Part 38

Te a kritikus korban vagy, mikor a szellem megnyílik a bizonyosságnak, a mikor a szív formáját és jellemét nyeri és a mikor az ember elhatározza magát egész életére, akár jóra, akár rosszra. Később az anyag megkeménykedik és az újabb benyomások már nem hagynak benne nyomot. Fiatal ember, fogadd még hajlékony lelkedbe az igazság pecsétjét. Ha biztosabb volnék önmagamról, dogmatikus és határozott hangon szóltam volna veled; de ember vagyok, tudatlan, a tévedésnek alávetett; mit tehetnék? Feltártam előtted szivemet tartózkodás nélkül; a mit biztosnak tartok, olyannak mondtam neked, kétségeimet kétségekül közöltem veled, nézeteimet nézetekül, megmondtam neked okaimat a kétségre és a hitre. Most a te dolgod itélni; időt engedtél magadnak; ez az óvatosság bölcs és jó véleményt kelt bennem irántad. Kezdd azon, hogy abba a helyzetbe hozod lelkiismeretedet, hogy fel akarjon világosíttatni. Légy őszinte önmagaddal szemben. Sajátítsd el véleményeimből, a mi meggyőzött, a többit vesd el. Még nem vagy annyira elaljasítva a bűn által, hogy abban a veszedelemben forogj, hogy rosszul választasz. Azt ajánlanám, hogy beszéljünk róla magunk közt, csak hogy a mint az ember vitatkozik, felingerlődik; belekeveredik a hiuság, a makacsság; nincs meg többé a jóhiszeműség. Barátom, ne vitatkozzál soha, mert a vitatkozással az ember nem világosítja fel sem magát, sem másokat. A mi engem illet, én csak sok évi elmélkedés után foglaltam pártállást s ehhez ragaszkodom; lelkiismeretem nyugodt, a szívem elégedett. Ha nézeteimet újra kezdeném vizsgálni, akkor sem tehetném az igazságnak tisztább szeretetével és szellemem már kevésbbé tevékeny, tehát kevésbbé volna módjában felismerni az igazságot. Maradok, a milyen vagyok, attól félve, hogy az elmélkedésre való hajlam tétlen szenvedélylyé válik bennem és ellankaszt kötelességeim gyakorlatában és attól tartva, hogy visszaesem előbbi pyrrhonismusomba, a nélkül, hogy meg tudnám találni az arravaló erőt, hogy kivergődjem belőle. Életemnek több mint a fele elmúlt, nincs többé több időm, mint a mennyi arra kell, hogy a hátralevő részét haszonra fordítsam és hogy tévedéseimet eltöröljem erényeimmel. Ha tévedek, akaratom ellenére tévedek. Az, a ki olvas szívem mélyében, jól tudja, hogy nem szeretem a vakságomat. Képtelenségemben, hogy saját eszemtől kimeneküljek belőle, az egyedüli eszköz, a mi számomra megmaradt a belőle való kimenekülésre, a jó élet és ha Isten még a kövekből is gyermekeket tudott Ábrahámnak támasztani, minden embernek joga van azt remélni, hogy felvilágosíttatik, ha majd méltónak teszi magát rá.

Ha elmélkedéseim arra visznek, hogy úgy gondolkozzál, a hogy én gondolkozom, ha nézeteim a tiéid és ha ugyanaz a hitvallomásunk, ezt a tanácsot adom neked: Ne tedd ki többé életedet a nyomorúság és a kétségbeesés kisértéseinek, ne vonszold többé életedet gyalázattal idegenek kényére és ne edd többé az alamizsna silány kenyerét. Térj vissza hazádba, vedd fel újra atyáid vallását, kövesd szived őszinteségében és ne hagyd el többé; nagyon egyszerű és nagyon szent; mindazon vallások között, melyek a földön vannak, a legtisztább erkölcsiségünek és az eszet legjobban kielégítőnek tartom. A mi utazásod költségeit illeti, azok miatt ne aggódjál; gondoskodni fognak róluk. Ne félj a megalázkodó visszatérés álszégyenétől sem; azért kell pirulni, hogy az ember hibát követett el, nem azért, hogy jóvá akarja tenni. Te még abban a korban vagy, a mikor minden megbocsáttatik, de a mikor az ember nem vétkezik büntetlenül. Ha meg akarnád hallgatni lelkiismeretedet, ezer hiú akadály eltünne a szavára. Érezni fogod, hogy abban a bizonytalanságban, a melyben vagyunk, megbocsáthatatlan fenhéjázás más vallást vallani, mint a melyben születtünk és hamisság nem gyakorolni őszintén azt, a melyet vallunk. Ha így az ember eltéved, nagy mentségtől fosztja meg magát a legfőbb biró itélőszéke előtt. Nem fogja-e hamarabb megbocsátani azt a tévedést, a melyben nevelkedett, mint azt, a mit maga merészkedett választani?

