Part 54

Ilyenek az élet színjátékának változásai: minden kornak megvan a maga rugója, a mely mozgatja; de az ember mindig ugyanaz. Tíz éves korában a sütemények vezetik, húsz éves korában a szerelmese, harmincz éves korában az élvezetek, negyven éves korában a becsvágy, ötven éves korában a kapzsiság: mikor fog egyedül csak a bölcseség után szaladni? Boldog az, a kit akarata ellenére is erre vezetnek! Mi fontossága van annak, hogy milyen vezető után jár, ha ez a czélhoz vezeti? A hősök, maguk a bölcsek is megfizették ezt az adót az emberi gyöngeségnek és a kinek ujjai orsókat törtek össze, azért nem lett kevésbbé nagy ember.

Ha ki akarod terjeszteni a szerencsés nevelés hatását az egész életre, hosszabbítsd meg az ifjúságon át a gyermekkor jó szokásait és ha növendéked az, a minek lennie kell, gondoskodjál róla, hogy minden időben az legyen. Ez az utolsó simítás, a melyet művednek még adnod kell, hogy tökéletes legyen. Különösen azért fontos dolog, hogy a fiatal embereknek meghagyják a nevelőjüket, mert máskülönben nem igen kell attól félni, hogy szerelmi ügyüket ne tudnák nélküle elvégezni. A nevelőket és kivált az apákat az szokta megtéveszteni, hogy azt hiszik, az egyik életmód kizárja a másikat és hogy a mint az ember felnő, le kell mondania mindenről, a mit kis korában tett. Ha ez így volna, akkor mire való volna gondját viselni a gyermekkornak, ha jó vagy rossz felhasználása elmúlnék vele együtt és ha az ember szükségszerűen más gondolkodásmódot is venne fel, valahányszor teljesen különböző életmódra tér át?

Valamint hogy csak nagy betegségek bontják fel a folytonosságot az emlékezetben, ép úgy csak nagy szenvedélyek teszik ugyanezt az erkölcsökben. Az izléseink és a hajlamaink változnak ugyan, de ezt a változást, bár néha elég hirtelen, enyhítik a megszokások Hajlamaink egymásra következésében, ép úgy, mint a szinek helyes fokozatában, az ügyes művésznek észrevehetetlenné kell tenni az átmeneteket, összeelegyíteni és keverni a tónusokat és hogy semmiben se mutatkozzék szakadás, többféle tónust rakni fel az egész munkára. Ezt a szabályt megerősíti a tapasztalat; a mértéktelen emberek mindennap megváltoztatják vonzódásaikat, izlésüket, érzéseiket és nincs más állandóságuk, mint csak a változás megszokása; de a rendszeres ember mindig visszatér régi eljárás-módjához és még öreg korában sem veszti el a kedvtelést azokban az élvezetekben, melyeket gyermekkorában szeretett.

Ha eléred, hogy átlépve egy új életkorba, a fiatal emberek ne nézzék megvetéssel azt az életkort, melyben azelőtt voltak, hogy új szokásokat véve föl, ne hagyják el a régieket és hogy mindig szeressék tenni azt, a mi jó, tekintet nélkül az időre, a mikor elkezdték, – csak akkor mentetted meg művedet és lehetsz biztos felőlük életük végéig, mert a legfélelmesebb felfordulás abban a korban van, a melyen most őrködöl. A mint hogy mindig fájdalommal gondolunk vissza erre a korra, ép úgy csak nehezen veszítjük el később is azt az izlést, melyet ekkor fölvettünk; ha ellenben egyszer felhagytunk vele, soha az életben nem nyerjük többé vissza.

