Part 51
Keressétek mindenben a középutat, még a szépséget sem véve ki. Előnyt kell adni a kellemes és megnyerő külsőnek, a mely nem szerelmet, hanem jóindulatot sugall; ebben a férj számára nincs semmi aggasztó és az előnye mindkettőjük hasznára szolgál. A báj nem használódik el úgy, mint a szépség: ebben van élet, szüntelenül megújul és a tisztességes asszony, a kiben van báj, harmincz esztendei házasság után épúgy tetszik a férjének, mint az első nap.
Ezek a megfontolások, melyek engem Zsófia kiválasztásában vezettek. A természet tanítványa lévén épúgy, mint Emil, inkább az ő számára van teremtve, mint bárki más; ő lesz a férfi asszonya. Egyenrangú vele születésénél és tulajdonságainál fogva, alatta áll vagyon dolgában. Nem igéz meg első szempillantásra, hanem napról-napra jobban tetszik. Legnagyobb varázsa csak fokonkint hat, csak a társalkodás közvetlenségében tárul ki s a férje jobban fogja érezni, mint bárki a világon. A nevelése sem nem csillogó, sem nem elhanyagolt; van ízlése tudákosság nélkül, vannak tehetségei művészkedés nélkül, itélete ismeretek nélkül. A szelleme nem tud, hanem ki van arra művelve, hogy tanuljon; jól előkészített talaj, a mely csak a magot várja, hogy teremjen. Soha nem olvasott más könyvet, mint Barrême számtanát és a Telemachust, a mely véletlenül akadt kezébe; de olyan leánynak, a ki képes lelkesedni Telemachusért, lehet-e érzéstelen szíve és finomság nélküli szelleme? Oh, a szeretetreméltó kis tudatlan! Boldog az, a ki hivatva van őt tanítani! Nem professzora lesz férjének, hanem tanítványa, nemcsak hogy nem akarja alávetni ízlésének, hanem inkább fölveszi az övét. Többet fog érni férjének, mintha tudós volna; meglesz az a gyönyöre, hogy taníthatja mindenre. Ideje már végre, hogy meglássák egymást; igyekezzünk, hogy összehozzuk őket.
Szomorúan és elgondolkozva utazunk el Párisból. A fecsegésnek ez a helye nem a mi vonzó pontunk. Emil megvető pillantást vet e felé a nagy város felé és kelletlenül mondja: Hány napot vesztegettünk el hiábavaló keresésben! Ah, nem itt van szívem hitvese! Barátom, te jól tudod, de az én időm neked nem drága és az én bajaim neked kevés fájdalmat okoznak. Én rászögezem tekintetemet és felindulás nélkül mondom neki: Emil, hiszed te azt, a mit mondasz? Ő azonnal a nyakamba borúl megzavarodva és felelet nélkül a karjaiba ragad. Mindig ez a válasza, mikor nincs igaza.
Künn vagyunk tehát a mezőn kóbor lovagok módjára; nem kalandokat keresve mint ezek, sőt ellenkezőleg a kalandok elől menekülve hagytuk el Párist; de eléggé utánozzuk kóbor és egyenetlen módjukat, hol hanyatt-homlok rohanva, hol meg lassan botorkálva. A ki figyelemmel kisérte eljárásomat, végre felfoghatja a szellemét és én nem birom elképzelni, hogy még most is akadjon olvasóm, a kit annyira elfogulttá tesznek a bevett szokások, hogy föltételezve rólunk, hogy egy jól elzárt postakocsiban horkolunk, utazva a nélkül, hogy látnánk valamit, hogy megfigyelnénk valamit, az indulás és érkezés közti időtartamot kitöröljük életünkből és haladásunk azonossága által úgy takarékoskodjunk időnkkel, hogy elvesztegetjük.