Fiam, tartsd lelkedet abban a kivánságban, hogy legyen Isten és akkor sohasem fogsz benne kételkedni. Ezenfelül bármily állást foglalsz is, gondolj arra, hogy a vallás igazi kötelességei függetlenek az emberek intézményeitől, hogy az igaz szív valódi temploma az Istenségnek, hogy minden országban és minden felekezetben a törvény summája szeretni Istent mindenek fölött és felebarátunkat úgy, mint magunkat, hogy nincs olyan vallás, a mely fölment az erkölcs kötelességei alól, hogy csak ezek az igazán lényeges kötelességek, hogy a belső istentisztelet az elseje ezeknek a kötelességeknek és hogy hit nélkül nincs igazi erény.

Kerüld azokat, a kik a természet megmagyarázásának ürügye alatt kétségbeejtő tanokat hintenek el az emberek szívébe és a kiknek nyilvánvaló szkepticzizmusa százszorta elbizottabb és dogmatikusabb, mint ellenfeleik határozott hangja. Az alatt a fenhéjázó ürügy alatt, hogy egyedül ők felvilágosultak, igazak, jóhiszeműek, parancsoló módon alávetnek minket életbevágó határozataiknak és azzal az igénynyel lépnek fel, hogy a dolgok valódi elveiül adják nekünk azokat az értelmetlen rendszereket, melyeket képzeletükben felépítettek. Egyébként felforgatnak, lerombolnak és feldöntenek mindent, a mit az emberek tisztelnek és megfosztják a balsorstól üldözötteket nyomoruk utolsó vigasztalásától, a hatalmasokat és gazdagokat pedig szenvedélyeik egyetlen fékétől; kitépik a szív mélyéből a bűn miatti lelkifurdalásokat, az erény reményét és még dicsekszenek is, hogy jóltevői az emberi nemnek. Az igazság – mondják – sohasem ártalmas az emberre nézve. Ezt én is hiszem, úgy mint ők és szerintem ez nyomós bizonyítéka annak, hogy a mit tanítanak, az nem az igazság.[113]

Derék fiatal ember, légy őszinte és igaz, gőg nélkül; tudj tudatlan lenni: akkor sem magadat nem fogod megtéveszteni, sem másokat. Ha tehetségeid kiművelése valaha lehetővé teszi számodra, hogy beszédet intézz az emberekhez, mindég csak lelkiismereted szerint beszélj nekik és ne sokat törődj vele, hogy tapsolnak-e. A tudással való visszaélés kelti fel a hitetlenséget. Minden tudós megveti a közrendű emberek véleményét; mind azon igyekszik, hogy saját külön véleménye legyen; a képzelődő filozófia épp úgy makacs szellemre vezet, mint a hogy a vak jámborság fanatizmusra. Kerüld el ezeket a szélsőségeket, maradj mindig szilárdan az igazság útján vagy azon az úton, a mely szíved egyszerűségében az igazság útjának látszik és soha ne térj le róla hiúságból vagy gyöngeségből. Merd vallani Istent a filozófusok között, merd hirdetni az emberszeretetet a türelmetlenek között. Lehet, hogy egyedül leszel a magad pártján, de önmagadban olyan tanubizonyságot fogsz viselni, a mely fölment az emberek tanubizonyságaitól. Akár szeretnek vagy gyűlölnek, akár olvassák vagy megvetik irásaidat, egyre megy. Mondd azt, a mi igaz, tedd azt, a mi jó; az a fontos az emberre nézve, hogy teljesítse kötelességeit e földön; a ki azonban önmaga számára dolgozik, annak meg kell feledkeznie önmagáról. Gyermekem, a magánérdek megtéveszt minket, csak az igaz ember reménye nem csal meg soha.

