Part 43

De a kicsapongáshoz szokott vén szatir, a kiben nincs semmi megnyerő, semmi kimélet, semmi tekintet, semmiféle becsületesség, a ki képtelen és méltatlan arra, hogy tessék bármely oly nőnek is, a kinek van fogalma a szeretetreméltóságról, azt hiszi, mindezt kipótolhatja a fiatal szűznél azzal, hogy megelőzi a meggondolást gyorsasággal és elsőül izgatja fel érzékeit. Utolsó reménye, hogy az ujdonság ingerével kelt tetszést; tagadhatatlanul ebben van ennek a szeszélynek titkos indító oka; de téved, az irtózás, melyet kelt, semmivel sem kevésbbé természetes, mint azok a vágyak, melyeket fel akarna ingerelni. Csalódik bolond várakozásában is; magának a természetnek gondja van rá, hogy visszaszerezze jogait; minden nő, a ki eladja magát, már odaadta magát és mivel olyannak adta oda magát, a ki tetszik neki, megteszi azt az összehasonlítást, melytől az illető fél. Képzelt gyönyört vásárol tehát és semmivel sem irtóznak tőle kevésbbé.

A magam részéről, bárhogy megváltoznék is, ha gazdag lennék, van egy pont, a melyben sohasem változnék meg. Ha nem maradna bennem sem erkölcs, sem erény, megmaradna legalább valami kedvtelés, valami értelem és valami finomság és ez megóvna attól, hogy vagyonomat bolond módra agyrémek után való szaladgálásra pocsékoljam, hogy erszényemet és életemet arra pazaroljam, hogy megcsalassam és kinevettessem magamat gyermekek által. Ha fiatal volnék, a fiatalság gyönyöreit keresném és ezeket akarván minden kéjükkel, nem mint gazdag ember keresném őket. Ha az maradnék, a mi vagyok, máskép állna a dolog, okosan a korom gyönyöreire szorítanám magamat; azokat a kedvteléseket űzném, a melyeket élvezni tudok és elfojtanám azokat, melyek csak szenvedésemre válnának. Nem tenném ki deres szakállamat a fiatal leányok megvető csúfolódásának, nem tudnám elviselni, hogy ízetlen kedveskedéseim megundorítsák őket, hogy a saját költségemen a legnevetségesebb elbeszélések anyagát szolgáltassam nekik és hogy el kelljen képzelnem, mint írják le a vén majom hitvány élvezeteit, boszúból azért, hogy elviselték őket. Ha a rosszul leküzdött megszokás régi vágyaimat szükségekké változtatta volna, talán kielégíteném őket, de szégyenkezve, de pirulva önmagam miatt. Elválasztanám a szenvedélyt a szükséglettől és lehető legjobban rendezkedném be és ehhez ragaszkodnám: nem csinálnék gyöngeségemből foglalkozást és mindenek felett nem akarnám, hogy egynél több tanú is legyen rá. Az emberi életnek vannak más örömei, ha ezek elhagyják az embert; ha hiú módon azok után futunk, a melyek eltünnek, akkor megfosztjuk magunkat azoktól is, a melyek megmaradtak nekünk. Változtassuk kedvteléseinket éveink szerint, ne téveszszük össze sem az életkorokat, sem az évszakokat: legyen az ember minden időben önmaga és ne szálljon harczba a természettel. Az ilyen hiábavaló erőlködés felőrli az életet és nem engedi, hogy felhasználjuk.

