Hiszen csak ennek kedvéért utaznak.

Nagy különbség van a között, vajjon azért utazik-e valaki, hogy lássa az országot vagy azért, hogy lássa a népeket. Az előbbi mindig a kíváncsiak czélja, az utóbbi számukra csak mellékes dolog. Annak, a ki filozofálni akar, ellenkezőleg kell eljárni. A gyermek megfigyeli a tárgyakat, míg majd meg tudja figyelni az embereket. Az embernek a hozzá hasonlók megfigyelésén kell kezdeni és aztán figyeli meg a dolgokat, ha marad rá ideje.

Hibás okoskodás tehát azt következtetni, hogy az utazás haszontalan, azért, mert rosszul utaznak. De ha elismerjük az utazás hasznosságát, ebből az következik-e, hogy mindenkinek való? Távolról sem; ellenkezőleg csak nagyon kevés embernek való, csak azoknak az embereknek való, a kik elég szilárdak önmagukban, hogy meghallgassák a tévedés tanulságát a nélkül, hogy félrevezettessék magukat és hogy lássák a bűn példáját a nélkül, hogy elragadtassák magukat. Az utazás a maga hajlama irányába tereli az ember természetét és segít végleg jóvá vagy roszszá tenni az embert. Mindenki, a ki hazatér a világjárásból, visszatérésekor az, a mi egész életében lesz: többen kerülnek haza közülök gonosztevőkül, mint jókul, mert többen indulnak el rosszra, mint jóra hajlamosak. A rosszul nevelt és rosszul vezetett fiatal emberek utazásuk közben magukra veszik azoknak a népeknek összes bűneit, melyeket bejártak és egyet sem azok közül az erények közül, melyekkel ezek a bűnök elegyedve vannak: de a kik szerencsésen születtek, azok, a kiknek jó természetét jól ápolták és a kik a tanulás valódi szándékával utaznak, valamennyien jobbakul és okosabbakul jönnek vissza, mint a hogy elindultak. Így fog utazni az én Emilem; így utazott az a jobb korhoz méltó fiatal ember, a kinek kiválóságát bámulta a meglepett Európa, a ki meghalt hazájáért élete virágjában, holott megérdemelte hogy éljen és kinek sírja, csupán erényeivel díszítve, idegen kézre kellett hogy várjon, a mely megtisztelje azzal, nogy virágot hintsen rá.[154]

Mindennek, a mi észszerűségből történik, kell hogy szabályai legyenek. Az utazásnak is, ha úgy tekintjük, mint a nevelés egy részét, meg kell hogy legyenek a maga szabályai. Utazni, csakhogy utazzon az ember, annyi, mint kóborolni, csavargónak lenni; még tanulmány czéljából utazni is nagyon bizonytalan czél; az a tanulmány, melynek nincs meghatározott czélja, nem ér semmit. Valami kézzelfogható érdeket adnék a fiatal embernek tanulásában és ez az érdek, ha jól van megválasztva, a tanulás módját is megállapítja. Ez mindig a sorrendje a módszernek, melyet alkalmazni igyekeztem.

Miután most már más lényekkel való fizikai vonatkozásaiban s a többi emberekkel való erkölcsi vonatkozásaiban szemlélte magát, hátra van még, hogy polgártársaival való társadalmi vonatkozásaiban szemlélje magát. Ehhez az kell, hogy kezdje a kormányzat természetének általában, a kormányzat különböző formáinak s végül annak a bizonyos kormányzatnak tanulmányozásán, a mely alatt született, hogy megtudja, való-e neki benne élni; mert olyan jognál fogva, melyet semmi sem vitathat el, minden ember, mikor nagykorú és a maga ura lesz, egyúttal ura lesz annak is, hogy feloldja magát az alól a szerződés alól, mely által a közösséghez van fűzve s elhagyja azt az államot, a melyben ez a közösség fennáll. Csak az ész korában való benne tartózkodás által van hivatva hallgatólagosan megerősíteni a kötelezettséget, melyet ősei vállaltak. Megszerzi a jogot, hogy lemondjon a hazájáról, ép úgy, akár apai örökségéről; a születés helye, továbbá a természet adománya s csak a maga tulajdonától válik meg, mikor lemond róla. A szigorú jog szerint minden ember szabad marad a maga koczkázatára bármely helyen, a hol születik, hacsak nem veti alá magát önként a törvényeknek, hogy megszerezze az általuk való védelemre való jogot.

