Part 39

A míg továbbra is ilyen szabadon nyitja meg előttem a lelkét és örömmel mondja meg nekem, a mit érez, nincs mitől félnem, a veszedelem még nincs közel; de ha egyszer félénkebbé, tartózkodóbbá válik, ha fölismerem beszélgetéseiben a szégyen első zavarát, akkor már az ösztön fejledezik benne, akkor már kezd hozzákapcsolódni a gonosztól való fogalom s nincs több veszteni való pillanat és ha nem sietek felvilágosítani, hamar fel fog világosíttatni akaratom ellenére is.

Nem egy olvasóm, még ha elfogadja is az eszméimet, azt fogja gondolni, hogy itt egy véletlenül előkapott beszélgetésről van szó a fiatal emberrel és hogy ezzel minden el van intézve. Oh, mennyire nem így kormányoztatik az emberi szív! A mit az ember mond, az nem jelent semmit, ha nem készítettük elő a pillanatot, a melyben elmondja az ember. Mielőtt vetne az ember, meg kell munkálni a földet; az erény vetése nem kél ki hamar, hosszas előkészület kell hozzá, hogy gyökeret verjen. Egyike azoknak a dolgoknak, a melyek a prédikácziókat a leghaszontalanabbakká teszik, az, hogy egyformán mondják őket mindenkinek, különbség és válogatás nélkül. Hogy lehet azt képzelni, hogy ugyanaz a beszéd annyi oly különböző hajlamú, különböző szellemű, kedélyhangulatú, korú, nemű, helyzetű és véleményű hallgatónak megfeleljen. Nincsenek talán ketten sem, a kiknek megfelelő lehetne az, a mit mindenkinek mondanak és minden vonzalmunk oly kevéssé állandó, hogy nincs két pillanat minden ember életében, a mikor ugyanaz a beszéd ugyanazt a benyomást tenné. Itéljétek meg, hogy ha a fellobbant érzékek megváltoztatják a megértést és zsarnokoskodnak az akarattal, ez-e az ideje, hogy meghallgassuk a bölcseség komoly leczkéit. Ne beszéljetek tehát soha észről a fiatal embereknek, még az ész korában se, ha nem juttattátok előbb abba az állapotba, hogy megérthesse. A kárbaveszett beszédeknek nagyobb része inkább a mesterek hibája miatt az, mint a tanítványoké miatt. A pedáns és a nevelő csaknem ugyanazokat a dolgokat mondja, de az előbbi minden alkalommal mondja, az utóbbi pedig csak akkor, mikor biztos a hatásukról.

Mint az alvajáró, a ki álmában tévelyeg, alva tud járni egy meredek szélén, a melybe lehullana, ha hirtelen felébredne; így az én Emilem is a tudatlanság álmában elkerüli a veszedelmet, melyeket nem vesz észre; ha hirtelen felriasztom, el van veszve. Igyekezzünk előbb eltávolítani a meredélytől és aztán fölébreszthetjük, hogy messziről megmutassuk neki.

Az olvasás, a magány, a tétlenség, az elpuhult és ülő életmód, a nőkkel és fiatal emberekkel való közlekedés, ezek a korára veszedelmes örvények, melyek folytonos veszedelemben tartják. Más érzékelhető tárgyakkal térítem el az érzékeit; más irányt szabok meg szellemének s azzal térítem el azoktól az irányoktól, melyek vesztébe sodorják; testének fáradságos munkában való gyakorlásával tartóztatom fel a képzelődés tevékenységét, a mely magával ragadja. Mikor a karok sokat dolgoznak, a képzelődés megnyugszik; ha a test elég fáradt, a szív nem hevül fel. A legjobban kézügybe eső és legkönnyebb elővigyázati intézkedés, ha elvonjuk a veszedelem helyéből. Kezdettől fogva elviszem a városoktól s azoktól a tárgyaktól, melyek kisértetbe vihetik. De ez nem elég; mely sivatagba, mely vadon menedékhelyre menekülhetne azoktól a képektől, melyek üldözik? Nem ér semmit eltávolítani a veszedelmes tárgyakat, ha nem távolítom el az emléküket is; ha nem találom meg a módját, hogy mindentől megszabadítsam, ha nem vonom el őt önmagától, akkor ép annyit érne, ha békén hagynám.

