Part 5

Minden nyelvünk mesterség terméke. Sokáig kutatták, van-e természetes és minden emberrel közös nyelv: kétségkívül van és pedig az, a melyet a gyermekek beszélnek, mielőtt beszélni tudnának. Ez a nyelv nem artikulált, de hangsúlya van, hangzatos és érthető. A mi nyelvünk használata elhanyagoltatta velünk, annyira, hogy egészen el is felejtettük. Tanulmányozzuk a gyermekeket és hamarosan megtanuljuk tőlük ezt a nyelvet újra. A dajkák a mestereink ebben a nyelvben, megértenek mindent, a mit növendékeik mondanak, felelnek nekik, egész helyes értelmű párbeszédeket folytatnak velük és bár ejtenek is ki szavakat, ezek a szavak teljesen haszontalanok; a gyermek nem a szavak értelmét érti meg, hanem a hangsúlyt, a mely kíséri.

A hangnak ehhez a nyelvéhez járul a mozdulaté, a mely nem kevésbbé energikus. Ezt a mozdulatot a gyermek nem gyönge kezecskéjével teszi, hanem az arczával. Csodálatos, hogy ezekben a tökéletlenül formált fiziognomiákban máris mennyi a kifejezés; arczvonásaik egyik pillanatról a másikra felfoghatatlan hirtelenséggel változnak: látjátok rajtuk a mosolyt, a vágyat, a rémületet megszületni és eltűnni mint megannyi villámot; azt hinnétek, minden pillanatban más arczot láttok. Bizonyára mozgékonyabbak az arczizmaik, mint nekünk. Viszont azonban bágyadt szemük nem mond csaknem semmit. Ilyen kell is hogy legyen a jelbeszédük olyan korban, mikor csak testi szükségleteik vannak; az érzékletek kifejezése az arcz-fintorításokban van, az érzések kifejezése a tekintetben.

Mivel az ember első állapota nyomoruság és gyöngeség, első hangjai panasz és sírás. A gyermek érzi szükségleteit és nem tudja őket kielégíteni, más segítségeért könyörög kiáltozásával; ha éhes vagy szomjas, sír; ha nagyon hideg van vagy nagyon meleg van, sír, ha mozgásra van szüksége és nyugalomban tartják, sír, ha aludni akar és nem hagyják békében, sír. Mennél kevésbbé függ az élete módja önmagától, annál gyakrabban kívánja, hogy megváltoztassák. Csak egy nyelve van, mert hogy úgy mondjuk, csak egy módja van számára a rosszullétnek: szervei tökéletlenségénél fogva nem különbözteti meg azok különböző benyomásait; minden baj csak egy érzését váltja ki belőle a fájdalomnak.

Ebből a sírásból, melyet oly kevéssé figyelemreméltónak gondolnánk, születik meg az embernek első viszonya mind ahhoz, a mi körülveszi: ebben kovácsolódik az első szeme annak a láncznak, melyből a társadalmi rend formáltatott.

Mikor a gyermek sír, rosszul érzi magát, van valami szükséglete, melyet nem tud kielégíteni: megvizsgáljuk, megkeressük ezt a szükségletet, megtaláljuk, kielégítjük. Ha nem találjuk meg vagy nem birjuk kielégíteni, sírása folytatódik s az embert boszantja: hízelgünk a gyermeknek, hogy hallgasson, ringatjuk, éneklünk neki, hogy elaludjék; ha makacskodik, elvesztjük a türelmünket, megfenyegetjük; durva dajkák néha meg is ütik. Ime, mily különös leczkék élete küszöbén.

Sohasem fogom elfelejteni, hogy láttam egyszer, a mint egy ily kellemetlen síró gyermeket megvert a dajkája. Azonnal elhallgatott: azt hittem, megijedt. Azt mondtam magamban: ebből szolgai lélek lesz, melytől mindent csak szigorusággal lehet megkapni. Tévedtem; a szerencsétlen fuldoklott a haragtól, elállott a lélekzete, láttam, a mint lilaszínűre vált. Egy pillanat mulva éles kiáltás jött, minden jele a bosszúságnak, a haragnak, a gyermeki kétségbeesésnek benne volt akczentusában. Attól féltem, belepusztul ebbe az izgatottságba. Ha kételkedtem volna, hogy a jogos és jogtalan érzése veleszületett az emberi szívvel, ez a példa meggyőzött volna. Biztos vagyok benne, hogy ha véletlenül égő parázs esett volna ennek a gyermeknek a kezére, kevésbbé lett volna érzékeny, mint erre az elég gyönge ütésre, mely azonban a megbántás nyilvánvaló szándékával érte.

