Part 56

«Ha tehát boldogan és okosan akarsz élni, ne fűzd hozzá a szívedet máshoz, mint a szépséghez, a mely nem pusztul el, hogy a helyzeted szabjon határt vágyaidnak, hogy kötelességeid előbb járjanak, mint hajlamaid; terjeszd ki a szükségesség törvényét a morális dolgokra; tanuld meg elveszíteni azt, a mit elvehetnek tőled, tanulj meg elhagyni mindent, ha az erény rendeli, tanulj fölébe emelkedni az eseményeknek, felszabadítani tőlük szívedet a nélkül, hogy összetépnék, bátornak lenni a balsorsban, hogy ne légy soha nyomorúságos, szilárdnak lenni kötelességedben, hogy ne légy soha bűnös. Akkor boldog leszel a sors ellenére is és okos szenvedélyeid ellenére. Akkor még a törékeny javak birtokában is olyan gyönyört fogsz találni, a mit semmi sem tud megzavarni; a tiéid lesznek a nélkül, hogy te az övék lennél és érezni fogod, hogy az ember, a ki elől elfut minden, csak azt élvezi, a mit tud elveszteni. Nem lesz, az igaz, illuziód képzelt örömökről, de nem lesznek meg a fájdalmaid sem, melyek ezeknek gyümölcsei. Sokat fogsz nyerni ezzel a cserével, mert ezek a fájdalmak gyakoriak és valódiak, és ezek az örömök ritkák és hiúk. Legyőzve annyi csalfa képzelődést, le fogod győzni azt is, a mely oly nagy értéket tulajdonít az életnek. Zavar nélkül fogod átélni életedet és borzalom nélkül fogod befejezni; tőle is eloldod magadat, mint minden dologtól. Hányan gondolják rémülettel eltelve, hogy mikor elhagyják, megszünnek lenni; te tudva semmiségét, azt fogod hinni, hogy most kezeled. A halál a gonosz életének vége és az igaz életének kezdete.»

Emil nyugtalansággal vegyes figyelemmel hallgat rám. Valami baljóslatú következést vár ettől az első szótól. Érzi, hogy a mikor megmutatom neki annak szükségét, hogy gyakorolja lelke erejét, akkor alá akarom vetni ennek a keserves gyakorlatnak és mint a sebesült, a ki megremeg, mikor a seborvost közeledni látja s már azt hiszi, érzi sebén a fájdalmas, de egészséghozó érintést, a mely nem engedi romlásba dőlni.

Bizonytalanul, megzavarodva, türelmetlenül várva, hogy hova akarok kilyukadni, felelet helyett kérdez, de félénken. Mit kell tennie? mondja csaknem remegve és föl se merve emelni a szemeit. «Hogy mit kell tenned?» felelem én szilárd hangon. «El kell hagynod Zsófiát.» «Mit mondasz?» kiált fel ő felháborodva. «Elhagyni Zsófiát? Elhagyni őt, megcsalni, árulónak lenni, gazembernek, hitszegőnek!» «Ugyan!» felelek én félbeszakítva őt. «Hát attól fél Emil, hogy tőlem tanulja meg ezeket a neveket megérdemelni?» «Nem» folytatja ő ugyanazzal a hevességgel, «sem tőled, sem mástól; akaratod ellenére is meg tudnám őrizni a művedet; tudnék tenni róla, hogy azokat a neveket ki ne érdemeljem.»

El voltam készülve erre az első felbőszülésre; engedem elmúlni felindulás nélkül. Ha nem volna meg bennem az a mérséklet, melyet neki prédikálok, ugyan prédikálhatnám neki! Emil sokkal jobban ismer engem, semhogy képesnek tartson arra, hogy valami rosszat követeljek tőle és jól tudja, hogy rossz tett volna, ha elhagyná Zsófiát, abban az értelemben, a melyet ő tulajdonít ennek a szónak. Megvárja tehát végre, míg kimagyarázom magamat. Erre én újra beszélni kezdek.

