Emil, vagy a nevelésről

Part 6

Chapter 63,536 wordsPublic domain

De először is ez a véglet sokkal kevésbbé hibásnak tetszik nekem, mint a másik, úgy értve, hogy a beszéd első törvénye az érthetőség s a legnagyobb hiba, melyet el lehet követni, ha érthetetlenül beszél valaki. A ki nagyra van vele, hogy nincs akczentusa, azzal van nagyra, hogy megfosztja a kifejezéseket bájuktól és erélyüktől. Az akczentus a beszéd lelke, ez adja bele az érzést és az igazságot. Az akczentus kevésbbé hazudik, mint a szó, talán ez az oka, hogy a jól nevelt emberek annyira félnek tőle. Abból a szokásból, hogy mindent ugyanazon a hangon mondanak, keletkezett az a szokás, hogy persziflálják az embereket a nélkül, hogy észrevennék. Az akczentus számüzetésére következnek a kiejtés nevetséges, affektált, divatnak alávetett módjai, az olyanok, a milyeneket mindig megfigyelhetünk, különösen az udvari embereknél. A beszédnek és a magatartásnak ez az affektáltsága teszi rendszerint eleinte visszataszítóvá és kellemetlenné a franczia embert a többi nemzeteknél. A helyett, hogy akczentust vinne bele beszédébe, modorosságot visz bele. Ez nem annak a módja, hogy megnyerő legyen.

Mindezek a kis nyelvbeli hibák, melyektől annyira féltik a gyermekeket, nem jelentenek semmit, a legnagyobb könnyüséggel lehet megelőzni vagy kijavítani, azzal szoknak rájuk, hogy tompává, zavarossá, félénkké teszik beszédüket, szüntelenül birálgatva hangjuk lejtését, kijavítják minden szavukat s ezek aztán nem igazodnak helyre soha. A ki csak a szobában tanult meg beszélni, rosszul fogja tudni megértetni magát egy ezred élén és nem fog imponálni zavargáskor a népnek. Első sorban arra tanítsátok meg a gyermekeket, hogy beszélni tudjanak a férfiakkal, az asszonyokkal majd megtanulnak beszélni, ha eljön az ideje.

Ha falun nevelkednek a mezei egyszerüségben, gyermekeitek csengőbb hangot kapnak, nem ragad rájuk a városi gyermekek zavaros hebegése; nem ragad rájuk a falusi kifejezésmód és hang sem, vagy legalább is könnyen leszoknak róla, ha a mesterük, születésüktől fogva velük élve és napról-napra kizárólagosabban élve velük, vigyáz rájuk és nyelvének hibátlanságával ellensulyozza a parasztok nyelvének hatását. Emil épen olyan tiszta franczia nyelven fog beszélni, akár én, de tisztábban fogja beszélni és jobban fogja artikulálni, mint én.

A gyermek, mikor már beszélni akar, csak olyan szavakat halljon, a melyeket meg tud érteni s csak olyanokat mondjon, a melyeket ki bír ejteni. Ebbeli erőlködése arra viszi, hogy kettőzze a szótagokat, mintegy hogy gyakorolja magát tiszta kiejtésükben. Mikor elkezd gügyögni, ne erőlködjetek nagyon vele, hogy megértsétek, a mit mond. Az a tudat, hogy mindig hallgatják, szintén egy neme a zsarnokságnak és a gyermek ne gyakoroljon semmiféle zsarnokságot. Elégedjetek meg azzal, hogy figyelmesen gondoskodtok a szükségesről, az ő dolga, hogy igyekezzék megértetni, a mi nem az. Még kevésbbé kell siettetni hogy beszéljen; majd megtanul magától beszélni a szerint, a mint szüksége van rá.

