Part 55

De leszámítva ezt a sérthetetlen és szent jogot, Zsófia féltékenyen őrzi a maga jogait s vigyáz, hogy Emil mily gondosan tartja őket tiszteletben, mily gonddal teljesíti akaratát, mily ügyességgel találja ki, mily éberséggel érkezik meg a megszabott pillanatban: nem akarja sem hogy késsen, sem hogy hamarabb jöjjön, azt akarja, hogy pontos legyen. Sietni annyit tesz, hogy többet tart magára, mint ő rá; késni, ez annyi, mint elhanyagolni. Zsófiát elhanyagolni! Ez nem történhetnék meg kétszer. Egyszer igazságtalanul gyanakodott, hogy elhanyagolták s csaknem vége volt mindennek; de Zsófia méltányos és helyre tudja ütni, ha mit vétett.

Egy este vártak ránk; Emil megkapta a parancsot. Elénkbe mennek; nem érkezünk meg. Hova lettek? Mi baj érhette őket? Nem is küldenek izenetet. Az este várásunkkal telik el. A szegény Zsófia már azt hiszi, meghaltunk; kétségbeesik, kínozza magát, sírva tölti az éjszakát. Este küldönczöt küldtek, hogy tudakozódjék rólunk és hozzon másnap reggel híreket. A küldöncz visszatér az általunk küldöttel, a ki szóbelileg hozza izenetünket és elmondja, hogy jól vagyunk. Egy pillanattal később megjelenünk mi is. Ekkor a helyzet megváltozik: Zsófia letörli könnyeit, vagy ha ont könnyeket, mérgében ontja. Büszke szívét nem kárpótolta, hogy élünk; Emil él és oktalanul váratott magára.

Érkezésünkkor be akar zárkózni. Azt akarják, hogy maradjon; maradnia kell; de azonnal elhatározza magát és nyugodt és megelégedett magatartást vesz fel, a mely másoknak imponálhatott. Az apa elénkbe jön és így szól: Nyugtalanságban tartották a barátjaikat; vannak itt, a kik nem fogják ezt egykönnyen megbocsátani. Ugyan ki, papa? – mondja Zsófia a legbájosabb mosolylyal, melyet csak tetetni tud. Mit törődöl vele, felel az apa, ha nem te vagy? Zsófia nem felel és lesüti a szemét a munkájára. Az anya hideg és kimért módon fogad minket. Emil zavarba jőve, nem meri megszólítani Zsófiát. A leány szól hozzá először; megkérdi, hogy van, üléssel kinálja és olyan jól tettet, hogy a szegény fiatal ember, a ki még nem ért semmit a heves szenvedélyek hangján, beugrik ennek a hidegvérnek és csaknem azon a ponton van, hogy maga is megneheztel.

Hogy felvilágosítsam, meg akarom fogni Zsófia kezét s ajkamhoz akarom emelni, a hogy néha szoktam. Hirtelen visszarántja, oly sajátságosan ejtve ki, hogy: _uram_, – hogy ez az akaratlan mozdulat azonnal leleplezi Emil szemében.

Zsófia maga is látva, hogy elárulta magát, kevésbbé tesz magán erőszakot. Látszólagos hidegvére irónikus kicsinyléssé változik. Mindenre, a mit mondanak neki, halk és bizonytalan hangon kiejtett egytagú szókkal felel, mintha attól félne, hogy nagyon is keresztül engedi éreztetni a méltatlankodás hangját. Emil félholtan a rémülettől fájdalommal néz rá és igyekszik rávenni, hogy nézzen a szemébe, hogy jobban olvashassa az övében az igazi érzéseit. Zsófia még jobban felingerelve önbizalmától, olyan tekintetet vet rá, hogy elmegy a kedve még egy olyat kivánni. Emil megzavarodva, reszketve nem mer – saját nagy szerencséjére – sem szólni hozzá, sem ránézni; mert még ha ártatlan volna is, Zsófia sohasem bocsátotta volna meg neki, hogy el tudta viselni haragját.

