Part 52

Azt kell hinni, hogy mialatt mi az éjszaka beszélgettünk, Zsófia és anyja sem maradtak némák; vallomásokat csaltak ki, tanácsokat adtak. Másnap jól előkészülve gyülekeznek össze. Nincs még tizenkét órája, hogy a két fiatal látta egymást; még nem szóltak egymáshoz egyetlen szót sem és máris látni, hogy értik egymást. Nem közelednek bizalmasan egymáshoz, hanem elfogultan, félénken; nem beszélnek egymással; lesütött szemeik kerülni látszanak egymást és ez is annak a jele, hogy értik egymást: kitérnek egymás elől, de egyetértőleg, érzik már a titokzatosság szükségét, mielőtt mondtak volna egymásnak valamit. Elindulásunkkor engedélyt kérünk, hogy magunk hozhassuk vissza, a mit elvittünk. Emil ajkai ezt az engedélyt kérik az apától, az anyától, mialatt félénk szeme a leány felé fordulva sokkal esdeklőbben könyörög. Zsófia nem szól semmit, meg se moczczan, úgy tünik fel, mintha nem látna semmit, nem értene semmit; de elpirul és ez a pirulás még világosabb felelet, mint a mit a szülei adtak.

Megengedik, hogy visszatérjünk, a nélkül, hogy marasztalnának. Ez a magaviselet a helyzethez illő; a zavarba jutott utasoknak éjjeli szállást adnak, de nem illő dolog, hogy a szerelmes ifjú a szerelmese házában aludjék.

Alig, hogy kijutottunk a kedves házból, Emil már arra gondol, hogy letelepedünk a környéken: már a legközelebbi kunyhó is messze fekvőnek tünik fel neki; a kastély várárkában szeretne aludni. Hebehurgya fiú, – mondom neki szánakozó hangon. – Hogyan, máris elvakít a szenvedély! Szemed elől téveszted már az illendőséget és az észt is! Szerencsétlen! Azt hiszed, szerelmes vagy és gyalázatot akarsz hozni szerelmesedre! Mit mondana a világ, ha megtudnák, hogy egy fiatal ember, a ki az ő házukból jön, a környéken hál! Azt mondod, hogy szereted. A te dolgod tehát, hogy erősbítsd a jó hírnevét? Hát ez a vendégszeretet jutalma, a melyet a szülei tanusítottak irántad? Gyalázatba akarod ejteni azt, a kitől a boldogságodat várod? – Eh, mi fontosságuk van az emberek hiábavaló beszédeinek és igaztalan gyanusításainak? – feleli ő élénken. Nem te magad tanítottál, hogy ne vegyem őket semmibe? Ki tudja jobban, mint én, hogy mennyire becsülöm Zsófiát és mennyire tisztelni akarom? Az én vonzalmam nem fog szégyenére válni, hanem dicsőségére, méltó lesz hozzá. Ha a szívem és figyelmességem mindenütt azt a hódolatot tanusítja iránta, a melyet megérdemel, mivel sérthetem meg őt? Kedves Emilem, szólok újra én megölelve őt, te a magad szempontjából okoskodol, tanulj meg az ő szempontjából okoskodni. Ne hasonlítsd az egyik nem becsületét a másikához; teljesen különböző alapelveik vannak. Ezek az alapelvek egyforma szolidak és észszerűek, mert egyformán a természetből folynak és mert ugyanez az erény, a melynél fogva a magad szempontjából megveted az emberek beszédét, arra kötelez, hogy légy rájuk tekintettel a szerelmesed szempontjából. A te becsületed benned magadban van, az övé másoktól függ. Ezt elhanyagolni annyi volna, mint megsérteni a magadét és az önmagad iránt tartozó kötelesség ellen vétesz, ha annak vagy az okozója, hogy ő neki nem adják meg azt, a mi őt megilleti.