Igaz, erre azt lehet ellenvetni, hogy a mely gyermek nagyon későn kezd beszélni, nem beszél soha olyan tisztán, mint a többi, de nem azért ügyetlen a beszélő szerve, mert későn tanult meg beszélni, hanem ellenkezőleg, azért tanult meg későn beszélni, mert születésétől fogva ügyetlen a beszélő szerve; különben mért kezdene később beszélni, mint a többiek? Kevesebb alkalma van beszélni és kevésbbé kapatják rá a beszédre? Ellenkezőleg, az aggodalomnál fogva, melyet ez a késedelem kelt, a mint észreveszik, többet vesződnek vele, hogy megtanuljon gügyögni, mint azokkal, a kik hamarább kezdték a szavakat kiejteni; ez a rosszul alkalmazott sietség is sokban hozzájárulhat, hogy a beszédét zavarttá tegye, holott kevesebb siettetéssel ideje lett volna jobban tökéletesíteni.

Azoknak a gyermekeknek, a kiket nagyon siettetnek a beszédre, nincs idejük sem a helyes kiejtést megtanulni, sem helyesen felfogni, a mit mondatnak velük; ellenben ha hagyják őket, tegyenek, a mit akarnak, kezdetben a legkönnyebb kiejtésü szótagokon gyakorolják magukat és lassankint hozzákapcsolva egy vagy más jelentést, melyet mozdulataikból lehet megérteni, közlik velünk szavaikat, mielőtt a mieinket hallanák: a miből az következik, hogy ezeket csak akkor fogadják el, a mikor már jól megértették őket. Nem lévén nekik sürgős, hogy használják ezeket a szavakat, azon kezdik, hogy megfigyelik, mi értelmet adunk nekik, s mikor ebben már biztosak, akkor teszik magukévá.

A siettetésnek, melylyel a gyermeket idő előtt beszéltetik, legnagyobb hibája nem az, hogy az első beszélgetésnek, melyet hozzájuk intéznek, és az első szóknak, melyeket kimondanak, nincs rájuk nézve semmi értelme, hanem az, hogy más értelmet tulajdonítanak nekik, mint mi, a nélkül, hogy észre tudnók venni, úgy hogy, míg látszólag felelnek nekünk, csak beszélnek hozzánk a nélkül, hogy megértenének és a nélkül, hogy mi megértenők őket. Rendszerint az ilyen félreértéseknek tulajdoníthatók azok a meglepetések, melyekben mondásaik gyakran részesítenek s melyekbe mi olyan eszméket magyarázunk bele, a melyek nem is kapcsolatosak velük. Ez a részünkről való figyelmetlenség a szavaknak a gyermekekre való valódi értelmére vonatkozólag az oka legelső tévedéseiknek és ezek a tévedések, még ha kigyógyul is belőlük a gyermek, befolyással vannak esze járására egész életén át. Nem egy alkalmam lesz ezt példákkal bizonyítani a továbbiak folyamán.

Korlátozzátok tehát, a mennyire lehet, a gyermek szókészletét. Nagy baj az, ha több a szava, mint fogalma és ha többet tud mondani, mint a mennyit gondol. Azt hiszem, egyik oka annak, hogy a parasztoknak többnyire józanabb az eszük járása, mint a városi népnek, hogy kevésbbé bő a szótáruk. Kevés az eszméjük, de ezeket aztán nagyon helyesen vonatkoztatják egymásra.

A gyermekkor első fejlődési fokai csaknem mind egyidejüleg jönnek létre. A gyermek megtanul beszélni, enni, járni, csaknem egy s ugyanabban az időben. Ez sajátlagosan életének első korszaka. Addig semmivel sem több, mint a mi anyja ölében volt; nincs érzése, nincs eszméje, alig vannak érzékletei, még a saját létezését sem érzi:

Vivit et est vitæ nescius ipse suæ. Ovidius Trist. I. könyv.

MÁSODIK KÖNYV.

Eljutottunk az élet második fordulójához, a mikor tulajdonképen véget ér a gyermekkor, mert az _infans_ – gyermek – és a _puer_ – fiú – szavak nem synonymak. Az első benne foglaltatik a másodikban és azt jelenti, _a ki nem tud beszélni;_ innen van, hogy Valerius Maximusnál megtaláljuk ezt a kifejezést, hogy: _puerum infantem_. De én tovább is a mi nyelvünk szokása szerint fogom használni a szót egész addig a korig, a mikor már más nevei vannak.