Közöltem ezt az iratot, nem mint szabályát azoknak a véleményeknek, melyeket a vallás dolgában követni kell, hanem mint példáját annak a módnak, a mely szerint a növendékünkkel okoskodnunk kell, hogy el ne távolodjunk attól a módszertől, melyet megállapítani próbáltam. A míg nem adunk semmit az emberi tekintélyre és annak az országnak az előitéleteire, a hol születtünk, az észszerű belátás magában nem vezethet bennünket messzebbre a természetes tanításban, mint a természetes vallás s én Emillel csak erre szorítkozom. Ha más vallásra van szüksége, ebben nincs jogom, hogy vezetője legyek; ezt megválasztani egyedül az ő dolga.

A természettel egyetértésben dolgozunk; míg az a fizikai embert formálja, mi az erkölcsi embert igyekszünk kialakítani; csak hogy a haladásunk nem azonos. A test már erőteljes és izmos, mikor a lélek még lankadt és gyönge és bármit tesz is az emberi mesterkedés, a temperamentum mindig előtte jár az észnek. Idáig minden törekvésünk arra irányult, hogy visszatartsuk az egyiket és feltüzeljük a másikat, hogy az ember mindig egységes legyen, a menynyire csak lehetséges. Mialatt kifejlesztettük a természeti oldalát, visszatartottuk születő érzékiségét; szabályoztuk azzal, hogy kiműveltük az elméjét. Az értelmi tárgyak mérsékelték az érzékekre ható tárgyak benyomásait. Visszamenve a dolgok kezdetéig, elvontuk az érzékek uralma alól; könnyű dolog volt fölemelkedni a természet tanulmányozásától a természet alkotójának tanulmányozásáig.

Mikor ide eljutottunk, milyen új befolyásokat nyertünk növendékünkre: Mennyi új eszközünk van arra, hogy a szívéhez szóljunk! Csak akkor találja igazi érdekét abban, hogy jó legyen, hogy jót tegyen távol az emberek tekintetétől és a nélkül, hogy a törvények köteleznék rá, hogy igazságos legyen Isten és önmaga között, teljesítse kötelességét még élete árán is és hogy szívében hordozza az erényt nem csak a rend iránti szeretetből, a melynél mindenki előbbre valónak tartja az önmaga iránti szeretetet, hanem lényének alkotója iránti szeretetből is, a mely összeolvad ezzel az önmaga iránti szeretettel, hogy aztán tartós boldogságot élvezzen, a melyet jó lelkiismeretének nyugalma és ennek a legjobb lénynek szemlélése igér neki a túlvilági életben, miután ezt az életet jól felhasználta. Ebből a szempontból nézve már csak igazságtalanságot, képmutatást és hazugságot látok az emberek közt; a magánérdek, a mely a versengésben szükségszerűen elnyeri a díjat minden egyéb dolog fölött, megtanítja mindegyiküket arra, hogy felékesítsék a bűnt az erény álarczával. Minden más ember a saját jóvolta rovására legyen az én javamra; minden csak rám magamra vonatkozzék; haljon meg, ha kell, az egész emberiség a szenvedésben és a nyomorban, csak hogy megóvjon engem egy pillanatnyi fájdalomtól vagy éhségtől: ez a belső szava minden hitetlennek, a ki okoskodik. Igen, ezt állítani fogom életem fogytáig: a ki azt mondja az ő szívében, nincs Isten és máskép beszél, az csak hazug lehet vagy esztelen.