Látva most már, hogy rajtam a sor és hogy ideje kimagyarázkodnunk, visszamegyek Zsófiához. Újra megfogom a kezét, melyet nem von vissza, mert közel van hozzá, hogy elájuljon. Gyöngéden mondom neki: kedves Zsófia, mi pórul jártunk, de ön okos és igazságos, nem fog minket elitélni a nélkül, hogy meghallgatna. Hallgasson meg tehát. Zsófia nem felel, én pedig így szólok.

«Tegnap elindultunk négy órakor; meg volt hagyva, hogy hét órára érkezzünk meg és mindig hamarabb indulunk el, mint kellene, hogy útközben megpihenhessünk. Az út háromnegyed részén már túl voltunk, mikor fájdalmas panaszok ütötték meg a fülünket; a tőlünk némi távolságban levő völgy torkolatából hallatszottak. Odaszaladunk a segélykiáltásra s egy szerencsétlen parasztembert találtunk ott, a ki kissé boros fővel jött lóháton a városból s akkorát esett le a lóról, hogy eltörte a lábát. Kiáltozni kezdtünk segítségért, senki se felelt; próbáltuk a sebesültet föltenni a lóra, nem birtuk; a legcsekélyebb mozdulatra borzasztó kínokat szenvedett a boldogtalan. Nem tehettünk tehát mást, megkötöttük a lovat a szomszéd erdőben, aztán hordágyat csinálva karjainkból, odaültettük a sebesültet és tőlünk telhetően vigyázva vittük útmutatásai szerint arrafelé, a merre haza érhetett. Az út hosszú volt, többször kellett pihennünk. Végre a fáradságtól kimerülten megérkeztünk: szomorú meglepetéssel vettük észre, hogy már ismerjük a házát s hogy ez a szerencsétlen, a kit akkora fáradsággal hoztunk haza, ugyanaz, a ki olyan szívélyesen fogadott minket azon a napon, mikor először érkeztünk ide. A nagy zavarban, a melyben eddig voltunk, kölcsönösen nem ismertük fel egymást.

«Csak két kis gyermeke volt odahaza. A felesége, a ki most készült őt a harmadikkal megajándékozni, annyira megrémült, mikor így látta hazatérni, hogy heves fájdalmakat érzett és néhány óra mulva megszülte gyermekét. Mit csináljunk ilyen körülmények közt egy félreeső kunyhóban, a hol nem remélhettünk semmiféle segítséget? Emil elszánta magát, hogy megkeresi a lovat, melyet az erdőben hagytunk, felül rá és lóhalálában a városba siet seborvosért. A lovat a seborvosnak adta és miután nem tudott mindjárt betegápolónőt találni, gyalog tért vissza egy szolgával, miután gyors küldönczöt küldött önhöz; mialatt én, képzelhetni, mekkora zavarban egy törött lábú férfi és egy vajúdó nő között, előkészítettem a házban mindent, a miről gondoltam, hogy szükség lehet rá mindkettejük segítségére.

A többit nem részletezem; nem erről van most szó. Két óra volt éjfél után, mikor mindketten egy pillanatra megpihenhettünk. Végre hajnal felé megérkeztünk közeli menedékhelyünkre, a hol megvártuk az ön ébredésének óráját, hogy számot adjunk balesetünkről.»

Elhallgattam, nem szólva semmi többet. De mielőtt valaki szólt volna, Emil szerelmeséhez lép, fölemeli hangját és szilárdabban, semmint hittem volna, így szól: Zsófia, a maga kezében van sorsom, jól tudja. Meghalathat a fájdalomtól, de azt ne remélje, hogy el tudja velem feledtetni az emberiesség jogait; ezek nekem szentebbek, mint a maga jogai; sohasem mondok le róluk a maga kedvéért.

Zsófia erre a szóra felelet helyett feláll, karját Emil nyaka köré ölti, csókot nyom arczára; aztán utánozhatatlan bájjal nyújtja karját, így szól hozzá: Emil, fogadd ezt a kezet, a tied. Légy, a mikor akarsz, a férjem és uram; igyekezni fogok megérdemelni ezt a tisztességet.