Azt mondják az emberek, az élet rövid és én azt látom, hogy megtesznek minden tőlük telhetőt, hogy azzá tegyék. Nem tudva felhasználni az időt, panaszkodnak gyors múlása miatt és én azt látom, hogy számukra nagyon is lassan múlik. Mindig el lévén telve azzal a czéllal, a melyre törekszenek, boszankodva nézik az időközt, a mely elválasztja tőle őket; az egyik azt szeretné, ha már holnap volna, a másik, ha már a jövő holnap volna, a harmadik, ha már tíz évvel később volna; senki sem akar ma élni, senki sincs a jelen órával megelégedve, valamennyien úgy találják, hogy nagyon lassan múlik. Mikor arról panaszkodnak, hogy az idő nagyon gyorsan múlik, hazudnak; szívesen megfizetnék, hogy siettessék; szívesen rááldoznák egész vagyonukat, hogy elfogyaszszák egész életüket és nincs talán egy sem, a ki ne redukálta volna éveit egynéhány órára, ha hatalmában állott volna feláldozni unalmának azokat, a melyek terhére voltak és türelmetlenségének azokat, a melyek a vágyva-vágyott pillanattól elválasztották. Az egyik élete felét azzal tölti, hogy Párisból Versaillesbe, Versaillesből Párisba, a városból falura, a faluról a városba, az egyik városnegyedből a másikba költözködik s nem tudná, mit csináljon óráival, ha nem tudná a titkát, hogy mint kell elvesztegetni; szándékosan hagyja abba hirtelen a foglalkozását, hogy aztán újra fölkeresésével vesződhessék. Azt hiszi, megnyeri azt az időtöbbletet, a melyet erre fordít és a melylyel különben nem tudna mit csinálni, vagy fordítva csak azért lót-fut, hogy lósson-fusson és csak azért száguldoz el a postával, hogy ugyanazon az úton visszatérjen. Halandók, sohasem fogtok felhagyni a természet rágalmazásával? Mit panaszkodtok az élet rövidségéről, holott még mindig nem elég rövid a kedvetek szerint? Ha csak egy van is köztetek, a ki eléggé mérsékelni tudja vágyait arra, hogy sohase kívánja, hogy múljék az idő, ez nem fogja nagyon rövidnek találni az életet; élni és élvezni az ő számára ugyanaz lesz és ha fiatalon kell is meghalnia, napjaitól kielégítve hal meg.[142]
Ha módszeremnek nem volna egyéb előnye, mint ez, már csak ezért is előnyt kellene neki adni minden más módszer fölött. Nem azért neveltem fel Emilemet, hogy vágyakozzék vagy hogy várakozzék, hanem hogy élvezzen és mikor a vágyait a jelenen túlterjeszti, ezt nem teszi olyan heves buzgalommal, hogy az idő lassusága kellemetlenül essék neki. Nemcsak a vágy gyönyörét fogja élvezni, hanem azt a gyönyört is, hogy közeledik vágya czéljához és szenvedélyei annyira mértékletesek, hogy mindig inkább benne van abban, a mi van, mint abban, a mi lesz.
Tehát nem a gyorsfutárok módjára utazunk, hanem utasok módjára. Nemcsak a két végpontra gondolunk, hanem arra is, a mi közéjük esik. Maga az utazás is élvezet nekünk. Nem teszszük meg az utat búsan üldögélve és mintegy fogságba vetve egy jól elzárt kis kalitkában. Nem utazunk az asszonyok elpuhultságával és kényelmével. Nem vonjuk meg magunktól sem a szabad levegőt, sem a minket körülvevő tárgyak látványát, sem azt a kényelmet, hogy jól megnézhettük őket, ha kedvünk tartja. Emil sohasem szokott postakocsiba beszállni és nem igen vágtat a postával, ha nincs sürgős dolga. De mi sürgős dolga lehetne valaha is Emilnek? Csak egy: élvezni az életét. S hogy még hozzátegyek valamit: jót tenni, ha teheti. Hiszen ez is annyit tesz, mint élvezni az életet.[143]
Az utazásnak csak egy kellemesebb módját tudom elképzelni a lóháton utazásnál: a gyalog utazást. Az ember akkor indul, a mikor kedve tartja, kedve szerint állapodik meg, oly sokat vagy oly keveset mozog, a mennyit épen akar. Megfigyeli az egész vidéket, kitérhet hol jobbra, hol balra, megvizsgálhat mindent, a mi jól esik neki, megállapodhatik minden kilátó pontnál. Folyót fedezek fel: a partja mentén megyek tovább; árnyas erdőt: az árnyékában megyek; barlangot: megnézem; kőbányát: megvizsgálom az ásványait. A hol kedvem kerekedik, bárhol megállok. A mint elúnom magamat, azonnal megyek odább. Nem függök sem a lovaktól, sem a postakocsistól. Nincs szükségem a csinált utakat, a kényelmes útirányokat keresni; mehetek mindenütt, a hol csak ember mehet; látok mindent, a mit ember láthat és csak önmagamtól függve, olyan teljes szabadságot élvezek, a milyet csak ember élvezhet. Ha a rossz idő feltartóztat és elfog az unalom, akkor lovat fogadok. Ha elfáradok… De Emil nem szokott elfáradni; erőteljes és miért is fáradna el? Nem siet. Hogy unatkozhatnék, ha valahol megáll? Mindig vele van, a mivel elszórakozhatik. Beáll valami mesteremberhez dolgozni; gyakorolja a karjait, hogy a lábai megpihenjenek.
