Part 42

Még tovább is mennék, hogy megtartsam tiszta és egészséges ízlését. A szórakozások tömkelegében is tudnék vele hasznos társalgásokat kezdeni és ezeket mindig olyan dolgokra irányítva, melyek tetszenek, gondom lenne rá, hogy ezeket ép oly mulatságosakká tegyem rá nézve, mint tanulságosakká. Ez az olvasás és a kellemes könyvek ideje, ez az ideje annak, hogy megtanítsam elemezni egy beszédet és fogékonynyá tegyem az ékesszólás és a nyelv minden szépsége iránt Nem sokat ér megtanulni magukat a nyelveket, ezek tudása nem olyan fontos, mint a hogy hiszik, hanem a nyelvek tanulása vezet az általános grammatika ismeretére. Azért kell megtanulnunk latinul, hogy jól tudhassunk francziául, a két nyelvet tanulmányoznunk kell és összehasonlítanunk egymással, hogy meglássuk a beszélés művészetének szabályait.

Van ezenkívül az ízlésnek bizonyos egyszerűsége, a mely a szívre hat és a mely csak a régiek irásaiban található fel. Az ékesszólásban, a költészetben, az irodalom minden fajában meg fogja őket találni, nem különben a történelemben is, tartalomilag bővekül és ítéletben józanokul. A mi íróink ellenkezőleg keveset mondanak és sokat beszélnek. Nem az a módja a mi ítéletünk művelésének, hogy a magukét mindig törvényül szabják elénk. A kétféle ízlés különbsége érezhető minden emlékükben, még a sirokon is. A mi sirjaink el vannak halmozva dicsbeszédekkel, a régiekén tényeket lehetett olvasni.

_Sta, viator; heroem calcas._

Ha ezt a sírfeliratot egy ókori emléken találtam volna, akkor is azonnal kitaláltam volna, hogy korunkból való, mert nálunk semmi sem gyakrabbi, mint a hősök, holott az ókoriaknál ritkábbak voltak. A helyett, hogy azt mondták volna valakiről, hogy hős, azt mondták volna meg, a mit tett, hogy hős legyen. Ennek a hősnek sírfeliratát hasonlítsuk össze az elpuhult Sardanapaléval:

Én építettem Tarsust és Anchialét egy nap alatt és most halott vagyok.

Melyik mond többet véleményetek szerint? A mi lapidáris stílusunk a maga dagályával csak arra jó, hogy felfújja a törpéket. A régiek olyanoknak mutatták volna az embereket, a milyenek és látni lehetett, hogy emberek. Xenophon, mikor dicsőité néhány árulás által elesett vitéz emlékét a tízezrek visszavonulásában, ezt mondja: _Harczban és barátságban feddhetetlenül haltak meg._ Ez az egész, de gondoljátok meg, ebben az oly rövid és egyszerű beszédben mennyire tele lehetett az író szíve. Szerencsétlen, a ki ezt nem találja elragadónak.

Thermopylaeban egy márványba vésve ezeket a szavakat lehetett olvasni:

Vándor, mondd meg Spártának, hogy sokan fekszünk itt, engedelmeskedve szent törvényeinek.

Mindjárt meglátni, hogy nem a Feliratok Akadémiája szövegezte ezt.

Csalódnám, ha növendékem, a ki oly csekély értéket tulajdonít a szavaknak, nem fordítaná figyelmét első sorban ezekre a különbségekre és ha ezek nem volnának befolyással olvasmányainak megválasztására. Elragadtatva Demosthenes férfias ékesszólásától, ezt fogja mondani: Ez aztán a szónok! De ha Cicerót olvassa, ezt fogja mondani: Ez csak ügyvéd.