Legnagyobb része azoknak a szokásoknak, a melyeket a gyermekekre és a fiatal emberekre rákényszeríteni vélsz, nem igazi szokás, mert csak erőszak által vették fel és mert csak kedvük ellenére követik, tehát csak az alkalomra várnak, hogy lerázzák magukról. Az ember nem kedveli meg a börtönt azért, hogy sokáig volt benne; a megszokás a helyett, hogy csökkentené az ellene való ellenszenvet, csak fokozza. Nem így Emil. Ő gyermekkorában mindent csak kedve szerint és szívesen tett s mikor férfivá válva tovább is ugyanazt teszi, csak hozzáfűzi a szokás uralmát a szabadság édességéhez. A tevékeny élet, a testi munka, a testgyakorlás, a mozgás annyira szükségessé vált rá nézve, hogy nem tudna szenvedés nélkül lemondani róluk. Egyszerre elpuhult és ülő életmódra szorítani őt annyi volna, mint börtönbe vetni, meglánczolni, erőszakos kényszerhelyzetben tartani őt. Nincs benne kétségem, hogy a kedve és az egészsége egyaránt szenvedne általa. A jól elzárt szobában lélekzeni is alig tud, szüksége van a szabad levegőre, a mozgásra, a fáradságra. Még Zsófia lábainál sem tudja megállni, hogy néha félszemmel oda ne nézzen a mezőre és hogy ne vágyjon vele együtt bejárni. Mindazonáltal marad, mikor maradnia kell, de nyugtalan, izgatott, látszik rajta, hogy erőszakot tesz magán; azért marad, mert bilincsek vannak rajta. Ime tehát – fogjátok mondani – ezek olyan szükségletek, melyeknek alávetettem, rabság, a melybe juttattam! Mindez igaz; alávetettem őt az emberi állapotnak.

Emil szereti Zsófiát; de mi az első varázs, mely őt lebilincselte? Az érzés, az erény, a tisztesség szeretete. Mikor ezt a szeretetet szereti szerelmesében, elveszthette-e önmagából? És mily áron adta oda magát Zsófia? Mindazon érzések árán, melyek kedvese szívében természetesek: az igazi javak megbecsülése, az önmegtartóztatás, az egyszerűség, a nagylelkű önzetlenség, a pompa és gazdagság megvetése. Emilben ezek az erények megvoltak, mielőtt még a szerelem a szívébe oltotta volna őket. Miben változott tehát tulajdonképen Emil? Újabb okai vannak, hogy az legyen, a mi; ez az egyedüli pont, a miben különbözik attól, a mi volt.

Nem birom elképzelni, hogy bárki, a ki ezt a könyvet csak némi figyelemmel olvasta is, azt higyje, hogy annak a helyzetnek, a melyben van, minden körülménye véletlenül alakult ki körülötte. Vajjon véletlen-e, hogy bár a városok annyi szeretetreméltó leányt kináltak neki, az, a ki tetszését megnyerje, csak egy távoli magányban volt feltalálható! Vajjon véletlen-e, hogy itt megtalálja? Véletlen-e, hogy megfelelnek egymásnak? Véletlen-e, hogy nem lehetnek ugyanarról a helyről valók? Véletlen-e, hogy csak a lánytól oly messzire kap Emil szállást? Véletlen, hogy oly ritkán láthatja és hogy kénytelen annyi fáradsággal megvásárolni azt az élvezetet, hogy néha láthassa őt? Elférfiatlanodik, fogjátok mondani. Ellenkezőleg, megedződik; olyan erőteljesnek kell lennie, a milyenné én tettem, hogy el tudja viselni a fáradalmakat, melyeket Zsófia reá ró.

Két mértföldnyire lakik tőle. Ez a távolság a fujtató a kovácsműhelyben; ebben edzem meg a szerelem nyilait. Ha egymás tőszomszédságában laknának, vagy ha kényelmes kocsiban üldögélve látogathatná meg, kényelmesen, párisi módra szerethetné. Akart volna-e Leander meghalni Neróért, ha nem választotta volna el őket a tenger? Engedd el nekem a sok szót, olvasóm; ha arra való vagy, hogy megérts, eléggé tudod követni részleteiben eljárásom módját.