Gyalog utazni, ez annyi, mint úgy utazni, mint Thales, Plato, Pythagoras. Alig bírom megérteni, hogy szánhatja rá magát egy filozófus, hogy máskép utazzék és megfoszsza magát azoktól a gazdagságoktól, melyeket lábával tapod és a melyeket a föld szeme elé tár. Kicsoda nem akarja, ha csak egy kicsit szereti is a mezőgazdaságot, megismerni a különböző terményeket az éghajlat szerint, a melyben jár, valamint művelésük módját? Kicsoda tudná rászánni magát, ha csak egy kis érzéke van is a természetrajz iránt, hogy mikor valamely talajon jár, meg ne vizsgálja, ha egy szikla mellett megy el, hogy le ne törjön belőle egy darabot, a hegyeken ne botanizáljon, kövekben ne keressen ásatag maradványokat? A ti szobai filozófusaitok a dolgozó szobáikban tanulmányozzák a természetrajzot; van mindenféle czókmókjuk, tudnak neveket, de a természetről fogalmuk sincs Emil dolgozószobája azonban dúsabb, mint a királyoké; ez a dolgozó szoba az egész föld kereksége. Itt minden a maga helyén van: a természettudós, a ki gondját viseli, az egészet kitünő rendben rendezte el; Daubenton se tudná jobban.
Mennyi mindenféle élvezetet gyűjt össze az ember az utazásnak ez által a kellemes módja által! Nem is számítva, hogy az egészsége megedződik, a kedve fölélénkül. Azokat, a kik jó és puha kocsikban utaztak, mindig álmatagoknak, szomoruaknak, zsémbeseknek és szenvedőknek láttam; a gyaloglókat mindig vidámaknak, könnyűvérűeknek és mindennel megelégedetteknek. Hogy nevet az ember szíve, mikor az éjjeli szálláshoz közeledik! Mily jóízűnek tetszik a legegyszerűbb ebéd! Mily jó kedvvel telepedik le az ember az asztalhoz! Mily jókat alszik a rossz ágyban! Ha az ember nem akar mást, mint megérkezni, akkor vágtathat postakocsiban, de ha utazni akar, akkor járjon gyalog.
Ha Zsófia nincs elfeledve, mire az itt elképzelt módon ötven mérföldet megtettünk, akkor okvetlenül vagy én nem vagyok elég ügyes, vagy Emil kevéssé kiváncsi; mert annyi elemi ismerettel nehezen kerüli el a kisértést, hogy még több ismeretet ne szerezzen. Az ember csak abban az arányban kiváncsi, a mennyit tud; Emil épen eleget tud arra, hogy tanulni akarjon.
E közben az egyik tárgyról a másikra jutunk és napról-napra előbbre haladunk. Első utunknak távoli czélt tűztem ki; az ürügy erre könnyű: mikor Párist elhagyjuk, messze távolban kell feleséget keresni.
