Part 53

Igy tehát Emil, miután eljutott odáig, hogy megtűrték, mint bevallott szerelmest, érvényesíti minden ebbeli jogát; beszél, sürget, könyörög, tolakodik. Ha keményen rászólnak, ha rosszul bánnak vele, az neki nem sokat jelent, csak meghallgattassa magát. Végre eléri, nem fáradság nélkül, hogy Zsófia a maga részéről nyiltan magára vállalja a kedves jogait, hogy megszabja neki, mit kell tennie, hogy parancsoljon neki kérés helyett, hogy elfogadjon hálálkodás helyett, hogy ő szabályozza látogatásainak számát és idejét, hogy megtiltsa neki, hogy bizonyos napig ne jőjjön és egy bizonyos órán túl ne maradjon. Mindez pedig nem játék módjára megy, hanem egész komolyan és ha nehezen fogadta el ezeket a jogokat, hát olyan szigorral gyakorolja őket, a mely néha megbánatja a szegény Emillel, hogy megadta neki őket. De bármit parancsol is a leány, ő nem felel és gyakran, mikor csupa engedelmességből elmegy, örömmel tele szemmel tekint rám, a mely azt mondja: látod, birtokba vett engem. A lány pedig büszkén néz le rá és titokban mosolyog rabszolgája büszkélkedésén.

Albani és Rafael, adjátok nekem kölcsön a gyönyör ecsetét! Isteni Milton, tanítsd meg durva tollamat, leírni a szerelem és ártatlanság örömeit! De nem, bujjatok el hazug művészetetekkel a természet szent igazsága előtt. Legyen csak érzékeny szivetek, becsületes lelketek, aztán legeltessétek képzeleteteket erőltetés nélkül a két ifjú szerelmes elragadtatásain, a kik szüleik és vezetőik szemei előtt zavar nélkül adják át magukat az édes illuziónak, a mely körüllengi őket és vágyaik mámorában, lassan haladva a czél felé, virágokkal és füzérekkel fonják be a boldog köteléket, a mely össze fogja őket kapcsolni a sírig. Annyi bájos kép részegít meg magamat is; rend és kapcsolat nélkül gyűjtöm őket össze; az elragadtatás, melyet nekem szereznek, nem engedi, hogy összekapcsoljam őket; oh, ki ne tudná, ha van szíve, magában megcsinálni az apa, az anya, a leány, a nevelő, a tanítvány különböző helyzeteinek bájos képeit, a mint valamennyien közrehatnak a legbájosabb pár egyesülésén, a kiknek csak valaha boldogságot szerezhetett a szerelem és az erény?

Emil csak most, mikor igazán tetszeni igyekszik, kezdi érezni azoknak a kellemes tehetségeknek értékét, melyekre szert tett Zsófia szeret énekelni s ő vele énekel, sőt mi több, zenére tanítja. A leány élénk és könnyed, szeret ugrálni s ő vele tánczol; ugrásait ő alakítja tánczlépésekké és tökéletesíti bennük. Ezek a leczkék elragadók, a bohó jókedv fölélénkíti őket, enyhíti a szerelem félénk tiszteletét; a szerelmesnek meg van engedve, hogy gyönyörrel adja leczkéit, meg van neki engedve, hogy mestere legyen úrnőjének.

Van egy nagyon rossz karban levő régi clavecinjük; Emil rendbehozza és felhangolja; ép oly jó zongora és hangszerkészítő, mint a milyen asztalos; mindig az volt az alapelve, hogy meg tudjon lenni másnak segítsége nélkül mindenben, a mit maga is meg tud csinálni. A ház festői fekvésű, különféle látképeket készít róla, melyekbe olykor Zsófia is belerajzolt és melyekkel feldíszíti apró dolgozószobáját. A kereteik nincsenek megaranyozva; nincs is erre szükségük. Látva Emilt rajzolni s követve példáját, Zsófia is tökéletesíti magát, fejleszti minden tehetségét és bájossága megszépíti őket mind. Atyja és anyja visszaemlékeznek egykori gazdagságukra, mikor újra ragyogni látják maguk körül a művészeteket, a melyek a gazdagságot becsessé tették előttük; a szerelem felékesítette egész házukat; csak egyedül a szerelem által, költség és fáradság nélkül uralkodnak benne ugyanazok az élvezetek, melyeket egyszer csak pénz és vesződség árán lehetett csak összegyűjteni.