Emil tud egy mesterséget, de ez a mesterség ebben nem használ nekünk; szereti és érti a mezőgazdaságot, de a mezőgazdaság nem elegendő nekünk; azok a foglalkozások, melyeket ismer, gépiesekké válnak, ha foglalkozik velük, ez annyi, mintha nem csinálna semmit; egész más dologra gondol mellettük; a fej és a karok külön-külön dolgoznak. Új foglalkozásra van szüksége, mely érdekli újdonságával, mely folyton megfeszíti a figyelmét, a mely neki tetszik, a mely elfoglalja, a mely fejleszti, olyan foglalkozásra, melyért lelkesül és a melyre teljes lélekkel ráadja magát Már most a vadászat az, a mely szerintem egyesíti mindezeket a föltételeket. Ha a vadászat valaha ártatlan szórakozás, ha valaha megfelel az embernek, akkor most van az ideje, hogy hozzá folyamodjunk. Emilben minden megvan arra, hogy sikere legyen benne; erős, ügyes, türelmes, fáradhatatlan. Mulhatatlanul meg fogja szeretni ezt a testgyakorlatot, bele fogja vinni korának minden hevét, el fogja veszteni egy időre a veszedelmes hajlamokat, melyek az elpuhultságból születnek. A vadászat megedzi a lelket ép úgy, mint a testet, hozzászoktat a vérhez, a kegyetlenséghez. Dianát a szerelem ellenségéve tették és az allegoria nagyon igaz: a szerelem bágyadtságai csak az édes nyugalomból születnek; az erős gyakorlat elfojtja a gyöngéd érzéseket. Az erdőben, a mezőkön a szerelmes és a vadász annyira különböző hangulatban van, hogy ugyanazokról a tárgyakról egészen különböző képeket nyernek. A friss árnyas helyek, a lugasok a szerelmes édes rejtekhelyei, a vadász számára pedig csak vadtenyésztő helyek, sűrűségek, vadak búvóhelyei; a hol amaz csak rigókat, fülemüléket, csak madárcsattogást hall, a másik odaképzeli a vadásztülköket és a kutyák csaholását; az egyik csak driádokat és nimfákat képzel, a másik csak hajtókat, falkákat, lovakat. Menjetek a mezőre ezzel a kétféle fajta emberrel; beszédmódjuk különbözőségéről hamar meg fogjátok ismerni, hogy a földnek nem egyforma képe van rájuk nézve, hogy eszükjárása mennyire különböző, mint a kedvteléseik.

El tudom képzelni, hogy ezek a hajlamok egyesülhetnek és hogy végül időt lehet találni mindenre. Az ifjúság szenvedélyei azonban nem oszolnak meg így; adjatok neki egyetlen foglalkozást, a melyet szeret s a többi mind hamarosan el lesz felejtve. A vágyak változatossága az ismeretek változatosságából ered és a legelső élvezetek, melyeket ismer, sokáig az egyedüliek, melyeket keres. Nem azt akarom, hogy Emil egész ifjúsága a vadak öldöklésével teljék el és nem is akarom mindenben igazolni ezt a vad szenvedélyt; elég nekem, ha megfelel annak, hogy megszakítson egy veszedelmesebb szenvedélyt, hogy hidegvérrel hallgasson meg, ha róla beszélek és időt adjon nekem, hogy lefessem a nélkül, hogy felizgatnám.

Vannak korszakok az emberi életben, melyek arra valók, hogy az ember sohase feledje el őket. Ilyen Emilre nézve annak a tanításnak az időszaka, a melyről szólok s a mely hatással kell hogy legyen hátralevő napjaira. Igyekezzünk tehát úgy bevésni emlekezetébe, hogy ne törlődjék ki belőle soha. Korunk tévedéseinek egyike, hogy az észt nagyon is leplezetlenül használják, mintha az emberek csak csupa szellem volnának. Elhanyagolják azt a jelbeszédet, a mely a képzelődéshez szól s ezért elvesztették a nyelvek legerőteljesebbikét. A szó benyomása mindig gyönge és a szemek által sokkal jobban lehet a szivekhez szólni, mint a fülek által. Mindent az okoskodás által akarunk elvégezni s ezzel merő szavakká teszszük tanításainkat, semmit sem bizunk a cselekedetekre. Az ész magában nem tevékeny; néha visszatartóztat, ritkán tüzel fel és sohasem cselekszik nagyot. Mindig okoskodni a kicsiny szellemek mániája. Az erős lelkeknek bizony más a nyelve s ezzel a nyelvvel lehet meggyőzni és tettre indítani.