A gyermeknek ez a hajlandósága az ingerültségre, a dühre, a haragra rendkívüli gondosságot kíván. Boerhave azt gondolja, hogy a gyermek betegségei legtöbbnyire görcsös természetűek, mert a fejük aránylagosan nagyobb lévén és az idegrendszer kiterjedtebb, mint a felnőttekké, az idegeik fogékonyabbak az izgalmakra. Távolítsátok el tőlük a legnagyobb gonddal azokat a cselédeket, a kik ingerlik, izgatják, türelmetlenné teszik őket; ezek százszor veszedelmesebbek és végzetesebbek rájuk nézve, mint a levegő és az évszakok okozta bajok. A míg a gyermek csak a dolgokban talál ellenállást és nem az akaratokban, nem válik sem lázadóvá, sem dühössé s jobb egészségben marad. Ez egyik oka annak, a miért a nép gyermekei, sza badabbak, függetlenebbek lévén, rendszerint kevésbbé betegesek, kevésbbé kényesek s erőteljesebbek, mint azok, a kiket, azt hiszik, jobban nevelnek, a mikor szüntelenül ellenükre tesznek; de mindig arra kell gondolni, hogy két különböző dolog: engedelmeskedni nekik és nem szállni velük szembe.

A gyermek első könnye könyörgés: ha nem vigyázunk vele, hamar parancscsá lehet; azon kezdi, hogy segítséget kíván s azon végzi, hogy szolgáltatja magát. Így épen gyöngeségéből, a melyből kezdetben függésének érzése fakad, születik meg aztán a zsarnokság és uralkodás eszméje, de ez az eszme nem annyira az ő szükségletéből kelt levén, mint a mi szolgálatainkból, itt kezdik éreztetni magukat azok az erkölcsi hatások, melyeknek közvetlen oka nem a természetben rejlik; ebből láthatni, hogy már attól az első kortól fogva miért oly fontos kitalálni azt a titkos szándékot, a mely a taglejtést vagy a kiáltást diktálja.

Mikor a gyermek erőlködve kinyújtja karját a nélkül, hogy mondana valamit, azt hiszi, eléri a tárgyat, mert nem tudja megítélni a távolságot; tévedésben van: de ha panaszkodik és sír, mialatt a kezét kinyújtja, már nem téved a távolságot illetőleg, hanem parancsolja a tárgynak, hogy közeledjék hozzá vagy a környezetében levőknek, hogy hozzák oda neki. Az első esetben vigyétek oda a tárgyhoz, lassan és apró lépésekkel; a másik esetben tegyetek úgy, mintha nem hallanátok s mennél jobban sír, annál kevésbbé kell rá hallgatni. Fontos dolog hozzászoktatni idején, hogy ne parancsolgasson sem az embereknek, mert nem uruk, sem a tárgyaknak, mert azok nem hallják. Így mikor egy gyermek kíván valamit, a mit lát és a mit oda akarunk neki adni, jobb a gyermeket vinni oda a tárgyhoz, mint a tárgyat a gyermekhez: ebből az eljárásból olyan következtetést von le, a mely korának megfelel és nincs más mód, hogy erre rávezessük.

Saint-Pierre abbé az embereket nagy gyermekeknek nevezi, viszont a gyermekeket apró embereknek lehet nevezni. Ezeknek az állításoknak megvan az igazsága mint mondásoknak, mint elvek megvilágításra szorulnak. De mikor Hobbes a gonosztevőt nagyerejű gyermeknek nevezi, ellenmondással teljes dolgot mond. Minden gonoszság a gyöngeségből folyik; a gyermek csak azért gonosz, mert gyönge; tegyétek erőssé és jó lesz: a ki mindent meg tudna győzni, nem tenne soha rosszat. A mindenható istenség attributumai közül a jóság az, a mely nélkül legkevésbbé lehet elképzelni. Mindazok a népek, melyek két princzipiumot fogtak fel, a rosszat mindig alantasabbnak tekintették a jónál; e nélkül képtelen lett volna a föltevésük. Lásd alább a savoyai vikárius hitvallomását.