Általában véve Emilnek több kedve fog telni a régiek könyveiben, mint a mieinkben, már csak azért is, mert az elsők lévén, a régiek vannak a legközelebb a természethez és mert az ő lángelméjük inkább a sajátjuk. Mondhat akármit La Motte és Terrason abbé, nincs igazi észszerű haladás az emberi nemben, mert mindent, a mit az egyik oldalon nyerünk, elveszítünk a másik oldalon, mert minden szellem mindig ugyanarról a pontról indul ki és mert mind az az idő, a mit arra fordítunk, hogy tudjuk, mit gondoltak mások, el lévén veszve a magunk eszével való gondolkodás megtanulására nézve, több a megszerzett ismeretünk és kevesebb a szellemi erőnk. Szellemünk, ép úgy mint korunk, arra van begyakorolva, hogy mindent eszközökkel csináljon és semmit önmaga által. Fontenelle azt mondta, hogy mindez a vita a régiekről és a modernekről arra zsugorodik össze, hogy tudjuk, a régi fák nagyobbak voltak-e, mint a maiak. Ha a földmívelés megváltozott volna ez a kérdés nem volna jogosulatlan.

Miután így eljuttattam Emilt a tiszta irodalom forrásaihoz, megmutatom neki a modern kompilátorok víztartóiban levő leöntéseket; ujságokat, fordításokat, szótárakat. Egy szempillantást vet mindenre, aztán abbahagyja, hogy soha vissza ne térjen hozzá. Hogy mulattassam, meghallgattatom vele az akadémiák fecsegését is és megfigyeltetem vele, hogy mindegyik azok közül, a kikből ezek az akadémiák állnak, mindig többet ér egyedül, mint a testületben; ebből magától le fogja vonni a következtetést mindezekre a szép intézményekre vonatkozólag.

Elvezetem a látványosságokba nem azért, hogy az erkölcsöket, hanem hogy az ízlést tanulmányozza, mert ízlés különösképen itt nyilatkozik meg azok számára, a kik tudnak gondolkozni. Ne törődj az életszabályokkal és erkölcscsel, mondom neki, nem itt kell azokat tanúlni. A színház nem az igazság számára való, hanem arra, hogy kedvében járjon az embereknek és mulattassa őket; nincs az az iskola, a hol oly jól meg lehetne tanulni az embereknek való tetszést és az emberi szív érdeklődésének fölkeltését. A színház tanulmányozása a költészet tanulmányozására vezet, pontosan ugyanaz a czéljuk. Mily szikrája lobban fel benne az ízlésnek, mily élvezettel fog a költők nyelvével, a göröggel, a latinnal, az olaszszal foglalkozni! Ezek a tanulmányok rá nézve kényszer nélküli mulatságok lesznek s csak annál nagyobb hasznára válnak; gyönyörteljesek lesznek neki abban a korban és olyan körülmények között, a mikor a szív oly elbűvölten érdeklődik a szépségnek minden fajtája iránt, a mely arra való, hogy meghassa. Képzeljétek el egy felől az én Emilemet, másfelől egy kollegiumi suhanczot, a mint az Aeneis negyedik könyvét, vagy Tibullust vagy Plato Symposionját olvassa. Mily különbség! Hogy felindul az egyiknek a szive attól, a mi a másikra nem is hat! Oh, derék fiatalember, hagyd abba, szakítsd meg olvasásodat, nagyon is fel vagy indulva; én akarom ugyan, hogy a szerelem nyelve tessék neked, de azt nem, hogy félre vezessen, légy érzékeny ember, de bölcs ember is légy. Ha csak e kettő egyike vagy, akkor semmi se vagy. Egyébiránt akár viszi valamire, akár nem, a holt nyelvekben, a bölcsészetben, az nekem nem fontos. Azzal nem fog kevesebbet érni, ha nem tud is mindebből semmit és nem ezekről a haszontalanságokról van szó a nevelésében.