Olvasóm, nem tehetek róla, én úgy érzem, Emilt sohasem fogjuk egyformának látni; ti mindig a ti hebehurgya, okvetetlenkedő, mulatságból mulatságba, élvezetből élvezetbe tévelygő és magát semmihez tartósan hozzákötni nem tudó fiatalembereitekhez hasonlónak képzelitek. Ki fogtok nevetni, látva, hogy elmélkedőt, filozófust, igazi theologust csinálok egy tüzes, élénk, lelkes, tettrevágyó ifjuból, az élettől legjobban buzogó korban. Ezt fogjátok mondani: Ez az álmodozó mindig hajszolja agyrémeit; mikor a maga módja szerinti növendéket mutat nekünk, nem csak neveli, hanem megteremti, saját agyából meríti és mindig abban a hitben, hogy a természetet követi, minden pillanatban jobban eltávolodik tőle. Én összehasonlítva növendékemet a tiéitekkel, alig találok köztük valami közös vonást. Oly különbözőképen nevelkedvén, csaknem csoda volna, ha hasonlítana valamiben hozzájuk. Miután gyermekkorát abban a teljes szabadságban töltötte, melylyel amazok ifjú korukban élnek, ifjúkorában kezdi fölvenni a szabályt, melynek amazokat gyermekkorukban alávetették; ez a szabály ostorukká lett, borzadva vetik magukat alája, nem látnak benne egyebet, mint mesterüknek hosszú zsarnokságát, azt hiszik, azzal lépnek ki a gyermekkorból, hogy leráznak magukról mindennemű jármot,[114] akkor kárpótolják magukat a hosszú kényszerért, a melyben tartották őket, mint a hogy a rab, ha megszabadul bilincseitől, kinyujtóztatja, mozgatja és hajlítgatja tagjait. Emil ellenkezőleg abban találja dicsőségét, hogy emberré válik és aláveti magát a fejledező értelem igájának; már kifejlődött testének nincs szüksége ugyanazokra a mozgásokra és önmagától kezd megállapodni, míg félig kifejlődött szelleme a maga részéről lendületet igyekszik venni. Így az értelem kora az egyikre nézve csak a zabolátlanság kora, a másikra nézve pedig a helyes gondolkodás korává lesz.

Akarod tudni, amazok felelnek-e meg jobban ebben a természet rendjének? Tekintsétek a különbségeket azokban, a kik attól többé vagy kevésbbé el vannak távolodva: figyeljétek meg a falusi fiatalembereket és nézzétek meg, ép oly kicsapongók-e, mint a ti ifjaitok. «A vadembereket gyermekkoruk folyamán, mondja sieur Le Beau, mindig tevékenyen látni, szüntelenül különböző játékokkal foglalkoznak, melyek mozgásban tartják a testüket; de alighogy elérték a serdülő kort, nyugodtakká, álmatagokká lesznek, csakis komoly játékokkal vagy szerencsejátékokkal foglalkoznak.»[115] Emil a falusi fiatalok és a vademberek teljes szabadságában nevelkedett s felcseperedve meg kell változnia és nyugodtabbá kell válnia, úgy mint azok. Az egész különbség az, hogy már nemcsak azért tevékeny, hogy épen csak játszszon és táplálkozzék, hanem munkáiban és játékaiban megtanult gondolkozni. Eljutva eddig a pontig ezen az úton, teljes hajlandósága van arra az útra, melyre én vezetem: a gondolkodni való dolgok, melyeket nyújtok neki, izgatják a kiváncsiságát, mert önmagukban véve szépek, mert egészen újak rá nézve és képes őket megismerni. Ellenkezőleg a ti fiatal embereitek, a kiket untatnak és nyomasztanak a ti unalmas leczkéitek, hosszú erkölcsi oktatásaitok, örökös katekizmusaitok, hogyne vonakodnának a szellem alkalmazásától, melyet komorrá tettek a számukra, a nehéz előirásoktól, a melyekkel elhalmozzák őket, a lényük alkotóján való elmélkedésektől, a kiből mulatságaik ellenségét csináltak? Mindez iránt csak ellenszenvet, undort, unalmat éreznek; a kényszer elriasztotta őket: hogy adhatnák rá magukat aztán, mikor kezdenek rendelkezni magukról? Új dolog kell hogy legyen, a mi tessék nekik, nem kell már nekik semmi abból, a mit gyermekeknek szokás mondani. Ugyanígy áll a dolog növendékemmel: a mikor emberré válik, úgy szólok hozzá, mint emberhez és csak új dolgokat mondok neki s épen azért, mert ezek a dolgok unalmasak, kedvére valóknak kell hogy találja őket.