Csak az ész tanít meg a jó és rossz felismerésére. A lelkiismeret, a mely az egyiknek szeretetére s a másiknak gyülöletére tanít, ámbár független az észtől, nem fejlődhetik ki nélküle. Az ész kora előtt csak úgy teszszük a jót és a rosszat, a nélkül, hogy ismernők és nincs semmi erkölcsiség cselekvéseinkben, ha néha megvan is mások velünk kapcsolatban álló cselekedeteiről való érzésünkben. A gyermek mindent ki akar forgatni rendjéből, a mit lát, úgy fogja meg a madarat, mintha követ fogna és megfojtja a nélkül, hogy tudná, mit csinál.

Miért van ez? A filozófia igyekszik megtalálni az okot a természetes bűnökben, a gőgben, az uralkodás vágyában, az önszeretetben, az emberi gonoszságban: hozzátehetné, hogy a gyermeket gyöngeségének érzése teszi erőszakosságra vágyóvá, hogy magamagát meggyőzze saját hatalmáról. De nézzétek ezt a gyönge és megtört aggastyánt, a kit az élet körforgása a gyermek gyöngeségéhez vezetett vissza; nemcsak hogy mozdulatlan és nyugodt marad, hanem azt is akarja, hogy minden úgy maradjon körülötte, a legkisebb változás megzavarja és nyugtalanítja, azt szeretné, ha általános nyugalom uralkodnék. Hogyan vezetne ugyanaz a tehetetlenség ugyanazokkal a szenvedélyekkel párosodva ily különböző eredményekre a két életkorban, ha az első ok nem változott volna meg? És hol keressük az okoknak ezt a különbözőségét, ha nem a két egyén fizikai állapotában? A tevékenységi ösztön, mely közös mind a kettővel, az egyikben fejlődik, a másikban tünőben van; az egyik formálódik, a másik pusztul; az egyik az életre irányul, a másik a halálra. A hanyatló tevékenység összpontosul az aggastyán szívében; a gyermekében túlárad és kifelé törekszik, hogy úgy mondjam, elég életet érez magában, hogy föléleszszen mindent, a mi körülveszi. Hogy mit tesz és mit nem tesz, az nem fontos, elég hogy megváltoztatja a dolgok állapotát; már pedig, minden változás tevékenység. Ha több hajlandósága van a rombolásra, ez nem gonoszságból van, hanem azért, mert az alkotó tevékenység mindig lassú, az pedig, a mely rombol, gyorsabb lévén, jobban megfelel elevenségének.

A természet Alkotója ugyanakkor, mikor ezt a tevékenységi ösztönt oltja bele a gyermekbe, gondoskodik arról is, hogy keveset ártson, kevés erőt adva neki gyakorlására. De a mint úgy tekintheti az embereket, a kik környezik, mint gépezeteket, melyeket kedve szerint hozhat mozgásba, fel is használja őket, hogy hajlamát kövesse és ezzel segítsen saját gyöngeségén. Így lett a gyermek alkalmatlan, zsarnokoskodó, akaratos, gonosz, fékezhetetlen: ez az eredmény nem az uralkodás természetes szelleméből folyik, hanem beleoltja az uralkodás vágyát, mert nem sok tapasztalat kell hozzá, hogy a gyermek rájöjjön, mennyire kellemes dolog másnak a keze által cselekedni s csak épen megmozdítani a nyelvét, hogy az egész világ mozgásba jöjjön.

Felnövekedve erőt szerzünk, kevésbbé nyugtalanok leszünk, mind jobban bezárkózunk önmagunkba. A lélek és test úgyszólván egyensúlyba jön és a természet már csak a fentartásunkra szükséges mozgást kívánja tőlünk. De a parancsolás vágya nem szűnik meg a szükséglettel, a mely fölkeltette; az uralkodás növeli az önszeretetet és hízeleg neki, a megszokás megerősíti: így következik a szeszély a szükségletre, így verik első gyökereiket az előitélet és a képzelődés.