Főczélom, a mikor a szépnek minden formájában való szeretetére tanítom, hogy erre irányítsam vonzalmait és ízlését, hogy megakadályozzam természetes hajlamainak elváltozását s hogy ne keresse egy napon a gazdagságában boldogságának eszközét, melyet önmagához közelebb kell megtalálnia. Mondtam különben, hogy az ízlés nem egyéb, mint az apró dolgokkal való bánni tudás és ez nagyon igaz, de miután az apró dolgok szövevényétől függ az élet kellemessége, az ilyen gondoskodás egyáltalán nem közömbös, mert általa tanuljuk meg az életet betölteni azokkal a javakkal, melyek birtokunkban vannak, abban a teljes értékben, a melylyel ránk nézve bírhatnak. Nem az erkölcsi javakat értem itten, melyek a lélek helyes alkatától függnek, hanem azokat, a melyek az érzékiség, a valódi gyönyör dolgai, leszámítva a közvélemény előitéleteit.

Engedjék meg, eszmémnek jobb kifejtése kedvéért, hogy elhagyjam egy pillanatra Emilt, kinek tiszta és egészséges szive nem szolgálhat szabályul senkinek és önmagamban egy érthetőbb példát keressek, az olvasó erkölcseihez közelebb állót.

Vannak helyzetek, melyek olybá tünnek fel, mintha megváltoztatnák a természetet és új formába öntik, már akár jobba, akár rosszabba, az embereket, a kik ezeket a helyzeteket elfoglalják. A poltron vitézzé lesz, ha belép a navarrai ezredbe. Nemcsak a katonaságnál szerezheti meg a testületi szellemet és ennek nem csupán jó hatása érezteti magát. Százszor gondoltam arra borzalommal, hogy ha elég szerencsétlen lettem volna egy olyan hivatalt betölteni, a milyenre gondolok, egy bizonyos országban, akkor csaknem elkerülhetetlenül zsarnokká, vérszopóvá, a nép megrontójává, a fejedelmek ártalmává, az emberiségnek, minden méltányosságnak, az erény minden fajtájának született ellenségévé váltam volna.

Ugyanígy, ha gazdag volnék, mindent megtettem volna, a mit kell, hogy azzá legyek; tehát szemtelen és aljas lennék, csak önmagam iránt érzékeny és kényes, mindenki más iránt kérlelhetetlen és durva, a csőcselék nyomorúságainak megvető szemlélője; mert csak csőcseléknek hívnám a szükölködőket, hogy elfelejthessem, hogy egykor magam is az ő osztályukhoz tartoztam. Végül gyönyöreim eszközévé tenném gazdagságomat, a melylyel kizárólagosan foglalkoznék és eddig a pontig olyan lennék, mint a többiek mind.

De azt hiszem, abban nagyon különbözném a többiektől, hogy inkább érzéki és kéjvágyó volnék, mint gőgös és hiú és hogy sokkal inkább merülnék el az elpuhult fényűzésbe, mint a fitogtató fényűzésbe. Még kissé szégyelném is nagyon fitogtatni gazdagságomat és azt hinném, mindig látom az irigyet, a kit lesujt az én pompám, a mint fülébe zúgja szomszédainak: Itt a gazember, a ki fél, hogy felismerik, hogy az.

A javaknak abból a végtelen áradatából, melyek a földet elhalmozzák, kikeresném azt, a mi nekem a legkellemesebb és a mit legjobban elsajátíthatnék. Ezért gazdagságom első felhasználása az volna, hogy szabad időt és szabadságot vásárolnék magamnak, a mihez hozzávenném az egészséget, ha ez pénzért kapható volna, de mivel ez csak mértékletesség árán kapható és mivel egészség nélkül nincs igazi élvezet az életben, csupa érzékiségből is mértékletes volnék.