A nép nem igen unatkozik, élete tevékeny, ha szórakozásai nem változatosak is, de ritkák, sok fáradságos nap teszi rá nézve izletessé a néhány ünneplő napot. A hosszú munkák és rövid szabadidők váltakozása helyettesíti nála az élvezetek füszerességét. A mi a gazdagokat illeti, ezeknek nagy ostora az unalom, annyi nagy költséggel felhalmozott szórakozás közepett, annyi tetszésükre összesereglő ember közt megemészti és megöli őket az unalom; azzal töltik az életüket, hogy menekülnek tőle és hogy utóléri őket; elviselhetetlen súlya rájuk nehezedik; különösen a nőket, a kik nem tudják sem elfoglalni magukat, sem mulatni nem tudnak, emészti az unalom idegesség neve alatt, borzasztó betegséggé válik rájuk nézve, a mely néha elveszi eszüket és végül életüket. Én a magam részéről nem ismerek borzasztóbb sorsot, mint egy csinos párisi nő sorsa, a kedves kis gavallér sorsa után, a ki ehhez a nőhöz ragaszkodik s maga is tétlen asszonynyá válik s így kétszeresen eltávolodik a maga helyzetétől és a kit a hiúsága, hogy a nők körül szerencsés ember hirébe kerüljön, arra kényszerit, hogy elviselje a legszomorúbb napok ürességét, a melyeket emberi teremtmény valaha elviselt.

Az illedelem, a divat, szokások, melyek a luxusból és a finom tónusból származnak, a legkietlenebb egyhanguságba szorítják az élet folyását. Az élvezet, melyet mások szemeláttára akarnak élvezni, el van veszve mindenki számára: nem élvezzük sem azok számára, sem a magunk számára.[123] A nevetségesség, melytől az általános előitélet legjobban fél, mindig vele van, hogy zsarnoka legyen és megbüntesse. Az ember csakis bizonyos meghatározott formák által válik nevetségessé; a ki váltogatni tudja helyzeteit és élvezeteit, ma eltörli a tegnapi benyomást, semmivé válik az emberek emlékezetében, de élvez, mert teljesen önmaga minden órában és minden dologban. Az én egyedül állandó formám ez lenne: bármely helyzetben csak ezzel a helyzettel magával foglalkoznék és minden napot önmagában vennék, mintegy függetlenül a tegnaptól és a holnaptól. A mint a nép fia lennék a nép fiai közt, falusi ember lennék a falusi emberek közt és ha a mezei gazdálkodásról beszélnék, nem gúnyolódnék rajtam a paraszt. Nem építenék magamnak várost a falun, sem nem raknám vidéki házam elé a Tuileriákat. Valami kellemes, árnyas domboldal lejtőjén volna egy kis falusi házam, fehér ház zöld ablakvédőkkel és bár a zsuppfödél minden évszakban a legjobb, pompázó módon előnyt adnék nem a komor palának, hanem a cserépnek, mert csinosabb és derültebb, mint a zsupp, mert az én hazámban sohasem födik a házakat máskép s így ez emlékeztetne kissé ifjúságom boldog idejére. Udvarúl baromfiudvart tartanék és istállóúl nehány tehénre való istállót, hogy legyen tejem, a mit nagyon szeretek. Volna zöldséges kertem és park helyett egy csinos csalitosom, a milyenről alább lesz szó. A gyümölcs rendelkezésére volna bízva a sétálóknak, nem tartaná számon s nem szedné össze a kertészem, fösvény pompám nem tárna ki a szemek elé nagyszerű fasorokat, a melyekhez alig mer az ember hozzáérni. Ez a kis pazarság kevésbe kerűlne, mert menedékhelyemet valami távoli tartományban keresném, a hol kevés pénzt és sok gyümölcsöt lát az ember és a hol a bőség és szegénység uralkodik.