Alig hogy megölelte Emilt, az apja elragadtatva tapsolt, ezt kiáltva: «Hogy volt! hogy volt!» Zsófia nem kéreti magát, még két csókot adott a másik arczára; de csaknem ugyanabban a pillanatban, megrémülve mind attól, a mit tett, anyja karjába veti magát és az anyai ölbe rejti szégyenkezéstől lángoló arczát.

Nem fogom leírni az általános örömöt; mindenki kell, hogy érezze. Ebéd után Zsófia azt kérdi, vajjon azok a szegény betegek nagyon messze laknak-e arra, hogy meglátogassa őket. Zsófia ezt kívánja s ez jó dolog. Odamegyünk: két külön ágyban találjuk őket; Emil hozatott egy ágyat. Embereket találunk körülük, a kik segítenek nekik: Emil gondoskodott róluk. De egyébként mind a ketten oly rossz állapotban vannak, hogy a kényelmetlenség ép annyi bajt okoz nekik, mint az állapotuk. Zsófia kötényt kér a jó asszonytól és megveti az ágyát; ugyanezt teszi aztán a férfival; gyöngéd és könnyed keze megtapogat mindent, a mijük fáj nekik és lágyabb fekvőhelyet készít fájó tagjaiknak. Már közeledtére is könnyebben érzik magukat; azt lehetne mondani, hogy eltalálja, mi fáj nekik. Ez az oly kényes leány nem riad vissza sem a piszoktól, sem a kellemetlen szagtól és tudja, hogy kell eltüntetni az egyiket, a másikat is a nélkül, hogy bárkit is terhelne és a nélkül, hogy megkínozná vele a betegeket. Ő, a ki mindig oly szerény és néha oly büszke, ő, a ki a világ minden kincséért nem érintette volna csak ujja hegyével is egy férfi ágyát, minden kényeskedés nélkül fekteti másik oldalára a sebesültet és kényelmesebb helyzetbe teszi, hogy így tovább maradhasson fekve. A felebaráti buzgalom legyőzi a tartózkodását; a mit tesz, oly könnyedén teszi és olyan ügyesen, hogy a beteg megkönnyebbültnek érzi magát szinte a nélkül, hogy észrevenné, hogy hozzá nyúltak. A férj és a feleség közös értelemmel áldják a szeretetreméltó leányt, a ki gondozza őket, sajnálkozik miattuk, vigasztalja őket. Az égnek angyala ő, kit Isten küldött be hozzájuk; megvan benne az angyal külseje és nyájassága, a kedvessége és jósága. Emil meghatva, szótlanul nézi őt. Férfi, keresd az élettársadat; az Isten adta őt neked arra, hogy enyhítse bajaidat. Ez az asszony.

Megkereszteltetik az újszülöttet. A két szerelmes tartja keresztvízre azzal a forró vágygyal, hogy nemsokára ugyanez tétessék másokkal. Vágyva-vágynak erre a pillanatra; úgy gondolják, mintha már itt is volna; Zsófia minden aggálya el van távolítva, de most jönnek meg az én aggályaim. Nincsenek még annyira, mint a hogy gondolják; mindennek megvan a maga ideje.

Egy reggel, a mikor két napja nem látták egymást, belépek Emil szobájába, kezemben egy levéllel és mereven ránézve így szólok hozzá: «Mit tennél, ha azt a hírt hoznák neked, hogy Zsófia meghalt?» Emil nagyot kiált, összecsapva kezét felkiált és szó nélkül, rémült tekintettel néz rám. «Felelj hát,» – mondtam én ugyanazzal a nyugalommal. Erre felingerülve hidegvéremen hozzám lép, haragtól, lángoló szemekkel s csaknem fenyegető magatartásban állva elém, így szól: «Hogy mit tennék? Nem tudom, de annyit tudok, hogy soha életemben nem látnám viszont azt, a ki az értésemre adná». «Nyugodj meg, – mondom neki mosolyogva – ő él, jól érzi magát, rád gondol és ma estére várnak minket. De menjünk egyet sétálni; beszélgessünk».