Aztán megmagyarázván neki ezeknek a különbségeknek az okát, éreztettem vele, hogy mekkora igaztalanság volna, ha ezeket semmibe sem akarná venni. Ki mondta neki, hogy ő lesz Zsófia férje, a kinek érzéseit nem ismeri, a kinek szíve vagy a szülei talán már előbbről el vannak kötelezve, a kit nem is ismer, a kiben nincs meg talán egy sem azok közül az egyezések közül, a melyek a házasságot boldoggá tehetik? Nem tudja-e, hogy minden botrány a leányra nézve lemoshatatlan folt, a melyet még az sem mos le, ha férjhez megy ahhoz, a ki okozta? Ugyan hol az az okos ember, a ki el akarja veszejteni azt, a kit szeret? Hol az a becsületes ember, a ki örökre meg akarja sirattatni egy szerencsétlen nővel azt a balsorsot, hogy tetszett neki?

A fiatal ember megborzadva a következményektől, melyeket szeme elé állítottam, és mindig féktelen lévén eszméiben, máris azt hiszi, sohasem lehet elég messze Zsófia tartózkodási helyétől; megkettőzi lépteit, hogy mennél hamarabb tovább jusson; körültekintget, nem hallgatott-e ki valaki bennünket; ezerszer feláldozná a maga becsületét annak becsületéért, a kit szeret; inkább soha életében nem látná viszont, mintsem hogy egyetlen kellemetlenséget okozzon neki. Ez az első gyümölcse a gondoskodásnak, melyet én fordítottam ifjúsága óta arra, hogy olyan szívet formáljak benne, a mely tud szeretni.

Arról van tehát szó, hogy messze fekvő, de mégis útba eső lakóhelyet találjunk. Keresünk, tudakozódunk; megtudjuk, hogy jó két mérföldnyire van egy város; igyekszünk itt lakást szerezni, inkább, mint a közelebbi falukban, a hol tartózkodásunk gyanúba kerülhet. Végre ideér az ifjú szerelmes, tele szerelemmel, reménynyel, örömmel, mindenekfelett pedig jó érzésekkel; és az által, hogy keletkező szenvedélyét lassankint a fele fordítom, a mi jó és tisztességes, észrevétlenül ugyanafelé hajlítom összes hajlamait.

Közeledem pályám végpontjához; messziről már látom is. Minden nagy nehézség le van már győzve, minden nagy akadály el van hárítva, nem marad már semmi fáradságos tennivalóm, mint hogy ne rontsam meg a művemet azzal, hogy túlságosan sietek bevégezni. Az emberi élet bizonytalanságában mindenekelőtt kerüljük azt a fonák elővigyázatot, hogy feláldozzuk a jelent a jövőnek; ez gyakran annyi, mint feláldozni azt, a mi van, annak, a mi nem lesz. Tegyük az embert boldoggá minden életkorban, mert attól kell félnünk, hogy sok gondoskodás után is meg talál halni, mielőtt az lett volna. Mert ha van időpont, a mely arra való, hogy valaki élvezze az életet, bizonyára az ifjúság vége az, a mikor a test és a lélek képességei elérték legnagyobb erejüket és a mikor az ember pályafutása közben messzebbről látja a két végpontot, a melyek éreztetik az élet rövidségét. Ha a meggondolatlan ifjúság téved, nem abban téved, hogy élvezni akar, hanem abban, hogy ott keresi az élvezetet, a hol nincs meg és hogy mialatt nyomorúságos jövőt készít elő magának, nem tudja a jelen pillanatot sem élvezni.