Azt fogom tehát neki mondani, például: Mostanáig vezetésem alatt éltél, nem voltál abban a helyzetben, hogy magad kormányozd magadat. De közeledel ahhoz a korhoz, mikor a törvények meghagyják neked a vagyonodról való rendelkezés jogát s a magad urává tesznek. Egyedül fogod magadat találni a társadalomban, függésben mindentől, még örökségedtől is. Háztartást szándékozol alapítani; ez a szándék dicséretre méltó, egyike az ember kötelességeinek, de mielőtt megházasodnál, tudni kell, milyen ember akarsz lenni, mivel akarod életedet eltölteni, mily intézkedéseket akarsz tenni, hogy biztosítsd a magad és családod kenyerét, mert bár az ilyen gondot nem kell fődologgá tenni, egyszer mégis csak kell reá gondolni. Az emberek függésének akarod magadat alávetni, a melyet megvetsz? Olyan társadalmi kapcsolatok szerint akarod-e sorsodat megállapítani és helyzetedet megszilárdítani, a melyek örökké mások rendelkezésének vetnek alá és arra kényszerítenek, hogy el akarva kerülni a gazembereket, magad is gazemberré légy?

Erre leírom neki mindazokat a lehetséges eszközöket, melyekkel vagyonát hasznosíthatja, akár üzletekkel, akár hivatalokban, akár pénzügyletekben és megmutatom neki, hogy nincs köztük egy sem, a mely ne járna koczkázattal, a mely ne juttatná kényes és függő helyzetbe és ne kényszerítené, hogy szokásait, érzéseit, magaviseletét mások példája és előítéletei szerint szabja meg.

«Van annak – fogom neki mondani – más módja is, hogy az ember felhasználja idejét és személyét: katonai szolgálatba állni, azaz potom áron bérbeadni magát, hogy elmegy olyan embereket üldözni, a kik nem tettek neki semmi rosszat. Ez a mesterség nagy becsben áll az emberek előtt és valami rendkívüli dolgot látnak azokban, a kik nem valók semmi másra, csak erre. Ezenfelül épen nem ment fel a többi segélyforrás alól, csak annál szükségesebbé teszi neked őket; mert ennek az osztálynak a becsületéhez tartozik az is, hogy tönkre juttatja azokat, a kik rászánják magukat. Igaz, hogy nem jutnak mind tönkre; sőt észrevétlenül divatba kezd jönni, hogy meggazdagszanak benne, mint a többi foglalkozásokban, de ha megmagyarázom, hogy fognak hozzá azok, a kiknek sikerül, alig hiszem, hogy kedvet keltek benned utánzásukra.

«Meg fogod tudni azt is, hogy ebben a foglalkozásban is nincs többé szó sem bátorságról, sem kiválóságról, legfeljebb az asszonyoknál; sőt ellenkezőleg a leginkább csúszó-mászó, a legaljasabb, a legszolgaibb áll mindig a legnagyobb becsben; hogyha elszánnád magadat, hogy a lehető legjobban csinálod mesterségedet, megvetnének, gyűlölnének, talán el is kergetnének, legalább is elhalmoznának mellőzésekkel és félretolna minden bajtársad, a miért a futóárokban teljesíted szolgálatodat, míg a többiek a toilette-asztalnál teljesítik.