«Hiszed-e kedves Emilem, hogy bármilyen helyzetben van is, lehet ember boldogabb, mint a milyen te voltál három hónap óta? Ha ezt hiszed, akkor fölvilágosítlak róla, hogy tévedsz. Mielőtt megismerted volna az élet gyönyöreit, már kimerítetted boldogságát. Nincs semmi különb annál a gyönyörnél, a melyet élveztél. Az érzékek gyönyöre mulandó; a szív szokásszerű állapota ebben mindig veszít Többet élveztél a remény által, mint a mennyit valaha a valóságban élvezni fogsz. A képzelődés, a mi feldíszíti azt, a mire vágyunk, bírás közben elhagyja. Az önmaga által létező kényen kívül csak az a szép, a mi nincs. Ha ez az állapot örökké tarthatott volna, érezhetted volna a legfőbb boldogságot. De mindaz, a mi az emberrel kapcsolatos, érzi a maga esendőségét; minden véges, minden mulandó az emberi életben és ha az az állapot, a mely minket boldoggá tesz, szüntelenül tartana, élvezésének megszokása megfosztana az ízétől. Ha rajtunk kívül nem változik semmi, megváltozik a szív; vagy a boldogság hagy el minket, vagy mi hagyjuk el a boldogságot.

«Mámorod közben méretlenül múlna el az idő. A nyár véget ér, közeledik a tél. Ha folytatni tudnók is kirándulásainkat, ily zord időszakban semmiesetre sem engednék meg. Akaratunk ellenére is meg kell változtatni életmódunkat; a mostani már nem tarthat tovább. Látom türelmetlen szemeden, hogy ez a nehézség nem hoz zavarba: Zsófia vallomása és saját vágyad könnyű módot sugall a hó kikerülésére s hogy ne kelljen utazgatnod, ha meg akarod látogatni. A megoldás kétségkívül kényelmes, de ha eljön a tavasz, elolvad a hó és megmarad a házasság; már pedig minden évszakra kell gondolni.

«Nőül akarod venni Zsófiát, holott nincs is még öt hónapja, hogy ismered. Nőül akarod venni, nem azért, mert hozzád illik, hanem mert tetszik neked, mintha a szerelem soha nem tévedne az összevalóság dolgában és mintha a kik azon kezdték, hogy szerették egymást, nem végeznék soha azon, hogy gyűlölik egymást. Zsófia erényes, tudom, de vajjon elég-e ez? Elég-e, ha az emberek tisztességesek, arra, hogy összevalók legyenek? Nem az erényét vonom kétségbe, hanem a jellemét. Megmutatja-e magát egy nő jelleme egy nap alatt? Tudod-e, hány helyzetben kellett volna őt látnod, hogy kedélyét alaposan ismerd? Négy hónapi ragaszkodás neked biztosíték egy egész életre? Lehet, hogy két hónapi távollét elfeledteti őt veled; talán van valaki, a ki csak a te távollétedre vár, hogy kitöröljön szívéből tégedet; talán visszatérésedkor ép oly közömbösnek találnád, mint a mily gyöngédnek találtad eddig. Az érzések nem függnek az elvektől; ő azért megmaradhat nagyon tisztességesnek, de nem szeret többé. Hajlandó vagyok azt hinni, hogy állhatatos és hű marad, de ki felel neked róla és ki fele neki rólad, ha magatok nem tettétek magatokat próbára? Addig akartok ezzel a próbával várni, a míg hiábavalóvá lesz? Addig akartok várni egymás megismerésével, a mikor már nem tudtok elválni egymástól?

«Zsófia nincs még tizennyolcz éves, te alig multál huszonkettő; ez a szerelem kora, de nem a házasságé. Micsoda családapa és családanya! Bizony, hogy gyermekeket tudjatok nevelni, várjatok legalább addig, a míg magatok nem lesztek gyermekek. Tudod-e, hogy hány fiatal nőnek gyöngítette meg a szervezetét az időnek előtte kiállott terhesség, hánynak rontotta meg az egészségét, rövidítette meg az életét? Tudod-e hány gyermek maradt beteges és gyönge, mert nem eléggé kifejlődött testben tápláltattak? Ha az anya és a gyermek egyszerre nőnek és ha a növekvéshez szükséges anyag megoszlik kettejük között, sem az egyiknek, sem a másiknak nincs meg az, a mit a természet neki szánt. Hogy lehetne tehát, hogy ettől ne szenvedjenek mind a ketten? Vagy nagyon rosszul ismerem Emilt, vagy pedig ő inkább szeretne később erőteljes nőt és gyermekeket, mintsem az ő életük és egészségük rovására elégítse ki mohóságát.