Az a megfigyelésem, hogy a mai korban az embereknek csak az erőszak és az érdek által van egymásra hatásuk, holott a régiek sokat tettek a meggyőzés által, a lélek vonzalmai által, mert nem hanyagolták el a jelek beszédét. Minden megállapodás ünnepélyesen történt, hogy annál sérthetetlenebbé tegyék; mielőtt az erőszak érvénybe lépett volna, az istenek voltak az emberi nem birái; az ő színük előtt csinálták az egyesek szerződéseiket, szövetségeiket, kijelentették igéreteiket; a föld felszíne volt a könyv, a melyben az okiratokat őrizték. Sziklák, fák, kőrakások, melyek meg voltak szentelve ilyen aktusokkal és tiszteletet keltettek a barbár emberekben, voltak ennek a könyvnek egyes lapjai, melyek mindig nyitva állottak minden szemnek. Az eskű kútja, az élő és a látó kútja, a mambréi élő tölgyfa, a tanuság kőrakása, ezek voltak a szerződések szentségének durva, de fenséges emlekjelei, senki se mert volna szentségtörő kézzel hozzányulni ezekhez az emlékekhez és az emberek hűsége jobban volt biztosítva ezeknek a néma tanuknak a biztosítéka által, mint a mennyire ma biztosítva van a törvények minden hiábavaló szigora által.

A kormányzatban a királyi hatalom felséges dísze tett benyomást a népekre. A méltóság jelei, egy trónus, egy jogar, egy biborpalást, egy korona, egy diadém rájuk nézve szent dolgok voltak. Ezek a tiszteletben álló jelvények tiszteletreméltóvá tették az embert, a ki fel volt diszítve velük; katonák nélkül, fenyegetések nélkül a mint megszólalt, engedelmeskedtek neki; ma el akarják törölni ezeket a jelvényeket;[116] mi eredménye lett ennek a lebecsülésnek? Az, hogy a királyi méltóság kitörlődik minden szívből, hogy a királyok csak hadseregükkel szereznek engedelmességet és hogy az alattvalók tisztelete csakis a büntetéstől való félelmen alapszik. A királyoknak nem kell diadémjük viselésével vesződni, sem méltóságuk nagy jelvényeivel, de százezer mindig kész karra van szükségük, hogy végrehajtassék rendeleteiket. Bár nekik ez talán szebbnek tünik fel, könnyű belátni, hogy idő multával ez a változás nem fog hasznukra válni.

Bámulatraméltó, a mit a régiek ékesszólásukkal elértek; de az az ékesszólás nem állt csupán jól szerkesztett szép beszédekben és sohasem volt több hatása, mint a mikor a szónok legkevesebbet beszélt. A mit legélénkebben mondtak, nem szavakkal fejeződött ki, hanem jelekkel, nem mondták, hanem megmutatták. A tárgy, a melyet a szeme elé állítanak, megrázkódtatja a képzelőtehetséget, felizgatja a kiváncsiságot, várakozásban tartja a szellemet arra nézve, a mil mondani akar az ember s gyakran maga ez a tárgy megmond mindent. Mikor Thrasybulos és Tarquinius leüti a mákfejeket, mikor Nagy Sándor rányomja pecsétjét kegyencze szájára, mikor Diogenes elmegy Zeno előtt, nem mondtak-e többet, mintha hosszú beszédeket mondtak volna? Micsoda körmondata a szavaknak adta volna vissza ily jól ugyanazokat a gondolatokat? Darius, mikor Scythiában volt hadseregével, a szkythák királyától madarat, békát, egeret és öt nyilvesszőt kapott. A követ átadta az ajándékot és szó nélkül visszafordult. Manapság ezt az embert bolondnak néznék. Rémületes beszédét azonban megértették és Dariusnak nem volt sürgősebb dolga, mint visszasietni hazájába, a mint csak tudott. Helyettesítsétek ezeket a jeleket levéllel: mennél fenyegetőbb lesz, annál kevésbbé fog megrémíteni; merő nagyotmondás lett volna s Darius csak nevetett volna rajta.