Ha az alapokot egyszer felismertük, világosan látjuk a pontot, a melyen elhagyjuk a természet útját: lássuk, mit kell tenni, hogy megmaradjunk rajta.

A gyermeknek nem hogy fölösleges ereje volna, hanem még elegendő sincs mindarra, a mit a természet kíván tőle; engedni kell, hogy felhasználja minden erejét, a mit a természet adott neki és a mivel nem tud visszaélni. Ez az első alaptétel.

Segíteni kell és kipótolni, a mije hiányzik, akár élelem, akár erő dolgában, a fizikai szükségleteket illetőleg. Ez a második alaptétel.

A segítségben, melyben részesítjük, egyedül a valódi haszonra kell szorítkozni, a nélkül, hogy valamit is engednénk szeszélyének vagy esztelen kívánságának; mert a szeszély nem kínozza, ha nem keltettük fel, miután nem a természetből folyik. Ez a harmadik alaptétel.

Gondosan tanulmányozni kell a gyermek nyelvét és jeleit, hogy abban a korban, mikor nem tud színlelni, megkülönböztethessük azokat a kívánságait, melyek közvetlenül a természetből és a melyek a képzelődésből folynak. Ez a negyedik alaptétel.

Ezeknek a szabályoknak a szelleme az, hogy több igazi szabadságot kell engedni a gyermeknek és kevesebb uralkodást, hogy többet tegyen maga és kevesebbet követeljen másoktól. Így idején hozzászokva, hogy kívánságait erejük szerint korlátozzák, kevésbbé fogja érezni annak nélkülözését, a mi nem lesz hatalmában.

Ime egy új és nagyon fontos ok arra, hogy a gyermek testét és tagjait teljesen szabadon engedjük, egyedül azzal az óvatossággal, hogy távol tartsuk az elesés veszedelmétől s eltávolítsunk keze ügyéből mindent, a mi megsértheti.

Az a gyermek, a kinek teste és karja szabad, okvetlenül kevesebbet sír, mint a pólyába kötözött gyermek. A ki csak a fizikai szükségleteket ismeri, csak akkor sír, ha szenved és ez igen nagy előny: mert akkor pontosan tudjuk, mikor van szüksége segítségre és nem kell késlekednünk egy pillanatig sem, hogy ha lehet, megadjuk neki. De ha nem tudunk könnyíteni rajta, maradjunk veszteg, a nélkül, hogy csitítgatnók; a kedveskedés nem gyógyítja meg a kólikáját; különben majd máskor is eszébe jut, mit kell tennie, hogy kedvében járjanak és ha egyszer látja, hogy az ő kedve szerint foglalkozunk vele, akkor zsarnokunkká válik és mindennek vége.

Ha a gyermek kevésbbé van akadályozva mozgásában, kevesebbet sír; kevésbbé lévén alkalmatlan a sírása, kevesebbet vesződünk az elhallgattatásával; ha ritkábban fenyegetik és hízelegnek neki, nem lesz olyan félénk és akaratos és jobban megmarad természetes állapotában. Nem annyira attól kap a gyermek sérvet, ha sírni hagyják, mint inkább attól, ha nagyon igyekeznek elhallgattatni és én azt tapasztaltam, hogy a leginkább elhanyagolt gyermekek kevésbbé vannak kitéve a sérvnek, mint a többiek. Távol legyen tőlem, hogy azért azt akarjam, hogy hanyagolják el őket, ellenkezőleg fontos dolog, hogy megelőzzük kivánságaikat és ne sírásuk által figyelmeztettessük magunkat szükségleteikre. De ép oly kevéssé akarom, hogy a gondozás, melyben részesítik őket, félreértésből származzék. Mért ne sírnának, mikor látják, hogy a sírásuk mindenre jó? Megismerve az árat, melyet hallgatásukért kapnak, óvakodnak attól, hogy elpazarolják. Végül aztán oly nagy értéket adnak neki, hogy meg se lehet fizetni s így esik meg aztán, hogy ha hasztalan sír, addig erőlködik, a míg kimerül és agyonsírja magát.