Mikor a gyermek elkezd beszélni, akkor már kevesebbet sír. Ez a haladás természetes, az egyik nyelv helyébe jő a másik. A mint meg tudja mondani szavakkal, mi baja, miért mondaná sírással, hacsak a fájdalma nem nagyon éles arra, hogy szavakkal ki lehessen fejezni. Ha továbbra is sír, az azoknak az embereknek a hibája, a kik körüle vannak. Mihelyt Emil egyszer kimondta, hogy: _fáj nekem_, nagyon éles fájdalomnak kell lennie, a mely sírásra ingerelje.

Ha a gyermek kényes, érzékeny, és természettől fogva hajlandó sírni semmiért, eldugaszolom könnyeinek forrását azzal, hogy haszontalanná és hatástalanná teszem sírását. Akármennyit sír, nem megyek hozzá s azonnal hozzá sietek, ha elhallgatott. Akkor aztán csakhamar az lesz a módja, ha hívni akar engem, hogy hallgat vagy legfeljebb egyetlen kiáltást hallat. A gyermek csak a jelek érzékelhető hatása szerint itéli meg azok értelmét, számára nincs más konvenczió: akármilyen baj éri a gyermeket, ha egyedül van, ritkán sír, hacsak nincs reménye, hogy meghallják.

Ha elesik, ha estében daganatot kap a fején, ha véres lesz az orra, ha megvágja az újját, a helyett, hogy megijedt arczczal sietnék hozzá, veszteg maradok legalább egy kis időre. A baj megtörtént, el kell tehát viselnie, minden sietségem csak arra való volna, hogy annál jobban megijeszszem és növeljem az érzékenységét. Alapjában véve nem is annyira az ütés fáj, mint a félelem, ha az ember megsérült. Legalább ettől az utóbbi aggodalomtól megkimélném, mert okvetlenül úgy itél bajáról, a hogy engem itélni lát; ha azt látná, hogy ijedten odafutok, vigasztalom, sajnálom, azt hinné, már vége van, ha ellenben azt látja, hogy megőrzöm a hidegvéremet, hamar visszanyeri ő is a magáét és azt hiszi, a baja meggyógyult, mikor már nem érzi többé. Ebben a korban veszi az ember az első leczkéket a bátorságból és rémület nélkül szenvedve el a kisebb fájdalmakat, fokonkint megtanulja elviselni a nagyobbakat.

Egyáltalában nem törődnék vele sokat, ha Emil megütné magát, sőt nagyon bántana, ha sohasem ütné meg magát és felnőne a nélkül, hogy megismerné a fájdalmat. A szenvedés az első dolog, melyet meg kell tanulnia és a melynek tudására legnagyobb szüksége lesz. Úgylátszik, a gyermekek csak azért kicsinyek és gyöngék, hogy veszély nélkül tanulhassák meg ezt a fontos leczkét. Ha a gyermek olyan magasról esik le, mint a mekkora maga, nem töri ki a lábát; ha megüti magát egy bottal, nem töri el a karját, ha megfogja az éles vasat, nem fogja meg olyan erősen, hogy mélyen megvágja magát. Nem tudok róla, hogy valaha is láttak volna szabadjára hagyott gyermeket, a ki megölte vagy megcsonkította volna magát, vagy csak hogy komoly bajt okozott volna magának, legalább ha nem hagyták vigyázatlanul magas helyen, vagy egyedül tűz mellett, vagy ha nem hagytak veszedelmes szerszámokat a keze ügyében. Mit szóljunk arról az egész gépraktárról, melyet egy gyermek körül összegyüjtenek, hogy mindenfelől megvédjék a fájdalom ellen? Mire aztán felnő, ki van szolgáltatva önmagának, bátorság és tapasztalat nélkül, hogy az első szúrásra már azt hiszi, meg van halva és elájul az első csepp vér láttára.

Oktató és pedáns mániánk az, hogy váltig arra tanítjuk a gyermeket, a mit jobban megtanulna magamagától és elfeledkezünk arról, a mit csakis tőlünk tanulhat meg. Van-e ostobább dolog, mintha azzal vesződünk, hogy megtanítsuk járni, mintha már láttak volna olyat, a ki mire felnőtt, dajkája hanyagsága miatt nem tudott volna járni? Ellenkezőleg, hány ember csámpáskodik egész életén át azért, mert rosszul tanították járni?