Valamely nap, miután a szokottnál is jobban eltévedtünk a völgyekben és a hegyekben, a hol nem látni semmiféle utat, nem tudjuk többé utunkat feltalálni. Nekünk ez egyre megy, nekünk minden út jó, csak odaérjünk rajta; de valahova el kell érni, ha az ember megéhezik. Szerencsénkre találunk egy parasztot, a ki elvezet minket a kunyhójába; hatalmas étvágygyal eszünk sovány ebédjéből. Látva, hogy ennyire ki vagyunk fáradva és éhezve, így szól: «Ha a jó Isten a hegy másik oldalára vezetett volna, jobb fogadtatásban részesültetek volna. Békés házat találtatok volna… olyan jószívű embereket… olyan jó embereket! Nincs jobb szívük, mint nekem, de gazdagabbak, bár azt mondják, hogy egykor még gazdagabbak voltak… Hála Istennek, nincs hiányuk semmiben és az egész vidéknek javára fordul, a mi fölöslegük van.»
Erre a szóra, hogy jó emberek, Emilnek kitágul a szíve. Barátom, mond rám tekintve, menjünk abba a házba, a melynek gazdáit áldják a környéken; szeretném őket látni, talán ők is szívesen látnak minket. Biztos vagyok benne, hogy szívesen fognak fogadni; ha ők a miéink, mi az övéik leszünk.
A házat jól megmagyarázzák nekünk; elindulunk, bolyongunk az erdőben: nagy eső ér utól útunk közben, késleltet bennünket, de nem tartóztat vissza. Végre eligazodunk és este megérkezünk a megjelölt házhoz. A körüle levő faluban ez a ház az egyedüli, a mely szintén egyszerű ugyan, de valamennyire mégis szembetünő. Bemutatkozunk, vendégszeretetet kérünk. A ház gazdája elé vezetnek; kikérdez minket, de udvariasan: a nélkül, hogy megmondanók útunk czélját, megmondjuk kitérésünket. A házigazda egykori gazdagsága idejéből megőrizte azt a könnyűséget, melylyel fölismeri az emberek társadalmi helyzetét a modorukról; a ki a nagy világban élt, ebben a tekintetben ritkán téved: ezzel az útlevéllel bebocsátanak minket.
Nagyon kicsi, de tiszta és kényelmes szobát jelölnek ki nekünk; tüzet raknak benne, találunk fehérneműt s mindent, a mire szükségünk van. Ejnye, mondja Emil egészen meglepetve, azt lehetne hinni, hogy vártak ránk. Mennyire igaza volt annak a parasztnak! Mily figyelmesség! Mily jóság! Mily gondoskodás! És még hozzá ismeretlenek iránt! Úgy tünik fel nekem, mintha Homérosz idejében volnánk! Légy hálás mindezért, mondom neki én, de ne csodálkozzál el rajta; az idegeneket mindenütt szívesen látják, a hol ritkán fordulnak elő; semmi sem tesz vendégszeretőbbé, mintha ritkán van rá alkalom, hogy azok legyünk; a vendégek özönlése teszi tönkre a vendégszeretetet. Homérosz idejében nem sokat utazgattak az emberek és az utasokat szívesen fogadták mindenütt. Meglehet, hogy mi vagyunk az egyedüli utasok, a kiket itt az egész évben láttak. Az egyre megy, – feleli Emil – már az is dicséret, ha valaki el tud lenni vendégek nélkül és mégis mindig szívesen fogadja őket.
Megszárogatva magunkat és rendbe hozva ruhánkat fölkeressük a házigazdánkat; bemutat minket a feleségének; ez nemcsak udvariasan, de jóságosan is fogad. A pillantásai becsületére válnak Emilnek. Egy anya az ő helyzetében ritkán lát nyugtalanság nélkül vagy legalább is kiváncsiság nélkül egy ebben a korban levő fiatal embert belépni a házába.
