Part 37

Nem mennek többre azok sem közülünk, a kiknek módjában van beszélgetni zsidókkal. Ezek a szerencsétlenek érzik, hogy ki vannak nekünk szolgáltatva; a zsarnokság, melyet velük szemben tanusítanak, félénkké teszi őket, tudják, milyen könnyen esik az igazságtalanság és kegyetlenség a keresztényi szeretetnek; mit mernének tehát mondani a nélkül, hogy el ne kezdjünk istenkáromlásról kiabálni? A kapzsiság buzgóvá tesz minket és ők sokkal gazdagabbak, hogysem igazuk lehessen. A legtudósabbak, legfelvilágosultabbak mindig a legóvatosabbak. Megtéríthetsz valami nyomorultat, hogy pénzért rágalmazza faját; beszéltethetsz pár hitvány zsibárust, a kik ráhagyják, csak hogy hizelegjenek neked; diadalmaskodhatsz tudatlanságukon vagy gyávaságukon, mialatt tudósaink mosolyognak ostobaságodon. De azt hiszed, hogy azokon a helyeken, a hol biztonságban érzik magukat, ép oly könnyű dolog volna? A Sorbonneon a Messiás jövendölései napnál világosabban Jézus Krisztusra vonatkoznak. Az amszterdami rabbinusoknál meg ép oly világos, hogy nincs rá semmiféle vonatkozásuk. Nem hiszem, hogy addig jól megérthessem a zsidók érveit, a míg nincs szabad államuk, iskoláik, egyetemeik, a hol koczkázat nélkül beszélhetnek és vitázhatnak. Csak akkor tudhatjuk, mi mondani valójuk van.

Konstantinápolyban a törökök elmondják érveiket, de mi nem merjük elmondani a magunkéit, itt mi rajtunk van a meghunyászkodás sora. Ha a törökök ugyanazt a tiszteletet követelik tőlünk Mohammed iránt, a kiben mi nem hiszünk, mint a milyet mi követelünk a zsidóktól Jézus Krisztus iránt, a kiben ők ép úgy nem hisznek, vajjon nincs-e a törököknek igazuk? Igazunk van-e nekünk? Mily méltányos elv alapján oldjuk meg ezt a kérdést?

Az emberi nem kétharmad része se nem zsidó, se nem mohamedán, se nem keresztény és hány millió ember nem hallott soha beszélni Mohamedről! Tagadják ezt, azt állítják, hogy a mi misszionáriusaink eljutnak mindenhova. Ezt könnyű mondani. De eljutnak-e Afrika még ismeretlen szivébe, a hova mostanáig még nem hatolt be európai? Eljutnak-e Tatárország belsejébe, hogy lóháton utána menjenek a kóbor hordáknak, melyekhez idegen sohasem jut közel és a kik nem hogy a pápáról hallottak volna beszélni, de még a nagy lámáról is alig tudnak? Eljutnak-e Amerika mérhetetlen kontinenseibe, a hol egész nemzetek nem tudják még, hogy egy más világról való népek vetették meg lábukat az övéken? Eljutnak-e Japánba, a honnan viselt dolgaik miatt örökre kiűzték őket és a hol elődjeik a felnövekvő nemzedékek előtt csak ravasz intrikusokképen ismeretesek, a kik képmutató buzgósággal jöttek, hogy észrevétlenül hatalmukba kerítsék a birodalmat? Eljutnak-e Ázsia fejedelmeinek háremeibe hirdetni az evangeliumot a szegény rabszolgák ezreinek? Mit követtek el a világ e részének asszonyai, hogy egyetlen misszionárius se prédikálhassa nekik a hitet? Mindnyájan pokolba jutnak-e, a miért be vannak börtönözve?

Ha igaz volna is, hogy az evangelium hirdettetik az egész földön, mit nyernénk vele? Előtte való nap, hogy az első hittéritő megérkezett valamely országba, biztosan halt meg ott valaki, a ki nem hallgathatta. Most már mondjátok, mit csináljunk ezzel az egy emberrel? Ha csak egyetlen egy ember volna az egész mindenségben, a kinek sohasem prédikálták Jézus Krisztust, akkor az ellenvetés ép oly erős erre az emberre nézve, mint az emberi nem negyedrészére nézve.