Itt inkább válogatott, mint nagyszámú társaságot gyűjtenék össze jó barátokból, a kik szeretik az élvezetet és értenek hozzá, nőkből, a kik fel tudnak kelni karosszékükből és részt tudnak venni a mezei játékokban s néha a csipkeorsó és a kártya helyett kezükbe veszik a horgászózsinórt, a lépvesszőt, az aratónők tarlóját és a vinczellérek kosarát. Itt el volna feledve a város minden szokása és falusiakká válva a falun, egész tömeg különféle mulatságra adnók magunkat, melyek minden este megnehezítenék a választást a másnapra vonatkozólag. A testgyakorlat és a tevékeny élet megújítaná gyomrunkat és az izlésünket. Minden étkezésünk lakoma volna, a melyben a bőség kedvesebb volna, mint a választékosság. A vidámság, a mezei munkák, a bohó játékok, a világ legelső szakácsai és a finom inyenczségek bizony nevetségesek azoknak az embereknek, a kik napkelte óta talpon vannak. A felszolgálás ép oly kevéssé volna kimért, mint elegáns; ebédlő terem volna mindenütt, a kertben, a csónakban, egy fa alatt, néha messze egy élőforrás mellett, zöldelő friss füvön, bükkfák és mogyoróbokrok alatt; a víg vendégek hosszú sora vinné énekelve a lakoma készletét; a gyep volna az asztal és szék, a forrás széle szolgálna tálaló asztalul, a csemege pedig a fákon csüngne; a fogások minden rend nélkül következnének, az étvágy fölmentene minden czeremónia alól, mindenki nyiltan önmagát tolná előtérbe a többi előtt s nem bánná, ha a többiek ép úgy előtérbe tolnák magukat előtte; ebből a szivélyes és mértéktartó fesztelenségből durvaság, képmutatás, kényszer nélkül százszorta kedvesebb, tréfás czivakodás támadna, mint az udvariaskodás, alkalmasabb arra, hogy összefűzze a szíveket.

Nem volna tolakodó inas, a ki kilesi beszédünket, halkan kritizálná magunkviseletét, mohó szemmel számlálná falatainkat, azzal mulatna, hogy megváratna minket az itallal és morogna a túlságos hosszas ebéd miatt. Magunk lennénk a magunk szolgái, hogy a magunk gazdái lehessünk, mindenkit kiszolgálna mindenki; az idő telnék, hogy észre se vennők, a lakoma pihenés volna és addig tartana, a míg a nap heve. Ha valami munkájához visszatérő paraszt menne el mellettünk, szerszámaival a vállán, felvidítanám a szívét néhány jó szóval, egy-két pohár jó borral, melytől vidámabban viselné nyomorúságát és én is megtalálnám az élvezetemet, hogy belsőleg kissé felindulnék és titokban ezt mondanám magamban: Még ember vagyok.

Ha a község lakosait valami mezei ünnep csődítené össze, az elsők között jelennék meg csapatommal, ha szomszédomban házasságot köthetnének, melyeket jobban megáld az ég, mint a városiakat, akkor tudnák, hogy én szeretem az örömöt és meghívnának. Vinnék ezeknek a derék embereknek néhány ajándékot, egyszerűt, mint ők, a melyek hozzájárulnának az ünnephez és viszonzásul megbecsülhetetlen jókat kapnék, a hozzám hasonlók előtt oly kevéssé ismert jókat: a nyiltságot és az igazi örömöt. Vigan vacsoráznék hosszú asztaluk végén; karban velük dalolnék valami régi falusi éneket és örömestebb tánczolnék a fészerükben, mint az operai bálon.

Mindeddig minden pompásan megy, mondják. De a vadászat? Falusi élet az, vadászat nélkül? Értem, csak tanyát akartam és ebben nincs igazam. Föltételezem, hogy gazdag vagyok, kizárólagos élvezetekre, romboló élvezetekre van szükségem; az egészen más dolog. Szükségem van földbirtokra, erdőre, vadőrökre, csőszökre, földesúri jogokra, különösen pedig tömjénre és szentelt vízre.

Nagyon jól van. De ennek a birtoknak lesznek jogaikra féltékeny szomszédai, a kik vágyakoznak bitorolni mások jogait, a csőszeink összeczivakodnak és talán a gazdáik is; ebből viszálykodások, panaszok, gyűlölködések s mindenesetre pörök keletkeznek; ez már nem nagyon kellemes. A bérlőim nem látják szivesen, hogy földjeiken az én nyulaim és veteményeikben az én vadkanaim garázdálkodnak; mindegyik, ha már nem meri megölni az ellenséget, a mely elpusztítja munkája gyümölcsét, legalább el szeretné kergetni mezejéről; miután a napot földjeik művelésével töltötték, az éjszakát őrzésükkel kellene tölteniök; volnának kutyáik, dobjaik, tülkeik, csengőik; mindezzel a zenebonával megzavarnák álmomat. Akaratom ellenére ezeknek a szegény embereknek a nyomorára gondolnék és nem tudnám megállni, hogy ne tegyek magamnak szemrehányást miatta. Ha herczegi dicsőségben volna részem, mindez nem igen érintene, de nekem parvenünek, újdonsült gazdagnak, még kissé polgárias szivem van.