Emilnek nem lesz se párnás süvege, sem járó kosara, sem járó szekere, sem járó szalagja, vagy legalább is attól fogva, hogy az egyik lábát elébe tudja tenni a másiknak, csak kövezett helyeken fogják ölben tartani és ezeken is gyorsan átviszik.[25] A helyett, hogy el hagynák csenevészedni egy szoba dohos levegőjében, mindennap vigyék ki egy mező közepére. Itt futkoshat, ugrálhat, s ha napjában százszor elesik is, annál jobb, annál hamarabb tanul meg föltápászkodni. A szabadság okozta jó érzés kárpótol nem egy sérülésért. Tanítványomon gyakran lesznek ütődések, de ennek fejében mindig jókedvű lesz; ha a ti tanítványaitoknak kevesebb az ütődésük, mindig feszélyezettek, mindig lenyügözöttek, mindig szomorúak lesznek. Alig hiszem, hogy a nyereség az ő részükön volna.

Még egy másik fejlődés is kevésbbé szükségessé teszi a gyermeknek a sírást: az ereje fejlődése. Többet birva magamagától, kevesebb szüksége van rá, hogy máshoz folyamodjék. Erejével együtt nő a belátás is, a mely képessé teszi, hogy erejét kormányozza. Ezen a második fokon kezdődik tulajdonképen az egyéniség élete, ettől fogva kezd tudata lenni magamagáról. Az emlékezet kiterjeszti az azonosság érzését létének minden pillanatára, akkor lesz valóban egygyé, ugyanazzá, következőleg immár képessé a boldogságra vagy nyomorúságra. Fontos dolog tehát, hogy elkezdjük úgy tekinteni, mint erkölcsi lényt.

Ámbár körülbelül a lehető leghosszabbra tűzzük ki az emberi élet határát és a valószínűségét bármely korban annak, hogy ezt a határt megközelíthesse az ember, semmi sem bizonytalanabb, mint egy-egy ember életének tartama; nagyon kevesen érik meg azt a végső határt. Az élet leginkább a kezdetén forog koczkán; mennél kevesebbet élt valaki, annál kevesebb reményt vethet az életbe. A megszülető gyermekeknek legfeljebb a fele éri meg a serdült kort és valószínű, hogy a tanítványod nem fogja megérni a férfikort.

Mit kell tehát gondolni arról a barbár nevelésről, a mely feláldozza a jelent egy bizonytalan jövőnek, a mely megterheli a gyermeket mindenféle lánczokkal és azon kezdi, hogy boldogtalanná teszi csak azért, hogy biztosítson számára tudom is én micsoda távoleső boldogságot, a melyről föltehető, hogy soha nem is fogja élvezni. Még ha föltételezném is, hogy ez a nevelés tárgyában észszerű, hogy nézhetném megbotránkozás nélkül, ha szegény szerencsétlenekre elviselhetetlen igát vetnek és olyan folytonos munkának vetik alá őket, mint a gályarabokat a nélkül, hogy biztosak volnának benne, hogy mind ez a gondoskodás egykor hasznukra fog válni. A vidámság kora könnyek, verések, szidások, rabszolgaság közben telik el. Kínozzák a boldogtalant a saját java érdekében és nem látják a halált, a melyet előhívnak és a mely ennek a szomorú előkészületnek a kellős közepén ragadja el. Ki tudja, mennyi gyermek pusztul el apja vagy mestere eszeveszett bölcsesége következtében? Örülve, hogy megmenekülnek a kegyetlenkedéstől, egyedüli hasznuk a szenvedésekből, melyeket el kellett türniök, hogy meghalnak a nélkül, hogy sajnálnák életüket, melynek csak kínjait ismerték.