A kedvünkért siettetik a vacsorát. Belépve az ebédlőbe öt terítéket látunk; elhelyezkedünk; egy teríték üresen marad. Egy fiatal leány lép be, nagy bókot csinál és szerényen, szó nélkül leül. Emil, elfoglalva éhségével vagy a hozzá intézett kérdésekre való feleleteivel, üdvözli a leányt, beszél és eszik. Utazásának tulajdonképeni czélja annyira távol van gondolatától, hogy ő maga is azt hiszi, még messze van a czélponttól. A társalgás az utasok eltévedése körül forog. «Uram, mondja Emilnek a házigazda, ön szeretetreméltó és okos fiatal embernek tünik fel, ez pedig azt juttatja eszembe, hogy ön és a nevelője úgy vetődtek ide, fáradtan és ázottan, mint Telemachus és Mentor Calypso szigetére.» «Igaz, mondja Emil, hogy itt Calypso vendégszeretetére találtunk.» A mentora hozzáteszi: és Eucharis bájaira. Emil azonban ismeri az Odysszeát, de nem olvasta Telemachust s nem tudja, ki az az Eucharis. A fiatal leány ellenben látom, hogy elpirul egész a szeméig, lesüti a szemét a tányérjára és lélegzetet se mer venni. Az anyja, aki észreveszi zavarát, int az apának, ez pedig másfelé téríti a társalgást. Magányáról szólva észrevétlenül belekeveredik azoknak az eseményeknek az elmondásába, melyek erre a magányra kárhoztatták; élete balsorsára, felesége állhatatosságára, a vigasztalásra, melyet egyesülésükben találtak, a zavartalan, békés életre, melyet visszavonultságukban élveznek. Mindezt úgy mondta el, hogy egy szót se szólt a fiatal leányról; az elbeszélés kellemes és megható volt, melyet nem lehetett érdeklődés nélkül hallgatni. Emil meghatva, elérzékenyülve abbahagyja az evést, hogy annál jobban hallgathasson. Végre annál a pontnál, mikor az emberek legbecsületesebbike a legnagyobb kedvteléssel terjeszkedik ki az asszonyok legméltóbbikának ragaszkodására, a fiatal utas magából kikelve megragadja a férj kezét, a ki jól megrázza; másik kezével megfogva neje kezét, elragadtatva hajol rá és könnyeivel öntözi. A fiatal ember naiv élénksége elbűvöl mindenkit, de a leány, a ki bárkinél jobban észreveszi jó szívének ezt a jelét, azt hiszi, Telemachust látja, a mint meghatódik Philoctetes balsorsán. Lopva ráveti szemét, hogy jobban megvizsgálja arczát; nem talál rajta semmit, a mi ellene mondana az összehasonlításnak. Fesztelen lényében szabadság van nyegleség nélkül, modora élénk hebehurgyaság nélkül; érzékenysége szelidebbé teszi tekintetét, meghatóbbá arczkifejezését: a fiatal leány látva őt sírni, csaknem maga is összeelegyíti könnyeit az övéivel. Még az ilyen kedves ürügytől is visszatartóztatja egy titkos szégyenkezés: máris szemrehányást tesz magának kicsordulni kész könnyei miatt, mintha helytelen volna könnyeket ontania családja miatt.
Az anya, a ki a vacsora kezdete óta szüntelen őrködött leánya felett, látja feszélyezettségét és megszabadítja tőle azzal, hogy kiküldi valami tennivalót elvégezni. Egy perczczel később a fiatal leány visszajön, de oly kevéssé tért magához, hogy felindultsága láthatóvá lesz mindenki számára. Anyja szeliden mondja neki: «Zsófia, térj magadhoz; hát örökké siratni fogod szüleid balsorsát? Te, a ki vigaszuk vagy, ne légy érzékenyebb, mint ők maguk.»
Láttátok volna, hogy megremegett Emil a Zsófia névre. Meglepetve az oly kedves néven, hirtelen felugrik és mohó tekintetet vet arra, a ki ezt a nevet viselni meri. «Zsófia, oh Zsófia, ön-e az, a kit a szívem keres? Ön-e az, a kit a szívem szeret?» Megfigyeli, a félelem és bizalmatlanság bizonyos nemével nézi őt. Nem egészen azt az alakot látja, a kit lerajzolt magának; nem tudja, többet vagy kevesebbet ér-e az, a kit maga előtt lát. Vizsgálja minden vonását, kémleli minden mozdulatát, minden taglejtését; ezer zavaros magyarázatot talál mindenre; odaadná fele életét, csakhogy Zsófia egyetlen szót szóljon. Nyugtalanul és zavarodottan néz rám, a szeme egyszerre száz kérdést intéz hozzám, száz szemrehányást. Mintha minden tekintetével ezt mondaná: «Vezess, míg még van idő, ha a szívem odaadja magát és csalódik, soha életemben nem térek többé magamhoz.»