Igy nyeretem meg vele kétszeresen az időt, az ész hasznára késleltetve a természet haladását. De a valóságban csakugyan késleltettem-e ezt a haladást? Nem, csak nem engedtem, hogy a képzelődés siettesse; másféle természetű leczkék által ellensúlyoztam az idő előtti leczkéket, melyeket a fiatal ember máshonnan kap. A míg a mi intézményeink örvénye magával ragadja, más intézmények segítségével ellenkező irányba téríteni nem annyi, mint kivonni helyéből, hanem annyi, mint megtartani benne.

A természet igazi pillanata végre is beáll; be kell hogy álljon. Miután az ember meg kell hogy haljon, meg is kell hogy újuljon, hogy a faj fenmaradjon és a világ rendje fennállhasson. Ha azokról a jelekről, a melyekről szóltam, megérzitek a kritikus pillanatot, azonnal hagyjátok el vele szemben a régi hangot. Még a ti tanítványotok, de már nem növendéketek. Barátotok férfi s bánjatok is vele, mint olyannal.

Hogyan! Le kell mondanom tekintélyemről akkor, mikor a legnagyobb szükségem van rá? Át kell engedni a felserdült ifjút magamagának abban a pillanatban, a mikor a legkevésbbé tudja vezetni magát és a mikor a legnagyobb eltévelyedéseknek van kitéve? Le kell mondanom jogaimról, mikor neki a legfontosabb, hogy hasznukat vegye? Jogaid! Ki mondja, hogy lemondj róluk? Épen most kezdődnek csak számodra. Mostanáig mindent csak erővel vagy ravaszsággal értél el; a tekintély, a kötelesség törvénye ismeretlenek voltak előtte, kényszeríteni kellett őt vagy megtéveszteni, hogy engedelmességre találj nála. De nézd, mennyi új lánczczal vetted körül a szívét. Az ész, a barátság, a háladatosság, ezerféle vonzalom, mind olyan hangon szól hozzá, a melyet nem bír félreismerni. A bűn még nem tette süketté hangjuk iránt, még csak a természet szenvedélyei irárt érzékeny. Ezek elseje, az önszeretet, kiszolgáltatja őt neked; a megszokás még jobban kiszolgáltatja. Ha egy pillanat fellobbanása elragadja tőled, azonnal visszavezeti hozzád a megbánás, egyedül az az érzése állandó, a mely hozzád fűzi; a többi mind eltünik és kölcsönösen eltörli egymást. Ne engedd elromlani és mindig tanulékony lesz; csak akkor kezd lábbadozó lenni, mikor már meg van romolva.

Megvallom, hogy ha egyenest szembeszállsz keletkező vágyaival és ostoba módon bűn számban tünteted fel az új szükségleteket, melyek éreztetik vele magukat, nem sokáig fog rád hallgatni; de a mint elhagyod rendszeremet, nem vállalok többé felelősséget semmiért. Gondold mindig, hogy a természet szolgája vagy; akkor sohasem lehetsz ellensége.

De hogy lehet pártját fogni? Azt hiszik, csak a között lehet választani, hogy kedveznek hajlamainak vagy leküzdik őket; hogy zsarnokai vagy bűntársai lesznek; pedig mind a kettőnek oly veszedelmes következései vannak, hogy nagyon is sok ok van habozni a megválasztásban.

Az első eszköz ennek a nehézségnek a megoldására, ha hamar megházasítjuk; ez tagadhatatlanúl a legbiztosabb és legtermészetesebb expediens. Mindazáltal kételkedem benne, hogy a legjobb-e és hogy a leghasznosabb-e. Majd meg fogom mondani erre való okaimat; addig is megengedem, hogy meg kell házasítani a fiatal embereket házasságra való korukban. De ez a kor idő előtt jön meg számukra; el kell halasztani érett korukig.