Mindig oly közel maradnék a természethez, a mennyire lehet, hogy hízelegjek az érzékeknek, melyeket tőle nyertem, biztos lévén benne, hogy mennél többet elegyit önmagából gyönyöreimbe, annál valódiabbaknak találnám azokat. Az utánzás tárgyainak kiválogatásában mindig a természetet venném mintának, kedvteléseimben neki adnám az előnyt, ízlésemben tőle kérnék mindig tanácsot, étkeimben mindig azokat választanám ki, melyeket ő készít el legjobban és a melyek a legkevesebb kézen mennek keresztül, míg asztalunkra jutnak. Óvakodnék a csalók hamisítványaitól és elébe mennék az élvezetnek. Együgyü és faragatlan inyenczségem nem gazdagítana meg egy vendéglőst, nem adna el nekem aranyért mérget hal helyett, asztalom nem volna elborítva a nagyszerű piszok és messzeföldi dögök pompájával; saját fáradságomat pazarolnám érzékiségem kielégítésére, mert akkor ez a fáradság maga is élvezet és fokozza a várt gyönyört. Ha a világ végéről való étket akarnék megízlelni, Apicius módjára inkább elmennék megkeresni, mint hogy elhozassam ide, mert a legválasztékosabb étkek mindig híjával vannak egy fűszernek, a melyet nem hoznak velük és a melyet semmiféle szakács nem tud nekik megadni; azon éghajlat levegőjének, mely termette őket.

Ugyanennél az oknál fogva nem utánoznám azokat, a kik csak ott érzik jól magukat, a hol nincsenek, mindig ellenmondásba hozzák az évszakokat az éghajlatokkal, a kik télen a nyarat keresik, a telet a nyárban, hideget keresnek Olaszországban, meleget az északon, nem gondolva arra, hogy mikor azt hiszik, hogy menekülnek az évszakok zordonsága elől, megtalálják azokon a helyeken, a hol az emberek nem tanultak meg védekezni ellene. Én helyben maradnék vagy az ellenkezőjét tenném, igyekeznék kiélvezni minden évszakból mindazt, a mi benne kellemes és minden éghajlatból, a mi különös sajátsága. Akkor olyan változatosságát nyerném az élvezeteknek és a szokásoknak, a melyek nem hasonlítanának egymáshoz és mindig a természetből folynának; a nyarat Nápolyban tölteném, a telet Szentpéterváron, hol az enyhe zefirt lehelve be, félig lefekve Tarentum hűs barlangjaiban, hol egy jégpalota ragyogásában, lihegve és elfáradva a bál fáradalmaitól.

Asztalom készletében, lakásom díszében utánozni akarnám az évszakok változatosságát és mindegyiknek kiélvezném a gyönyöreit, a nélkül, hogy elébe nyúlnék az eljövendőknek. A természet rendjének ilyetén megzavarása fáradságos és nem épen ízléses, akarata ellenére ragadjuk el akkor termékeit, melyeket nem szívesen és áldástalanul ad és a melyeknek nem lévén sem finomsága, sem íze, nem tudják sem a gyomrot táplálni, sem az ínyt csiklandozni. Semmi sem ízetlenebb, mint a _primeurök_; egyik-másik párisi gazdag ember csak nagy költséggel éri el kemenczéivel és melegházaival, hogy az egész évben rossz főzelék és rossz gyümölcs kerül az asztalára. Ha volna cseresznyém, a mikor fagy és illatos dinnyém tél közepén, mily élvezettel ízlelném, holott az inyem nem érzi szükségét, hogy megnedvesíttessék és felfrissüljön? A kánikula forróságában talán nagyon jól esnék a nehéz gesztenye? Vajjon többre becsülném-e, mikor a kemenczéből kikerül, a piszkénél, az epernél és frissitő gyümölcsöknél, melyeket minden vesződség nélkül kínál a föld? A ki január havában erőszakolt növényekkel, halvány és illattalan virágokkal halmozza el kandallóját, nem feldiszíti a telet, hanem eldíszteleníti a tavaszt, megfosztja magát az első ibolya megkeresésének, az első bimbó felkutatásának gyönyörétől, attól az örömben elragadtatott felkiáltástól: «Emberek, nem vagytok elhagyatva, a természet él még!»