Mikor az evangélium szolgái szólottak a távoli népekhez, mit mondottak nekik olyat, a mit észszerűen el lehessen fogadni az ő szavukra és a mi nem kivánná meg a legpontosabb igazolást? Hirdettek nekem egy Istent, a ki született és meghalt kétezer évvel ezelőtt, a világ másik végén, nem is tudom, micsoda kis városban és azt mondjátok, hogy mindazok, a kik nem hisznek ebben a rejtelemben, elkárhoznak. Ugyan különös dolgok arra, hogy ily hamar elhigyjük, merőben egy olyan embernek a szavára, a kit nem is ismerek. Miért tette a te Istened, hogy tőlem ilyen távol következzenek be azok az események, melyeknek ismeretére kötelez engem? Bűn-e nem tudni azt, a mi az antipódusokon történik? Kitalálhatom-e, hogy volt egy másik félgömbön egy héber nép és egy Jeruzsálem nevű város? Ez ép annyi volna, mintha arra köteleznének, hogy tudjam, mi történik a holdban. Azt mondod, azért jösz, hogy erre megtaníts, de miért nem jöttél megtanítani erre az apámat? Vagy miért kárhoztatod el ezt a jó aggastyánt azért, mert sohasem tudott erről semmit? Örökre bűnhödnie kell a te restséged miatt, neki, a ki oly jó volt, oly jótékony és a ki csak az igazságot kereste? Légy őszinte és képzeld magadat a helyembe s lásd, el kell-e hinnem csupán a te tanubizonyságodra mindazokat a hihetetlen dolgokat, melyeket mondasz nekem és összeegyeztetnem annyi igazságtalanságot azzal az igazságos Istennel, a kit hirdetsz nekem. Engedd, hogy elmenjek megnézni azt a távoli országot, a hol annyi ebben az országban hallatlan csoda történt; hogy megtudjam, miért bántak annak a Jeruzsálemnek a lakói Istennel úgy, mint valami utonállóval. Azt mondod, nem ismerték el Istennek. Mit tegyek tehát én, a ki csak a te réveden hallottam róla beszélni? Hozzáteszed, hogy megbűnhödtek, szétszórattak, elnyomattak, szolgaságba vettettek, hogy senki közülök nem kerül többé abba a városba. Bizonyára nagyon megérdemelték ezt, de a mai lakosok mit szólnak előideik isten-gyilkosságáról? Tagadják őt, ők sem ismerik el Istent Istennek. Hisz akkor ép úgy békében lehetett volna hagyni amazoknak az utódait is.

Hogyan, még magában a városban, a hol Isten meghalt, sem ismerték őt el sem a régi, sem az új lakók és ha azt akarod, hogy én elismerjem, én, a ki kétezer évvel később születtem, kétezer mérföldnyire onnan! Nem látod be, hogy mielőtt hitelt adnék annak a könyvnek, melyet szentnek nevezel és a melyből én nem értek semmit, másoktól, nem tőled kell tudnom, mikor és ki által készült, hogyan maradt fenn, hogy jutott el hozzád, mit mondanak érvükül az országban azok, a kik elvetik, holott ép oly jól tudják, mint te, a mire tanitasz engem? Beláthatod, hogy okvetlenül el kell mennem Európába, Ázsiába, Palesztinába, hogy mindent megvizsgáljak magam. Bolondnak kellene lennem, ha előbb meghallgatnálak.