Ha csak meg kellene hallgatni hajlamaikat és követni ezek jeleit, akkor hamar megvolnának, de annyi ellentmondás van a természet törvényei és a társadalmi törvények között, hogy kiegyenlítésük végett folyton ki kell térni és hátat fordítani; sok művészetet kell kifejteni, ha meg akarjuk akadályozni, hogy a társadalmi ember teljesen mérsékeltté ne legyen.

A föntebb kifejtett okoknál fogva azt tartom, azokkal az eszközökkel, melyeket adtam, legalább husz éves korig ki lehet nyújtani a vágyak tudatlanságát és az érzékek tisztaságát; ez oly igaz, hogy a germánoknál az a fiatal ember, a ki az előtt a kor előtt elvesztette a szűzességét, becstelen számba ment; az írók helyesen tulajdonítják e népek ifjukorukban gyakorolt önmegtartóztatásának szervezetük erőteljességét és gyermekeik nagy számát.

Még jóval meg is lehetne hosszabbítani ezt az időszakot és még néhány század előtt magában Francziaországban is ez a legközönségesebb dolgok egyike volt. Más ismert példák között Montaigne apja, ép oly lelkiismeretes és igaz, mint a milyen erős és jó szervezetű ember, megesküdött arra, hogy szűzen házasodott harminczhárom éves korában, miután sokáig szolgált az olaszországi háborukban s a fiú írásaiból lehet látni, mekkora erőt és mily vidámságot őrzött meg az apja még több mint hatvan éves korában is. Az ellenkező vélemény kétségkívül sokkal inkább alapszik a mi erkölcseinkben és előitéleteinken, mint fajunknak általánosságban való ismeretén.

Mellőzhetem tehát ifjúságunk példáját; ez nem bizonyít semmit annak számára, a ki nem úgy nevelkedett, mint ez. Megfontolva azt, hogy ebben a tekintetben a természetnek nincs szilárdul megszabott határa, a melyet ne lehetne hátrább vagy előbbre tolni, azt hiszem, a természet törvényének áthágása nélkül föltételezhetem, hogy Emil gondoskodásom folytán megmaradt kezdetbeli ártatlanságában s ezt a boldog korszakot közel látom a bevégződéshez. Mindinkább növekvő veszedelmektől körülvéve ki fog siklani, akármit teszek is, a kezemből a legelső alkalommal és ez az alkalom hamarosan meg fog adódni; követni fogja érzékeinek vak ösztönét; egyet lehet tenni egy ellen, hogy el fog esni. Sokkal is többet elmélkedtem az emberek erkölcseiről, semhogy ne látnám ennek az első pillanatnak legyőzhetetlen befolyását az élet többi részére. Ha tettetem magam és úgy teszek, mintha nem látnék semmit, akkor kiaknázza gyöngeségemet; azt hiszi, kifog rajtam s megvet engem és én bűntársává leszek bukásának. Ha megpróbálom visszafordítani, ennek elmúlt már az ideje és nem fog rám hallgatni; kényelmetlenné, gyűlöletessé, kiállhatatlanná leszek a szemében s hamarosan le fog engem rázni magáról. Csak egy észszerű állást foglalhatok el tehát: ha önmaga előtt felelőssé teszem cselekedeteiért, ha megóvom legalább a tévedés meglepetéseitől és nyiltan megmutatom neki a veszedelmeket, melyek körülveszik. Idáig a tudatlanságával tartóztattam vissza, most felvilágosultságával kell feltartóztatni.