Ez még nem minden; a vad bősége kisértetbe ejtené a vadászokat, minduntalan vadorzókat kellene büntetnem; szükségem lenne börtönökre, börtönőrökre, lövészekre és gályákra; ezt mind elég kegyetlen dolognak tartom. Ezeknek a szerencsétleneknek a feleségei megostromolnák a kapumat és kellemetlenkednének síránkozásukkal; vagy el kellene őket kergetni, vagy meg kellene őket verni. A szegény emberek, a kik nem orvvadászkodtak és kiknek a vadaim elpusztitanák a vetését, szintén eljönnének panaszkodni; amazok azért kapnának büntetést, mert megölték a vadat, emezek tönkremennének, mert kimélték. Micsoda keserves alternativa! Mindenfelől csak a nyomort látnám és csak nyögést hallanék; ez azt hiszem, nagyon megzavarhatja az élvezetet, a mely a foglyok és nyulak tömeges gyilkolásában rejlik.

Ha el akarod tüntetni az élvezetekkel járó kellemetlenségeket, ne engedd őket kizárólagossá válni; mennél többet hagysz meg közösnek az emberekkel, annál tisztábban fogsz mindig élvezni. Mindabból tehát, a mit tegnap mondtam, nem tennék semmit, hanem a nélkül, hogy változtatnék kedvteléseimen, azokat, a melyeket magamnak szánok, kevesebb költséggel követhetném. Mezei tartózkodási helyemet olyan országban ütném fel, a hol a vadászat szabadjára áll mindenkinek és a hol meg lehetne a zavartalan élvezetem. A vad ritkább lenne, de több ügyesség kellene megkereséséhez és több élvezet volna megtalálásában. Emlékszem a szívdobogásra, melyet apám érzett az első fogoly röptére és az örömujjongásra, a melylyel megtalálta a nyulat, a melyet egész nap keresett. Igen, azt állítom, hogy mikor egyedül a kutyájával, fölszerelve puskával, vadásztáskájával, lőportartójával és kicsiny zsákmányával este hazatért, a fáradtságtól elcsigázva és tüskéktől összetépve, jobban meg volt a napjával elégedve, mint a ti összes divatos vadászaitok, a kik jó lovon, húsz töltött fegyvertől kisérve, csak váltogatják a puskát, lődöznek és gyilkolnak maguk körül, hozzáértés nélkül, dicsőség nélkül és csaknem mozgás nélkül. Az élvezet tehát nem kisebb és a vele járó kellemetlenség elmarad, ha az embernek nincs sem őrizni való birtoka, sem megbüntetni való orvvadásza, sem kínozni való szegény embere; ez elég ok arra, hogy inkább így tegyünk. Bármit tesz az ember, nem lehet vég nélkül kínozni az embereket a nélkül, hogy az illetőnek valami baja ne essék és a nép folytonos átkai előbb-utóbb keserűvé teszik a vadászzsákmányt.