«Beszéljünk rólad. A férj és apa állapotába kívánva jutni, megfontoltad-e a kötelességeket? Családapává válva az állam tagjává leszel. És mit tesz az, az állam tagjának lenni? Tudod-e? Tanulmányoztad emberi kötelességeidet, de ismered-e a polgár kötelességeit? Tudod-e, mi a kormány, törvény, haza? Tudod-e, mily áron van megengedve élned és kiért kell meghalnod? Azt hiszed, megtanultál mindent, holott nem tudsz még semmit. Mielőtt helyet foglalnál a polgári rendben, tanuld meg ismerni és tudd meg, milyen rang felel meg benne neked.

«Emil, el kell válnod Zsófiától, nem mondom, hogy el kell hagynod: ha erre képes volnál, akkor ő nagyon boldog lehetne, hogy nem ment hozzád nőül. El kell válnod tőle, hogy méltóvá légy hozzá. Ne légy oly hiú, hogy azt hidd, máris megérdemled őt. Oh, mennyit kell még tenned! Teljesítsd ezt a nemes feladatot; tanuld meg elviselni a távollétet, nyerd meg a hűség jutalmát, hogy visszatérésedkor legyen valamid, a mit becsületedre számíthatsz előtte és ne mint kegyet kérhesd a kezét, hanem mint jutalmat.»

Nem lévén még gyakorolva az önmagával való küzdésben, nem lévén még hozzászokva, hogy az egyik dologra vágyakozzék, egy másikat pedig akarjon, a fiatal ember nem adja meg magát, ellenáll, vitatkozik. Miért tagadná meg magától a boldogságot, a mely reá vár? Nem azt jelentené-e, ha késlekedik elfogadni, mint hogy nem becsüli meg a keveset, a melyet nyujtanak neki? Szükség van-e rá, hogy eltávolodjék tőle, hogy megtudja azt, a mit tudnia kell? És ha ez szükséges is, miért ne hagyhatná neki visszatérésének biztos zálogát feloldhatatlan kötelékekkel? Csak a férje lehessen s kész engem követni, csak legyenek egyesítve s félelem nélkül fog tőle elválni. «Egyesülni, hogy elváljatok! Kedves Emilem, micsoda ellentmondás ez! Az megeshetik, hogy a szerelmes meg tud élni szerelmese nélkül, de a férjnek nem szabad szükség nélkül elhagyni nejét. Látom, halasztásodnak akaratod ellenére valónak kell lennie, hogy aggodalmaid elcsituljanak, azt kell, hogy mondhasd Zsófiának, hogy akaratod ellenére válsz el tőle. Jól van hát, légy nyugodt és miután nem engedelmeskedel az észnek, ismerj meg egy más urat. Nem felejtetted el a szerződést, melyet velem kötöttél. Emil, el kell válnod Zsófiától; akarom.»

Erre a szóra Emil lehajtja fejét, elhallgat, elgondolkodik egy pillanatra és aztán szilárdan rám nézve ezt mondja: «Mikor indulunk?» «Nyolcz nap mulva – mondom neki – elő kell készíteni Zsófiát erre az elutazásra. A nők gyöngébbek, kimélettel tartozunk nekik és ez a távollét nem lévén rá nézve kötelesség, mint a hogy rád nézve az, neki joga van rá, hogy kevesebb bátorsággal viselje.»