Mint a hogy a bálványimádó felcziczomázza imádása tárgyát olyan kincsekkel, melyeket nagyra becsül és felékesíti az oltáron az istent, a kit imád, a szerelmes, bármily tökéletesnek látja szerelme tárgyát, mind újabb díszszel akarja felruházni. Nem a lánynak van erre szüksége, hogy tessék neki, hanem neki magának van szüksége a lány felékesítésére; egy új hódolat az, melyet tanusítani vél neki, új érdek, melylyel szemlélete gyönyörét fokozza. Úgy tetszik neki, hogy semmi szép nincs a maga helyén, ha nem a legfőbb szépséget diszíti. Egyszerre megható és nevetséges látvány ez, látni Emilt, a mint igyekszik Zsófiát megtanítani mindenre, a mit tud, a nélkül, hogy megtudakolná, vajjon az, a mire tanítani akarja, izlése szerint való-e vagy kedvére van-e. Beszél neki mindenről, gyermekes buzgósággal magyaráz neki mindent; azt hiszi, csak meg kell mondania s a leány azonnal tudni fogja; már előre elképzeli magának, mekkora élvezet lesz vele okoskodni, vele filozofálni; haszontalannak tekinti minden tudományát, a melyet nem tárhat ki Zsófia szeme elé; szinte elpirul, hogy olyan dolgokat is tud, a melyeket a leány nem tud.

Leczkéket ad neki tehát a filozófiából, a fizikából, matematikából, történelemből, szóval mindenből. Zsófia örömest alkalmazkodik buzgalmához és igyekszik hasznot húzni belőle. Ha szabad neki a leczkét előtte térden állva adni, menynyire meg van Emil elégedve! Azt hiszi, az ég nyílt meg előtte. Csakhogy ez a helyzet, a mely a tanítványra nézve még kényelmetlenebb, mint a mesterre nézve, nem a legalkalmasabb a tanításra. Az ember nem tud mit csinálni a szemével, hogy kikerülje az őt üldöző szemeket, ha pedig a szemek találkoznak, azzal sem halad a leczke jobban.

A gondolkodás művészete nem idegen a nőktől, de az okoskodó tudományokat csak érinteniök szabad. Zsófia fölfog mindent, de nem sokat őriz meg emlékezetében. Legnagyobb a haladása az erkölcstanban és az izlés dolgaiban; a fizikából csak az általános törvényeket és a világrendszerre vonatkozó eszméket jegyzi meg. Sétáik közben néha, a természet csodáit szemlélve, ártatlan és tiszta szivük e csodák alkotójához is föl mer emelkedni. Nem félnek jelenlététől; közösen árasztják ki előtte szívüket.

Hogyan? Két szerelmes, életkoruk virágában, arra fordítja bizalmas együttlétét, hogy vallásról beszélnek! Arra vesztegetik az időt, hogy felmondják a katekizmusukat! Mire való lealjasítani azt, a mi magasztos? Igen, kétségkívül a katekizmust mondják fel az ábrándok közben, a melyek elbűvölik őket; tökéleteseknek látják egymást, szeretik egymást, lelkesedéssel társalkodnak arról, a mi értéket ad az erénynek. Az áldozatok, melyeket érte hoznak, teszik nekik az erényt drágává, elragadtatásukban, melyet le kell küzdeniök, néha együtt ontják könnyeiket, tisztábbakat az égi harmatnál és ezek az édes könnyek életük varázslata; a legbájosabb mámorban vannak, melyet emberi lelkek valaha tapasztaltak. Még a nélkülözések is fokozzák boldogságukat és növelik önbecsülésüket áldozataik révén. Érzéki emberek, lélek nélküli testek, egy nap ők is meg fogják ismerni a ti gyönyöreiteket és egész életükben sajnálni fogják azt a boldog időt, a mikor e gyönyöröket megvonták maguktól.