A gyermek hosszas sírása, ha nincs sem megkötözve, se nem beteg és ha nincs híja semmiben, csak megszokás és önfejűség. Nem a természet műve, hanem a dajkáé, a ki nem tudva türni az alkalmatlanságot, megsokszorozza, nem gondolva rá, hogy ha ma elhallgattatja a gyermeket, holnap annál jobban fog sírni.

Az egyedüli mód, segíteni ezen a szokáson vagy megelőzni, ha nem ügyelünk rá. Senki sem szeret hasztalanul vesződni, még a gyermek sem. Kísérleteiben makacs szokott lenni, de ha több állhatatosság van bennetek, mint benne önfejűség, abbahagyja és sohasem kezdi rá újra. Így lehet megkímélni könnyeit és hozzászoktatni, hogy csak akkor ontsa, ha a fájdalom kényszeríti.

Egyébiránt ha szeszélyből vagy makacsságból sír a gyermek, biztos módszer elhallgattására, ha elszórakoztatjuk valami kellemes vagy meglepő tárgy mutogatásával, a mely elfeledteti vele, hogy sírni akart. A legtöbb dajka nagyon jól ért ehhez a mesterséghez és ez jól alkalmazva nagyon hasznos is, de a legnagyobb fontosságú az, hogy a gyermek ne vegye észre a szándékot, hogy el akarják vonni a figyelmét és hogy elmulasson a nélkül, hogy azt hinné, törődnek vele: ebben azonban minden dajka ügyetlen.

Túlságos korán szokták a gyermekeket elválasztani. Az időpontot, a mikor el kell őket választani, jelzi a fogak kiütközése s ez a fogzás rendszerint kínos és fájdalmas. Gépies ösztönből a gyermek ilyenkor gyakran a szájába vesz mindent, a mi a kezébe akad, hogy majszolja. Meg lehet a dolgot könnyíteni, ha csörgőül valami kemény tárgyat adnak neki, például elefántcsontot vagy fémsimítót. Azt hiszem, ebben tévednek. A kemény tárgyak, ha a gyermek inyéhez szorítja, a helyett, hogy meglágyítanák, inkább megkérgesítik, keménynyé teszik, nehezebbé és fájdalmasabbá teszik a fogak áttörését. Vegyük mindig az ösztönt például. Nincs arra eset, hogy fiatal kutyák növő fogaikat kavicson, vason vagy csontokon gyakorolják, hanem fán, bőrön, rongyokon, puha anyagokon, melyek engednek s a melyekbe a fog benyomulhat.

Nem tudunk már semmiben sem egyszerűek lenni, még a gyermekek körül sem. Ezüst, arany, koráll, köszörült kristály csengők, mindenféle árú és fajtájú csörgők: milyen haszontalan és veszedelmes szerszámok! Semmi ilyesfélét. Se csengő, se csörgő; kicsi faágak gyümölcseikkel és leveleikkel, egy mákfej, a melyben hallani lehet a magvak zörgését, egy darab édesfa, a melyet szopogathat és rágcsálhat, ép úgy elmulattatják, mint azok a pompás csecsebecsék és nincs meg az a hibájuk, hogy már születésétől fogva hozzászoktassák a fényűzéshez.

Azt már belátták, hogy a pép nem nagyon egészséges eledel. A forralt tej és nyers liszt sok kellemetlenséget okoz és rosszul esik gyomrunknak. A pépben a liszt nincs annyira megfőlve, mint a kenyérben és ezenfelül nem is kelt meg; a kenyérleves és a rizspép alkalmasabbnak látszik. Ha már mindenáron pépet akarunk adni, jó a lisztet előbb kissé megpörkölni. Az én házamban az ilyen pörkölt lisztből nagyon jóízű és egészséges levest készítenek. Húsleves és zöldségleves közepes eledel, a melyet lehetőleg ritkán kell használni. Fontos dolog, hogy a gyermek kezdettől fogva hozzászokjon a rágáshoz; ez az igazi módja a fogzás megkönnyebbítésének és mikor elkezd a gyermek nyelni, az eledellel keveredő nyálka megkönnyíti az emésztést.