Nagyon erős kisértetbe esem, hogy ifjú embereim szerelmének naplóját egész elválásukig folytassam; de már régóta élek vissza olvasóim türelmével; legyünk rövidek, hogy valahára végére jussunk. Mer-e Emil szerelmese elé azzal a biztonsággal lépni, mint a milyet barátjával szemben tanusított? A magam részéről én hiszem; épen szerelmének igazságából kell ezt a biztonságot meríteni. Nagyobb zavarban volna előtte, ha inkább nehezére esnék elválni tőle; mint bűnös válna el tőle és ez a szerep mindig zavarba ejtő egy becsületes emberre nézve; de mennél többe kerül neki ez az áldozat, annál jobban becsületére válik maga-magának az előtt, a ki az elválást kínossá teszi rá nézve. Nem fél attól, hogy félremagyarázza az indító okot, mely őt vezeti. Mintha minden tekintetével ezt mondaná: «Oh Zsófia, olvass szívemben és légy hű; a szerelmesed nem erény nélkül való.»

A büszke Zsófia viszont igyekszik méltósággal elviselni a váratlan csapást, a mely éri. Erőlködik, hogy megindulás nélkül valónak látszassék, de mivel nincs meg benne, mint Emilben, a harcz és a győzelem becsülete, szilárdsága nem áll annyira helyt. Sír, jajgat akarata ellenére és a félelem attól, hogy elfelejtik, csak annál élesebbé teszi az elválás fájdalmát. Nem szerelmese előtt sír, nem előtte mutatja ki rettegését, inkább megfulladna, semhogy egy sóhajt hallasson jelenlétében; én nekem mondja el panaszait, én látom könnyeit, engem fogad bizalmasául. A nők ügyesek és tudnak tettetni: mennél többet zúgolódik titokban zsarnokságom ellen, annál jobban igyekszik hízelegni nekem; érzi, hogy a sorsa a kezemben van.

Vigasztalom, biztatom, felelősséget vállalok előtte szerelmeséről, vagyis inkább férjéről: csak őrizze meg ugyanazt a hűséget, melyet Emil fog tanusítani iránta, esküszöm, két év alatt férje lesz. Eléggé becsül engem, hogy elhigyje, hogy nem akarom megtéveszteni. Én vagyok mindkettejük kezessége a másik irányában. Az ő szíveik, erényük, becsületességem, szüleik bizalma, minden megnyugtatásukra szolgál. De mit ér az ész a gyöngeséggel szemben? Úgy válnak el, mintha soha többé nem látnák egymást.

Zsófia most Eucharis bánatára gondol és azt hiszi, ő is az Eucharis helyében van. Ne hagyjuk távollétünk alatt újra föléledni ezt a fantasztikus szerelmet. Zsófia, mondom neki egy nap, cseréljen Emillel könyveket. Adja neki a Telemachusát, hogy megtanuljon hasonló lenni hozzá, ő pedig adja önnek a _Spectateurt_,[149] melyet ön szeret olvasni. Tanulmányozza benne a tisztességes asszonyok kötelességeit és gondoljon arra, hogy két év mulva ezek a maga kötelességei lesznek. Ez a csere tetszik mindkettejüknek és megszerzi bizalmukat. Végre eljő a szomorú nap, el kell válni.

Zsófia tiszteletreméltó apja, a kivel én teljesen megállapodtam, megölel engem, mikor elbúcsúzom tőle, aztán félrehíva engem, komoly hangon és nyomatékos hangsúlylyal ezeket a szavakat mondja: «Megtettem mindent, hogy önt kielégítsem; csak egy szó mondani valóm van még. Gondoljon arra, hogy a tanítványa a leányom ajkain pecsételte meg házassági szerződését.»

Mily különbség a két szerelmes magatartásában! Emil heves, forró, izgatott, magán kívül kiáltoz, könnypatakokat ont az apa, az anya, a lány kezére, zokogva ölel meg mindenkit a házban és ezerszer ismétli ugyanazokat a dolgokat olyan összevisszaságban, a mely nevetséges volna minden más helyzetben. Zsófia komor, sápadt, a szeme fénytelen, a tekintete sötét, mozdulatlan marad, nem szól semmit, nem sír, nem lát senkit, még Emilt sem. Hiába fogja meg Emil a kezét, hiába szorítja őt karjaiba, mozdulatlan marad, érzéketlen könnyei iránt, gyöngédsége iránt, minden iránt, a mit tesz; rá nézve már elutazott. Mennyivel meghatóbb ez a látvány, mint szerelmesének tüntető siránkozása és zajos fájdalma! Emil látja ezt, érzi, el van tőle keseredve; nagy nehezen elvonszolom; ha még egy pillanatig hagynám, nem akarna elutazni. El vagyok ragadtatva, hogy ezt a szomorú képet viszi el magával. Ha valaha is kisértetbe esnék, hogy elfelejtse, mivel tartozik Zsófiának, csak eszébe kell hogy juttassam, milyennek látta távozása pillanatában s egészen el kell hogy idegenedve legyen a szíve, ha nem tudom visszavezetni hozzá.