Ennek az egymás jó megértésének ellenére, elmaradhatatlan egy s más véleményeltérés, sőt összetűzés sem; az úrnő nincs szeszélyek nélkül, a szerelmes ifjú sem hevesség nélkül való; de ezek a kis viharok hirtelen elmúlnak és csak szorosabbá teszi egyesülésüket; sőt a tapasztalat megtanítja Emilt, hogy ne féljen tőlük annyira; a kibékülések mindig előnyösebbek neki, mint a milyen ártalmasak az összetűzések. Az első összetűzés gyümölcse ugyanannyit engedett neki remélni a többitől; ebben tévedt; de végre is, ha nem nyer is mindig ily észrevehető hasznot, de mindig megnyeri vele azt, hogy láthatja, mennyire megszilárdúl Zsófiában az az őszinte érdeklődés, melyet az ő szíve iránt tanusít. Tudni akarjátok, miben áll ennek előnye. Annál szívesebben megyek bele tárgyalásába, mert ez a példa alkalmat ad nekem, hogy feltárjak egy nagyon hasznos elvet és leküzdjek egy nagyon vészthozót.

Emil szerelmes, ezért tehát nem vakmerő és még jobban meg lehet érteni, hogy Zsófia nem az a leány, a ki tulságos bizalmaskodást engedne meg neki. Miután az okosságnak minden dologban megvan a határa, inkább lehetne őt ridegséggel, mint túlságos engedékenységgel vádolni és maga az apja is néha attól fél, hogy rendkívüli büszkesége majd gőggé fog elfajulni. Emil a legtitkosabb bizalmas együttlétekkor sem merné a legcsekélyebb kegyet kérni, még ki sem mutatni, hogy számot tart rá és ha Zsófia beleölti karját az övébe séták alkalmával, – olyan kegy, melyet nem enged joggá válni – Emil alig meri néha sóhajtozva kebléhez szorítani ezt a kart. Mindazáltal, hosszas tépelődés után, lopva meg merészkedik csókolni a ruháját és több ízben oly boldog ettől, hogy a leány szándékosan nem veszi észre, a mit tett. Egy nap, mikor kissé nyiltabban merészkedik a fiú, a leánynak eszébe jut, hogy azt rossz néven vegye. A fiú makacskodik, a leány fölingerlődik, a bosszúság néhány csípős szót mondat vele; Emil nem tűri el őket szó nélkül. A nap többi része duzzogással telik el és nagyon elégedetlenül válnak el.

Zsófia rosszul érzi magát. Az anyja az ő bizalmasa; hogy rejthetné el előtte bánatát? Ez az első meghasonlásuk és egy meghasonlás, a mely eltart egy óráig, olyan fontos dolog! Szánja-bánja hibáját; anyja megengedi, hogy majd jóvá tegye, az atyja rá is parancsol.

Emil másnap nyugtalanságában a rendesnél korábban jön vissza. Zsófia anyjának segít öltözködni, az apa is velük van a szobában. Emil tiszteletteljesen, de szomorúan lép be. Alig hogy az apa és az anya üdvözölték, Zsófia visszafordul és kezet nyujtva neki, kedveskedő hangon kérdi tőle, hogy érzi magát. Nyilvánvaló, hogy ez a bájos kéz csak azért nyújtódik így ki, hogy megcsókolják. Emil elfogadja a kezet, de nem csókolja meg. Zsófia kissé szégyenkezve, de tőle telhetőleg jó képpel vonja vissza kezét. Emil, a ki nem tanulta ki a nők modorát és a ki nem tudja, mire jó a szeszély, nem egykönnyen felejt és nem csillapul le olyan hamar. Zsófia apja látva, hogy a leány zavarban van, még jobban kihozza sodrából gúnyolódásával. A szegény leány zavartan, megalázva már azt sem tudja, mit csinál és nem adná az egész világért, ha sírni merne. Mennél inkább türtőzteti magát, annál inkább túlárad a szíve; végre kipottyan egy könnye, akárhogy igyekszik visszatartani. Emil meglátja ezt a könnyet, térdre veti magát, megfogja a kezét s több ízben hevesen megcsókolja. «Lelkemre, ön nagyon is jó, – mondja az apa elnevetve magát, – én bizony kevésbbé volnék engedékeny az ilyen bolondosok iránt és megbüntetném a szájat, a mely megsértett.» Emil felbátorítva ettől a beszédtől, könyörgő tekintetet vet az anyára és a beleegyezés jelét vélve látni, remegve közeledik Zsófia arczához, a ki elfordítja fejét és hogy megmentse a száját, rózsás arczát nyújtja oda. A tolakodó fiú nem éri be ezzel; a leány gyöngén áll ellen. Micsoda csók volna ez, ha nem az anyja szeme előtt adnák! Szigorú Zsófia, vigyázz magadra, gyakran fogják kérni tőled, hogy legyen szabad a ruhádat megcsókolni, az alatt a föltétel alatt, hogy néha visszautasítod.