Nézzétek Emilemet húsz éves kora multán; jól van formálva, szellemileg és testileg jól van alkotva, erős, egészséges, friss, ügyes, erőteljes, észszel, okossággal, jósággal, emberséggel teljes; jók az erkölcsei, az ízlése; szereti a szépet, teszi a jót; mentes a kegyetlen szenvedélyek uralmától; nincs az előítélet igája alatt, de alá van vetve a bölcseség törvényének és fogékony a barátság hangja iránt; megvan minden hasznos tehetsége és számos kellemes tehetsége; keveset törődik a gazdagsággal, mindig megvan a segélyforrása a két karjában és nem fél, hogy nem lesz kenyere, bármi történik is. Most mámoros egy keletkező szenvedélytől; szíve nyiladozik a szerelem első tüze iránt; édes ábrándjai a gyönyörök és élvezetek új világával kecsegtetik; egy szeretetreméltó lényt szeret és pedig még szeretetreméltóbbat jelleme, mint személye által; reméli és várja a viszonzást, a melyről érzi, hogy megilleti a szívek találkozásából, a tisztes érzelmek egyezéséből alakult első hajlandóságuk: ennek a hajlandóságnak maradandónak kell lennie. Bizalommal, sőt szándékkal is engedi át magát a legvarázslatosabb mámornak, félelem nélkül, megbánás nélkül, lelkifurdalás nélkül, minden más nyugtalanság nélkül, kivéve azt, a melytől a boldogság érzése elválaszthatatlan. Mi hiányozhatik az ő boldogságából? Nézzétek, keressétek, képzeljétek el, hogy mire van még szüksége és mit lehetne hozzáadni ahhoz, a mije van? Egyesít magában minden jót, a mivel egyszerre bírhatunk; bármit is csak a másiknak rovására adhatunk hozzá; olyan boldog, a milyen ember csak lehet. Ebben a pillanatban rövidítsek meg egy ilyen édes sorsot? Megzavarjak egy ilyen tiszta gyönyört? Ah, az élet minden értéke abban a boldogságban van, a melyet ő élvez. Mit adhatnék neki, fölérőt azzal, a mit elvennék tőle? Még ha tetőpontjára juttatnám is a boldogságát, azzal is megrontanám legnagyobb varázsát. Ezt a legfőbb boldogságot százszor édesebb remélni, mint bírni; jobban élvezi az ember, a mikor várja, mint a mikor ízleli. Jó Emilem, szeress és szerettessél; élvezd sokáig, mielőtt bírnád; élvezd egyszerre a szerelmet és az ártatlanságot; csináld meg földi paradicsomodat, mialatt a másikra vársz; nem kurtítom meg életednek ezt a boldog idejét; tovább fűzöm a varázslatot; meghosszabbítom, mennél tovább lehet. Sajnos, úgyis véget kell érnie és pedig rövid idő alatt kell véget érnie; de annyit legalább megteszek, hogy mindig megmaradjon emlékezetedben és hogy sohase bánd meg, hogy megízlelted.

Emil nem felejti el, hogy visszatérítéssel tartozunk. A mint a holmik készek, lovakat bérelünk és gyors iramban sietünk; ezúttal már elindulása pillanatában szeretne megérkezni. Mikor a szív megnyílik a szenvedélyek számára, megnyílik az élet-unalom számára is. Hacsak nem vesztegettem el az időmet, az ő egész élete nem fog így eltelni.

Szerencsétlenségünkre az úton sokszor kell megállnunk és a vidék nehezen járható. Eltévedünk; ő veszi ezt észre hamarabb és türelmetlenkedés nélkül, panasz nélkül egész figyelmét megfeszíti, hogy megtalálja az utat; sokáig bolyong, a míg kiismeri magát és mindig megőrzi hideg vérét. Ez nektek nem jelent semmit, de sokat jelent nekem, a ki ismerem lobbanékony természetét: látom a gyümölcsét annak a gondoskodásnak, melyet gyermekkora óta arra fordítottam, hogy megedzzem a kényszerűség csapásai ellen.

Végre megérkezünk. A fogadtatás, melyben részesítenek, egyszerűbb és lekötelezőbb, mint az első alkalommal; már régi ismerősök vagyunk. Emil és Zsófia némi zavarral üdvözlik egymást és még mindig nem szólnak egymáshoz. Mit mondhatnának egymásnak a mi jelenlétünkben? A tár salkodáshoz, a mely nekik kellene, nincs szükség tanukra. Sétálunk a kertben: ennek a kertnek a végében terjedelmes veteményes föld van; park helyett mindenféle fajtájú nagy és szép gyümölcsfák vannak benne, csinos patakocskák szelik át minden irányban és virággal teli gyepszélek. «Mily szép hely!» kiált fel Emil, eltelve Homéroszával és mindig lelkesedésben égve. «Mintha csak Alkinoos kertjét látnám!» A leány szeretné tudni, ki az az Alkinoos és az anya megkérdi. «Alkinoos, mondom én, Corcyra királya volt, kinek kertjét Homérosz írja le s a jóízlésű emberek úgy beszélnek róla, hogy nagyon is egyszerű és nagyon kevéssé díszes.[145]