Emil nem nagyvilági ember s a legkevésbbé sem tud tettetni. Hogy tudna tettetni élete legnagyobb zavarában, négy néző közt, a kik őt vizsgálják és a kik közül a látszólag legszórakozottabb tényleg a legfigyelmesebb? Zavara nem kerüli el Zsófia átható szemét; meglátja az ő szeméből, hogy ő a zavarának az oka. De ez egyre megy; Emil vele foglalkozik és ez elég; nagyon boldogtalan volna, ha büntetlenül foglalkoznék vele.
Az anyáknak a szemük épen olyan, mint a lányoké és ezenfelül még megvan a tapasztalatuk is. Zsófia anyja mosolyog terveink sikerén. Olvas a két fiatal szívében; látja, hogy ideje megnyugtatni az új Telemachus szívét; megszólaltatja leányát. A leány természetes szelidségével félénk hangon felel, a mely annál jobban megteszi hatását. Ennek a hangnak első csendülésére Emil megadja magát; nem kételkedik többé, ez Zsófia. És ha nem is az volna, késő volna már lebeszélni magát róla.
Ekkor ennek az elbűvölő lánynak a bájai túlárasztják szívét és hosszú kortyokban kezdi nyelni a mérget, melytől megrészegszik. Nem beszél többet, nem felel többet, nem lát egyebet, csak Zsófiát, nem hall egyebet, csak Zsófiát; ha ez egy szót szól, kitátja a száját; ha ez lesüti a szemét, ő is lesüti, ha sóhajtani látja, ő is sóhajt; mintha Zsófia lelke lelkesítené át őt is. Hogy megváltozott az ő lelke néhány pillanat alatt! Most már nem Zsófián van a remegés sora, hanem Emilen. Oda a szabadsága, naivitása, nyiltsága! Zavartan, elfogódva, félénken, nem mer körülnézni, attól félve, hogy meglátja, hogy nézik. Szégyelve, hogy elárulja magát, láthatatlanná szeretné magát tenni az egész világ számára, hogy kedvére nézhesse Zsófiát a nélkül, hogy mások megfigyelhetnék. Zsófia ellenkezőleg visszanyeri biztonságát, látja saját diadalát és most élvezi.
No’l mostra già, ben chè in suo cor ne rida.[144]
A leány arczkifejezése nem változott, de szerény magatartása és lesütött szeme daczára gyöngéd szíve dobog az örömtől és azt mondja neki, hogy Telemachus meg van találva.
Ha most belemerülök talán nagyon naiv és nagyon egyszerű történetébe ártatlan szerelmüknek, olybá fogják talán ezeket a részleteket venni, mint egy frivol játékot, de nem lesz igazuk. Nem veszik eléggé számba azt a hatást, melylyel egy férfinak első szerelmi viszonya egy nővel kell hogy bírjon mindkettejük életének folyására. Nem látják, hogy az első benyomásnak, a mely époly élénk, mint a szerelemé vagy az azt helyettesítő hajlamé, hosszantartó hatásai vannak, melyeknek lánczolatát nem venni észre az évek haladásával, melyek azonban szüntelen hatnak mindhalálig. A nevelésről szóló értekezésekben sok haszontalan és pedáns szószátyárkodást kapunk a gyermekek képzelt kötelességeiről, de nem szólnak egy szót sem az egész nevelés legfontosabb és legnehezebb részéről, t. i. arról a válságról, a mely átmenetül szolgál a gyermekkorból a férfikorba. Ha ezekkel a kisérleteimmel valami hasznosat tudtam elérni, ez mindenek felett abban áll, hogy bőven kiterjeszkedtem erre a lényeges részletre, melyet a többiek mind elhagynak és abban, hogy nem riaszttattam magamat vissza ettől a vállalkozástól hamis kényeskedések által, sem nem riadtam vissza az előadás nehézségeitől. Ha megmondtam azt, a mit tenni kell, megmondtam azt, a mit mondanom kellett; az nekem nagyon keveset határoz, hogy regényt írtam. Elég szép regény az emberi természet regénye. Az én hibám-e, hogy csak ebben az írásban található fel? Ez kellene, hogy fajom tör ténete legyen. Ti, a kik ezt lealjasítjátok, ti csináltok regényt a könyvemből.
