Part 46

Tudom, hogy a szigorú nevelők azt akarják, hogy a leányokat ne tanítsák sem énekre, sem tánczra, sem semmiféle más kellemes művészetre. Ezt én furcsának találom. Hát kit tanítsunk rájuk? A fiúkat? A férfiakat vagy a nőket illeti-e meg, hogy ezek a tehetségek meglegyenek bennük? Senkit; mondják ők. A profán dalok megannyi bűnök, a táncz az ördög találmánya, a fiatal lánynak ne legyen más mulatsága, mint a munka meg az imádság. Mily furcsa mulatság egy tíz éves gyermek számára! Én a magam részéről attól félek, hogy ezek a kis szentek, a kiket arra kényszerítenek, hogy gyermekkorukat Istenhez való imádkozással töltsék, egész más dolgokkal fogják tölteni ifjúkorukat és asszonykorukban fogják magukat kárpótolni azért az időért, melyet lánykorukban elvesztegettek. Véleményem szerint ép úgy tekintettel kell lenni arra, a mi a kornak megfelel, mint a mi a nemnek felel meg; a fiatal leánynak nem kell úgy élnie, mint a nagyanyjának, élénknek, vidámnak, bohónak kell lennie, tánczolnia, dalolnia kell, a mennyit akar és élveznie kora minden ártatlan örömét. Nagyon is hamar el fog jönni az idő, mikor majd nyugodtnak kell lennie és komolyabban kell magát viselnie.

De vajjon csakugyan megvan-e ennek a változásnak a szüksége? Vajjon nem előítéleteinknek gyümölcse-e ez? Azzal, hogy a tisztességes asszonyokat mind csak a szomorú kötelességeknek vetettük alá, száműztünk a házasságból mindent, a mi a férfiak számára kellemessé teheti. Csoda-e, ha a szótlanság, melyet odahaza tapasztalnak, elűzi őket hazulról s ha oly kevéssé esnek kísértetbe egy ilyen kevéssé csábító helyzetbe kerülni? A kereszténység azzal, hogy túloz minden kötelességet, kivihetetlenekké és hasztalanokká teszi őket; azzal, hogy megtiltja a nőknek a dalolást, a tánczot és minden más világi szórakozást, rosszkedvűvé, czivakodóvá, kiállhatatlanokká teszi őket odahaza. Nincs vallás, a melyben a házasság oly szigorú kötelességeknek volna alávetve és a melyben egy ily szent kötelék ennyire meg volna vetve. Annyit tettek annak megakadályozására, hogy a nők szeretetreméltók legyenek, hogy végre is közönbösekké tették a férjeket. Ennek nem kellene így lenni, jól tudom, de azt mondom, hogy így kell lennie, mert a keresztények elvégre is emberek. A magam részéről azt tartom, hogy a fiatal angol lánynak ép olyan gonddal kell ápolni azokat a tehetségeit, melyekkel leendő férjének tetszését megnyerheti, mint a hogy a fiatal albán nő ápolja őket az ispahani hárem számára. A férjek – mondjátok – nem sokat törődnek mindezekkel a tehetségekkel. Meghiszem azt, mikor ezek a tehetségek, a helyett, hogy az ő tetszésükre alkalmaztatnának, csak csalétekül szolgálnak az olyan szemtelen fiatal emberek odacsábítására, a kik a férjet megbecstelenítik. De azt hiszitek, hogy ha egy szeretetreméltó és okos asszony, a kiben vannak ilyen tehetségek, férje mulattatására használná fel őket, nem járulna hozzá velük boldogításához és nem akadályozná-e meg férjét abban, hogy mikor fáradt fejjel kijön dolgozó szobájából, otthonán kívül keressen szórakozást? Nem látott még senki olyan boldog családokat, melyekben ilyen egyetértés van s melyekben mindenki hozzájárul a magáéval a közös szórakozásokhoz? Mondják meg nekem, vajjon az a bizalom és megtisztelés, a mely itt beáll, az itt élvezett gyönyörök ártatlansága és szelidsége nem ér-e fel a legzajosabb nyilvános élvezetekkel?