Ennek az Alkinoosnak volt egy kedves lánya, aki másnap, miután egy idegen részesült apja vendégszeretetében, azt gondolta, hogy nemsokára lesz neki férje.» Zsófia meg van ütődve, elpirul, lesüti a szemét, a nyelvébe harap; képzelni se lehet ehhez hasonló zavart. Az apa, a kinek kedve van még fokozni zavarát, megszólal és azt mondja, hogy a fiatal herczegnő maga járt a patakra a fehérneműt kimosni. «Azt hiszitek, mondja, hogy utált hozzányúlni a szennyes szalvétákhoz, azt mondva, hogy ételszagúak?» Zsófia, a kinek a czélzás szól, megfeledkezve természetes félénkségéről, élénken védekezik. A papa, ki jól tudja, hogy az egész fehérneműnek nem volna más gondozója csak ő, ha rája bízták volna[146] és hogy szívesen tett volna többet is, ha kívánták volna tőle. Szavai közben lopva engem néz olyan nyugtalansággal, hogy nem bírtam megállni nevetés nélkül, ártatlan szívében olvasva az aggodalmakat, melyek megszólaltatták. Apja elég kegyetlen, hogy leleplezze hebehurgyaságát, kötekedő hangon kérdezve tőle, hogy tulajdonkép mit védekezik ő és mi köze neki Alkinoos lányához. Szégyenletében remegve már lélekzetet sem mer venni, sem ránézni senkire. Kedves leány, most már nincs ideje a tettetésnek, ime, már nyilatkoztál akaratod ellenére.

Ez a kis jelenet hamar el van feledve vagy legalább úgy teszünk, mintha el volna feledve; Zsófia nagy örömére egymaga Emil nem értett belőle semmit. A séta folytatódik és a mi fiataljaink, a kik az elébb mellettünk mentek, alig bírnak alkalmazkodni a mi járásunk lassúságához; észrevétlenül előbbre haladnak, közelednek egymáshoz, végül egymás mellé kerülnek és meglehetős messze látjuk őket magunk előtt. Zsófia figyelmesnek és nyugodtnak látszik; Emil tűzzel beszél és gesztikulál; a társalgás úgylátszik nem untatja őket. Jó egy óra mulva visszafordulunk és visszahívjuk őket; visszajönnek, de most ők mennek lassan és látni rajtuk, hogy kihasználják az időt. Végre társalgásuk hirtelen megszakad, a mint annyira jutnak hozzánk, hogy meg lehetne őket érteni és megkettőztetik lépteiket, hogy elérjenek minket. Emil nyilt és behízelgő arczczal lép hozzánk, a szeme csillog az örömtől, de egy kis nyugtalansággal függeszti Zsófia anyjára, hogy lássa a fogadtatást, a melyben ez részesíti. Zsófia távolról sem mutatja magát olyan elfogulatlannak; közeledve hozzánk egészen meg van zavarodva, hogy szemben látja magát egy fiatal emberrel; ő, a ki oly sokszor volt így minden zavar nélkül, a nélkül, hogy valami rosszat láttak volna ebben. Sietve szalad anyjához, kissé kikelve magából, néhány szót mondva neki, a melyeknek nem nagy jelentőségük van, mintha azt a látszatot akarná kelteni, hogy már régóta itt van.