Az első alkalmakkor, hogy Zsófiát meglátogattuk, lovakat fogadtunk, hogy gyorsabban jussunk oda. Kényelmesnek találtuk ezt a megoldást és az ötödik alkalommal is lovakat fogadtunk még. Vártak ránk; több mint mértföldnyire a háztól embereket vettünk észre az úton. Emil néz, a szíve dobog; közeledik, fölismeri Zsófiát, leveti magát lováról, elindul, repül, a szeretetreméltó család lába előtt van. Emil szereti a szép lovakat; az ő lova szilaj; szabadnak érzi magát, elvágtat a mezőn át; én utána vágtatok, nagy nehezen utólérem és visszavezetem. Szerencsétlenségére Zsófia fél a lótól, nem merek hozzá közelíteni. Emil se lát, se hall, de Zsófia a fülébe súgja, hogy milyen vesződséget okozott barátjának. Emil szégyenkezve szalad oda, hogy megfogja a lovakat, hátramarad; illő, hogy mindenkire rákerüljön a sor. Ő indul előre, hogy megszabaduljunk a lovaktól. Igy maga mögött hagyva Zsófiát, nem találja többé oly kényelmesnek a lovaglást. Lihegve jön vissza és fél úton elénkbe szalad.

A legközelebbi utazáskor Emil nem akar már lovakat. Miért? kérdem tőle. Hiszen csak inast kell fogadnunk, a ki gondjukat viseli. Ugyan – mondja ő – még ezzel is terhére legyünk a tiszteletreméltó családnak? Hiszen tudod, hogy el akarnak látni mindent, embereket és lovakat. Igaz, felelem én, megvan bennük a szegény emberek nemes vendégszeretete. A gazdagok kapzsiak, a maguk bőségében csak barátaikat látják el; a szegények ellenben ellátják barátaik lovait is. Menjünk gyalog, – mondja Emil. – Nincs rá bátorságod, neked, a ki oly könnyedén osztoztál fiad fáradságos mulatságaiban? Nagyon szívesen, – felelek én azonnal. – Úgy tűnik fel nekem, hogy a szerelem sem kivánja, hogy oly sok hűhóval csinálják.

Közeledve az anyát és a leányt még messzebb találjuk, mint az előbbi alkalommal. Úgy megyünk feléjük, mint a nyíl. Emil csupa verejték; egy drága kéz megsimítja orczáját zsebkendőjével. Lehetne mégannyi ló a világon, ezután ugyan eszünkbe sem jutna hasznát venni.

Mindazáltal elég keserves dolog, hogy sohasem tölthetjük együtt az estét. A nyár múlóban van, a napok kezdenek rövidülni. Bármit mondjunk is, sohasem engedik meg, hogy éjjel induljunk haza és hacsak nem jövünk már reggel, csaknem azonnal indulnunk kell, alighogy megérkeztünk. Az anya sokáig sajnálgat minket és aggódik miattunk, végre arra a gondolatra jön, hogy az ő házukban nem lehet ugyan minket elhelyezni, de a faluban lehetne számunkra hajlékot szerezni, a hol néha alhatnánk. Erre a szóra Emil tapsban tör ki, remeg az örömtől; Zsófia pedig akaratlanul is többször csókolja meg anyját azon a napon, mikor erre a gondolatra jött.

Lassankint édes barátság és ártatlan bizalmasság kap lábra köztünk. A Zsófia vagy anyja által megszabott napokon rendesen eljövök barátommal; néha egyedül is engedem menni. A bizalom fölemeli a lelket és egy férfival nem kell már gyermek módjára bánni és mi végre jutottam volna, ha növendékem nem érdemelné meg becsülésemet? Megesik az is, hogy én megyek ő nélküle; olyankor szomorú, de nem zúgolódik: mit érne el zúgolódásával? Különben is tudja, hogy nem azért megyek, hogy ártsak az érdekeinek. De akár együtt megyünk, akár külön-külön, magától értetődik, hogy semmiféle időjárás nem tartóztathat fel, hiszen büszkék vagyunk, ha olyan állapotban érkezünk meg, hogy sajnálnak bennünket. Szerencsétlenségünkre Zsófia megtiltja nekünk ezt a dicsőséget és tiltakozik az ellen, hogy rossz időben is jöjjünk. Ez az egyedüli eset, hogy lázadónak látom azok ellen a szabályok ellen, melyeket titokban sugallok neki.