A kellemes tehetségeket túlságosan művésziesítették és túlságosan rendszeresítették. Mindenből elveket és szabályokat csináltak és nagyon is unalmassá tették a fiataloknak azt, a mi nem kellene hogy egyéb legyen számukra, mint szórakozás és bohó játék. Nem tudok nevetségesebbet elképzelni, mintha látok egy öreg ének- vagy tánczmestert, a ki bosszús arczczal jön a fiatal lányokhoz, a kik nem akarnak egyebet, csak nevetni, és a ki hogy megtanítsa őket könnyed művészetére, pedánsabb és hivatalosabb hangon szól hozzájuk, mintha a katekizmusról volna szó. Vajjon például az ének művészetének az írott zenéhez kell-e igazodnia? Nem tehetik-e a gyermek hangját hajlékonynyá és biztossá, nem tanulhatják-e meg ízlésesen énekelni, sőt még kísérni is önmagát a nélkül, hogy csak egy kotát ismerne is? Illik-e ugyanaz az éneklési mód minden hanghoz? Érvényes-e ugyanaz a módszer minden hanghoz? Érvényes-e ugyanaz a módszer minden szellemre? Sohasem fogják velem elhitetni, hogy ugyanazok a mozdulatok, ugyanazok a taglejtések, ugyanazok a tánczok ép úgy illenek egy élénk és csintalan kis barna lányhoz, mint egy epedő szemű vagy szőke szépséghez. Mikor tehát azt látom, hogy a mester ugyanúgy tanítja mind a kettőt, ezt mondom: ez az ember a maga taposott útján jár, de a művészetéhez nem ért semmit.

Azt kérdezik, tanító vagy tanítónő kell-e a leányoknak. Nem tudom, legjobban szeretném, ha sem az egyikre, sem a másikra nem volna szükség, ha szabadon tanulnák meg azt, a minek megtanulására annyi hajlamuk van és ha nem látnánk városainkban annyi nyegle komédiást szaladgálni. Alig birom elhinni, hogy az ezekkel az emberekkel való érintkezés ne volna a leányokra nézve ártalmasabb, mint a mennyire hasznosak a tanításaik és hogy a beszédmódjuk, a hangjuk, a modoruk nem kedveltetné meg fiatal tanítványaikkal a léhaságokat, melyek nekik oly fontosak s melyeket mestereik példájára csakhamar egyedüli foglalkozásukká tesznek.

Azokban a müvészetekben, melyeknek czélja csak a szórakozás, mindenki mesterük lehet a fiatal lányoknak: az apjuk, anyjuk, bátyjuk, nénjük, barátnőik, nevelőnőik, a tükrük és mindenekfölött a jó ízlésük. Nem kell nekik felajánlani a tanítást, ők maguk kell, hogy kérjék; nem kell a jutalomból feladatot csinálni és épen ezekben a tanulmányokban az első siker az, mikor valaki vinni akarja valamire. Egyébiránt, ha egyáltalán szükség van szabályszerű leczkékre, nem döntök abban, hogy milyen nemű legyen a tanító, a ki a leczkét adja. Nem tudom, kell-e az, hogy a tánczmester megfogja fiatal növendéke finom és fehér kezét, hogy fölfogassa vele a szoknyáját, fölemeltesse a szemét, kitárassa a karját, dobogó mellett hajlongattassa, – de azt jól tudom, hogy a világ minden kincséért nem szeretnék ilyen tánczmester lenni.

A szorgalom és a tehetség által formálódik az ízlés; az ízlés által a szellem észrevétlenül megnyílik a mindenféle szép eszméi számára és végül az erkölcsi fogalmak számára, melyek ezzel kapcsolatban vannak. Talán ez az egyik oka annak, hogy miért gyökerezik meg az illendőség és tisztesség érzése a lányokban hamarább mint a fiúkban; mert ha azt hinnők, hogy ez a koraérett érzés a nevelőnök műve, nagyon téves fogalmunk lenne tanításaik módjáról és az emberi szellem fejlődéséről. A beszélni tudás az első helyet foglalja el a tetszés művészetében, mert csak az tud új meg új bájakat csatolni azokhoz a bájakhoz, melyekhez a megszokás már hozzászoktatta az érzékeket. A szellem nemcsak megeleveníti a tettet, hanem bizonyos értelemben meg is újítja; az érzések és gondolatok sorakozásával élénkké és változatossá teszi az arczkifejezést és a beszélgetés által, melyet sugall, tartja ébren a figyelmet és soká megőrzi az érdeklődést ugyanazon tárgy iránt. Azt hiszem, ezekből az okokból sajátítják el a leányok oly gyorsan a kedves csevegést, bizonyos hangsúlyt adnak szólásaiknak, még mielőtt értenék őket; és a férfiak csakhamar élvezettel hallgatják őket: még mielőtt a leány megérthetné őket, kilesik ennek az értelmességnek első pillanatát, hogy aztán belehatolhassanak az érzésébe.