A derültségről, a mely ezeknek a szeretetreméltó gyermekeknek arczára van festve, látni, hogy ez a társalkodás nagy tehertől szabadította meg fiatal szíveiket. Nem kevésbbé tartózkodók egymás iránt, de a tartózkodásuk kevésbbé elfogódott; csak Emil tiszteletéből, Zsófia szerénységéből ered és mindkettejük becsületességéből. Emil most már mer néhány szót intézni hozzá, olykor a lány is mer neki felelni, de sohasem nyitja feleletre a száját a nélkül, hogy rá ne vesse a szemét az anyja szemére. A legészrevehetőbbnek tetsző változást az én irányomban tanusítja. Buzgóbban mutatja ki irántam tiszteletét, érdeklődéssel néz engem, szeretettel szól hozzám, igyekszik kedvemben járni; látom, hogy megtisztel becsülésével és hogy nem közömbös neki, hogy elnyerje az én becsülésemet. Észreveszem, hogy Emil rólam beszélt neki; azt lehetne mondani, hogy máris összeesküdtek, hogy megnyernek engem, pedig nem úgy van és Zsófiát sem lehet oly könnyen megnyerni. Talán nagyobb szükség van irántam való kegyre nála, mint az iránta valóra nálam. Bájos pár!… Ha meggondolom, hogy fiatal barátom érzékeny szíve nagy részt adott nekem első társalgásában kedvesével, élvezem fáradságom jutalmát; az ő barátsága mindent megtérített nekem.

A látogatások ismétlődnek A beszélgetések fiataljaink közt gyakoriabbak lesznek. Emil, mámorosan a szerelemtől, már-már azt hiszi, kezében tartja a boldogságot. Mindazáltal nem kap formaszerinti vallomást Zsófiától; meghallgatja és nem mond neki semmit. Emil ismeri egész szerénységét; ekkora tartózkodás nem ejti csodálkozásba; érzi, hogy jó szemmel nézi a leány; tudja, hogy az apák házasítják össze a gyermekeket; föltételezi, hogy Zsófia parancsot vár szüleitől; engedélyt kér, hogy ezt sürgethesse, a leány nem ellenkezik. Szól nekem róla; én beszélek az ő nevében, még pedig az ő jelenlétében. Mily meglepetés reá nézve, mikor megtudja, hogy Zsófia csak magamagától függ és ahhoz, hogy őt boldoggá tegye, nem kell más, csak az ő akarata. Kezdi nem érteni Zsófia magatartását. Bizalma csökken. Aggódik, úgy látja, kevesebbet haladt, mint a hogy gondolta, és most a leggyöngédebb szerelem legmeghatóbb nyelvén szólal meg, hogy a leányt magához hajlítsa.

Emil nem úgy van alkotva, hogy kitalálja, mi árt neki: ha nem mondanák meg neki, soha életében nem tudná meg; Zsófia pedig sokkal is büszkébb, semhogy megmondja neki. A nehézségek, a melyek tartóztatják, más valakinek serkentésül szolgálnának. Nem felejtette el szüleinek tanításait. Szegény leány, Emil pedig gazdag, azt tudja. Menynyire szüksége van a leány becsülését elnyerni! Mekkora érdem kell neki, hogy eltüntesse ezt az egyenlőtlenséget! De hogy gondolna ezekre az akadályokra? Hát tudja Emil, hogy gazdag? Érdemesnek tartja-e, hogy erről tudakozódjék? Hála égnek, nincs szüksége rá, hogy gazdag legyen, e nélkül is tud jótékony lenni. Szívéből meríti a jót, a mit tesz, nem pedig erszényéből. Odaadja a szerencsétleneknek idejét, gondoskodását, szeretetét, személyét és jótetteinek megbecsülésekor alig veszi számba a pénzt, a melyet a szükölködőkre költ.

Nem tudva, minek tulajdonítsa balsikerét, a saját hibájának tulajdonítja: mert ki merné szeszélyességgel vádolni imádatának tárgyát? Az önszeretet megalázása fokozza a kijátszott szerelem miatti bánatot. Nem közeledik többé Zsófiához annak a szívnek a szeretetreméltó bizalmával, a mely méltónak érzi magát az ő szívéhez; félénk és remegő vele szemben. Nem reméli többé, hogy gyöngédséggel meg tudja illetni, a szánalom útján akarja meghajlítani. Néha ellankad a türelme s csaknem bosszúság lép a helyébe. Zsófia úgy látszik, mintha előre megérezné ezeket a fellobbanásokat és rátekint. Ez a tekintet egymaga lefegyverzi és megfélemlíti; jobban alá van vetve, mint valaha.