Még egyszer mondom: a kizárólagos élvezetek az élvezet halála. Az igazi élvezetek azok, a melyekben az ember osztozik a néppel; a melyekben egyedül akar részesedni, azok nem az övéi. Ha a falak, melyeket parkom körül emelek, hamar klastrommá teszik számomra a parkot, nem tettem nagy költség árán egyebet, mint hogy megfosztottam magamat a séta élvezetétől, tehát kénytelen vagyok ezt a távolban keresni. A tulajdon démona megfertőztet mindent, a mihez hozzáér. A gazdag mindenütt úr akar lenni, holott csak ott érzi jól magát, a hol nem az; kénytelen mindig menekülni önmaga elől. A magam részéről ebben a tekintetben gazdagságomban is azt tenném, a mit szegénységemben tettem. Most gazdagabb vagyok a mások vagyonából, mint a milyen a magaméból lehetnék, magamévá teszek mindent, a mire kedvem van, a szomszédságomban; nincs nálamnál elhatározottabb hódító; bitorlom még a fejedelmek jogait; megkülönböztetés nélkül magamnak tulajdonítok minden nyílt területet, a mely tetszik nekem; neveket adok nekik, az egyiket parkommá teszem, a másikat teraszszommá és a gazdájuk vagyok, ettől a pillanattól fogva büntetlenül sétálok bennük s gyakran visszatérek beléjük, hogy megőrizzem tulajdonjogomat, úgy használom a talajt, a hogy akarom azzal, hogy rajta járok és sohasem fognak meggyőzni róla, hogy a telek névleges gazdája több hasznát veszi a pénznek, melyet húz utána, mint én a területnek. Ha árkokkal, kerítésekkel akarnak boszantani, nem sokat bánom, a vállamra veszem a parkomat és leteszem másvalahol; a környéken van elég hely a számára és sokáig fosztogathatom a szomszédaimat a nélkül, hogy elveszteném menedékhelyemet.

Ime, egy kis kisérlet a jó ízlésre, a kellemes időtöltés kiválasztására; ilyen szellemben lehet élvezetet találni benne; a többi mind illuzió, nagyrész ostoba hiúság. A ki eltávolodik ezektől a szabályoktól, bármi gazdag lehet, a pénzeért csak szemetet kap és nem ismeri meg soha az élet értékét.

Kétségkívül azt fogják ellenem vetni, hogy ilyen élvezetek módjában vannak minden embernek és hogy élvezetükhöz nem kell gazdagnak lenni. Épen ez az, a mihez el akarok jutni. Az embernek van élvezete, ha akarja, hogy legyen; csak a képzelődés tesz mindent nehézzé, mert elűzi előlünk a boldogságot és százszor könnyebb boldognak lenni, mint annak látszani. Az ízléses és igazán élnivágyó ember nem tud mihez fogni a gazdagsággal; elég neki, ha szabad és önmaga ura. A ki jó egészségnek örvend és megvan mindene, a mi szükséges, elég gazdag, ha kitépi a szívéből a képzelődés javait; ez a Horatius _aurea mediocritas_-a. Pénzeszsákok, keressetek tehát valami más alkalmazást gazdagságotoknak, mert az élvezet szempontjából nem ér semmit. Emil mindezt nem fogja jobban tudni, mint én, de tisztább lévén a szíve, még jobban fogja érezni és minden tapasztalata a világban csak meg fogja ebben erősíteni.

Mindig így töltve időnket, mindig keressük Zsófiát és nem találjuk meg. Fontos volt, hogy ne akadjunk rá olyan hamar, tehát ott kerestük, a hol biztos voltam benne, hogy nincs jelen.[124]

Végre már sürgőssé válik az ügy, ideje igazán keresni, hogy ne csináljon magának egyet, a kit Zsófiának tekint, hogy aztán későn lássa be tévedését. Isten veled tehát, Páris, híres város, a zaj, a füst, a sár városa, a hol a nők nem hisznek a becsületben, sem a férfiak az erényben. Isten veled Páris, a szerelmet, a boldogságot, az ártatlanságot keressük, soha sem lehetünk elég távol tőled.

ÖTÖDIK KÖNYV.

Eljutottunk tehát az ifjúság utolsó tényéhez, de még nem vagyunk a megoldásnál.