Emberek, legyetek emberségesek, ez az első kötelességtek: legyetek emberségesek minden társadalmi osztály, minden életkor iránt, minden iránt, a mi nem idegen az embertől. Micsoda bölcseség létezhetik rátok nézve az emberségességen kívül? Szeressétek a gyermekeket, kedvezzetek játékaiknak, kedvteléseiknek, szeretetreméltó ösztöneiknek. Kicsoda nem kivánta vissza közületek néha-néha azt a kort, a mikor a nevetés mindig az ajkunkon van és a mikor a lélekben mindig béke honol? Miért akarjátok megfosztani ezeket a kis ártatlanokat annak az oly rövid időnek élvezetétől, a mely úgyis eltünik és attól az értékes jótól, melylyel még nem is tudnak visszaélni? Miért akarjátok megtölteni keserűséggel és fájdalommal azokat az oly gyorsan tünő éveket, a melyek nem térnek számukra vissza, a hogy számotokra sem térnek vissza. Apák, tudjátok-e, melyik pillanatban leskelődik gyermeketekre a halál? Ne szerezzetek magatoknak szemrehányásokat azzal, hogy megfosztjátok őket azoktól a csekély számú percektől, melyeket a természet ad nekik: a mint érezni tudják a lét gyönyörét, hadd élvezzék, hogy ha bármely pillanatban szólítja is el őket isten, ne haljanak meg a nélkül, hogy élvezték volna az életet.

Hány hang fog fölemelkedni ellenem! Már messziről hallom annak a hamis bölcseségnek a zaját, a mely szüntelenül kivetkőztet önmagunkból, a mely a jelent mindig semmibe veszi és lankadatlanúl arra a jövőre néz, a mely annál messzebbre szalad el, mennél előbbre jutunk és addig hajszol oda, a hol nem vagyunk, míg végre nem leszünk sehol sem.

Azt felelitek erre, hogy ekkor van ideje megjavítani az ember rossz hajlamait; hogy a gyermekkorban, mikor a szenvedés kevésbbé érezhető, kell megsokasítani, hogy megkiméljük tőle az értelem korát. De ki mondja meg nektek, hogy ennek elrendezése tőletek függ és hogy mindazok a szép tanítások, melyekkel a gyermek gyönge szellemét elhalmozzátok, nem lesznek-e rá nézve egy napon veszedelmesebbek, mint a milyen hasznosak? Ki biztosít benneteket a felől, hogy bármit is megkiméltek azok által a fájdalmak által, melyeket a gyermekre bőven rámértek? Miért róttok rá több bajt, mint a mennyit az állapota el tud viselni, a nélkül, hogy biztosak volnátok benne, hogy a jelenlegi bajok a jövőbeliek enyhítésére szolgálnak? És mivel bizonyítjátok be, hogy azok a rossz hajlamok, melyekből állítólag kigyógyítjátok, nem a ti rosszul értelmezett gondoskodásotokból származnak-e inkább, mint a természetből? Boldogtalan elővigyázat, a mely egy élőlényt a jelenben nyomorulttá tesz, abban a jól vagy rosszul megalapozott reményben, hogy egykor majd boldoggá teszi! Ha ezek a köznapi okoskodók összetévesztik a rakonczátlanságot a szabadsággal s a boldoggá tett gyermeket az elkényeztetett gyermekkel, meg kell őket tanítani a megkülönböztetésre.

Hogy ne szaladjunk agyrémek után, ne feledjük el, mi felel meg a helyzetünknek. Az emberiségnek megvan a maga helye a dolgok rendjében; a gyermekkornak is megvan a maga helye az emberi élet rendjében; az embert kell tekintetbe venni az emberben, a gyermeket a gyermekben. Mindegyiknek megjelölni a helyét és ebben megerősíteni őt, elrendezni az emberi szenvedélyeket az ember helyzete szerint, ez minden, a mit jólléteért tehetünk. A többi idegen okoktól függ, melyek nem állanak hatalmunkban.

Nem tudjuk, mi a tökéletes boldogság vagy boldogtalanság. Minden vegyes ebben az életben, nem élvezhetünk tiszta érzést, nem maradunk két perczig ugyanabban a helyzetben. Lelkünk hangulatai ép úgy, mint testünk módosulásai szakadatlan folyásban vannak. A jó és a rossz közös valamennyiünkkel, de különböző mértékben. A legboldogabb az, a ki legkevesebb kínt szenved; a legboldogtalanabb az, a ki legkevesebb örömet élvez. Mindig több a szenvedés, mint a gyönyör: íme, a mindnyájunkkal közös különbség. Az ember boldogsága idelenn a földön tehát csak negativ állapot, a bajok legkisebb mennyiségén kell mérnünk, melyeket szenved.