A szenvedély, mely elfogta, nem engedi többé, hogy mint azelőtt, elmerüljön a merőben okoskodó beszélgetésbe; ennek a szenvedélynek a révén kell az érdeklődését megragadni, hogy figyelmesen hallgassa oktatásomat. Ezt tettem ezzel a borzalmas előzménynyel; most ugyan biztos vagyok benne, hogy meg fog hallgatni.

«Boldognak kell lenni, kedves Emilem, ez a czélja minden egyes lénynek; ez az első vágy, melyet a természet belénk oltott és az egyetlen, a mely nem fog soha elhagyni. De hol van a boldogság? Ki tudja? Mindenki keresi és senki sem találja meg. Azzal töltjük az életünket, hogy keresgéljük és meghalunk a nélkül, hogy elértük volna. Fiatal barátom, mikor születésedkor karomba vettelek és mikor tanuságul hívtam a legfőbb lényt ahhoz a kötelezettséghez, melyet vállaltam, napjaimat a te napjaid boldogságának ajánlottam fel, – tudtam-e magam is, hogy mire kötelezem magamat? Nem; csak azt tudtam, hogy a mikor téged boldoggá teszlek, bizonyos, hogy az leszek én is. A mikor elvállaltam rád nézve ezt az üdvös czélt, közössé tettem mindkettőnk számára.

«A míg nem tudjuk, hogy mit tegyünk, a bölcseség abban áll, hogy tétlenségben maradjunk. Ez minden elvek között az, a melyre az embernek legnagyobb szüksége van és az, a melyet a legkevésbbé tud követni. Keresni a boldogságot a nélkül, hogy tudnók, hol van, ez annyi, mint kitenni magát annak, hogy elfut előle, ez annyi, mint megannyi ellenkező úton veszélybe jutni, a hány eltévedni való út van. De nem mindenkinek tulajdonsága, hogy tétlenül tudjon maradni. Abban a nyugtalanságban, melyben a jóllét vágya tart minket, jobb szeretünk tévedni a kergetésében, mint semmit se tenni keresésére és ha egyszer elhagytuk azt a helyet, a hol felismerhetjük, nem tudunk többet oda visszatérni.

«Ugyanebben a tudatlanságban lévén, igyekeztem kikerülni ugyanazt a hibát. Elvállalván a gondoskodást rólad, elhatároztam, hogy nem teszek egyetlen haszontalan lépést és megakadályozom, hogy te se tegyél. A természet útjához ragaszkodtam, várva, hogy ez megmutassa a boldogság útját. Kiderült, hogy ugyanaz és hogy a mikor nem gondoltam rá, akkor követtem.

«Légy tanubizonyságom, légy itélő bírám, sohasem foglak megtagadni. Első éveid nem áldoztattak fel azoknak a melyek ezután fognak következni; élvezted mindazokat a javakat, melyeket a természet adott neked. Azok közül a bajok közül, a melyeknek alávetett téged és a melyektől meg tudtalak óvni, csak azokat érezted, a melyek megedzhetnek más bajok ellen. Nem szenvedtél egyet sem, hanem ha azért, hogy elkerülj egy nagyobbat. Nem ismerted sem a gyűlöletet, sem a rabszolgaságot. Szabad és elégedett lévén, igazságos és jó maradtál, mert a szenvedés és a bűn elválaszthatatlanok és az ember sohasem válik gonoszszá, csak mikor boldogtalan. Vajha gyermekkorod emléke meghosszabbodnék öreg napjaidig! Nem félek attól, hogy jó szíved valaha is visszaemlékszik rá a nélkül, hogy ne áldja azt a kezet, a mely vezette.