Hogy jól legyek kiszolgálva, kevés volna a szolgám; ezt már mondtam, de jó újra elmondani. A polgár több igazi szolgálatot kap egyetlen inasától, mint a herczeg a tíz léhütőtől, a kik körülveszik. Százszor gondoltam, hogy ha mellettem van asztalomon a poharam, abban a pillanatban ihatom, a mikor kedvem tartja, holott ha dúsan feldíszített asztalnál ülök, húsz hangnak kell kiáltania: «_italt!_» – míg szomjamat olthatom. Minden rosszul van téve, a mit más által tétet az ember, akárhogy rendezi is be. Nem küldenék a kereskedőkhöz, hanem magam mennék hozzájuk; azért mennék, hogy az embereim össze ne szűrjék a levet velük előttem, hogy jobban válaszszak és olcsóbban fizessek; azért mennék, hogy kellemes testgyakorlatot végezzek, hogy lássam kissé, mi történik a házamon kívül; ez felüdít és néha tanulságos is; végül azért mennék, hogy menjek, ez is mindig valami. Az unalom a túlságosan ülő életmódból keletkezik; ha az ember sokat jár, keveset unatkozik. A portás és az inas rossz tolmácsok, nem szeretném, ha mindig ezek az emberek volnának köztem és a világ között, zörgő kocsiban sem szeretnék mindig az emberek között járni, mintha attól félnék, hogy meg találnak szólítani. Annak az embernek a lovai, a ki a maga lábán szokott járni, mindig kéznél vannak, ha fáradtak vagy betegek, ő tudja legelőbb és nem fél attól, hogy odahaza kell maradnia ily ürügy alatt, a mikor a kocsisa jó napot akar magának csinálni; útközben nem ejti kétségbe száz akadály, sem nem kell egy helyben maradnia, mikor repülni szeretne. Végül: ha senki sem szolgál ki bennünket oly jól, mint önmagunk, akkor akár ha hatalmasabbak vagyunk mint Nagy Sándor és gazdagabbak mint Krözus, csak olyan szolgálatokat kell másoktól elfogadnunk, a melyeket magunk nem tudunk elvégezni.

Nem kivánnék palotát lakásul, mert ebben a palotában is csak egy szobában laknék, a közös helyiség mind senkié és személyzetem minden szobája ép oly idegen volna nekem, mint a szomszédomé. A keletiek, bár nagyon élvezetre vágyók, egyszerűen laknak és butorozkodnak. Az életet utazásnak tekintik, a házukat szállásnak. Ez az álláspont nem igen fog rajtunk, többi gazdagokon, a kik úgy rendezkedünk be, mintha örökké élnénk, nekem azonban más volna az álláspontom, a mely ugyanarra az eredményre vezetne. Az én szememben úgy tünnék fel, hogyha oly nagy készülettel rendezkedem be egy helyen, ez olyan volna, mintha száműzném magamat minden más helyről és úgyszólván bebörtönözném magamat palotámba. Elég szép palota a világ, nem minden a gazdagé-e, ha élvezni akarja? _Ubi bene, ibi patria_, ez az ő jelszava; az ő házi tűzhelye azok a helyek, a hol a pénz mindenre képes, az ő hazája mindenütt van, a hova pénzes szekrénye át tud jutni, mint a hogy Fülöp magáénak tekintett minden olyan várat, a melybe egy pénzzel megrakott öszvér bele tudott jutni.[121] Miért vegyem körül magamat falakkal és kapukkal, mintha sohasem akarnék belőlük kimenni? Ha járványos betegség, háború, lázadás elkerget egy helyről, megyek egy másikra és szállásom már előttem odaérkezett. Miért vesződjem vele, hogy magam csináljak magamnak szállást, holott építenek a számomra mindenütt a világon? Mikor az élet úgy sürget, mért készítsek magamnak annyira előre élvezeteket, melyeket már mától fogva megtalálhatok? Az ember nem szerezhet magának kellemes sorsot, ha folytonosan ellentétbe helyezkedik önmagával. Így vetette szemére Empedokles az agrigentumiaknak, hogy úgy egymásra halmozzák az élvezeteket, mintha csak egy élni való napjuk volna és hogy úgy építenek, mintha sohasem kellene meghalniok.[122]

Egyébiránt mire való nekem oly terjedelmes lakás, mikor olyan kevesem van, a mivel benépesíthetem és még kevesebbem, a mivel betölthetem? Butoraim egyszerűek, mint az ízlésem, nem volna sem képtáram, sem könyvtáram, különösen ha szeretnék utazni és értenék a képekhez, akkor tudnám, hogy az ilyen gyűjtemények sohasem teljesek és hogy annak hiánya, a mi nincs meg benne, több bánatot okoz, mintha semmije sem volna az embernek. Ebben a bőség teszi a nyomorúságot; nincs az a gyűjtő, a ki ezt ne érezte volna. Ha az ember ért hozzá, ne gyűjtsön: nincs az embernek mutogatni való gyűjteménye, ha hasznát tudja venni magamaga számára.