Minden fájdalom-érzés elválaszthatatlan a fájdalomtól való szabadulás vágyától; minden örömérzés elválaszthatatlan az öröm élvezésének vágyától: minden vágy nélkülözést tételez fel és minden nélkülözés, melyet érez az ember, kellemetlen; boldogtalanságunk vágyaink és képességeink aránytalanságából származik. Az érző lény, a melynek képességei egyenlők, tökéletesen boldog lény volna.

Miben áll tehát az emberi bölcseség, vagy a valódi boldogság útja? Nem épen abban, hogy csökkentsük vágyainkat, mert ha erőnkön alúl maradnának, képességeink egy része tétlen maradna és nem élvezhetnők egész létünket; abban sem, hogy kiterjeszszük képességeinket, mert ha vágyaink egyidejüleg nagyobb arányban növekednének, csak annál boldogtalanabbakká lennénk: de inkább abban, hogy csökkentsük a vágyak túlsúlyát a képességekkel szemben és teljes egyenlőségre juttassuk a képességet az akarattal. Csak ekkor érjük el, hogy minden erőnk működésben van s a lélek mégis nyugodt marad és hogy az ember rendezett állapotba jut.

Így is rendezte be kezdetben a természet, a mely mindent a lehető legjobban csinál meg. Eleitől fogva csak a fentartására szükséges vágyakat oltja bele és az ezek kielégítésére elegendő képességeket. A többieket mintegy tartalékul helyezi el lelke mélyén, hogy a szükség szerint kifejlődjenek. Csak ebben a kezdetleges állapotban fordul elő, hogy a vágy és a képesség egyensúlyban van és hogy az ember nem boldogtalan. A mint ezek a virtuális képességei működésbe lépnek, a képzelet, a legtevékenyebb valamennyi között, föléled és elébük kerül. A képzelet terjeszti ki számunkra a lehetőségek mértékét, akár a jóra, akár a rosszra s következőleg fölkelti és táplálja a vágyakat kielégitésük reményével. De a tárgy, a melyet már a kezünkben hittünk, gyorsabban eltünik, semhogy követni tudnók; mikor már azt hittük, hogy elértük, átalakul és ismét messziről mutatja magát. Nem látván többé a már áthaladt pályát, nem veszszük semmibe s az, a melyet még át kell haladnunk, szüntelenül nő és terjeszkedik. Így merítjük ki magunkat a nélkül, hogy a czélponthoz érnénk és mennél jobban hatalmunkba kerítjük az élvezetet, annál inkább eltávolodik tőlünk a boldogság.

Ellenben mennél közelebb marad az ember természetes állapotához, annál kisebb a távolság képességei és vágyai közt s következőleg kevésbbé van távol attól, hogy boldog legyen. Sohasem kevésbbé nyomorult, mint mikor hiányával látszik lenni mindennek, mert a nyomoruság nem a dolgok nélkülözésében van, hanem a szükség érezhetőségében.

A való világnak megvannak a maga határai, a képzelt világ végtelen; nem tudván kitágítani az egyiket, szorítsuk meg a másikat, mert minden szenvedésünk, a mely igazán boldogtalanná tesz, csakis e kettőnek különbözőségéből származik. Vegyétek ki magatokból az erőt, az egészséget, az önmagatokról való jó véleményt, s az élet minden java a képzelődésben van; vegyétek ki a test fájdalmait és a lelkiismeret mardosásait s minden bajunk képzelt. Ez a tétel köznapi, fogják mondani. Megengedem, de gyakorlati alkalmazása nem köznapi; s itt csupán csak a gyakorlatról van szó.