«Mikor belejutottál az okosság életkorába, megóvtalak az emberek előitéleteitől; mikor a szíved érzékenynyé lett, megóvtalak a szenvedélyek zsarnokságától. Ha meg tudtam volna hosszabbítani ezt a belső nyugalmadat életed végeig, biztonságba helyeztem volna művemet és mindig boldog lennél, a mennyire ember csak lehet; de kedves Emilem, hiába merítettem volna bele a lelkedet a Styxbe, nem tehettem volna mindenütt sebezhetetlenné; új ellenség támad fel, a kit még nem tanultál meg legyőzni és a kitől nem tudtalak megmenteni. Ez az ellenség, ez te magad vagy. A természet és a sors szabadnak hagyott. El tudtad szenvedni a nyomort, el tudtad viselni a test fájdalmait; a lélek fájdalmai ismeretlenek maradtak előtted; nem függtél mástól, csak az emberi sorstól és most függsz mindazoktól a kötelékektől, melyeket magad raktál magadra; a mikor megtanultál vágyni, vágyaid rabszolgájává tetted magadat. A nélkül, hogy bármi is változnék benned, a nélkül, hogy bármi bántana is, a nélkül, hogy bármi érné is lényedet, mennyi fájdalom támadhatja meg lelkedet! Mennyi bajt érezhetsz. a nélkül, hogy beteg lennél! Hány halált szenvedhetsz a nélkül, hogy meghalnál! Egy hazugság, egy tévedés, egy kétség a kétségbeesésbe dönthet.

«Láttad a színházban a hősöket, a kik ki voltak szolgáltatva a végső kínoknak, esztelen kiáltásaikkal visszhangoztatták a színpadot, jajgattak, mint az asszonyok, sírtak, mint a gyermekek és ezzel kiérdemelték a közönség tapsait. Emlékszel, mennyire megbotránkoztál ezeken a jajgatásokon, ezeken a kiáltozásokon, ezeken a panaszokon, olyan férfiaktól, a kiktől csak az állhatatosság és a szilárdság tényeit kellene várni? Hogyan, mondtad méltatlankodva, ezek azok a példák, melyeket mint követendőket tűznek ki, a minták, a melyeket utánzásra ajánlanak! Attól félnek-e, hogy az ember nem elég kicsiny, elég boldogtalan, elég gyönge, ha nem tömjéneznek gyöngeségének az erény hamis álarcza alatt? Fiatal barátom, ezután légy engedékenyebb a színpad iránt: ime, magad is egyike lettél hőseinek.

«Tudsz tűrni és meghalni, el tudod viselni a kényszerűség törvényét a fizikai bajokban, de még nem szabtál törvényt szíved vágyainak és szeretetünkből inkább születik meg életünk nyugtalansága, mint szükségleteinkből. Vágyaink messzire terjednek, az erőnk csaknem semmi. Az ember kívánságai révén ezer dologtól függ, maga-maga révén nem függ semmitől még a saját életétől sem; mennél több köteléket teremt magának, annál jobban megsokszorozza a szenvedéseit. Minden csak úgy elmúlik a földön, minden, a mit szeretünk, elszalad előlünk előbb-utóbb és mi úgy ragaszkodunk hozzá, mintha örökké kellene tartania. Micsoda rémület Zsófia halálának merő gyanujára! Hát arra számítottál, hogy örökké fog élni? Nem hal meg senki az ő korában? Meg kell halnia, gyermekem és talán te előtted. Ki tudja, életben van-e ebben a pillanatban? A természet csak egy halálnak tett rabjává téged; te rabjává teszed magadat egy másiknak. Igy tehát abba a helyzetbe jutsz, hogy kétszer fogsz meghalni.