Ezek az új tanítások fontosak és helyén való, hogy mélyebbre nyúljunk bele a dolgokba. Ez az a pillanat, a mikor úgyszólván számadást kell tennem előtte, meg kell mutatnom, hogy használtam fel az ő idejét és a magamét, megmagyaráznom neki, mi ő és mi vagyok én, mit tettem én, mit tett ő, mivel tartozunk egymásnak; minden erkölcsi viszonyát, mindazokat a kötelezettségeket, melyeket elvállalt, mindazokat, melyeket mások vállaltak el vele szemben; meddig jutott el képességeinek fejlődésében, mely utat kell neki még megtennie, mily nehézségekkel fog találkozni, mily eszközökkel gyürheti le ezeket a nehézségeket; miben vezethetem én ezután is, miben vezetheti már csak ő magát; végül meg kell magyaráznom a kritikus pontot, melyen van, az új veszedelmeket, melyek körülveszik és mindazokat a szilárd okokat, melyek arra vihetik, hogy szorgosan őrködjék önmaga fölött, mielőtt meghallgatná fejledező vágyait.

Gondoljatok arra, hogy egy serdültnek vezetésére mindannak az ellenkezőjét kell tenni, mint a mit egy gyermeknek vezetésére tettetek. Ne habozzatok felvilágosítani őt azokról a veszedelmes rejtelmekről, melyeket oly sokáig s akkor gonddal rejtegettetek előtte. Miután most már tudnia kell őket, fontos dolog, hogy ne tanulja meg őket sem mástól, sem magamagától, hanem csak tőletek magatoktól; miután immár kénytelen küzdeni, hogy meglepetésektől meg legyen óva, ismerni kell az ellenségét.

Azok a fiatalemberek, a kiket felvilágosoultaknak találunk ezekről a dolgokról a nélkül, hogy tudnók, hogy lettek azokká, sohasem lettek büntetlenül ily felvilágosultak Ennek a lelkiismeretlen felvilágosodásnak nem lehet tisztességes czélja és megfertőzteti legalább a képzeletét azoknak, a kik részesülnek benne és hajlamosakká teszi őket azoknak a bűneire, a kik részesítik őket benne. De ez még nem minden; a cselédek is belefurakodnak egy gyermek szellemébe, megnyerik a bizalmát, olyan színben tüntetik fel előtte nevelőjét, mint valami szomorú és kellemetlen személyt és titkos beszélgetéseiknek egyik kedvelt tárgya rosszat mondani róla. Ha a növendék eljutott idáig, a mester visszavonulhat, nincs már semmi jó tenni valója.

De miért választ magának a gyermek különös bizalmasokat? Mindig azoknak zsarnoksága miatt, a kik nevelik. Miért bújna el előlük, ha nem volna kénytelen elbújni? Miért panaszkodnék, ha nem volna oka a panaszra? Természetszerűen a nevelői az első bizalmasai; látni azon a buzgóságon, melylyel siet nekik megmondani, a mit gondol, hogy azt hiszi, csak félig gondolta, a míg meg nem mondta nekik. Számítsatok arra, hogy ha a gyermek részetekről nem fél sem prédikácziótól, sem szidástól, mindig meg fog nektek mindent mondani és mások semmi olyat sem mernek neki mondani, a mit el kelljen előttetek hallgatnia, ha biztosan tudhatják, hogy nem hallgat el előletek semmit.

Legjobban azért számítok módszeremre, mert ha a lehető legpontosabban követem eredményeit, növendékem életében nem találok egyetlen egy helyzetet sem, a mely ne hagyna kellemes képet maga után. Még abban a pillanatban is, mikor a vérmérséklet indulatai magukkal ragadják és a mikor fellázadva a kéz ellen, a mely feltartóztatja, küzd ellene és kezd kisiklani a kezemből, izgalmaiban, fellobbanásaiban is megtalálom egykori együgyűségét; a szive ép oly tiszta, mint a teste s ép úgy nem ismeri a tettetést, mint a bűnt; sem szemrehányások, sem megvetés nem tették még gyávává; az aljas félelem sohasem tanította tettetésre. Megvan benne az ártatlanság minden meggondolatlansága; naiv, aggodalmaskodás nélkül; nem tudja még, mire való a mások megtévesztése. Nem megy végbe lelkében egyetlen mozdulat, a melyet a szája vagy a szemei ki ne mondanának és az érzéseket, melyeken keresztül megy, gyakran jobban ismerem, mint ő.