AZ UTAZÁS.

Azt kérdik, jó-e, ha a fiatal emberek utaznak; sokat is vitatkoznak erről. Ha máskép tennék fel a kérdést és azt kérdeznék, vajjon jó-e, ha az ember világlátott, talán kevesebbet vitatkoznának.

A könyvekkel való visszaélés megöli a tudományt. Abban a hiszemben, hogy tudják, a mit olvastak, azt hiszik, föl vannak mentve attól, hogy megértsék. Tulságos sok olvasmány csak arra jó, hogy képzelődő tudatlanokat neveljen. Az irodalomnak összes korszakai között nincs egy sem, a mikor annyit olvastak volna, mint manapság és nincs egy sem, a mikor kevésbbé lettek volna tudósok.[150] Európa összes országai közt nincs egy sem, a melyben annyi történetet, értekezést és útleírást nyomtatnának, mint Francziaországban és nincs egy sem, a hol kevésbbé ismernék más népek szellemét és erkölcseit. Ennyi könyv elhanyagoltatja velünk a világ könyvét, vagy ha olvassuk is még, mindenki a maga helyén marad. Ha ez a szó: _hogy lehet valaki perzsa?_ ismeretlen volna előttem, hallomás útján is kitaláltam volna, hogy abból az országból ered, a hol a nemzeti előítéletek legjobban uralkodnak és abból a fajból, mely legjobban elterjeszti őket.

A párisi azt hiszi, ismeri az embereket, holott csak a francziákat ismeri; városában, mely mindig tele van idegenekkel, úgy néz minden idegenre, mint valami szokatlan jelenségre, a melyhez hasonló nincs több az egész világegyetemben. Közelről kell hogy látta légyen az ember ennek a nagy városnak a polgárait, köztük kell hogy lakott légyen, hogy elhigyje, hogy annyi észszel olyan ostoba lehet valaki. S az a különös a dologban, hogy mindegyikük tán tízszer is olvasta annak az országnak a leírását, a melynek egyik lakója olyan álmélkodásba ejti.[151]

Nagyon is nehéz feladat, hogy egyszerre kell megvilágítani az írók előítéleteit és a magunkéit, hogy eljussunk az igazsághoz. Útleírások olvasásával töltöttem az életemet és nem találtam köztük kettőt, a melyekből ugyanazt a fogalmat kaptam volna ugyanarról a népről. Összehasonlítva azt a keveset, a mit megfigyelhettem, azzal, a mit olvastam, végre is felhagytam az utazókkal és sajnáltam az időmet, a melyet arra fordítottam, hogy tanuljak olvasásukból, meggyőződve arról, hogy mindenféle megfigyelések dolgában nem olvasni kell, hanem látni. Ez igaz volna ebben az esetben akkor is, ha minden utazó őszinte volna s nem mondana mást, mint a mit látott s a mit hisz és ha az igazságot csak azokkal a hamis színekkel leplezné el, amelyeket szeme előtt fölvesz. De mi lesz abból, ha még hazugságaikból és rosszhiszeműségükből is ki kell hámozni?

Hagyjuk tehát a könyvek tanulságát, melyeket dicsérnek előttünk, azoknak, akik arra valók, hogy beérjék velük. Arra jó ez, mint Hulle Rajmund művészete, hogy megtanítson fecsegni arról, a mit az ember nem tud.[152] Arra jó, hogy tizenötéves Plátókat képezzen, hogy a társas összejöveteleken filozofáljanak és Paul Lucas vagy Tavernier[153] után kitanítsák a társaságot Egyiptom és India szokásáról.