Ezután a példás büntetés után az apának valami dolga akad és kimegy; az anya elküldi valami ürügy alatt Zsófiát s aztán Emilhez intézi szavait s meglehetős komoly hangon mondja neki.

– Uram, hiszem, hogy ilyen jó származású és jó nevelésű fiatal ember, mint ön, a kiben van érzés és erkölcs, nem akarja megbecstelenítéssel viszonozni azt a barátságot, melyet ez a család tanusított iránta. Én nem vagyok sem túlszigorú, sem álszemérmeskedő, tudom, mit kell megengedni a bohó fiatalságnak; ezt eléggé bizonyítja az, a mit szemem előtt engedtem történni. Kérjen tanácsot barátjától kötelessége dolgában; ő meg fogja mondani, mi különbség van azok közt a játékok közt, melyeket az apa és az anya jelenléte jogossá tesz és a közt a szabadság közt, melyet, bizalmukkal visszaélve, tőlük távol enged meg magának valaki és csapdát csinál azokból a kedvezésekből, melyek az ő szemük előtt csak ártatlanok. Meg fogja önnek mondani, uram, hogy a leányom nem követett el egyéb hibát, csak azt, hogy nem látta meg mindjárt előszörre azt, a mit nem lett volna szabad soha megengednie; meg fogja önnek mondani, hogy mindaz, a mit kegynek vesz az ember, kegygyé lesz és hogy méltatlan dolog egy becsületes férfihoz, visszaélni egy fiatal leány együgyűségével, hogy titokban bitorolja azokat a szabadságokat, melyeket az egész világ előtt eltűrhet. Mert azt tudni, hogy mit tűrhet el az illedelem nyilvánosan, de azt nem tudni, hol áll meg a titkolózás árnyában az a férfi, a ki önmagát teszi szeszélyei egyedüli birájává.

Ezután a jogos szemrehányás után, a mely inkább szól nekem, mint növendékemnek, a bölcs anya elhagy minket; én elálmélkodom ritka okosságán, a mely nem sokba veszi, ha szemeláttára a száján csókolják a leányát, de megbotránkozik azon, ha titokban megcsókolják a ruháját. Ha elveink bolondságán elgondolkozom, a melyek mindig feláldozzák az igazi becsületességet a külső illemnek, megértem, hogy miért annál szűziesebb a beszéd, mennél romlottabbak a szívek és miért annál kimértebb a magaviselet, mennél becstelenebbek azok, a kik tanusítják.

A midőn ez alkalommal belecsepegtetem Emil szívébe azokat a kötelességeket, melyeket előbb kellett volna beleoltani, új megfigyelésem ötlik fel, a mely talán leginkább becsületére válik Zsófiának, a melyet azonban óvakodom megmondani szerelmesének: nyilvánvaló, hogy ez az állítólagos büszkeség, a melyet szemére vetnek, csak nagyon bölcs óvatosság, hogy maga-maga ellen megóvja magát. Meglévén az a szerencsétlensége, hogy hevülékeny temperamentumúnak érzi magát, fél az első szikrától és eltávolítja tőle telhető módon. Nem büszkeségből olyan szigorú, hanem alázatosságból. Emilen gyakorolja azt a hatalmat, a melylyel – attól fél – nem bir Zsófia fölött; az egyiket használja fel, hogy leküzdje a másikat. Ha jobban bizna magában, kevésbbé volna büszke. Ha ezt az egy szempontot figyelmen kívül hagyjuk, melyik leány volna hajlékonyabb és szendébb? Kicsoda visel el türelmesebben egy sérelmet? Ki fél jobban attól, hogy sérelmet ne ejtsen máson? Kinek van kevesebb igénye mindenben, kivéve az erényt? Aztán meg nem az erényére büszke, csak azért büszke, hogy az erényét megőrizze és ha koczkáztatás nélkül engedheti át magát szíve hajlamainak, akkor még beczézgeti is szerelmesét. Az okos anya azonban ezekről a részletekről nem beszél még az apával sem; a férfiaknak nem kell mindent tudniok.