Nincs kétség, hogy mindezek a különböző foglalkozások nem nagyon vannak kedvére Emilnek. «Ugyan! – fogja nekem mondani – hát elfelejtettem ifjúságom játékait? Elvesztettem tán szavamat? Kimerült-e az erőm? Nem tudok-e dolgozni? Mit törődöm én minden szép foglalkozásoddal és az emberek minden ostoba véleményével? Nem ismerek más dicsőséget, mint hogy jótékony és igazságos legyek, nem ismerek más boldogságot, mint hogy függetlenül éljek azzal, a kit szeretek, minden nap megszerezve munkámmal az étvágyamat és egészségemet. Mindezek a kellemetlenségek, melyekről beszélsz, nem érintenek engem. Nem akarok én más vagyont, mint egy kis tanyát a világ valamely zugában. Minden kapzsiságomat abba vetném, hogy ezt értékessé tegyem és nyugtalanság nélkül élnék. Zsófia és a szántóföldem, – és gazdag leszek.»

«Igen, barátom, elég boldogság a bölcsnek egy nő és egy mező, a mely az övé; de ezek a kincsek bármily szerények, nem oly mindennapiak, mint a hogy te gondolod. A legritkábbat megtaláltad; beszéljünk a másikról.

«Egy mező, a mely a tied, kedves Emilem, mely helyen választanád ezt ki? A föld mely zugában mondhatnád: Itt magam ura vagyok és ura annak a darab földnek, a mely a tulajdonom? Azt kitudhatni, hogy mely helyeken könnyű meggazdagodni, de ki tudja, hol tud az ember meglenni gazdagság nélkül? Ki tudja, hol lehet függetlenül és szabadon élni a nélkül, hogy az ember kénytelen volna rosszat tenni bárkinek is és a nélkül, hogy félnie kellene, hogy mások tesznek neki rosszat? Azt hiszed, oly könnyű megtalálni azt az országot, a hol mindig szabad becsületes embernek lenni? Ha van jogosult és biztos módja annak, hogy ravaszságok, terhes kötelezettségek és függés nélkül fentartsa magát az ember, akkor megvallom, csak abban van az, ha az ember a keze munkájából él, a maga földjét művelve; de hol az az állam, a hol az ember azt mondhatja: az a föld, melyet taposok, az enyém? Mielőtt megválasztanád ezt a boldog földet, biztosítsd magadat, hogy itt megtalálod a békességet, a melyet keressz; vigyázz, hogy erőszakos kormány, üldözésre vágyó vallás, visszás erkölcsök ne háborgassanak rajta. Bújj el a mértéktelen adók elől, melyek föl fogják falni fáradságod gyümölcsét, a végtelen pörök elől, melyek föl fogják emészteni tőkéidet. Tégy róla, hogy mikor igazságosan élsz, ne kelljen kedvében járnod a közigazgatási biztosoknak, helyetteseiknek, bíráknak, papoknak, befolyásos szomszédaidnak, mindenféle gézengúzoknak, a kik mindig készek téged megkínozni, ha elhanyagolod őket.

«Mindenekfelett pedig bújj el a nagyok és gazdagok zaklatásai elől; gondolj rá, hogy földjük mindenütt szomszédos lehet Naboth szőlőjével. Ha balszerencséd úgy akarja, hogy hivatalbéli ember házat vesz vagy épít kunyhód közelében, biztosítva vagy-e róla, hogy nem találja meg a módját valami ürügy alatt, hogy betörjön öröködbe, hogy a maga telkét kikerekítse; vagy hogy egy szép nap, talán már holnap, nem kell-e azt látnod, hogy egész birtokodat elnyeli egy nagy országút? Hogyha pedig befolyást szerzesz magadnak, hogy mindezen bajoknak elejét vegyed, akkor ép annyiba kerül gazdagságod megőrzése is, mert ennek megőrzése sem kerül többe. A gazdagság és a befolyás kölcsönösen támogatják egymást; az egyik mindig nehezen tartható fenn a másik nélkül.

«Nekem több a tapasztalatom, mint neked, kedves Emilem, jobban látom terved nehézségét. Mindazáltal szép terv, becsületes és valóban boldoggá tenne; ne sajnáljuk tehát a fáradságot megvizsgálásától. Teszek neked egy ajánlatot: szenteljük azt a két évet, a melyet visszatérésedig megállapítottunk, arra, hogy keresünk valahol Európában egy menedékhelyet a hol boldogan élhetsz családoddal, távol mindazoktól a veszedelmektől, melyekről az imént beszéltem neked. Ha sikerül, akkor megtaláltad azt az igazi boldogságot, melyet annyian mások hasztalanul kerestek és nem fogod sajnálni az idődet. Ha nem sikerül, kigyógyulsz egy agyrémből; meg fogsz vigasztalódni egy elkerülhetetlen baj miatt és aláveted magadat a kényszerűség törvényének.»