Megczáfolhatatlan elvül állítom fel, hogy a ki csak egy népet látott, nem ismeri az embereket, hanem csak azt a pár embert ismeri, a kikkel együtt élt. Ez tehát egy másik módja az utazás kérdése föltevésének: Elég-e, ha a jól nevelt ember csak honfitársait ismeri vagy pedig fontos-e neki, hogy ismerje az embereket általában? Ebben nincs sem vita, sem kétség. Lám, egy nehéz kérdés megoldása menynyire függ néha attól, hogy miként van a kérdés föltéve.

De hogy tanulmányozzuk az embereket? Be kell-e járni az egész világot? El kell-e menni Japánba, hogy az európaiakat megfigyeljük? Hogy ismerjük a fajt, ismernünk kell-e minden egyént? Nem; vannak emberek, a kik annyira hasonlítanak egymáshoz, hogy nem éri meg a fáradságot, hogy külön-külön tanulmányozzuk őket. A ki látott tíz francziát, az látta az összes francziákat. Bár az angolokról és néhány más népről nem lehet ugyanezt mondani, mindazáltal bizonyos, hogy minden nemzetnek megvan a maga saját különleges jelleme, a melyet indukczió útján meg lehet ismerni, nem egyetlen tagjának, hanem többnek megfigyelése révén. A ki összehasonlított tíz népet, az ismeri az embereket, valamint hogy az, a ki látott tíz francziát, az ismeri a francziákat.

Hogy az ember tájékozódjék, ahhoz nem elég beutazni az országokat, tudni kell utazni. Hogy meg tudjon figyelni, ahhoz az kell, hogy szeme legyen és a felé a tárgy felé fordítsa, a melyet meg akar ismerni. Sok ember van, a kit az utazás még kevésbbé világosít fel, mint a könyvek, mert nem ismerik a gondolkodás művészetét, mert olvasás közben legalább az író vezeti szellemüket és mert utazás közben nem tudnak önmaguktól semmit meglátni. Mások nem tanulnak, mert nem akarnak tanulni. A czéljuk annyira más, hogy ez a czél nem is érinti őket; csak rendkívüli véletlenség dolga, ha az ember pontosan meglátja azt, a mivel nem törődik. A világ összes népei közül a franczia utazik legtöbbet, de el levén telve a maga szokásaival, összezavar mindent, a mi nem hasonlít hozzájuk. A világ minden zugában vannak francziák. Nincs az az ország, a hol több világlátott embert lehet találni, mint Francziaországban. Minda mellett mégis Európa összes népei közül az, a mely legtöbbet látott közülük, ismeri őket legkevésbbé. Az angol is utazik, de más módon; ez a két nép mindenben ellenkező kell hogy legyen. Az angol nemesség utazik, a franczia nemesség nem utazik; a franczia nép utazik, az angol nép nem utazik. Ez a különbség az én szememben az utóbbinak válik becsületére. A francziák mindig valami érdek szempontjából utaznak, az angolok ellenben nem mennek szerencsét próbálni más nemzetek közé, legfeljebb kereskedés végett és tele marokkal; mikor utaznak valahova, azért teszik, hogy forgassák a pénzüket, nem pedig hogy szorgalmukból éljenek; sokkal büszkébbek, semhogy idegenben hajlongjanak. Ez az oka annak is, hogy többet tanulnak idegenben, mint a francziák, a kiknek egészen más czél van a szemük előtt. Az angoloknak is megvannak a maguk nemzeti előítéletei, sőt több előítéletük is van, mint bárki másnak, de ezek az előítéletek nem annyira a tudatlanságból erednek, mint inkább büszkeségből származnak, a francziáé a hiúságból.

Valamint a legkevésbbé művelt népek általában a legbölcsebbek, ép úgy, a kik legkevesebbet utaznak, azok utaznak legjobban, mert kevésbbé lévén előrehaladva hiábavaló tanulmányainkban és kevésbbé lévén elfogulva hiábavaló kíváncsiságuk czéljaitól, egész figyelmüket arra fordítják, a mi valóban hasznos. A spanyolokon kívül alig tudok mást, a ki így utazik. Míg a franczia az illető ország művészeihez szaladgál, az angol lerajzoltat valami antik dolgot, a német pedig elviszi albumát az összes tudósokhoz, a spanyol csöndesen tanulmányozza a kormányzatot, az erkölcsöket, a rendőrséget, ő az egyedüli a négy közül, a ki hazatérve valami hazájára hasznos tanulságot hoz magával abból, a mit látott.