Hódítása nem hogy gőgössé tette volna Zsófiát, hanem még nyájasabb és kevésbbé követelőző lett az egész világ iránt, kivéve talán csak azt, a ki ezt a változást előidézte. Nemes szívét nem emeli fel többé a függetlenség érzése. Szerényen élvezi diadalát, a melyet szabadságával kell megfizetnie. A magatartása kevésbbé szabad és a beszéde félénkebb, mióta nem hallhatja a «szerelmes» szót pirulás nélkül; de zavarán is keresztül csillan megelégedettsége és maga ez a szégyenkezés sem kellemetlen érzés. Kivált látogatóba jövő fiatal emberekkel szemben vehető észre magaviseletének megváltozása. Mióta nem fél tőlük, a rendkívüli tartózkodás, a melyet irántuk tanusított, sokat enyhült. Eldöntve választását, aggály nélkül nyájas tud lenni a közömbösek iránt; kevésbbé kényes kiválóságuk dolgában, mióta ez nem érdeklik őt s mindig elég szeretetreméltóknak találja őket, olyan emberekről lévén szó, a kik sohasem fognak neki semmit jelenteni.

Ha az igazi szerelem tudna kaczérsággal élni, azt kellene hinnem, hogy ennek némi nyomai is megtalálhatók abban a módban, a hogy Zsófia velük viselkedik szerelmese jelenlétében. Azt lehetne mondani, hogy nem érve be azzal az égő szenvedélylyel, a melyet benne a tartózkodás és a beczézgetés válogatott elegyítésével szít, nem bánja azt sem, ha ezt a szenvedélyt még egy kis nyugtalansággal is ingerli; azt lehetne mondani, hogy szándékosan felvidítva fiatal vendégeit, Emil kínjainak eszközévé teszi annak a vídámságnak a varázsát, a melyet vele szemben nem mer tanusítani. De Zsófia sokkal is figyelmesebb, sokkal is jobb és sokkal is helyesebb ítéletű, semhogy valósággal kínozza őt. A szerelem és a becsületesség helyettesíti nála az elővigyázatosságot, hogy enyhítsék ezt a veszedelmes ingert: ért hozzá, hogy kell őt felingerelni és megnyugtatni épen akkor, a mikor szükséges és ha néha nyugtalanítja is, soha el nem szomorítja. Bocsássuk meg azokat a gondokat, melyeket annak szerez, a kit szeret, annak a félelemnek kedvéért, hogy sohasem lehet elég erősen hozzá lánczolva.

De micsoda hatással van ez a kis ravaszkodás Emilre? Féltékeny lesz-e? vagy nem lesz féltékeny? Ezt kell megvizsgálni, mert az ilyen kitérések is könyvem czéljára tartoznak és nem igen távolítanak el tárgyamtól.

Már az elébb megmutattam, hogy mikép lopózik bele ez a szenvedély az ember szívébe olyan dolgoknál, melyek csak a képzelődés szüleményei. A szerelemben azonban ez más dolog; itt a féltékenység oly szoros kapcsolatban látszik a természettel, hogy csak bajosan tudjuk elhinni, hogy belőle ered. Még az állatok példája is, melyek közül nem egy a tombolásig féltékeny, úgy látszik, mintha czáfolhatatlanul állapítaná meg az ellenkező nézetet. Vajjon az emberek képzelődése tanítja rá a kakasokat, hogy darabokra tépjék egymást, meg a bikákat, hogy agyondöfködjék egymást?