A játék nem gazdag embernek való szórakozás, hanem foglalkozás nélküli emberek menedéke, holott nekem az élvezeteim sokkal több dolgot adnának, semhogy volna annyi elvesztegetni való időm. Egyáltalán nem játszom, magányos és szegény ember létemre, legfeljebb néha sakkot, pedig már ez is sok. Ha gazdag volnék, még kevesebbet játszanék és csakis kicsiny téttel, hogy se ne lássak elégedetleneket, sem magam az ne legyek. A játék érdeke a melynek a gazdagnál nincs indító oka, csakis rosszul berendezett szellemben válhatik szenvedélylyé. A nyereség, melyet a gazdag ember a játékban szerezhet, rá nézve mindig kevésbbé érezhető, mint a veszteség és mivel a mérsékelt játékok berendezése, a mely idő folyamán fölemészti a nyereséget, azt véleményezi, hogy általában véve inkább vesztességgel, mint nyereséggel végződnek, helyes okoskodás mellett nem lehet valami nagy élvezetet találni olyan szórakozásban, a melyben mindennemű koczkázat az ember ellen szól. A ki a szerencse kedvezésével táplálja hiúságát, keresheti ezt sokkal kecsegtetőbb alkalmakon és ezek a kedvezések nem nyilvánulnak kevésbbé a legkisebb játékban, mint a legnagyobban. A játék kedvelése a kapzsiság és az unalom gyümölcse csak üres szellemben és szívben ver gyökeret és én azt hiszem, bennem van elég érzés és ismeret arra, hogy ellehessek ilyen potlószer nélkül. Gondolkodó embereket ritkán látni, hogy valami nagy kedvüket találnák a játékban, a mely a gondolkodás szokását megzavarja vagy meddő kombinácziókra fordítja; a tudomány által előidézett hasznok egyike, talán az egyetlen is, hogy kissé tompítja ezt a szennyes szenvedélyt; inkább abban gyakorolják magukat, hogy bizonyítsák a játék hasznosságát, mint hogy ráadják magukat. Én a magam részéről a játékosok között küzdenék ellene és nagyobb élvezetem telnék benne, hogy gúnyolódjam rajtuk, mikor veszteni látom őket, minthogy elnyerjem a pénzüket.

Ugyanaz lennék magánéletemben, mint a világgal való érintkezésemben. Azt akarnám, hogy a vagyonom mindenütt jóllétet terjeszszen és sohasem éreztessen egyenlőtlenséget. Az öltözék cziczomája ezerféle tekintetben kényelmetlen. Hogy megőrizzem az emberek közt minden lehető függetlenségemet, oly módon szeretnék öltözve lenni, hogy bármily rangú körben helyemen való lehessek és hogy ne tünjek fel egyikben sem; hogy affektálás nélkül, külsőm minden változtatása nélkül a nép közé való legyek a kurtakocsmában és beváljak Palais Royal társaságában is. Ezáltal jobban ura volnék magaviseletemnek és módomba ejteném mindig az összes társadalmi osztályok élvezeteit. Mondják, vannak nők, a kik bezárják ajtajukat himzett ruhaújjak előtt és csakis csipkébe öltözött embereket fogadnak; én tehát másutt tölteném az időmet; ha azonban ezek a nők fiatalok és csinosak, néha fölvehetném a csipkét is, hogy legalább az éjszakát náluk töltsem.