Nem tudom, észre fogja-e venni minden olvasóm, hova jutunk el ezzel az így megindított vizsgálattal; de én jól tudom, hogy ha Emil nem tér vissza ebből a szempontból kezdett és folytatott utazásából tájékozottan a kormányzat, a közerkölcsök és állami alapelvek összes ügyeiben, akkor vagy ő van híjjával az értelmességnek, vagy én az ítéletnek.

A politikai jog még csak születendőfélben van és föl kell tételezni, hogy soha nem is fog megszületni. Grotius, összes ily szakmájú tudósaink mestere, merőben gyermek és a mi rosszabb, rosszhiszemű gyermek. Mikor azt hallom, hogy Grotiust a felhőkig emelik és Hobbest átokkal sújtják, akkor látom, hány okos ember olvassa vagy érti ezt a két írót. Az igazság az, hogy elveik teljesen hasonlók; csak a kifejezés módjában különböznek. Különböznek módszerben is. Hobbes szofizmákra támaszkodik, Grotius költőkre: egyéb minden közös bennük.

Az egyetlen újabb író, a ki hivatva lett volna ezt a nagy és haszontalan tudományt megalapítani, a hírneves Montesquieu volt. De ő óvakodott a politikai jog alapelveiről értekezni; beérte a fennálló kormányzatok pozitiv jogának tárgyalásával és semmi sem különbözőbb a világon, mint ez a két tanulmány.

Mindazáltal az, a ki egészségesen akar ítélni a kormányzatokról úgy, a hogy vannak, kénytelen egyesíteni a kettőt, tudnia kell azt, a minek lennie kellene, hogy helyesen ítélhesse meg azt, a mi van. Legnagyobb nehézsége e fontos kérdések megvilágításának az, hogy érdeket kell kelteni a magánemberben megvitatásukra, hogy feleljen erre a két kérdésre: Mi közöm hozzá? Mit tehetek én róla? Mi abba a helyzetbe juttattuk Emilt, hogy mindkét kérdésre feleletet tudjon adni magának.

A második nehézség a gyermekkori előítéletekből származik, azokból az elvekből, a melyeken felnövekedtünk, kivált pedig az írók pártosságából, a kik mindig az igazságról beszélnek, melylyel nem sokat törődnek s csak a maguk érdekére gondolnak, a melyről nem beszélnek. Hiszen a nép nem osztogat sem tanszékeket, sem kegydíjakat, sem akadémiai tagságokat s el lehet gondolni, hogy állapítják meg ezek az emberek a jogait! Én úgy intéztem, hogy ez a nehézség Emil számára még ne létezzék. Alig hogy tudja még, mi a kormányzat; egyedüli fontos dolog neki, hogy megtalálja a legjobb kormányzatot: nem az a czélja, hogy könyveket csináljon, s ha valaha csinál is, nem azért csinál, hogy udvaroljon a hatalomnak, hanem ezért, hogy megállapítsa az emberiség jogait.

Marad még egy inkább látszólagos, mint alapos nehézség, melyet nem akarok sem megoldani, sem felállítani: beérem azzal, hogy nem riasztja vissza buzgalmamat; meg lévén győződve, hogy ilyfajtájú kutatásokhoz nem annyira nagy tehetségre van szükség, mint egyszerű igazságszeretetre és az igazság valódi tiszteletére. Ha tehát a kormányzat kérdéseit egyáltalán lehet tárgyilagosan fejtegetni, akkor szerintem itt az alkalom rá, vagy soha.

Mielőtt az ember megfigyel, meg kell hogy állapítsa megfigyelése szabályait; mértéket kell hogy csináljon magának, a melyhez viszonyítani lehessen a nyert méreteket. A mi elveink a politikai jogról adják ezt a mértéket. Méreteink pedig az egyes országok politikai jogai.