Mily figyelmet fordítottak a rómaiak a jelek beszédére! Az életkor és társadalmi helyzet szerinti különböző ruhák, tógák, hadi köpenyek, toga praetexták, bullák, széles szgélyű köntösök, székek, lictorok, fascesek, fejszék, avagy fű- és levélkoszorúk, ovátiók, triumphusok, minden pompa, reprezentálás, szertartás volt náluk és minden benyomást tett a polgárok szívére. Fontos dolog volt az államnak, hogy a nép inkább ezen a helyen gyülekezzék és ne azon; hogy lássa vagy ne lássa a Kapitoliumot, hogy a szenátus felé forduljon vagy elforduljon tőle, hogy inkább ezen a napon tanácskozzék, mint amazon. A vádlottak más ruhát vettek fel, mást a jelöltek is, a katonák nem dicsekedtek tetteikkel, hanem megmutatták sebeiket. Elképzelem, hogy Cæsar halálakor a mi szónokaink egyike meg akarva hatni a népet, kimerítette volna a művészet összes közhelyeit, hogy pathetiknsan leírja sebeit, vérét, holttestét: Antonius, a ki szintén ékesszóló volt, semmi ilyet nem mondott; előhozatta a holttestet. Micsoda rhetorika!

Ez a kitérés azonban észrevétlenül nagyon is eltérít tárgyamtól, úgy mint számos más kitérés is és kitéréseim sokkal gyakoriabbak, semhogy hosszúk és tűrhetők lehetnének. Visszatérek tehát a tárgyhoz.

Ne okoskodjatok soha szárazon az ifjúsággal. Ruházzátok fel az okoskodást testtel, ha rá nézve érthetővé akarjátok tenni. Jártassátok az elme nyelvét a szíven át, hogy megértethesse magát. Ismétlem, a hideg érvek meghatározhatják véleményeinket, de nem cselekedeteinket; arra indítanak, hogy higyjünk, nem arra, hogy cselekedjünk; azt bizonyíthatni, hogy mit kell gondolni, nem azt, hogy mit kell tenni. Ha ez igaz minden emberre nézve, annál inkább igaz a még csak érzékeikben gyökerező fiatal emberekre nézve, kik csak odáig gondolkoznak, a meddig a képzelődésük ér.

Óvakodni fogok tehát, még azok után az előkészületek után is, melyekről szóltam, hogy hirtelen bemenjek Emil szobájába és ügyetlenül hosszú beszédet mondjak neki arról a tárgyról, a melyről fel akarom világosítani. Azon fogom kezdeni, hogy megindítom a képzeletét, meg fogom választani az időt, a helyet, a tárgyakat, a melyek a legkedvezőbbek arra a hatásra, melyet el akarok érni; tanujáúl hívnám, úgyszólván az egész természetet beszélgetéseinknek; az örök lényt, melynek műve, bizonyságául hívnám szavaimnak, biróúl szólítanám fel Emil közt és köztem; megjelölném a helyet, a hol lakunk, a sziklákat, az erdőket, a hegyeket, melyek körülvesznek, emlékjeleiül az ő fogadalmainak és az enyéimnek; szemeimbe, hanglejtésembe, mozdulataimba belevinném mindazt a lelkesedést és hevet, melyet kelteni akarok. Akkor szólanék hozzá és ő meg fog hallgatni, én ellágyulok és ő megindul. Áthatva kötelességeim szentségétől, az övéit tiszteletreméltóbbakká fogom tenni; az okoskodás erejét szóképekkel és figurákkal fogom megeleveníteni; nem leszek hosszadalmas és bőbeszédű hideg elvek dolgában, hanem túláradó érzésekben bővelkedő; okoskodásom komoly és szentencziózus lesz, de a szívem sohasem fogja elégnek érezni, a mit mondott. Ha ekkor megmutatom neki mindazt, a mit érte tettem, úgy mutatom meg, mintha önmagamért tettem volna; gyöngéd szeretetemben fogja látni minden gondoskodásom okát. Mily meglepetést, mily izgalmat fogok neki szerezni, ha hirtelen megváltoztatom a beszédmodoromat! A helyett, hogy a szívét szűkkeblűvé tenném azzal, hogy mindig az érdekéről beszélek neki, a saját érdekemről fogok neki beszélni és ezzel annál jobban meghatom; fellobbantom fiatal szívét a barátság, a nagylelkűség, a hála minden érzésével, melyeket már felkeltettem és a melyeket édes táplálni. Keblemre fogom szorítani, a meghatottság könyeit ontva rá s ezt fogom neki mondani: te vagy az én jóvoltom, gyermekem, az én művem, a te boldogságodtól várom az enyémet, ha te meghiusítod reményeimet, húsz évet rabolsz el életemből és szerencsétlensége leszel öreg napjaimnak. Igy lehet meghallgattatni magát egy fiatal emberrel és így lehet szíve mélyébe bevésni annak emlékét, a mit mond neki az ember.