Egy nap, mikor Emil egyedül ment s én csak másnapra vártam haza, még az este hazatért. Megölelem s ezt mondom neki: Nos, kedves Emilem, visszajöttél barátodhoz? De a helyett, hogy viszonozná ölelésemet, kissé lehangoltan mondja: Ne hidd, hogy jó kedvemből jövök; akaratom ellenére jöttem el. Ő akarta, hogy menjek; az ő kedvéért jöttem, nem a te kedvedért. Meghatva ettől a naivitástól, újra megölelem. Nyilt lélek, őszinte barátom, ne foszsz meg attól, a mi megillet engem. Ha az ő kedvéért jöttél el, az én kedvemért vallod meg; a te hazatérésed az ő műve, de a nyiltságod az enyém. Őrizd meg mindig a szép lelkeknek ezt a nyiltságát. A közömbösek hadd gondolják, a mit akarnak, de bűn tűrni, hogy egy barátunk érdem számba vegye tőlünk azt, a mit nem ő érette tettünk.

Óvakodom attól, hogy ennek a vallomásnak értékét leszállítsam szemében azzal, hogy több szerelmet, mint nagylelkűséget találjak benne és megmondjam neki, hogy nem annyira magától akarja elhárítani visszatérésének érdemét, mint inkább biztosítani Zsófia számára. De így leplezi le előttem szívének mélyét a nélkül, hogy akarná: ha kényelmesen, lassan, szerelméről álmodozva jön, akkor Emil nem egyéb, csak Zsófia szerelmese; ha szaporán jön, kihevülve, bár kissé rosszkedvűen, akkor Mentorának barátja.

Ezekből a rendelkezésekből láthatni, hogy az én ifjam távol van attól, hogy Zsófia mellett töltse életét és hogy annyiszor lássa, a hányszor akarja. Hetenkint egy-két utazás a legtöbb, a mi meg van neki engedve és látogatásai gyakran csak fél napra terjednek s csak ritkán nyúlnak át a másnapba. Sokkal több időt tölt azzal, hogy remélgeti, hogy látni fogja vagy hogy örül neki, hogy láthatta, mintsem hogy valósággal látja. Még abból az időből is, a melyet látogatásaira fordít, kevesebbet tölt mellette, mint útközben feléje vagy távolodva tőle. Ezek az igaz, tiszta, gyönyörteljes, de inkább képzelt, mint valódi élvezetek izgatják szerelmét a nélkül, hogy elférfiatlanítanák szívét.

Azokon a napokon, mikor nem látja Zsófiát, nem tétlen vagy renyhe. Ezeken a napokon megint Emil: egyáltalán nem változott meg. Leggyakrabban a környékbeli mezőkön csatangol, foglalkozik a természetrajzzal, megvizsgálja, figyeli a földeket, terményeiket, művelésüket, összehasonlítja a munkát, a mit lát, azzal, a melyet ismer, keresi a különbségek okait; ha úgy találja, hogy más dolgozási módok előnyösebbek az ittenieknél, közli ezeket a földművelőkkel; ha jobb formájú ekéket ajánl, mindjárt meg is csináltatja saját rajzai alapján; ha márgabányát talál, megmagyarázza nekik a hasznosságát, a mely ezen a környéken ismeretlen; gyakran maga is nekifog a munkának; mind elálmélkodnak, ha látják, hogy könnyebben forgatja szerszámaikat, mint ők, mélyebb és egyenesebb barázdát von, mint az övék, egyenletesebben vet, czélszerűbben ültet. Nem gúnyolódnak rajta, mintha csak szájjal volna földművelő, látják, hogy csakugyan ért hozzá. Szóval kiterjeszti buzgalmát és gondolkodását mindenre, a minek megvan az eredeti és általános haszna, sőt nem is szorítkozik csak erre. Meglátogatja a földművesek házait, tudakozódik hogylétükről, családjukról, gyermekeik számáról, földjük mennyiségéről, terményeik minéműségéről, kelendőségéről, jövedelmükről, adóikról, adósságaikról stb. Pénzt keveset ad, tudva, hogy rendszerint rosszul használják fel, de maga határozza meg felhasználását és hasznossá teszi rájuk nézve, még akaratuk ellenére is. Munkásokat szerez nekik és gyakran megfizeti nekik a napszámot azért a munkáért, a melyre szükségük van. Az egyikkel újra fölépítteti vagy befödeti beomlott kunyhóját, a másikkal megdolgoztatja földjét, a melyet eszközök hiányában parlagon hagyott, meg másnak tehenet szerez, vagy lovat vagy mindenféle állatot az elpusztult helyett; két szomszéd már-már pört kezd egymással, rábeszéli őket, hogy egyezzenek ki; egy paraszt megbetegszik, ápoltatja, maga is ápolja;[148] egy másikat háborgat valami hatalmas szomszédja, megvédi és közbelép érdekében; szegény fiatal pár szereti egymást, segít nekik összeházasodni; egy derék asszony elvesztette kedves gyermekét, meglátogatja és vígasztalja; nem megy el azonnal, a mint jött; nem veti meg a szűkölködőket, nem siet otthagyni a szerencsétleneket; gyakran azoknál a parasztoknál étkezik, a kiken segített, olyanoktól is elfogad meghívást, a kiknek nincs rá szükségük; amazoknak jóltevőjévé, emezeknek barátjává válván, mindig egyenlő marad velük. Szóval személyével mindig épen annyi jót tesz, mint pénzével.