Nem jó dolog, hogy az ember egyedül legyen. Emil már férfi; társnőt ígértünk neki s kell is, hogy adjunk neki társnőt. Ez a társnő Zsófia. Hova való? Hol találjuk meg? Hogy megtalálhassuk, ismernünk kell. Ha előbb tudjuk, hogy ki ő, jobban meg fogjuk tudni ítélni a helyeket, melyeken lakik és ha megtaláltuk is, még mindig nincs minden elintézve. _Miután a fiatal nemes gyermek_, – mondja Locke – _kész a házasságra, ideje, hogy hölgye mellett hagyjuk_. Ezzel fejezi be munkáját. A magam részéről, nem lévén abban a szerencsés helyzetben, hogy nemes embert neveljek, óvakodni fogok Locket ebben utánozni.

ZSÓFIA VAGY A NŐ.

Zsófiának úgy kell nőnek lennie, a hogy Emil férfi, azaz meg kell benne lenni mindannak, a mi faja és neme természetének megfelel, hogy betölthesse helyét a fizikai és erkölcsi világban. Kezdjük tehát az ő neme s a miénk egyezéseinek és különbségeinek vizsgálatán.

Mindenben, a mi nem a nemet illeti, a nő ember: ugyanazok a szervei, ugyanazok a szükségletei, ugyanazok a képességei; a gépezet ugyanazon mód szerint van megszerkesztve, egyes részei ugyanazok, működésük is ugyanaz, alakja hasonló és bármiféle szempontból tekintjük is, csak egy s más tekintetben különböznek egymástól.

A mi a nemet illeti, ebben a férfi és nő között mindenütt vannak megegyezések és vannak különbségek: összehasonlításuk azért jár nehézséggel, mert nehéz meghatározni az egyiknek s a másiknak szervezetében azt, a mi a nemre tartozik s a mi nem. Az összehasonlító anatómia, sőt az egyszerű szemlélet útján is találunk köztük bizonyos általános különbségeket, melyek látszólag nem tartoznak a nemre, holott mégis reá tartoznak, de olyan kapcsolatok révén, melyeket nem bírunk észrevenni; nem tudjuk, meddig terjedhetnek ezek a kapcsolatok; az egyedüli dolog, a melyet biztosan tudunk, az, hogy a mi megegyezés van bennük, az a faj dolga, a mi pedig különbözés, az a nem dolga. Ez alatt a kettős szempont alatt annyi megegyezést és annyi ellenkezést találunk bennük, hogy talán a természet csodáinak egyike, hogy két ily hasonló lényt tudott alkotni, egyúttal ennyire különbözőknek alkotva őket.

Ezek a megegyezések és ezek a különbségek befolyással kell, hogy legyenek az erkölcsi alkatra; ez a következtetés észszerű, megfelel a tapasztalatnak és feltárja a nemek elsőbbségéről vagy egyenlőségéről szóló viták hiábavalóságát; mintha a két nem mindegyike a maga sajátságos rendeltetése szerint haladva a természet czéljai felé, nem volna ebben tökéletesebb, mint ha jobban hasonlítana a másikhoz. Abban, a mi bennük közös, egyenlők, abban, a mi bennük különböző, nem hasonlíthatók össze. A tökéletes nő és a tökéletes férfi szellemben nem szabad, hogy jobban hasonlítsanak egymáshoz, mint arczban; a tökéletesség nem tud sem többet, sem kevesebbet magába foglalni.

A nemek egyesülésében mindegyik fél egyformán járul hozzá a közös czélhoz, de nem egyforma módon. Ebből a különbözőségből születik meg az első megállapítható különbség az egyiknek is, a másiknak is az erkölcsi viszonylataiban. Az egyiknek aktívnak és erősnek kell lennie, a másiknak passzívnak és gyöngének; szükségkép úgy kell lennie, hogy az egyik akarjon és kérjen, a másiktól elegendő, hogy kissé ellenálljon.

Ha ez az elv megáll, az következik belőle, hogy a nő egyenesen arra való, hogy a férfinak tessék. Hogy a férfi is tessék a maga részéről a nőnek, az kevésbbé közvetlen szükség: az ő érdeme a hatalmában van; ő épen az által tetszik, hogy erős. Ez nem a szerelem törvénye, megengedem, hanem a természet törvénye, a mely előbbrevaló a szereleménél.