Megzavarodva ettől a makacs ellenállástól és attól a legyőzhetetlen hallgatástól, kiönti szívét barátja előtt. Megvallja bánatba merült szívének fájdalmait, segítségéért és tanácsaiért könyörög. Mily áthathatatlan rejtelem! A leány érdeklődik sorsom iránt, abban nincs semmi kétségem: nemcsak hogy nem kerül, hanem még szívesen is van velem; mikor megjövök, örömöt mutat és sajnálkozást, mikor távozom; jó szívvel fogadja figyelmességemet; a szolgálatkészségem úgy látszik tetszik neki; megbízásaira méltat, sőt néha parancsolgat is nekem. És mégis visszautasítja sürgetéseimet, könyörgésemet. Ha egyesülésről merészkedem beszélni, parancsoló hangon mondja, hogy hallgassak és ha még egy szót szólok, azonnal otthagy. Micsoda különös oka van rá, hogy azt kivánja, az övé legyek, holott hallani sem akar arról, hogy az enyém legyen? Te, a kit tisztel, akit szeret s a kit nem merne elhallgattatni, szólj neki, szólaltasd meg, légy barátodnak szolgálatára, koronázd meg művedet, ne engedd gondoskodásodat gyászossá válni növendékedre. Oh, a mije tőled van, boldogtalanságára fog válni, ha nem teszed teljessé boldogságát!

Beszélek Zsófiával és csekély fáradsággal kicsikarok tőle egy titkot, a melyet úgyis tudtam, mielőtt ő megmondta volna. Nehezebben nyerem el az engedélyt, hogy megmondjam Emilnek is; de végre megnyerem és fel is használom. Ez a magyarázat olyan csodálkozásba ejti Emilt, a melyből nem tud magához térni. Nem ért semmit ebből a kényességből; el se birja képzelni, hogy néhány aranynyal több vagy kevesebb érinti a jellemet és az érdemet. Mikor megértetem vele, hogy mennyiben érinti az előítéleteket, elneveti magát és elragadtatva az örömtől, azonnal útnak akar eredni, hogy eltépjen mindent, lemondjon mindenről, hogy meglegyen az a dicsősége, hogy egyenlő Zsófiával és méltóvá legyen arra, hogy férje legyen.

«Ugyan, ugyan! – mondom neki én, nevetve hevességén. – Hát sohasem akar ez az ifjúi fej megérni? És miután egész életeden át bölcselkedtél, nem tanulsz meg soha okoskodni? Hogy-hogy nem látod, hogy ha esztelen tervedet követed, csak rosszabbá teszed helyzetedet és még hajthatatlanabbá teszed Zsófiát? Némi előnyödre szolgál, hogy valamivel több vagyonod van, mint neki, de az tulságosan előnyödre volna, ha mindenedet feláldoznád érte és ha büszkesége nem tud beletörődni, hogy az előbbi lekötelezettsége legyen irántad, hogy törődnék bele az utóbbiba? Ha nem birja elviselni, hogy a férje szemére vethesse neki, hogy gazdaggá tette, vajjon elviselné-e, hogy szemére vethesse, hogy szegénynyé tette magát a kedvéért? Eh, szerencsétlen fiú, rettegj, hogy meg ne gyanítsa ezt a tervedet. Ellenkezőleg, légy takarékos és gondos az ő kedvéért, attól félve, hogy ne vádoljon azzal, hogy ügyeskedéssel akarod őt elnyerni és hogy feláldozod neki önként azt, a mit hanyagságod által úgyis elvesztenél.