Sétáit néha a boldog ház felé irányítja; talán remélheti, hogy titokban megpillantja Zsófiát, hogy észrevétlenül láthatja sétája közben. Emil azonban nyilt magaviseletű, nem tud és nem is akar megtéveszteni. Megvan benne az a szeretetreméltó gyöngédség, a mely növeli és táplálja az önbecsülést az önmagáról való jó tanuságtétellel. Szorosan a neki megszabott korlátok közt tartja magát és sohasem közeledik annyira, hogy véletlenül nyerje meg azt, a mit csak Zsófiától kaphat. Viszont örömest bolyong a környéken, keresgélve szerelmese lába nyomát, meghatva a fáradtságtól, melyet kiállott és az utaktól, melyeket megtett az ő kedvéért. Előtte való nap, hogy meglátogathatja, elmegy valami szomszéd tanyára, harapni valót rendelni másnapra. A séta észrevétlenül erre térül, mintegy véletlenül térnek be, gyümölcsöt, süteményt, tejszínt kapnak. A torkos Zsófia nem érzéketlen az ilyen figyelmességek iránt és szívesen becsüli meg gondoskodásunkat; mert a bókból mindig kijut nekem is a magam része, még ha semmi részem sincs is a gondoskodásban, mely alkalmat adott rá; ez a kis lány ravaszkodása, hogy ne kelljen olyan nagy zavarba jönnie, mikor megköszöni. Az apa és én eszünk a süteményből és bort iszunk, Emil azonban a nőkkel tart és mindig résen van, hogy elcsenhessen egy tányér tejszínt, a melybe Zsófia belemerítette a kanalát.

A sütemények kapcsán szóba hozom Emil előtt egyszeri versenyfutásait. Tudni akarják, miféle versenyfutások azok: megmagyarázom, nevetnek rajta, kérdezik tőle, tud-e még futni. Jobban, mint valaha, felel ő, nem is szeretném, ha elfelejtettem volna. Valaki a társaságból nagyon szeretné futni látni és nem meri megmondani; másvalaki magára vállalja, hogy fölveti a dolgot. Emil belemegy; előkerítenek két-három fiatal legényt a környékről, megállapítják a díjat és hogy annál jobban utánozzák az egykori játékokat, odatesznek egy süteményt a czélpontra. Mindenki készen van; a papa adja meg a jelt kezével tapsolva. A gyors Emil csak úgy szeli a levegőt és máris a pálya végén van, mikor még nehézkes versenytársai alig indultak el. Emil átveszi a díjat a Zsófia kezéből és nem kevésbbé bőkezűen, mint Aeneas, megajándékozza az összes legyőzötteket.

A diadalzaj közepette Zsófia arra merészkedik, hogy kihívja a győzőt és azzal dicsekszik, hogy tud oly jól futni, mint ő. Emil nem vonakodik versenyre szállni vele és mialatt Zsófia készülődik a futásra és föltűzi kétoldalt a ruháját és gondosabban ügyelve arra, hogy feltárja Emil szeme előtt finom lábát, mint hogy legyőzze a versenyben, megnézi, elég rövid-e a szoknyája, – Emil egy szót súg fülébe az anyának. Ez mosolyog és helyeslően bólint. Emil erre versenytársa mellé áll és alig adatott meg a jel, már látni a lányt elindulni és repülni, mint a madár.