Elemi fogalmaink egyszerűek, világosak, a dolgok természetéből fakadók lesznek. Olyan kérdések fognak támadni, melyeket megvitatunk magunk közt, de csak akkor alakítunk elvekké, mikor kielégítő módon lesznek megoldva.

A természeti állapotig visszamenve, például meg fogjuk vizsgálni, vajjon az ember rabszolgának vagy szabadnak születik-e, társas lénynek-e, vagy függetlennek; vajjon önként, avagy erőhatalom útján társul-e; vajjon a hatalom, a mely egyesíti, alkothat-e állandó jogot, melynél fogva ez az első hatalom kötelezővé válik még akkor is, mikor egy másik hatalom túlsúlyra jut fölötte, úgy hogy Nimród király hatalma óta, a kiről azt mondják, hogy alávetette az első népeket, mind az a hatalom, mely ezt lerombolta, jogtalanná és bitorlóvá vált és hogy nincs más törvényes király, mint Nimród és jogutódai; avagy ha ez az első hatalom elvesztette hatályát, a rákövetkező lesz kötelező és lerombolja a másiknak érvényét, úgy hogy senki sem köteles engedelmeskedni, csak a mennyiben kényszerítik rá és hogy fel van mentve az engedelmesség alól, a mint ellent tud állani; olyan jog, a melynek, nézetem szerint, nem sok hozzáadnivalója van a hatalomhoz és nem egyéb, mint játék a szavakkal.

Vizsgálni fogjuk, vajjon nem lehet-e azt mondani, hogy minden betegség Istentől való s ebből következőleg, hogy orvost hívni bűn.

Vizsgálni fogjuk aztán, hogy lelkiismereti kötelességünk-e, hogy odaadjuk a pénztárczánkat egy banditának, a ki az országúton követeli, még akkor is, ha elrejthetjük előle; mert hiszen a pisztoly, melyet kezében tart, szintén hatalom.

Vajjon ez a szó: hatalom, ebben az esetben más valamit jelent-e, mint a jogos és következőleg azoknak a törvényeknek alávetett hatalom, melyekből ered?

Föltéve, hogy ezt a hatalomból folyó jogot elutasítják és a természeti jogot vagy az apai hatalom jogát állapítják meg, mint a társadalom alapelvét, akkor kutatni fogjuk ennek a tekintélynek a mértékét, mennyiben alapul a természeten és van-e más oka is, mint a gyermek haszna, gyöngesége és az apának iránta való természetes szeretete: ha tehát a gyermek gyöngesége tünőben van és az elméje érik, nem maga lesz-e egyedüli természetes bírája annak, hogy mi felel meg a fentartásának, nem lesz-e következőleg a maga ura, független minden más embertől, még az apjától is, mert még bizonyosabb, hogy a fiú szereti magamagát, mint a mennyire bizonyos, hogy az apa szereti fiát.

Vajjon az apa halála után kötelesek-e engedelmeskedni bátyjuknak vagy más valakinek, a kiben nincs meg az apa természetes ragaszkodása irántuk és vajjon fajról-fajra mindig csak egyetlen főnök van-e, a melynek az egész család köteles engedelmeskedni? Ebben az esetben kutatni fogjuk, hogy lehet az autoritás megosztva és mely jogon van az egész földön több, mint egy főnök, a ki uralkodik az egész emberi nemen.

Föltéve, hogy a népek választás útján alakultak, akkor meg fogjuk különböztetni a tényleges jogot és kérdezni fogjuk, vajjon mikor így alávetették magukat testvéreiknek, nagybátyjaiknak vagy rokonaiknak, nem mintha kénytelenek lettek volna, hanem mert úgy akarták, az ilyen társulás nem veszi-e fel mindig újra a szabad és önkéntes egyesülés jellegét.

Áttérve aztán a rabszolgaság jogára, vizsgálni fogjuk, vajjon elidegenítheti-e az egyik ember magamagát jogosan a másiknak, megszorítás, fentartás nélkül, mindennemű föltétel nélkül; vagy hogy lemondhat-e személyéről, életéről, eszéről, énjéről, tetteiben nyilvánuló minden erkölcsiségről, szóval megszünhet-e létezni halála előtt, a természet ellenére, a mely közvetlenül kötelezi önfentartásra, lelkiismerete és esze ellenére, a mely megszabja neki, hogy mit kell tennie és mitől kell tartózkodnia.