Társaságom egyedüli köteléke a kölcsönös ragaszkodás, az ízlések egyezése, a jellemek megfelelő volta; mint ember adnám át magamat neki, nem mint gazdag és sohasem tűrném, hogy a varázsát megmérgezze az érdek. Ha bőségem meghagyna bennem valami humanitást, messzire kiterjeszteném szolgálataimat és jótéteményeimet, de társaságot szeretnék magam körül látni, nem pedig udvart, barátokat, nem pedig pártfogoltakat; nem patronusa lennék vendégeimnek, hanem házigazdája. A függetlenség és az egyenlőség meghagyná összeköttetéseimben a jóakarat minden tisztaságát és a hova a kötelesség és az érdek semmikor sem hatolna be, ott egyedül a szórakozás és a barátság volna a törvény.

Az ember nem vásárolja sem barátját, sem szeretőjét. Könnyű nőket szerezni pénzért, de az arra való, hogy egyiknek se legyen az ember a kedvese. A szerelem nem hogy vásárolható volna, hanem a pénz csalhatatlanul megöli. A ki fizet, az lehet a legszeretetreméltóbb ember: már csak azért is, mert fizet, nem szerethetik sokáig. Csakhamar más valaki számára fog fizetni, vagyis inkább ezt a más valakit fizetik meg az ő pénzével. Ebben a kettős kötelékben, melyet az érdek alkot, a szerelem, becsület, igazi élvezet nélküli tobzódásban a kapzsi, hűtlen és nyomorult nő, a kivel az a hitvány ember, a ki ép úgy pénzt kap tőle mint ő, úgy bánik, mint a hogy ő bánik azzal az ostobával, a ki őt fizeti, mindkettővel kiegyenlítette a számláját. Kellemes dolog volna bőkezűnek lenni az iránt, a kit szeret az ember, ha ez nem jelentene vásárt. Én csak egy módját tudom annak, hogy ezt a hajlamot kielégítsük kedvesünkkel szemben a szerelem megmérgezése nélkül; ha mindenünket neki adnók s aztán ő tartana el bennünket. Csak az a kérdés, hol az az asszony, a kivel szemben az az eljárás nem eszeveszettség.

A ki azt mondta: «Lais enyém a nélkül, hogy én az övé lennék», értelem nélküli szót mondott. Az a bírás, a mely nem kölcsönös, nem ér semmit; ezzel legfeljebb a nemet zárhatjuk, de nem az egyént. A hol pedig nincs meg a szerelemben az erkölcs, minek csinálnánk nagy dolgot a többiből? Semmit sem könnyebb megtalálni. Ebben a tekintetben az öszvérhajcsár közelebb van a boldogsághoz, mint a milliomos.

Oh, ha eléggé ki lehetne nyomozni a bűn következetlenségeit, mennyire messze találnók számításától, még ha elérné is, a mit akart! Miért ez a barbár mohóság az ártatlanság megrontására, hogy az ember áldozatot csináljon magának egy fiatal lényből, melyet védelmezni kellett volna és hogy ezzel az első lépéssel kikerülhetetlenül belerántsuk a nyomoruság örvényébe, a melyből csak a halál fogja kiszabadítani? Brutalitás, hiúság, butaság, tévelygés és semmi több. Még ez a gyönyör sem a természet szerint való, hanem a képzelődés szerint való és pedig a leghitványabb képzelődés szerint való, miután az önmaga megvetéséből folyik. A ki az utolsó embernek érzi magát, az fél a másokkal való összehasonlítástól és első akar lenni, hogy kevésbbé gyűlöletes legyen. Nézzétek meg, vajjon azok, a kik legjobban vágynak erre az inyenczfalatra, a szeretetreméltó, tetszetős, fiatal emberek-e, a kiknek inkább meg lehetne bocsátani, ha válogatósak? Nem, a kinek szép a külseje, vannak előnyei és érzései, az nem igen fél szeretője tapasztaltságától, illő bizalommal mondja neki: «Te ismered a gyönyöröket, nem baj; az én szivem olyan gyönyöröket igér neked, a milyeneket sohasem ismertél.»