A nők nem futásra vannak teremtve; csak azért futnak, hogy utólérjék őket. A futás nem az egyedüli dolog, a mit ügyetlenül csinálnak, de az egyedüli, a mit csúnyán csinálnak: hátrahajtott és testükhöz szorított könyökük nevetségessé teszi mozdulataikat, a magas sarkukon, melyen szökdécselnek, olyanok, mint a szöcskék, melyek futni akarnak ugrálás nélkül.

Emil nem képzeli azt, hogy Zsófia jobban fut, mint más nő s nem tartja érdemesnek, hogy elindúljon helyéről és ingerkedő mosolylyal nézi, hogy indúl neki. Zsófia azonban könnyed és alacsony sarkú czipőben jár, nincs szüksége mesterkedésre, hogy a lába kicsinek látszassék. Olyan sebességgel fut előre, hogy ha utól akarja érni ezt az új Atalantát, épen csak annyi ideje van, a mennyi kell, mikor oly messze maga előtt látja. Ő is elindul tehát, hasonlóan a sashoz, a mely ráveti magát zsákmányára; kergeti, a sarkához ér, végre utóléri a lihegőt, gyöngéden köréje fonja bal karját, fölemeli, mint a tollat és szívére szorítva az édes terhet, így fejezi be a futást; ő vele érinteti meg először a czélt, majd azt kiáltva: «Zsófia a győztes!» letérdel előtte a földre és legyőzöttnek vallja magát.

Ezekhez a különböző foglalatosságokhoz járul az a mesterség, a melyet tanultunk. Legelőbb egy nap hetenkint és ezenkívül minden nap, mikor az idő nem engedi meg, hogy a szabadban maradjunk, Emil és én elmegyünk dolgozni egy mesterhez. Nemcsak a forma kedvéért dolgozunk itt, olyan emberek módjára, a kik fölötte állnak az efféle foglalkozásnak, hanem Istenigazában és valódi munkások módjára. Zsófia apja egy alkalommal, mikor meglátogat minket, a munkánál talál és csodálattal beszéli el feleségének és leányának, a mit látott. Nézzétek meg, mondja, ezt a fiatal embert a műhelyben és látni fogjátok, megveti-e a szegény ember helyzetét. El lehet képzelni, hogy Zsófia örömmel hallgatja ezt a beszédet. Újra szóba kerül a dolog; szeretnék meglepni Emilt munka közben. Kikérdeznek engem, a nélkül, hogy észrevétetnének valamit és miután biztosan megtudták egyik napunkat, az anya és lánya kocsiba ülnek és azon a napon bejönnek a városba.

Belépve a műhelybe, Zsófia észrevesz a túlsó végében egy ingújjra vetkőzött fiatal embert; a haja hanyagul összekötve és annyira el van foglalva azzal, a mit csinál, hogy meg se látja őt. Zsófia megáll és int az anyjának, Emil a vésővel egyik kezében és a kalapácscsal a másikban, épen egy pántot csinál, aztán elfűrészel egy deszkát és belefogja egyik darabját a szorítóba, hogy meggyalulja. Ez a látvány nem nevetteti meg Zsófiát; megindítja és tiszteletreméltónak tűnik fel neki. Asszony, tiszteld uradat, ő dolgozik éretted, ő keresi meg a kenyeredet és táplál téged. Ime, a férfi.

Mialatt a nők Emilt figyelik, én észreveszem őket; megczibálom Emil ruhája újját. Emil megfordul, meglátja őket, eldobja szerszámait és örömkiáltással ugrik fel. Miután átengedte magát első elragadtatásának, leülteti őket és újra belefog munkájába. De Zsófia nem tud ülve maradni; élénken kél fel, átfut a műhelyen, nézegeti a szerszámokat, megsimogatja a gyalult deszkát, összeszedi a földről a forgácsot, a kezeinket nézi és aztán azt mondja, hogy tetszik neki ez a mesterség, mert tiszta. A kis bohó még utánozni is próbálja Emilt. Fehér és gyönge kezével ráhúzza a gyalút egy deszkára; a gyalú siklik, de nem vág. Nekem úgy tűnik, hogy Ámor nevet a levegőben és csapkod a szárnyával, mintha hallanám örömkiáltását: _Herkules meg van boszúlva!_