Az ellenszenv minden ellen, a mi megzavarja és akadályozza élvezeteinket, természetes indulat. Ez tagadhatatlan. Bizonyos pontig az a vágy is az, hogy kizárólagosan bírjuk, a mi nekünk tetszik. De mikor ez a vágy szenvedélylyé válva tombolássá, vagy gyanakvó, keserű képzelődéssé alakul át, az már más dolog. Ez a szenvedély lehet természetes vagy nem természetes; ebben disztingválni kell.

Az állatokról vett példát már régebben megvizsgáltam _Értekezés_-emben _az egyenlőtlenségről_ és most, hogy újra elmélkedem rajta, az a vizsgálat elég alaposnak tűnik fel, hogy az olvasót ráutalhassam. Csak azt fűzöm hozzá azokhoz a megkülönböztetésekhez, melyeket abban az írásomban tettem, hogy az a féltékenység, mely a természetből ered, nagyon sok tekintetben függ a nemiség hatalmától és hogy mikor ez a hatalom határtalan vagy annak látszik, ez a féltékenység tetőpontjára ér; mert akkor a hím, szükségletei szerint mérve jogait, sohasem nézhet máskép egy másik hímre, mint alkalmatlan versenytársra. Ugyanezeknél a fajoknál a nőstények, mindig annak engedelmeskedve, aki először jött, csakis a foglalás jogán lesznek a hímekéi és örökös harczokat okoznak ezek között.

Azoknál a fajoknál ellenben, a hol csak egy párosodik egygyel, a hol a párosodás bizonyos morális köteléket eredményez, a házasság egy nemét, a nőstény választása alapján azé a hímé levén, a melyet maga szerzett magának, rendszerint megtagadja magát mindenki mástól; a hím pedig, hűségének biztosítékául kérve ezt a kizárólagos vonzódást, ép oly kevéssé ingerlődik fel más hímek láttára és békésebben él velük. Ezekben a fajokban a hím osztozik a kis magzatokról való gondoskodásban és a természet ama törvényeinek egyikénél fogva, melyeket nem lehet meghatottság nélkül szemlélni, úgy tetszik, hogy a nőstény viszonozza az apának azt a ragaszkodást, a melyet gyermekei iránt tanusít.

Ha most már az emberi nemet szemléljük kezdetleges egyszerűségében, könnyű meglátni a hím korlátolt képességéből és vágyainak mérsékletéből, hogy a természettől arra van rendeltetve, hogy érje be egy nősténynyel. Ezt igazolja a két nem számbeli egyenlősége, legalább a mi éghajlatunk alatt; ez az egyenlőség egyáltalán nincs meg azoknál a fajoknál, melyeknél a hímek nagyobb ereje több nőstényt egyesít egyetlen himmel. És bár az ember nem költ mint a galamb és bár abban a tekintetben, hogy nincsenek szoptatós emlői, a négylábúak osztályához tartozik, a gyermekek oly sokáig földöncsúszók és tehetetlenek, hogy ők és az anyjuk csak nehezen tudnának ellenni az apa ragaszkodása nélkül és a nélkül a gondoskodás nélkül, a mely ennek az eredménye.

Az összes megfigyelések tehát egyesülnek annak bizonyítására, hogy a hímek féltékeny tombolásából bizonyos állati fajtákban egyáltalán nem lehet semmit következtetni az emberre nézve és még a déli éghajlatok kivétele is, a hol a soknejűség dívik, csak annál jobban bizonyítja a tételt, mert itt a nők számbeli többségéből folyik a férjek zsarnoksága és mert saját gyöngeségének érzése veszi rá az embert, hogy a kényszerhez forduljon a természet törvényeinek kijátszása végett.