Egy másik megfontolás, mely az előbbit megerősíti, az, hogy itt nem egy gyermekkorától a félelemnek, a mohóságnak, az irigységnek, a gőgnek és a szokásos nevelések eszközeiül szolgáló szenvedélyeknek kiszolgáltatott fiatal emberről van szó; hogy olyan fiatal emberről van szó, a kinek ez nemcsak első szerelme, hanem első bárminemű szenvedélye; hogy ettől a szenvedélytől, talán egyedülitől, melyet egész életében élénken fog érezni, függ az utolsó forma, melyet jelleme ölteni fog. Gondolkodása módja, érzelmei, ízlése, megszilárdítva egy tartós szenvedély által, olyan állhatatosságot fog szerezni, a mely nem engedi többé megváltozni.
Képzelhetni, hogy az az éjszaka, mely ilyen estére következik, köztem és Emil közt nem telik el csupa alvással. Hogyan, a merő névnek egyezése akkora hatalommal lehet egy okos emberre? Hát csak egy Zsófia van a világon? Hasonlítanak-e mind lélekben ép úgy, mint névben? Mind az ő számára valók, a kiket látni fog? Bolond-e, hogy ennyire lángra gyúl egy ismeretlen iránt, a kivel soha nem is beszélt? Várj, fiatal ember, vizsgálj, figyelj. Még azt sem tudod, hogy kinél vagy és a ki hall téged, azt hihetné, már a saját házadban vagy.
Ez nem a leczkéztetések ideje és ezek a leczkék nem arra valók, hogy meghallgassák őket. Csak újabb érdeklődéssel töltik el a fiatal embert Zsófia iránt, hajlama igazolásának vágya által. A neveknek ez a megegyezése, ez a találkozás, melyet ő véletlennek gondol, még az én tartózkodásom is csak felizgatja élénkségét: Zsófia máris sokkal becsülésre méltóbbnak tünik fel előtte, semhogy biztos ne legyen benne, hogy meg fogja velem szerettetni.
Reggel, mint előre gondolhattam, Emil rossz úti ruhájában is igyekezni fog gondosabban kiöltözni. Ez nem is marad el; de elnevetem magamat azon a buzgóságon, melylyel a házbeli fehérneműt használja. Eltalálom a gondolatát; örömmel olvasom benne, hogy visszatérítésekre és cserékre gondol, hogy ezzel az érintkezés bizonyos nemét kezdeményezze, a mely jogot adjon neki visszaküldeni és visszatérni ide.
El voltam rá készülve, hogy Zsófiát is kissé jobban kiöltözve találom, de ebben tévedtem. Ez a közönséges kaczérság azok számára való, a kiknek épen csak tetszeni akar az ember. Az igazi szerelem kaczérsága raffináltabb; mások az igényei. Zsófia még egyszerűbben van öltözve, mint előtte való nap, sőt még hanyagabbúl is, ámbár még mindig kényes tisztasággal. Csak azért látok kaczérságot ebben a hanyagságban, mert látom benne az affektálást. Zsófia jól tudja, hogy a választékosabb öltözék már vallomás; de azt nem tudja, hogy a hanyagabb öltözék is az; kimutatja vele, hogy nem éri be azzal, hogy a ruhája miatt tessék, hanem a személye által is tetszeni akar. Nos, mi fontossága van a szerelmesre nézve annak, hogy mikép van az ember öltözve, – csak azt lássa, hogy foglalkoznak vele! Máris biztos lévén uralmáról, Zsófia nem éri be azzal, hogy bájaival hasson Emil szemeire, ha a szíve nem akarja őket megkeresni; nem elég neki, hogy Emil lássa őket, azt akarja, hogy föltételezze is őket. Nem látott-e belőlük eleget arra, hogy a többit kitalálja?