Ha a nő arra van alkotva, hogy tessék és leigáztassek, kellemessé kell magát tennie a férfi előtt, a helyett, hogy kihívja őt: az ő ereje bájaiban van, ezek által kell a férfit kényszerítenie, hogy megtalálja és használja erejét. A legbiztosabb módja az erő fölélesztésének, ha szükségessé teszik az ellenállás által. Akkor hozzájárul az önszeretet a vágyhoz és az egyik triumfál azon a diadalon, melyet a másik kivívatott vele. Innen születik meg a támadás és a védelem, az egyik nem merészsége s a másik félénksége, végül a szerénység és szemérem, melylyel a természet felruházta a gyöngét, hogy alávesse magának az erőset.

Kicsoda gondolná azt, hogy a természet az egyiknek is, a másiknak is egyaránt ugyanazokat a kezdő lépéseket írja elő és hogy az elsőnek, a kiben a vágy fölkél, egyúttal az elsőnek is kell lennie, a ki a vágyat kinyilvánítja? Mily sajátságos félszegsége az ítéletnek! Mikor a vállalatnak oly különböző következményei vannak a két nemre nézve, természetes-e, hogy mindkettő ugyanazzal a merészséggel szánja rá magát? Hogy lehet nem venni észre, hogy ekkora különbség mellett a közös kezdésben, ha az egyikre nem róná rá a tartózkodás azt a mérsékletet, melyet a másikra a természet ráró, hamarosan mindkettőnek romlása lenne belőle és hogy az emberi nem épen azok által az eszközök által pusztulna el, melyek fentartására vannak rendeltetve? Tekintve, hogy a nők mily könnyen tudják fölingerelni a férfiak érzékeit és szívük mélyében a csaknem kialudt tűz maradványait fellobbantani: ha volna olyan szerencsétlen éghajlat a világon, a hol a filozófia bevezette volna azt a szokást, különösen a meleg éghajlatú országokban, a hol több nő születik, mint férfi, a férfiak a nők zsarnoksága alá jutva, végül áldozatul esnének nekik és valamennyien halál fiai lennének a nélkül, hogy egyáltalán védekezni tudnának.

Mi következik abból, hogy a nőstény állatokban nincs meg ez a szemérem? Megvan-e bennük, mint a nőkben az a korlátlan vágy, a melynek a szemérem szolgál zabolájául? Náluk a vágy csak a szükséglettel együtt jön meg; ha a szükséglet ki van elégítve, megszűnik a vágy, többé nem tettetésből, hanem igazán eltaszítják maguktól a hímet:[125] teljesen ellenkezőjét teszik, a mit Augustus leánya tett: nem vesznek fel többé utast, mikor a hajónak megvan már a rakománya. De még mikor szabadok is, a megadás pillanatai rövidek és hamar múlók náluk; az ösztön hajtja és az ösztön türtőzteti őket. Mivel lehetne pótolni ezt a negativ ösztönt a nőknél, ha megfosztanók őket a szeméremtől? Megvárni, a míg nem törődnek többé a férfiakkal, annyit tesz, mint megvárni, a míg nem lesznek valók semmire.

A legfőbb lény mindenben ki akarta tüntetni az emberi nemet, megadva az embernek a korlátlan hajlandóságot, megadja neki egyúttal a törvényt is, mely ezt szabályozza, hogy szabad legyen és önmaga uralkodjék magán; kiszolgáltatva őt a korlátlan szenvedélyeknek, csakhogy a szenvedélyekhez hozzáfűzi az észt, hogy uralkodjék fölöttük; kiszolgáltatva a nőt a határtalan vágyaknak, ezekhez a vágyakhoz hozzáfűzi a szemérmet, a mely korlátok közé szorítja őket. Ezenfelül a tehetségek jó felhasználását még a rögtönös jutalommal is összekapcsolja, t. i. az élvezetet, a melyet a tisztességes dolgok szereznek, ha ezeket veszszük cselekedeteink szabályául. Nézetem szerint mindez fölér az állatok ösztönével.