«Igy alá lévén vetve szabályozatlan szenvedélyeidnek, mennyire szánni való leszel! Mindig nélkülözés, mindig veszteség, mindig aggodalom; sohasem élvezheted, a mid megmaradt. A félelem, hogy mindent elveszítesz, megakadályoz, hogy bármid is legyen; mivel csak a szenvedélyeidet akartad követni, sohasem fogod őket kielégíteni tudni. Mindig keresni fogod a nyugalmat és mindig futni fog előled; nyomorult leszel és gonoszszá válsz. És hogy ne lennél az, mikor nincs más törvényed, mint féktelen vágyaid? Ha nem tudod elviselni az akaratlan nélkülözéseket, hogy róhatnád őket magadra akaratlanul? Hogy tudnád feláldozni a hajlamot a kötelességnek és hogy tudnál ellenállni szívednek, hogy eszedre hallgass? Te, a ki látni sem akarod többé azt, a ki tudtodra adja szerelmesed halálát, hogy tudnád látni azt, a ki el akarja venni tőled elevenen, a ki azt merné neked mondani: Rád nézve meghalt, az erény választja el tőled? Ha vele kell élned, bármi történik is, akár férjnél van Zsófia, akár nincs, akár szabad vagy, akár nem, akár szeret vagy gyűlöl téged, akár odaadják neked, akár megtagadják tőled, az mindegy, te akarod őt, bírnod kell őt bármi áron. Mondd meg nekem, mely bűnnél áll meg az, a kinek nincs más törvénye, csak szívének vágyai és nem tud ellenállni semminek, a mire vágyik?

«Kedves gyermekem, bátorság nélkül nincs boldogság s erény sincs küzdelem nélkül. Az erény szó az erő-ből származik; az erő az alapja minden erénynek. Csak az olyan lényé lehet az erény, a mely természeténél fogva gyönge s akaratánál fogva erős; csak ebben áll az igaz ember érdeme; és az Istent jónak nevezzük ugyan, de nem nevezzük erényesnek, mert nincs szüksége erőfeszítésre ahhoz, hogy jó legyen. Megvártam, a míg abban az állapotban léssz, hogy megérthess, mielőtt ezt az annyira profanizált szót megmagyaráztam volna neked. A míg az erény gyakorlása nem kerül semmibe, kevés szükség van az ismeretére. Ez a szükség akkor áll be, mikor a szenvedélyek feltámadnak; rád nézve már beállott.

«A midőn a természet teljes egyszerűségében neveltelek, a helyett, hogy keserves kötelességekről prédikáltam volna neked, megóvtalak azoktól a bűnöktől, a melyek ezeket a kötelességeket keservesekké teszik; nem annyira gyűlöletessé tettem előtted a hazugságot, mint inkább haszontalanná; nem annyira arra tanítottalak, hogy add meg mindenkinek, a mi megilleti, mint inkább hogy csak azzal törődj, a mi a tiéd; inkább jóvá tettelek, mint erényessé. De a ki csupán csak jó, csak addig marad az, a míg kellemes annak lennie; a jóság megtörik és tönkre megy az emberi szenvedélyek ütközése alatt; az az ember, a ki semmi egyéb, csak jó, csak a maga számára az.

«Mi tehát az erényes ember? Az, a ki le tudja győzni indulatait; mert akkor követi az eszét, lelkiismeretét, megteszi kötelességét; a rend állapotában marad és semmi sem tartja meg benne. Idáig te csak látszólag voltál szabad, csak annak a rabszolgának a kétséges szabadságát élvezted, a kinek nem parancsoltak semmit. Most légy valóban szabad, tanulj meg a magad ura lenni; parancsolj szívednek, oh Emil és erényes leszel.

«Egy másik mesterséget is ki kell tehát tanulnod és ez nehezebb, mint az első; mert a természet fölment minket a bajok alól, melyeket reánk ró vagy megtanít elviselni őket, de nem mond nekünk semmit azokra vonatkozólag, a melyek önmagunktól jönnek ránk, magunkra hagy bennünket; enged minket szenvedélyeink áldozataiul, hogy hatalmába essünk hasztalan fájdalmainknak és még büszkélkedjünk könnyeinkkel, a melyek miatt pirulnunk kellett volna.

«Ez most az első szenvedélyed és talán az első, a mely méltó hozzád. Ha férfi módjára kormányozni tudod, ez lesz az utolsó is; a többieket mind leigázhatod és nem fogsz engedelmeskedni másnak, mint az erény szenvedélyének.