Hát csakugyan azt hiszed, hogy a nagy vagyon félemlíti meg őt és hogy ellenkezése épen a gazdagság miatt van? Nem, kedves Emilem, ennek szilárdabb és komolyabb oka van abban a hatásban, melyet ez a gazdagság tulajdonosának lelkére tesz. A leány tudja, hogy a szerencse adományait fölébe helyezik mindennek azok, a kiknek megvannak. Minden gazdag ember többre becsüli az aranyat az érdemnél. Rendszerint ha összehasonlítják a pénzt a tett szolgálatokkal, mindig azt találják, hogy az előbbiek sohasem érnek fel az utóbbiakkal és azt hiszik, hogy még mindig tartozik nekik az, a ki azzal töltötte életét, hogy szolgált nekik, mialatt a kenyerüket ette. Mi tehát a tennivalód, oh Emilem, hogy megnyugtasd félelmeit? Ismertesd meg magadat jól vele; ez nem megy egy nap alatt. Mutasd meg neki nemes lelked kincstárában azt, a mivel ki lehet egyenlíteni azt a gazdagságot, a melyben szerencsétlenségedre részesedel. Kitartással és idővel elhárítod az ellenállást; nagy és fenkölt érzéseiddel kényszeríted, hogy elfelejtse gazdagságodat. Szeresd, légy szolgálatára, légy szolgálatára tiszteletreméltó szüleinek. Bizonyítsd be neki, hogy figyelmességed nem valami bolond és futólagos szenvedély eredménye, hanem a szíved mélyébe vésett kitörölhetetlen elveké. Becsüld meg méltón az érdemet, melyet a vagyon megrontott, ez az egyetlen módja, hogy kiegyeztesd az általa többre becsült érdemnél.»

Képzelhetni, az öröm mily elragadtatásával töltötte el az a beszéd a fiatal embert, mennyire visszaadta bizalmát és reményét, mennyire boldognak vallotta magát, hogy ha Zsófiának tetszeni akar, csak azt kell tennie, a mit megtenne magától is, ha Zsófia nem létezne is, vagy ha ő nem volna bele szerelmes. A ki csak egy kevéssé megértette jellemét, bizonyára el tudja képzelni magatartását ebben az esetben.

Igy tehát én vagyok a két jó lélek bizalmasa és szerelmük közvetítője! Szép foglalkozás egy nevelőnek! Olyan szép, hogy soha életemben nem tettem semmit, a mi annyira fölemelne a saját szememben és a mi annyira megelégedetté tenne önmagammal. Egyébiránt ennek a foglalkozásnak mindig megvan a maga kellemetessége: nem fogadnak épen kelletlenül a házban, megbíznak bennem, hogy rendben tartom a szerelmeseket. Emil most mindig attól retteg, hogy kihívja rosszalásomat és sohasem volt annyira tanulékony. A kis lány elhalmoz kedveskedésével, amelylyel azonban nem engedem magamat félrevezetni és a melyből csak annyit tulajdonítok magamnak, a mennyi megillet. Ezzel kárpótolja magát a tiszteletért, melyre Emilt rászorítja. Általam ezerféle beczézgetést tanusít iránta, a melyekben, ha bele kellene halnia, sem részesítené őt magát; Emil pedig, a ki tudja, hogy nem akarok érdekeinek ártani, el van ragadtatva tőle, hogy milyen jóban vagyok én a lánynyal. Ha ez séta közben megtagadja tőle a karját, megvigasztalódik, mert hisz az én karomba öltötte. Zúgolódás nélkül távozik el, megrázva kezemet és halkan azt mondva nekem szavával és szemével: Barátom, beszélj helyettem. Érdeklődve kísér minket a szemével: igyekszik érzéseinket leolvasni a szemünkről és kitalálni beszélgetésünket a mozdulatainkról; tudja, hogy a mit egymással beszélünk, semmi sem közömbös rá nézve. Kedves Zsófia, mennyire jól érzi magát őszinte szíved, mikor beszélgethetsz Mentorral úgy, hogy Telemachus ne hallja! Mily szeretetreméltó nyiltsággal engeded, hogy kiolvasson gyöngéd szívedből mindent, a mi benne történik! Mily szívesen mutatod ki előtte növendéke iránti becsülésedet! Mily megható közvetlenséggel engeded, hogy behatoljon legédesebb érzéseidbe! Mily tettetett haraggal küldöd el az alkalmatlankodót, mikor türelmetlenségében nem tudja megállni, hogy félbe ne szakítson! Mily bájos bosszúsággal veted szemére tolakodását, mikor megakadályozza, hogy jót mondjon vagy halljon róla és hogy feleleteimből mind újabbakat meríts arra, hogy szeresd!