A régiek keveset utaztak, keveset olvastak, kevés könyvet csináltak és mégis látni azokból a könyvekből, melyek ránk maradtak, hogy jobban megfigyelték egymást, mint a hogy mi kortársainkat megfigyeljük. A nélkül, hogy vissza kellene mennünk Homeros írásaihoz, az egyedüli költőéhez, a ki azokba az országokba visz minket, a melyeket leír nekünk, nem lehet elvitatni Herodotostól azt az érdemet, hogy jobban lefestette a szokásokat történeti könyvében, bár inkább elbeszélés, mint elmélkedés módján, mint a mi összes történetíróink, a kik túlhalmozzák könyveiket arcképekkel és jellemrajzokkal. Tacitus jobban írta le a maga korabeli germánokat, mint bármely író a mai németeket. Tagadhatatlan, hogy a kik jártasak az ókori történetben, jobban ismerik a görögöket, a kárthágóiakat, a rómaiakat, a gallokat, a perzsákat, mint a mennyire napjainkban bármely nép ismeri a szomszédait.

Meg kell vallani azt is, hogy a népek eredeti jellemvonásai napról-napra jobban elhalványulnak s ezért sokkal nehezebb is őket megfogni. Abban a mértékben, a hogy a fajok keverednek és a népek elegyülnek, lassankint eltünni látjuk azokat a nemzeti különbségeket, melyek egykor első pillantásra szembetüntek. Egykor minden nemzet még jobban bezárkózott önmagába, kevesebb volt a közlekedés, kevesebb az utazás, kevesebb a közös vagy ellentétes érdek, kevesebb a politikai és társadalmi kapcsolat nép és nép között, nem volt annyi tárgyalásnak nevezett uralkodói okvetetlenkedés, nem volt annyi rendes vagy állandó nagykövet; a nagy hajóutak ritkák voltak; kevés volt a messze tájakkal való üzleti érintkezés és a mi kevés volt is, azt vagy az uralkodó maga végezte, a ki ebben idegenek szolgálatait használta, vagy kevés becsben álló emberekkel végeztette, a kik ugyan nem voltak hangadók senkire nézve és nem hozták egymáshoz közelebb a népeket. Most százszorta több kapocs van Európa és Ázsia közt, mint a mennyi egykor Gallia és Spanyolország között volt; Európa egymaga szétdaraboltabb volt, mint ma az egész föld.

Tegyétek ehhez hozzá, hogy a régi népek többnyire autochtonoknak vagy őslakóknak érezték magukat hazájukban s elég régóta laktak benne, hogy elveszítsék azoknak a távoli koroknak emlékezetét, a mikor őseik ott megtelepedtek és hogy az éghajlatnak elég ideje legyen arra, hogy tartós benyomással legyen rájuk; ellenben nálunk a rómaiak betörése után a barbárok legutóbbi bevándorlásai mindent összekevertek és összezavartak. A mai francziák nem az egykori nagy szőke és fehértestű nép; a görögök már nem azok a művészi mintának termett szép emberek, még a rómaiak alakja is megváltozott jellem és természet dolgában; a Tatárországból eredő perzsák napról-napra vesztenek valamit eredeti csunyaságukból a cserkesz vér keveredése folytán; az európaiak többé nem gallok, germánok, ibériaiak, allobrogok; nem egyebek mind, mint testalkat és még inkább erkölcsök dolgában elkorcsosult szkythák.

A fajok ókori megkülönböztetései, a levegő és a terület minéműségei ezért jelölték éberebben a népek véralkatát, alakját, szokásait, jellemét, mint a hogy az napjainkban jelölődik, a mikor az európaiak állhatatlansága nem enged időt semmiféle természeti oknak, hogy megtegye a maga benyomását, a mikor az erdők ki vannak irtva, a mocsarak kiszárítva, a föld egyformábban, bár rosszabbul van művelve s így még fizikailag sem marad meg ugyanaz a különbség föld és föld s ország és ország között.