Idáig példáit igyekeztem adni annak a módnak, a hogy egy nevelőnek fel kell világosítani növendékét nehéz alkalmakkor. Ugyanezt igyekeztem tenni ebben az esetben is, de sok kísérlet után lemondok róla, meg lévén győződve, hogy a franczia nyelv sokkal kényeskedőbb, semhogy elviselhesse egy könyvben a bizonyos tárgyakról szóló első oktatások naivitását.

A franczia nyelv, úgy mondják, a legszűziesebb nyelv; én a magam részéről a legfajtalanabbnak tartom, mert nekem úgy tetszik, hogy egy nyelv szűziessége nem abban áll, hogy gondosan kikerülje a tisztátalan fordulatokat, hanem hogy ne legyenek benne ilyenek. Valóban, hogy kikerüljük őket, gondolnunk kell rájuk és nincs nyelv, a melyben nehezebb volna minden értelemben tisztán beszélni, mint a francziában. Az olvasó, a ki mindig ügyesebb a fajtalan fordulatok megtalálásában, mint az író az előlük való kitérésben, mindenen megbotránkozik és elszörnyűlködik. Hogyne piszkolódnék be az, a mi tisztátalan füleken megy keresztül? Ellenkezőleg, jó erkölcsű népnek minden dologra megvannak a maga megfelelő szólásai és ezek a szólások mindig tisztességesek, mert mindig tisztességesen használják őket. Lehetetlen tisztesebb nyelvet elképzelni, mint a biblia nyelve, épen azért, mert minden naivul van benne mondva. Hogy ugyanazokat a dolgokat megbotránkoztatókká tegyük, ahhoz elég, ha francziára fordítjuk őket. Abban, a mit Emilemnek mondanom kell, minden csak tisztes és szűzies lesz a szivének, de hogy olvasva is olyannak találják, ahhoz ép oly tiszta szív kell, mint az övé.