A nőknek hajlékony nyelvük van, sebesebben, könnyebben és kellemesebben beszélnek, mint a férfiak. Azzal is vádolják őket, hogy többet beszélnek; ennek így is kell lenni s én szívesen változtatnám ezt a szemrehányást dícséretté: a nőknél a száj és a szem egyforma mozgékony és pedig ugyanabból az okból. A férfi azt mondja, a mit tud, a nő azt, a mi tetszik; az egyiknek ismeretekre van szüksége, hogy szólhasson, a másiknak ízlésre; az egyiknek főtárgya a hasznos dolgok, a másiké a kellemesek. Beszédüknek nem kell hogy más közös formájú legyen, mint az igazság.

Nem kell tehát visszatartani a lányok fecsegését, mint a fiúkét ezzel az érdes kérdéssel: «mire való ez?» Inkább ezzel a kérdéssel, a melyre semmivel sem könnyebb felelni: «milyen hatást fog ez tenni?» Ebben az első életkorban, a mikor nem tudva különbséget tenni a jó és rossz között, a leányok senkit sem tudnak megítélni: törvényül kell, hogy szabják meg maguknak, hogy mindig csak kellemes dolgokat mondjanak azoknak, a kikkel beszélnek. Ennek a szabálynak az alkalmazását még nehezebbé teszi az, hogy mindig alája van rendelve az első szabálynak, hogy nem szabad hazudni.

Jól látom, hogy vannak még más nehézségek is, de ezek sokkal előrehaladottabb korra vonatkoznak. Egyelőre nem kell a leányoktól egyebet követelni, mint hogy, ha igazat mondanak, mondják gyöngédtelenség nélkül és mivel a gyöngédtelenség természetszerűleg visszás nekik, a nevelés könnyen megtanítja őket az elkerülésére. Általában megjegyzem, hogy a világi érintkezésben a férfiak udvariassága hivatalosabb, a nőké nyájasabb természetű. Ez a különbség nem kiszámított, hanem természet dolga. A férfi inkább úgy tesz, mintha szolgálatodra szeretne lenni, a nő kellemes akar lenni. Ebből az következik, hogy bármilyen is a nők természete, az udvariasságuk kevésbbé hazug, mint a miénk; a nő nem tesz egyebet, csak első ösztönére hallgat, de mikor a férfi úgy tesz, mintha az én érdekemet előbbre valóvá tenné a magáénál, bármily tüntetőleg szinezi is ezt a hazugságot, egész biztosan tudom, hogy hazudik. Nem is nehéz dolog tehát a nőknek udvariasaknak lenni és következőleg a leányoknak sem az udvariasságot megtanulni. Az első leczkét a természet adja, a művészet csak utána jár a természetnek és meghatározza, hogy az érvényben levő szokások szerint milyen formában mutatkozzék. A mi az egymás közötti udvariasságukat illeti, ez már más dolog; ezt olyan kényszerült modorban és olyan hideg figyelmességgel csinálják, hogy kölcsönösen feszélyezik egymást; nem is valami nagy gonddal leplezik ezt a feszességet és őszintéknek látszanak hazugságukban, mivel nem nagyon igyekeznek elpalástolni. Mindazáltal fiatal lányok néha őszintébb barátságot is kötnek. Az ő korukban a vidámság helyettesíti a jó természetet és meg lévén elégedve magukkal, meg vannak elégedve az egész világgal. Az is tény, hogy szívélyesebben csókolják meg egymást és több bájjal kedveskednek egymással férfiak jelenlétében, mert büntetlenül akarják ezek mohóságát felszítani azoknak a kegyeknek a látványa által, melyeket ilyenkor megkívántatnak velük.