Kezdetben tehát aszalt gyümölcsöt és kenyérhajat rágcsáltatunk a gyermekkel. Játékszerül kis kenyérszeleteket vagy a piemonti kenyérhez hasonló kétszersültet adnék neki, a melyet hazájában _grisse_-nek neveznek. Ezt a kenyeret addig lágyítaná a szájában, a míg végre lenyelne belőle egy keveset: a foga egyszerre csak kiütköznék és a gyermek elválasztódnék, mielőtt észrevenné az ember. A parasztoknak rendszerint nagyon jó a gyomruk és nem sokkal több teketóriával választják el őket.

A gyermek születésétől fogva hall beszélni; beszélnek neki nemcsak mielőtt meg tudná érteni, a mit mondanak, hanem mielőtt vissza tudná adni a hangokat, a melyeket hall. Még merev hangja csak lassankint alkalmazkodik a hangok utánzásához, melyeket diktálnak neki és még az sem bizonyos, hogy ezek a hangok kezdettől fogva oly világosan érik-e a fülét, mint a miénket. Nem helytelenítem, hogy a dajka énekkel és nagyon vidám és nagyon változatos dallamokkal mulattassa; de nem helyeslem, hogy szüntelenül elkábítsa a haszontalan szavak tömegével, a melyekből nem ért meg semmit, csak a hangot, a melyet belevisz. Azt akarom, hogy az első szótagok, melyeket hall, ritkák, könnyűek, világosak, gyakran ismétlődők legyenek és hogy a szavak, melyeket kifejeznek, csak az érzékekkel felfogható tárgyakra vonatkozzanak, a melyeket kezdettől fogva meg lehet mutatni a gyermeknek. Az a végzetes könnyűség, hogy olyan szavakkal fizetjük ki magunkat, melyeknek nem tudjuk az értelmét, hamarabb kezdődik, semmint gondolnók. A tanuló úgy hallja az iskolában tanítója fecsegését, mintha a pólyában dajkája gügyögését hallaná. Nekem úgy tetszik, sokkal hasznosabb tanítás volna rá nézve, ha úgy nevelnék, hogy ne is értsen belőle semmit.

Se szeri, se száma a gondolatoknak, melyek akkor keletkeznek, ha a nyelv alakulásával és a gyermek első beszélgetésével foglalkozunk. Akármit teszünk is, mindig egy s ugyanazon módon tanul meg beszélni és ebben a lehető leghaszontalanabb minden filozófiai spekuláczió.

Kezdetben, hogy úgy mondjam, korának megfelelő grammatikája van, melynek mondattana sokkal általánosabb szabályok szerint alakult, mint a miénk és ha ügyelünk erre, elcsodálkozunk a pontosságon, a melylyel bizonyos analogiákat követ, melyek, ha úgy tetszik, nagyon hibásak, de nagyon szabályosak és csak keménységüknél fogva ütközünk meg rajtuk, vagy azért, mert ellenére vannak a nyelvszokásnak. Hallottam, a mint egy szegény gyermeket erősen megszidott az apja, mert azt mondta: _Mon père, irai-je-t-y?_ Pedig nyilvánvaló, hogy a gyermek jobban ragaszkodott az analogiához, mint a franczia grammatikusok; mert ha azt mondták neki: _vas-y_, – mért ne mondhatná azt, hogy: _irai-je-t-y?_ Figyeljétek meg, milyen ügyességgel kerülte el a magánhangzók torlódását, a mikor nem azt mondta, hogy _irai-jè-y_ vagy _y irai-je?_ Hát a szegény gyermek hibája, ha mi ügyetlenül távolítottuk el az _y_ határozót, mert nem tudtunk vele mit kezdeni? Elviselhetetlen pedantéria és a legfölöslegesebb gondoskodások egyike, minden áron kijavítani a gyermeknek ezeket a nyelvszokás ellen elkövetett apró botlásait, a melyeket úgyis kijavít idővel magától. Beszéljetek előttük mindig kifogástalanul, tegyetek róla, hogy senkivel se legyen szivesebben, mint veletek és biztosak lehettek benne, hogy a nyelve észrevétlenül megtisztul a tiétek által, a nélkül, hogy meg kellene őt szidni.