Még azt is hiszem, hogy a beszéd igazi tisztaságáról és a bűn áltisztaságáról szóló beszédeknek hasznos helyük lehet az erkölcsi fejtegetésekben, melyekbe ez a tárgy elvezet minket, mert ha megtanulja a tisztaság nyelvét, meg kell tanulnia egyúttal az illedelem nyelvét is és tudnia kell, miért oly különböző ez a kél nyelv. Bárhogy áll is a dolog, ahhoz ragaszkodom, hogy ha üres oktatások helyett, melyekkel idő előtt tele tömik a fiatalság szívét és a melyeket kinevet abban a korban, a mikor időszerűek volnának, megvárjuk, előkészítjük a megértetés pillanatát s akkor tárjuk elébe a természet törvényeit helyes igazságukban; ha megmutatjuk ugyanezeknek a törvényeknek az igazolását azokban a fizikai és erkölcsi bajokban, melyeket megszegésük a bűnösökre hárít; ha szólunk neki a nemzés felfoghatatlan rejtelméről, hozzáfűzve annak a varázsnak a fogalmához, melylyel a természet Teremtője ezt az aktust felruházza, a kizárólagos odaadás varázsát, mely gyönyörteljessé teszi, a hűség kötelességeinek, a szeméremnek varázsát, mely körülveszi és a mely megkettőzteti vonzóerejét, mialatt czélját teljesíti; ha lefestjük neki a házasságot, nem csupán mint a társulások legédesebbikét, hanem mint a legsérthetetlenebbet és legszentebbet is minden szerződés körül és nyomatékosan megmondjuk mindazokat az okokat, melyek ezt a szent frigyet tiszteletreméltóvá teszik minden ember előtt és a melyek gyűlölettel és átokkal borítanak el mindenkit, a ki tisztaságát beszennyezni meri; ha megragadó és igaz módon festjük le előtte a kicsapongás borzalmait, buta eltompulását, azt az észrevehetetlen lejtőt, melyen át az első kihágás az összes többiekhez vezet és végül romlásba ragadja azt, a ki odaadja magát neki; ha – mondom – nyilvánvalóan megmutatjuk neki, hogy függ a szűziességtől az egészség, az erő, a bátorság, az erény, még maga a szerelem is és az ember minden igazi java; – azt állítom, hogy akkor kivánatossá és drágává teszszük rá nézve ezt a szűziességet és hogy szellemét tanulékonynak fogjuk találni azok iránt az eszközök iránt, melyeket fentartására adunk neki, mert a míg megtartjuk, tiszteljük is, csak akkor kezdjük megvetni, mikor elvesztettük.

Nem igaz, hogy a rosszra való hajlam fékezhetetlen és hogy nincs módunk legyőzésére, ha valaki még nem szokta meg, hogy áldozatul essen neki. Aurelius Victor azt mondja, hogy több szerelemtől eszeveszett ember önként feláldozta életét Cleopatra egy éjszakájáért és ez az áldozat nem lehetetlen a szenvedély részegségében. De tegyük fel, hogy a legeszeveszettebb és érzékeinek legkevésbbé parancsolni tudó ember is látja a kivégzésére való készülődést, abban a biztos tudatban, hogy kínok közt fog elpusztulni egy negyedóra mulva; ettől a pillanattól fogva ez az ember nemcsak hogy fölébe kerekednék a kísértéseknek, hanem könnyű szerrel ellent is tudna nekik állni; a borzalmas kép, a mely kísérné őket, hamar elvonná tőlük és mindig visszafojtatva nem térnének vissza egyhamar. Csak akaratunk lanyhasága teszi minden gyöngeségünket és az ember mindig elég erős arra, hogy megtegye, a mit erősen akar. _Volenti nihil difficile._ Óh, ha annyira gyűlölnők a bűnt, a hogy az életet szeretjük, ép oly könnyen vissza tudnók magunkat tartani a kellemes bűntől, mint a pompás serlegben lévő méregtől.

Hogyan nem látják be, hogy ha mindaz a leczke, melyet ezen a ponton a fiatal embernek adunk, sikertelen, akkor azért az, mert az ő korára nézve nincs értelme és hogy fontos dolog minden korban olyan formákba öltöztetni az értelmet, a melyek megszerettetik? Szóljatok hozzá komolyan, ha kell, de bármit mondtok neki, legyen annak mindig vonzóereje, a mely rákényszeríti, hogy meghallgasson. Ne küzdjetek vágyai ellen szárazsággal, ne fojtsátok el a képzelődését, szeressétek, attól tartva, hogy szörnyszülötteket talál világra hozni. Beszéljetek neki a szerelemről, a nőkről, mulatságokról, hadd találjon beszélgetéseitekben olyan bájt, a mi hízeleg ifjú szívének, ne kíméljétek semmit, hogy bizalmasaivá válhassatok, csak ezen a módon lesztek igazi mestereivé. Akkor aztán nem kell attól félnetek, hogy beszélgetéseitek untatják; többet fog benneteket beszéltetni, mint a mennyire kedvetek van.