Ha nem szabad a kis fiúknak megengedni az okvetetlenkedő kérdéseket, még annál kevésbbé szabad megengedni a fiatal lányoknak, a kiknek kiváncsisága, akár kielégítik, akár rosszul térnek ki előle, egészen más következményekkel jár, tekintve azt az éleselméjüséget, melylyel megsejtenek olyan rejtelmeket, melyeket eltitkolnak előlük és ügyességüket ezek leleplezésében. De a nélkül, hogy eltűrném az ő kérdezősködésüket, jónak látom, hogy sokat kérdezgessük és arra ingereljük őket, hogy gyakorolják magukat a könnyed beszélésben, hogy talpraesetten tudjanak visszavágni, hogy az eszük és a nyelvük megoldódjék, a mikor ez még veszedelem nélkül lehetséges. Ezek a beszélgetések mindig vidámra forduljanak, de ha ügyesen vannak megkedzve és jól vannak irányozva, vonzó szórakozóivá lesznek a lánykának és belevihetik ezeknek a fiatal lányoknak ártatlan szívébe az erkölcs első és talán leghasznosabb leczkéit, melyeket egész életükben megőriznek, miután az élvezet és a hiúság varázsával tanították meg őket arra, hogy milyen tulajdonságok felé fordulnak a férfiak igazi tisztelettel és miben áll a tisztességes asszony dicsősége és boldogsága.

Könnyen érthető, hogy ha a fiú-gyermekek képtelenek arra, hogy bármiféle igazi fogalmat alkothassanak maguknak a vallásról, ugyanez a fogalom még inkább fölülmulja a leányok fölfogó-képességét. Épen ezért őnekik korábban beszélnék róla, mert ha meg kellene várni, míg abba a helyzetbe jutnak, hogy módszeresen meg tudják vitatni ezeket a mély kérdéseket, azt koczkáztatnók, hogy sohasem beszélhetünk róluk. A nők esze praktikus ész, a mely által nagyon ügyesen megtalálják annak a módját, hogy mikép érhetnek el valami ismert czélt, de a mely ennek a czélnak megtalálására nem vezeti rá őket. A két nem társadalmi viszonya csodálatos. Ebből a társadalomból alakul ki egy erkölcsi személy, melynek a nő a szeme s a férfi a karja, még pedig olyan függésben egymástól, hogy a nő a férfitól tanulja meg, hogy mit kell látni, és a nőtől tanulja meg a férfi, hogy mit kell tenni. Ha a nő ép úgy vissza tudna menni a végső okokhoz, mint a férfi és ha a férfiban is megvolna, mint ő benne, a részlet-dolgok iránti érzék, mindig függetlenek lévén egymástól, örökös egyenetlenségben élnének és a társadalmuk nem tudna fenmaradni. De abban a harmóniában, a mely köztük uralkodik, minden a közös czélra irányul, nem tudni, melyik ad hozzá többet a magáéból, mindegyik a másiknak ösztönzését követi, mindegyik engedelmeskedik és mind a ketten parancsolnak.

Épen ezért van a nő magaviselete alávetve a közvéleménynek s a hite alá van vetve az autorításnak. Minden leánynak az anyja vallását kell követnie és minden asszonynak a férjeét. Ha ez a vallás hamis, a hajlékonyság, a mely az anyát és a leányt aláveti a természet rendjének, eltörli isten színe előtt a tévelygés bűnét. Nem lévén képesek önmaguk bírái lenni, úgy kell fogadniok az apák és férjek elhatározását, mint az egyházéit.

Mivel a nők nem tudják önmagukból levonni hitük szabályát, nem tudják a bizonyítás és az ész korlátaival körülvenni, hanem engedve ezerféle dologtól ideges ösztönének, mindig innen vagy túl maradnak az igazságon. Mindig szélsőségekre hajlók lévén, vagy egészen hitetlenek vagy vakbuzgók, nem tudják egyesíteni a bölcseséget a jámborsággal. A baj forrása nemcsak nemük túlzó jellemében van, hanem a mi nemünk tekintélyének rosszul szabályozott voltában is: az erkölcsök féktelensége megvetni valóvá teszi, a megbánástól való félelem zsarnokivá s így mindig vagy tulságos sokat tesz vagy tulságosan keveset.