Ha azonban a rabszolgává levés tényében van valami fentartás és megszorítás, meg fogjuk vitatni, nem válik-e akkor ez a tény valódi szerződéssé, melyben a két szerződő fél mindegyike, nem lévén ebben a minőségében semmiféle közös feljebbvalójuk,[155] saját bírája marad a szerződés föltételeit illetőleg, következőleg mindketten ebben a tekintetben mindketten szabadok maradnak és jogosultak, hogy a szerződést felbontsák, a mint károsultaknak érzik magukat.

Ha tehát a rabszolga nem idegenítheti el magát föntartás nélkül urának, hogy idegeníthetné el magát egy nép fentartás nélkül a főnökének? És ha a rabszolga bírája marad a szerződés ura által való betartásának, hogyne maradhatna a nép a szerződés főnöke által való betartásának?

Kénytelenek lévén így visszatérni az első nyomra és mérlegelve a «nép» kollektiv elnevezését, kutatni fogjuk, nincs-e ennek megállapításához szerződésre szükség, legalább hallgatólagos szerződésre, mely az általunk föltételezettet megelőzi.

Miután a nép már akkor is nép, mielőtt még királyt választana magának, mi az, a mi azzá tette, ha nem a társadalmi szerződés? A társadalmi szerződés tehát az alapja az egész polgári társadalomnak és ennek az aktusnak a természetében kell keresni annak a társadalomnak a természetét, mely belőle alakul.

Kutatni fogjuk, mi a tartalma ennek a szerződésnek és nem lehet-e nagyjában, egészében összefoglalni ebben a formában: «Mindegyikünk közösen a közakarat legfőbb uralma alá helyezi javait, személyét, életét, egész vagyonát és mi, mint testület, minden tagot, mint az egésznek oszthatatlan részét veszszük föl magunkba.»

Ezt előre megállapítva, hogy meghatározzuk a fogalmakat, melyekre szükségünk van, figyelembe veszszük, hogy minden szerződő félnek külön személye helyett a társulásnak ez az aktusa egy morális és kollektiv testületet létesít, a mely annyi tagból áll, a hány szavazatból áll a gyülekezet. Ez a közszemély általánosan a _politikai testület_ nevét viseli, melyet tagjai _állam_nak hívnak, mikor passziv, _szuverén_nek, mikor aktiv, hatalomnak, mikor összehasonlítják a hozzá hasonlókkal. A tagokat magukat illetőleg kollektiv néven a _nép_ nevet viselik, külön-külön _polgárok_nak neveztetnek, mint a _polgárság_ tagjai vagy a szuverén hatóság részesei és _alattvalók_nak, mint ugyanazon hatóság alárendeltjei.

Figyelembe fogjuk venni, hogy a társulásnak ez az aktusa magában foglalja a közösség és az egyesek kölcsönös kötelezettségét és hogy minden egyén, hogy úgy mondjam, önmagával szerződik s így a kettős viszonylat által van kötelezve, t. i. mint a szuverén tagja az egyesekkel szemben és mint az állam tagja a szuverénnel szemben.

Figyelembe fogjuk venni továbbá, hogy senki se lévén kötve olyan kötelezettségekhez, a melyeket csak önmagával szemben vállalt, a közelhatározás, a mely kötelezheti az alattvalókat a szuverénnel szemben a két különböző viszonylat folytán, melyek alapján mindegyikük tekintetbe jön, nem kötelezheti az államot önmagával szemben. Ebből kitetszik, hogy sem nincs, sem nem lehet más alapvető törvény, – hogy pontosan szóljunk – mint csupán a társadalmi egyezmény. Ez nem jelenti azt, hogy a politikai testület bizonyos tekintetben nem kötelezheti magát mással szemben, mert az idegennel való viszonyban egyszerű lénynyé, egyénné válik.