Azok, a kik bölcsen akarják nevelni az ifjúságot, hogy megóvják az érzékek hálóitól, borzalommal töltik el a szerelem iránt és bűnné teszik rá nézve, ha csak gondol is rá az ő korában, mintha a szerelem az aggastyánok számára való volna. Mindazok a megtévesztő leczkék, melyeket a szív megczáfol, nem győznek meg. A fiatal ember, a kit biztosabb ösztön vezet, titokban nevet a szomorú elveken s úgy tesz, mintha beléjük nyugodnék, holott csak a pillanatra vár, hogy hiábavalókká tegye őket. Mindez a természet ellen való dolog. Ha ellenkező irányt követek, biztosabban jutok el ugyanehhez a czélhoz. Én nem félek hízelegni annak az édes vágyának, melyre sóvárog, úgy festem le előtte, mint az élet legfőbb boldogságát, mert csakugyan az is; a mikor lefestem előtte, azt akarom, hogy oda is adja magát neki; a mikor éreztetem vele, mily bájt fűz az érzékek varázsához a szívek egyesülése, elveszem a kedvét a feslettségtől és bölcscsé teszem akkor, a mikor szerelmessé teszem.

Mily korlátoltnak kell lenni arra, hogy az ember ne lásson semmi egyebet egy fiatal ember keletkező vágyaiban, mint az ész tanításainak akadályát! Én abban látom igazi eszközét annak, hogy tanulékonynyá teszem ugyanezek iránt a tanítások iránt. A szenvedélyekre csak a szenvedélyek útján lehet hatni, ezek uralma által kell leküzdeni a zsarnokságukat és mindig magából a természetből kell levonni a szabályozására alkalmas eszközöket.

Emil nem arra van alkotva, hogy mindig egyedül éljen, mint a társadalom tagjának, teljesítenie kell társadalmi kötelességeit. Arra lévén alkotva, hogy együtt éljen az emberekkel, ismernie kell őket. Ismeri az embert általánosságban, most hátra van még, hogy ismerje az egyéneket. Tudja, mi történik a világban, hátra van még, hogy lássa, hogy foly benne az élet. Ideje, hogy megmutassuk neki ennek a nagy színpadnak a külsejét, melynek minden rejtett játékát tudja már. Nem fogja most már belevinni a hebehurgya fiatalember bamba bámulatát, hanem egy egyenes és igazságos szellem itélőképességét. Szenvedélyei kétségkívül tévútra vezethetik; mikor nem vezetik félre azokat, a kik kiszolgáltatják magukat nekik? De legalább nem fogják megtéveszteni a mások szenvedélyei. Ha látja ezeket, a bölcs szemével fogja látni s a példájuk nem csábítja el, sem az előitéleteik nem vezetik félre.

Mint a hogy van egy a tudományok tanulmányozására alkalmas kor, ép úgy van annak a kora is, hogy helyesen foghassa fel a világi szokásokat. A ki nagyon is fiatalon tanulja meg ezeket a szokásokat, szerintük fog igazodni egész életében, válogatás nélkül, gondolkodás nélkül és önelégülten ugyan, de nem is tudva, mit csinál. A ki azonban megtanulja és egyúttal belátja okaikat is, több itélőképességgel követi, következőleg több biztonsággal és szeretetreméltósággal is. Adjatok nekem egy tizenkét éves gyermeket, a ki semmiről sem tud semmit, kötelezem magamat, hogy tizenöt éves korában ép oly tudóssá teszem, mint a milyen az, a kit első gyermekkorától fogva tanítottatok; azzal a különbséggel, hogy a tiéteknek a tudása csakis az emlékezetében van, az enyémé pedig az itélő képességében. Ugyanígy vezessetek bele egy húsz éves fiatal embert a világba; ha jól vezetik, egy év alatt szeretetreméltóbb és okosabban udvarias lesz, mint az, a kit gyermekkora óta a társaságban neveltek fel, mert az előbbi képes lévén megérteni az okait minden a kor, a társadalmi helyzet, a nem szerint igazodó magatartásnak, elvekre tudja ezeket visszavezetni és alkalmazni előre nem látott esetekre, holott a másik, a kinek nincs egyéb szabálya, mint a gyakorlottsága, azonnal zavarba jön, ha el kell ettől térnie.