Miután a nők vallását a tekintély kell hogy szabályozza, nem annyira arról van szó, hogy megmagyarázzuk nekik az okokat, melyeknél fogva hiszünk, mint inkább arról, hogy világosan elébük állítsuk azt, a mit hiszünk; mert a homályos eszmékbe vetett hit a fanatizmus legelső csirája, és az a hit, a melyet képtelen dolgok számára követelünk, tébolyra vagy hitetlenségre vezet. Nem tudom, melyikre vezetnek a mi katekizmusaink inkább: a hitetlenségre vagy a fanatizmusra, de azt jól tudom, hogy vagy az egyiket vagy a másikat okvetlenül megszülik.

Ha a fiatal leányokat meg akarjátok tanítani a vallásra, először is ne csináljátok belőle a szomorúság és a kényszer tárgyát, sem elvégezni való feladatot, sem kötelességet, következőleg ne tanultassatok velük könyv nélkül semmit, a mi a vallásra vonatkozik, még az imákat sem. Érjétek be azzal, hogy ti magatok előttük mondjátok el imáitokat, a nélkül azonban, hogy rászorítanátok őket, hogy hasonlóképen cselekedjenek. Legyenek az imák rövidek, a hogy Jézus Krisztus is rendeli. Imádkozzatok mindig a kellő áhítattal és alázattal, gondoljatok arra, hogy ha a legfelsőbb lénytől azt kéritek, hogy hallgasson meg, ez megéri, hogy elmerüljetek abban, a mit neki mondani akartok.

Kevésbbé fontos az, hogy a fiatal lányok oly korán megtanulják a vallást, mint az, hogy jól tudják és mindenek fölött az, hogy szeressék. Ha terhessé teszitek rájuk nézve, ha mindig úgy festitek le előttük, hogy az Isten haragszik rájuk, ha az ő nevében ezer kellemetlen kötelességet róttak rájuk, a melyekről látják, hogy ti magatok sohasem teljesítitek őket, mit gondolhatnak egyebet, mint hogy tudni a katekizmust és imádkozni istenhez a kis lányok kötelessége, s aztán azért kívánnak felnőttek lenni, hogy kihúzzák magukat, ép úgy mint ti, mindezek alól a kényszerűségek alól. Példát! példát! a nélkül nem értek el soha semmit a gyermekeknél.

De mikor a hitczikkelyeket magyarázzátok nekik, történjék ez közvetlen tanítás formájában, nem pedig kérdések és feleletek útján. Sohasem szabad mást felelniök, mint a mit gondolnak, nem pedig a mit diktálnak nekik. A katekizmus összes feleletei visszás értelműek; a tanítvány tanítja bennük a mestert; sőt hazugságok is a gyermek szájában, mert azt magyarázza velük, a mit nem ért, és azt állítja, a mit nem képes hinni. Mutassátok meg nekem a legértelmesebb emberek között is azokat, a kik nem hazudnak, mikor a katekizmusukat mondják.

Az első kérdés, melyet a mi katekizmusunkban látok, ez: «_Ki teremtett és hozott a világra téged?_» Erre a leányka, bár azt hiszi, hogy az anyja, habozás nélkül azt feleli, hogy az Isten. Nem lát ebben egyebet, mint hogy olyan kérdésre, melyet nem jól ért, olyan feleletet ad, a melyet egyáltalán nem ért.

Szeretném, ha olyan ember, a ki ismeri a gyermekek eszejárását, csinálna számukra katekizmust. Ez volna talán a leghasznosabb könyv, melyet valaha írtak és nézetem szerint nem a legkevesebb becsületére válnék szerzőjének. Annyi bizonyos, hogy ha az a könyv jó volna, nem hasonlítana a mi katekizmusainkhoz.

Az ilyen katekizmus akkor volna jó, ha magukra a kérdésekre a gyermek magától adná meg a feleleteket, a nélkül, hogy megtanulná őket; magától értetődik, hogy egyszer-másszor reá is rájutna a kérdezés sora.

Hogy megértessem, mit akarok mondani, ahhoz valami példa-féle kellene és én érzem, mi hiányzik bennem, hogy ezt megcsináljam. Legalább némi halvány fogalmat próbálok róla nyujtani.