Mikor azt mondják, hogy az ember gyönge, mit akarnak ezzel mondani? Ez a szó: gyöngeség egy vonatkozást jelent, egy viszonyát annak a lénynek, melyre alkalmazzák. Az, a kinek több az ereje, mint a mennyi szükséges, akár ha rovar vagy féreg, erős lény; a kinek több erőre volna szüksége, mint a mennyije van, akár ha elefánt vagy oroszlán, akár hódító, hős, akár ha isten volna is, gyönge lény. A lázadó angyal, a ki félreismerte természetét, gyöngébb volt, mint a boldog halandó, a ki békében él a maga természete szerint. Az ember nagyon erős, ha megelégszik vele, hogy az legyen, a mi; nagyon gyönge, mikor fölébe akar emelkedni ember voltának. Ne képzeljétek valahogy, hogy ha fokozzátok képességeiteket, fokozzátok erőtöket is; ellenkezőleg, csökkentitek, ha gőgötök náluknál jobban fokozódik. Mérjük meg sphaeránk sugarát és maradjunk meg a közepében, mint a rovar a maga szövedékében: akkor mindig beérjük önmagunkkal és nem kell panaszkodnunk gyöngeségünk miatt, mert nem fogjuk soha érezni.

Minden állatnak épen annyi képessége van, a mennyi fentartásához kell; csak egyedül az embernek van fölöslege. Nem különös dolog-e, hogy ez a fölösleg legyen boldogtalanságának eszköze? Minden országban többet ér az ember karja, mint a mennyiből meg tud élni. Ha meg volna benne az a bölcseség, hogy ezt a fölösleget ne számítsa semmibe, mindig megvolna neki a mi szükséges, mert nem volna neki soha túlságos sok. A nagy szükségletek, mondta Favorinus,[26] a nagy javakból erednek és gyakran a legjobb módja, hogy megszerezzük azokat a dolgokat, a melyek híjával vagyunk, ha megfosztjuk magunkat azoktól, a melyek megvannak nekünk.

Épen azzal változtatjuk boldogságunkat nyomorúsággá, hogy a fokozásán fáradozunk. Minden ember, a ki nem akart többet, mint élni, boldogan élt; következőleg jól élt, mert mi haszna lett volna belőle, ha gonosz lett volna?

Ha halhatatlanok volnánk, nagyon boldogtalan lények volnánk. Keserves dolog meghalni, kétségkívül; de édes remélni, hogy nem fogunk örökké élni és hogy egy jobb élet véget fog vetni ez élet gyötrelmeinek. Ha felajánlanák nekünk a halhatatlanságot ezen a földön, kicsoda akarná elfogadni ezt a szomorú ajándékot?[27] Milyen menedék, milyen remény, milyen vigasztalás maradna számunkra a sors kegyetlensége és az emberek igazságtalansága ellen? A tudatlan, a ki nem gondol előre, kevéssé érzi az élet értékét és kevéssé fél elvesztésétől; a felvilágosodott ember látja a sokkal nagyobb értékű javakat, a melyeket nálánál többre becsül. Csak a féltudás és az álbölcseség csinál legrosszabb bajt a halálból, a mikor tekintetünket épen csak a halálig terjeszti ki s nem azon túlra is. A halál kényszerüsége a bölcs embernek csak ok arra, hogy elviselje az élet gyötrelmeit. Ha nem volnánk benne bizonyosak, hogy egykor el fogjuk veszteni, nem érne annyit a föntartása.

Erkölcsi bajaink mind a képzelődésből származnak, kivéve egyet: a bűnt; ez pedig tőlünk függ. Fizikai bajaink vagy magukat emésztik fel, vagy minket. Az idő vagy a halál a gyógyszerünk, de annál többet szenvedünk, mennél kevesebbet tudunk szenvedni és több kínt szerzünk magunknak betegségeink gyógyításával, mint a mennyit elviselésükkel szenvednénk. Élj a természetnek megfelelően, légy türelmes és kergesd el az orvosokat: a halált nem fogod ugyan elkerülni, de csak egyszer fogod érezni; holott az orvosok mindennap beleoltják megzavart képzelődésedbe és hazug művészetük, a helyett, hogy meghosszabbítaná napjaidat, megfoszt élvezetüktől. Mindig azt fogom kérdezni, micsoda igazi jót tett ez a művészet az embereknek. Néhányan azok közül, a kiket meggyógyít, meghalnának, az igaz, de milliói azoknak, a kiket megöl, életben maradnának. Okos ember, ne játszszál ezen a lutrin, a melyben nagyon is sok az eshetőség ellened. Szenvedj, halj meg vagy gyógyulj meg: de mindenekfelett élj, utolsó órádig.