De egész más fontosságú ferdeség, a melyen ép oly könnyű segíteni, hogy nagyon sietnek beszéltetni a gyermeket, mintha félnének, hogy magától nem tanul meg. Ez a helytelen siettetés egyenesen ellenkező eredményt szül, mint az, a melyre törekszünk Későbben és zavarosabban kezd a gyermek beszélni: a túlzott figyelem, melylyel mindent, a mit mond, kísérnek, fölmenti a helyes kiejtéstől és mivel aztán alig veszi magának azt a fáradtságot, hogy kinyissa a száját, nem egyszer megtart egész életén át valami kiejtési hibát és zavaros beszédmódot, mely csaknem ért hetetlenné teszi.

Sokat éltem parasztok közt és sohasem hallottam egyet sem selypíteni, sem férfit, sem asszonyt, sem leányt, sem fiút. Honnan van ez? Vajjon a parasztok szervei másként vannak szerkesztve, mint más emberéi? Nem, de máskép vannak gyakorolva. Szemben az ablakommal van egy földhányás, a melyen játékra gyülnek a község gyermekei. Bár elég messze vannak tőlem, tökéletesen megértek mindent, amit mondanak és gyakran jó ötleteket merítek belőle ehhez az iráshoz. A fülem mindennap csalódik koruk megitélésében; tíz éves gyermekek hangját hallom, ha pedig odanézek, három vagy négy éves gyermekek alakját és arczvonásait látom. Nem korlátozom ezt a tapasztalatot csak magamra: a városi emberek, a kik meglátogatnak és a kiket erről kikérdezek, ugyanabba a csalódásba esnek.

Ezt a csalódást az okozza, hogy a városi gyermeknek, a ki öt-hat éves koráig a szobában nevelőnő védszárnyai alatt nevelkedik, elég csak mormogni, ha meg akarja magát értetni; a mint megmozdítja ajkát, már igyekeznek meghallani, szavakat mondanak elő neki, melyeket rosszul ért és ugyanazok az emberek mindig körülötte vannak, csakhogy figyeljenek rá, hogy hamarabb eltalálják, a mit mondani akar, semmint megmondaná.

Falun egész máskép áll a dolog. A parasztasszony nincs szüntelenül gyermeke mellett; s ez kénytelen tisztán és hangosan kimondani, a mit meg akar vele értetni. A mezőn, a hol a gyermekek elszóródva messzire vannak apjuktól, anyjuktól és más gyermekektől, gyakorolják magukat abban, hogy messzire meg tudják magukat értetni és a hang erejét a távolság szerint mérjék, a mely elválasztja őket azoktól, a kikkel meg akarják magukat értetni. Így lehet igazán megtanulni a kiejtést és nem úgy, hogy a gyermek beledadog néhány szótagot a figyelmes nevelőnő fülébe. Ha megkérdezünk egy parasztgyereket, a szégyenkezéstől talán nem tud felelni, de a mit mond, tisztán mondja, holott a városi gyermek mellé a nevelőnőnek kell tolmácsul odaállni, e nélkül nem értenénk meg semmit abból, a mit fogain keresztül hebeg.[24]

A fiúk ha felnőnek, ezt a hibát helyre kellene hogy hozzák a kollégiumban, a leányok a kolostorban s valóban ezek is, azok is általában véve tisztábban beszélnek, mint azok, a kiket mindig az apai házban neveltek. De abban, hogy valaha is olyan tiszta kiejtésre tegyenek szert, mint a paraszt gyerekek, az akadályozza meg őket, hogy sokat kell könyvnélkül megtanulniok és hangosan kell ismételniök, a mit megtanultak, mert tanulás közben hozzászoknak a hadaráshoz, a hanyag és rossz kiejtéshez s ha felmondják, még rosszabb, küzködve keresgélik a szavakat, vontatják és kinyujtják a szótagokat; lehetetlen, hogy a nyelv ne hebegjen, ha az emlékezet ingadozik. Így keletkeznek és ragadnak meg a kiejtési hibák. Alább meg fog válni, hogy Emilemben ezek nincsenek meg, vagy hogy legalább nem ugyanazoknál az okoknál fogva jutott hozzájuk.

Megengedem, hogy a köznép s a falusiak az ellenkező végletbe esnek, hogy csaknem mindig hangosabban beszélnek, mint a hogy szükséges, s hogy nagyon pontosan ejtve ki a szavakat, erős és durva az artikulácziójuk, hogy tulságos a hangsúlyuk, hogy rosszul választják meg a kifejezéseiket stb.