Azt képzelem tehát, hogy ennek a katekizmusnak, hogy eljusson a mi katekizmusunk első kérdéséhez, ilyesformán kellene kezdődnie:

_A nevelőnő:_ Emlékszel-e arra az időre, mikor az anyád még leány volt?

_A kis lány:_ Nem.

_A nevelőnő:_ Miért nem, mikor olyan jó az emlékező tehetséged?

_A kis lány:_ Azért, mert akkor még nem is voltam a világon.

_A nevelőnő:_ Hát te nem éltél mindig?

_A kis lány:_ Nem.

_A nevelőnő:_ És vajjon mindig élni fogsz-e?

_A kis lány:_ Igen.

_A nevelőnő:_ Fiatal vagy-e vagy öreg?

_A kis lány:_ Fiatal vagyok.

_A nevelőnő:_ Hát a nagymamád fiatal-e vagy öreg?

_A kis lány:_ Öreg.

_A nevelőnő:_ Ő is fiatal volt valamikor?

_A kis lány:_ Igen.

_A nevelőnő:_ Hát miért nem fiatal már?

_A kis lány:_ Mert megöregedett.

_A nevelőnő:_ Te is meg fogsz öregedni, mint ő?

_A kis lány:_ Nem tudom.[132]

_A nevelőnő:_ Hova lett a tavalyi ruhád?

_A kis lány:_ Szétfejtették.

_A nevelőnő:_ Miért fejtették szét?

_A kis lány:_ Mert kicsiny volt már.

_A nevelőnő:_ Mért volt már kicsiny?

_A kis lány:_ Mert megnőttem.

_A nevelőnő:_ Fogsz még ezután is nőni?

_A kis lány:_ Hogyne!

_A nevelőnő:_ És mi lesz a nagy lányokból?

_A kis lány:_ Asszonyok lesznek.

_A nevelőnő:_ És mi lesz az asszonyokból?

_A kis lány:_ Anyák lesznek.

_A nevelőnő:_ És az anyákból mi lesz?

_A kis lány:_ Megöregszenek.

_A nevelőnő:_ Tehát te is megöregszel?

_A kis lány:_ Ha majd anya leszek.

_A nevelőnő:_ És mi lesz az öreg emberekkel?

_A kis lány:_ Nem tudom.

_A nevelőnő:_ Mi lett a nagyapádból?

_A kis lány:_ Meghalt.[133]

_A nevelőnő:_ És miért halt meg?

_A kis lány:_ Mert öreg volt.

_A nevelőnő:_ Mi lesz tehát az öreg emberekkel?

_A kis lány:_ Meghalnak.

_A nevelőnő:_ És te, ha öreg leszel, mint…

_A kis lány_ (félbeszakítva): Óh, én nem akarok meghalni.

_A nevelőnő:_ Édes gyermekem, senki sem akar meghalni, mégis meghal mindenki.

_A kis lány:_ Hogyan! a mamám is meg fog halni?

_A nevelőnő:_ Mint mindenki. A nők is megöregszenek, mint a férfiak és az öregség halálba vezet.

_A kis lány:_ Mit kell tenni, hogy az ember később öregedjék?

_A nevelőnő:_ Okosan élni, a míg az ember fiatal.

_A kis lány:_ Én mindig okos leszek.

_A nevelőnő:_ Annál jobb rád nézve. De azt hiszed talán, örökké fogsz élni?

_A kis lány:_ Ha nagyon öreg leszek, nagyon öreg…

_A nevelőnő:_ Hogy-hogy?

_A kis lány:_ Hát, ha az ember olyan nagyon öreg, te mondtad, hogy meg kell halnia.

_A nevelőnő:_ Egyszer tehát mégis meg fogsz halni?

_A kis lány:_ Sajnos, igen.

_A nevelőnő:_ Kicsoda élt előtted?

_A kis lány:_ Apám és anyám.

_A nevelőnő:_ Hát ő előttük ki élt?

_A kis lány:_ Az ő apjuk és anyjuk.

_A nevelőnő:_ És ki fog élni te utánad?

_A kis lány:_ A gyermekeim.

_A nevelőnő:_ És azok után ki fog élni?

_A kis lány:_ Az ő gyermekeik stb. stb.