«Ez a szenvedély nem bűnös, jól tudom, ép oly tiszta, mint a lelkek, melyek érzik. A becsületesség keltette, az ártatlanság táplálta. Boldog szerelmesek! az erény varázsa csak szaporítja számotokra a szerelem varázsát és az édes kötelék, a mely rátok vár, nem kevésbbé dija okosságotoknak, mint ragaszkodásotoknak. De mondd meg nekem, mint őszinte férfi, ez az oly tiszta szenvedély kevésbbé igázott le téged? Kevésbbé lettél a rabja? És ha holnaptól fogva nem volna már ártatlan, elfojtanád holnaptól fogva? Most van az ideje, hogy kipróbáld az erődet; mikor már alkalmazni kell, akkor már késő lesz. Nem az ellenség előtt gyakoroljuk harczra magunkat, a háború előtt készülődünk rá; a háborúba már teljesen előkészülve megyünk.

Tévedés a szenvedélyeket megengedettekre és meg nem engedettekre osztani fel, hogy az előbbieknek hódoljon az ember s az utóbbiakat elfojtsa. Valamennyi jó, ha az ember uruk marad, mind rossz, ha alávetjük magunkat nekik. A természet azt tiltja meg, hogy hajlamainkat tovább terjeszszük, mint erőnket; az ész azt tiltja meg, hogy azt akarjuk, a mit nem tudunk elérni, a lelkiismeret nem azt tiltja meg nekünk, hogy kisértetbe essünk, hanem azt, hogy legyőzessük magunkat a kisértéstől. Nem mitőlünk függ, hogy vannak-e szenvedélyeink vagy nincsenek, hanem tőlünk függ, hogy uralkodjunk rajtuk. Minden érzés, a melyen uralkodunk, jogosult, s minden érzés, a mely uralkodik rajtunk, bűnös. A férfi nem bűnös azért, hogy szereti a más feleségét, ha ezt a szerencsétlen szenvedélyt a kötelesség törvénye által leigázva tartja; ellenben bűnös, ha a maga feleségét annyira szereti, hogy ennek a szerelemnek mindent feláldoz.

«Ne várj tőlem hosszadalmas erkölcsi tanításokat; csak egyet kell neked adnom és ez magában foglalja a többit mind. Légy ember, tartsd szívedet helyzeted korlátai között. Tanulmányozd és ismerd meg ezeket a korlátokat: bármily szűkek, az ember nem boldogtalan addig, a míg közéjük zárkózik; csak akkor az, mikor át akarja őket hágni; akkor is az, mikor esztelen vágyaiban a lehetőségek sorába számít olyant, a mi nem oda való; akkor is az, mikor elfelejti emberi helyzetét, hogy képzelt helyzeteket koholjon magának, a melyekből mindig visszaesik a maga helyzetébe. Az egyedüli javak, melyek nélkülözése nehezünkre esik, azok, a melyekről azt hiszszük, jogunk van rájuk. Elnyerésük nyilvánvaló lehetetlensége felszabadít tőlük, az óhajtások remény nélkül nem kínoznak. A koldust nem kínozza az a vágy, hogy vajha király lenne, a király csak akkor akar Isten lenni, ha azt hiszi, hogy már nem ember.

«Legnagyobb bajaink forrásai a gőg illuziói, de az emberi nyomorúság szemlélete mindig mérsékeltté teszi a bölcset. A maga helyén marad, nem izgatódik, hogy kiléphessen belőle, nem használja el hasztalanul erőit, hogy élvezze azt, a mit nem tud megtartani és felhasználva minden erejét arra, hogy jól birja azt, a mije van, a valóságban ép annyival hatalmasabb és gazdagabb, a mennyivel kevesebbre vágyik, mint mi. Halandó és veszendő lény vagyok, fűzzek-e örökre való kötelékeket ezen a földön, a hol minden változik, a hol minden elmúlik és a honnan holnap el fogok tünni? Oh Emil, oh fiam, ha téged elveszítnélek, mi maradna meg belőlem? És mégis meg kell tanulnom téged elveszíteni, mert ki tudja, mikor fosztatom meg tőled?