Ezalatt az anya kikérdezi a mestert: Uram, mennyit fizet ezeknek a legényeknek? Asszonyom, húsz soust napjára és én adom az eledelüket, de ha ez a fiatal ember akarná, jóval többet is kereshetne, mert ő messze földön a legjobb munkás. Húsz sous napjára és a koszt! mondja az anya s meghatva néz reánk. Úgy van, asszonyom, mondja újra a mester. Erre a szóra az anya Emilhez siet, megöleli, kebléhez szorítja, könnyeivel öntözi, nem tudva mást mondani, mint újra meg újra: Fiam, fiam!

Miután egy ideig beszélgettek velünk, a nélkül, hogy elvontak volna a munkától, az anya így szól leányának: Menjünk, késő már, ne várassunk magunkra. Aztán Emilhez közeledve megveregeti az arczát s ezt mondja neki: Nos, jó munkás, nem akar velünk jönni? Emil nagyon szomorú hangon felel: El vagyok foglalva, tessék a mestert megkérdezni. Megkérdik a mestert, nélkülözhet-e minket. Azt mondja, nem. Sürgős munkám van, úgymond, amelynek holnaputánra el kell készülni. Számítva ezekre az urakra, visszautasítottam a munkásokat, a kik ajánlkoztak; ha ők elmaradnak, nem tudom, hol kapok másik munkásokat és nem tudnék a munkával az igért napra elkészülni. Az anya nem felel semmit, várja, hogy Emil szóljon. Emil lesüti a fejét és hallgat. Uram, mondja neki az anya meglepetve ettől a hallgatástól, nincs erre semmi mondani valója? Emil gyöngéden ránéz a lányra és csak azt feleli: Látják, hogy maradnom kell. Erre a nők eltávoznak és ott hagynak minket. Emil a kapuig kiséri őket, utánuk néz, a míg lehet, sóhajt és szó nélkül visszatér munkájához.

Útközben az anya megütődve beszél leányának erről a furcsa magaviseletről. Ugyan – mondja – hát olyan nehéz lett volna kárpótolni a mestert, hogy ne kelljen ott maradnia? És ez az oly bőkezű fiatal ember, aki szükség nélkül is szórja a pénzt, nem tud pénzt találni illő alkalomkor? Oh, mama, felel Zsófia, ne adja Isten, hogy Emil olyan nagy hatalmat tulajdonítson a pénznek, hogy arra is felhasználja, hogy személyes kötelezettségét is megszeghesse az árán, hogy büntetlenül szegje meg a szavát és megszegesse mással is! Tudom, hogy könnyen kárpótolhatná a mesterembert azért a csekély kárért, a mely az ő elmaradásával éri; ezzel azonban rabjává tenné lelkét a gazdagságnak, hozzászoknék, hogy a vagyont tegye kötelességei helyébe és hogy azt higyje, minden alól fel van mentve az ember, ha fizet. Emilnek más a gondolkozásmódja és remélem, én nem leszek oka, hogy megváltoztassa. Azt hiszed, nem esett nehezére maradni? Mama, ne tévesztesd meg magadat; az én kedvemért maradt, láttam a szemén.

Zsófia nem valami nagyon szerény igényű a szerelem igazi tanubizonyságai iránt. Ellenkezőleg, zsarnokoskodó és követelőző; azt akarja, hogy inkább ne is szeressék, mint hogy lanyhán szeressék. Megvan benne az önbecsérzés nemes érzése, a mely megbecsüli magát és úgy akar tiszteltetni, a hogy ő becsüli magát. Nem tartana magához méltónak egy olyan szívet, a mely nem érezné az ő szívének teljes értékét, a mely ne ép úgy vagy még inkább erényeiért szeretné, mint bájaiért; egy olyan szívet, a mely ne tenné neki elébe saját kötelességeit és a ki ne tenné elébe őt minden más dolognak. Nem akar olyan imádót, a ki nem ismer más törvényt, csak az övét: olyan emberen akar uralkodni, a kit nem torzított el. Így veti meg Circe Ulisszes társait, miután lealjasította őket és annak magának adja oda magát, a kit nem tudott elváltoztatni.