Nálunk, a hol ugyanezek a törvények ebben a tekintetben kevésbbé játszatnak ki, de annál jobban kijátszatnak egy ellenkező és gyűlöletesebb értelemben, a féltékenységnek indító oka inkább a társadalmi szenvedélyekben van meg, mint a kezdetleges ösztönben. A gáláns viszonyok legnagyobb részében a szerelmes sokkal jobban gyűlöli vetélytársait, mint a mennyire szerelmesét szereti; ha attól fél, hogy nemcsak ő egymaga hallgattatik meg, ez annak az önszeretetnek az eredménye, melynek eredetére rámutattam és inkább a hiúság szenved benne, mint a szerelem. Máskülönben félszeg intézményeink olyan képmutatókká tették a nőket[147] és annyira felcsigázták étvágyukat, hogy alig lehet számítani még legkipróbáltabb ragaszkodásukra is és hogy már nem is tudják a kedvezésnek olyan jeleit adni a melyek megnyugtathatnák a versenytársaktól való félelmet.

Az igazi szerelemben máskép áll a dolog. Fentebb idézett írásomban megmutattam, hogy ez az érzés nem annyira természetszerű, mint a hogy gondolná az ember és nem csekély különbség van a között az édes megszokás között, a mely lelkileg összeköti a férfit hitvestársával és a között a féktelen hév között, a mely megrészegíti agyrémszerű vonzó tulajdonságaival egy lénynek, melyet nem lát többé olyannak, amilyen. Ez a szenvedély, a mely csak kizárást és kedvezést ismer, a hiúságtól csak annyiban különbözik, a mennyiben a hiúság mindent követel és nem nyújt semmit, tehát mindig méltánytalan, holott a szerelem ép annyit ad, a mennyit követel, tehát magában véve méltányossággal teljes érzés. Máskülönben mennél követelőbb, annál hiszékenyebb: ugyanaz az illuzió, a mely előidézi, könnyen hajlóvá teszi a rábeszélésre. Ha a szerelem nyugtalan, a becsülés bizalommal teljes és becsülés nélkül sohasem volt szerelem tisztességes szívben, mert abban, a mit szeret, mindenki azokat a tulajdonságokat szereti, melyeknek fontosságot tulajdonít.

Mindez jól meg lévén világítva, egy szempillantásra meg lehet mondani, minémű féltékenységre képes Emil, mert alig, hogy ennek a szenvedélynek megvan egy csirája az emberi szívben, a formáját egyedül a nevelés határozza meg. Emil szerelmes és féltékeny, de nem lesz haragos, rosszkedvű, gyanakvó, hanem gyöngéd, érzékeny és félénk: inkább meg lesz ijedve, mint felingerelve; sokkal inkább igyekezni fog megnyerni szerelmesét, mint fenyegetni vetélytársát; elhárítaná, ha lehetne, mint valami akadályt, a nélkül, hogy gyűlölné, mint ellenséget; ha pedig gyűlöli, nem azért gyűlöli, hogy elvitasson tőle egy szívet, melyre igényt tart, hanem a valóságos veszély miatt, a melyben forog, hogy elveszítheti; igazságtalan gőgje nem fog ostoba módon megütközni azon, hogy valaki versenyre mer kelni vele; megérti, hogy a kedvezés maga egyedül csak az érdemre van alapítva és hogy a becsület az eredményben rejlik s ezért megkettőzteti igyekezetét, hogy szeretetreméltó legyen és ez valószinűleg sikerülni is fog neki. A nagylelkű Zsófia mikor felingerli szerelmét néhányszori ijedséggel, tudni fogja ezt az ijedséget szabályozni és őt kárpótolni érte; a versenytársakat pedig, a kiket csak azért tűrt meg, hogy próbára tegye őt, hamarosan félretolja.

De hova is ragadtattam észrevétlenül magamat? Oh, Emil, mi lett belőled? Felismerhetem e benned tanítványomat? Mily mélyre látlak sülyedni! Hol az az oly keményen nevelt fiatal ember, a ki szembeszállott az időjárás viszontagságaival, a ki rászánta testét a legkeményebb munkára, lelkét pedig egyedül a bölcseség törvényeire, hozzáférhetetlenül az előítéleteknek, a szenvedélyeknek; a ki csak az igazságot szerette, a ki csak az észnek engedett és nem ragaszkodott semmihez, a mi nem lényének alkatrésze? Most elpuhulva a tétlen életben nőket ural; az ő mulatságaik a foglalkozása, az ő akaratuk az ő törvénye; sorsának bírája egy fiatal leány; a komoly Emil egy gyermek játékszere!