Ezen az úton haladva érthető inductiók által megtalálni az emberi nemnek, mint minden más dolognak is, a kezdetét és végét: azaz egy apát és egy anyát, a kiknek nem volt sem apja, sem anyja, és megtalálni a gyermekeket, a kiknek már nem lesznek gyermekeik.[134] Csak az ilyen kérdések hosszú sorával van a katekizmus első kérdése eléggé előkészítve; csak akkor lehet a kérdést föltenni s csak akkor értheti meg a gyermek. De innen a második feleletig, a mely úgyszólván az isteni lényeg meghatározása, mekkora végtelen ugrás! Mikor lesz ez a hézag kitöltve? Az Isten szellem! Mi a szellem? Belebonyolítsam a gyermek szellemét abba a homályos metafizikába, a melyből az emberek csak oly nagy bajjal tudnak kitalálni? Nem egy kis lány dolga ezeket a kérdéseket megoldani, legfeljebb az az ő dolga, hogy föltegye őket. Akkor egyszerűen ezt felelem neki: Azt kérdezed tőlem, hogy mi az Isten. Ezt nem könnyű megmondani. Istent nem lehet hallani, sem látni, sem megérteni; őt csak művei által ismerjük. Hogy megtudd, mi ő, előbb tudnod kell, hogy mit csinált.

Ha a dogmáink nem mind egyforma igazak, azért még nem mind egyforma fontosságúak. Isten dicsőségére nézve nagyon közömbös, vajjon ismerjük-e minden dologban; ellenben fontos az emberi társadalomra és annak minden tagjára nézve, hogy mindenki ismerje és betöltse azokat a kötelességeket, melyeket Isten törvénye reáró felebarátja és önmaga iránt. Erre kell, hogy szüntelenül tanítsuk egymást és mindenekfölött erre vannak kötelezve megtanítani a gyermekeiket az apák és anyák. Hogy egy szűz-e az anyja teremtőjének, hogy ez szülte-e Istent vagy csak egy embert, a kivel Isten egyesült, hogy az apa és fiú lényege egy-e vagy csak hasonló, hogy a Szentlélek kettejük egyikéből származik-e, a kik mindketten ugyanazok vagy mind a kettőtől együtt, nem látom be, hogy ezeknek a látszólag lényeges kérdéseknek eldöntése fontosabb-e az emberi nemnek, mint hogy tudjuk azt, hogy a holdtöltétől számított melyik napon kell a husvétot ünnepelni, hogy kell-e az olvasón imádkozni, böjtölni, latinul vagy francziául kell-e beszélni a templomban, kell-e képekkel díszíteni a falakat, misét mondani és hallgatni, kell-e hogy valakinek saját felesége legyen. Nem tudom, mennyiben érdekelheti ez a többieket, ha ezekről mindenki úgy gondolkozik, a hogy neki tetszik; a magam részéről engem egyáltalán nem érdekel. A mi azonban engem és a hozzám hasonlókat érdekli, ez az, hogy mindenki tudja, hogy az ember sorsának van bírája, kinek mind gyermekei vagyunk, a ki azt parancsolja nekünk, hogy legyünk igazságosak, hogy szeressük egymást, legyünk jótékonyak és könyörületesek, teljesítsük kötelességeinket mindenkivel szemben, még a mi és az ő ellenségeivel szemben is; hogy ennek a világnak látszólagos boldogsága semmis, hogy ez után egy másik élet következik, melyben ez a legfelsőbb lény lesz a jók jutalmazója és a gonoszok bírája. Ezek a dogmák és más hasonló dogmák azok, melyekre fontos dolog megtanítani az ifjúságot és meggyőzni róluk minden szolgát. A ki ellenük küzd, kétségkívül büntetést érdemel, mert a rend megzavarója és a társadalom ellensége. Aki túlmegy rajtuk és minket alá akar vetni sajátságos véleményeinek, ellenkező úton ugyanarra a pontra jut; hogy a saját módja szerinti rendet meghonosítsa, megzavarja a békét; vakmerő gőgjében az Istenség tolmácsává teszi magát, ennek nevében követeli az emberek hódolatát és tiszteletét, Isten helyébe, a mennyire teheti, Istenné teszi magát. Úgy kellene megbüntetni, mint istenkáromlót, ha nem büntetnék meg, mint türelmetlent.