Ez a beszéd előttem nemcsak észszerűnek tünik fel, hanem azt is állítom, hogy minden értelmes embernek így kell hasonló esetben beszélnie és jó messzire küldenie a hittérítőt, a ki mielőtt igazolná bizonyítékait, annyira siet kioktatásával és megkeresztelésével. Továbbá azt állitom, hogy nincs az a kinyilatkoztatás, mely ellen ugyanazon vagy más hasonló sulyú ellenvetéseknek ne volna ép annyi, vagy még több érvénye, mint a kereszténység ellenieknek. Ebből az következik, hogy ha csak egy igazi vallás van és ha minden ember köteles kárhozat sulya alatt követni, egész életünket az összes vallások tanulmányozásával, felbúvárlásával, összehasonlításával és mindazoknak az országoknak bejárásával kell tölteni, a hol meg vannak honosulva Senki sincs kivonva az ember első kötelessége alól, senkinek sincs joga megbízni más ember véleményében. A mesterembernek, a ki csak munkájából él, a munkásnak, a ki nem tud olvasni, a gyöngéd és félénk fiatal leánynak, a betegnek, a ki alig bír fölkelni ágyából, mindnek kivétel nélkül tanulmányozni, elmélkedni, vitatkozni, utazni kell, bejárni az egész világot. Akkor nem volna egy helyben élő, állandó nép, az egész föld csupa zarándokkal volna telve, a kik nagy költséggel és hosszú fáradalmakkal személyesen járnának megvizsgálni, összehasonlítani és kikutatni mindazokat a kultuszokat, a melyeket a földön követnek. Akkor búcsút kellene mondani a mesterségeknek, a művészeteknek, az emberi tudományoknak és minden polgári foglalkozásnak; nem lehetne itt más tanulmány, mint a vallás tanulmányozása; még az is, a ki a legerősebb egészségnek örvendene, a legjobban használná fel az idejét, a legjobb hasznát venné elméjének, a legtöbb évet élné, öregkorában is csak bajosan tudná, mihez tartsa magát és már az is sok volna, ha halála előtt megtudná, milyen vallásban kellett volna élnie.

Ha szelidíteni akarsz ezen a módszeren és a legcsekélyebb befolyást engeded is az emberek tekintélyének, akkor azonnal feláldozol neki mindent és ha egy keresztény fia jól teszi, hogy mély és pártatlan vizsgálat nélkül követi apja vallását, miért tenné rosszul egy töröknek a fia, ha ugyancsak követi az apjáét? Felhívom az összes türelmetleneket, hogy feleljenek erre olyat, a mi kielégít egy okos embert.

Sarokba szorítva ezekkel az érvekkel, az egyik rész jobb szeretné igazságtalannak tüntetni fel Istent és megbüntetni az ártatlanokat apjuk bűneért, mintsem hogy lemondjon barbár dogmájáról. Mások úgy segítenek magukon, hogy lekötelező módon egy angyalt küldenek mindenkinek kioktatására, a ki bár legyőzhetetlen tudatlanságban, de erkölcsileg jól élt. Mily szép találmány ez az angyal! Nem elég, hogy alávetnek minket mesterkedéseiknek, még magát Istent is abba a kényszerhelyzetbe hozzák, hogy éljen velük.

Látod, fiam, mily képtelenségre vezet a gőg és a türelmetlenség, mikor mindenki a maga véleményében akar tobzódni és azt hiszi, az egész emberi nem fölött egyedül neki van igaza. A békének Istenét hívom tanubizonyságul, a kit imádok és hirdetek neked, hogy minden kutatásom őszinte volt, de látva, hogy sikertelenek és mindig azok is lesznek és hogy partnélküli óczeánba veszek bele, visszatértem a magam ösvényére és első fogalmaimra szorítottam hitemet. Sohasem tudtam hinni, hogy Isten rendelte kárhozat terhe alatt, hogy olyan tudós legyek. Bezártam tehát minden könyvet. Csak egy könyv van nyitva minden szem előtt és pedig a természet könyve. Ebből a nagy és fenséges könyvből tanulom szolgálni nagy és isteni szerzőjét. Senki sem menthető, ha nem olvas belőle, mert ez a könyv minden ember számára beszél, minden szellemnek érthető nyelven. Ha elhagyott szigeten születtem volna, ha soha nem láttam volna magamon kívül más embert, ha soha nem tudtam volna meg, hogy mi történt egykor a világ valamely zugában, csak gyakoroljam eszemet, csak műveljem, csak használjam fel jól azokat a közvetlen képességeket, melyeket Isten adott nekem s magamtól megtanulom őt ismerni, szeretni, a műveit is szeretni, akarni a jót, melyet ő akar és hogy neki tessem, betölteni minden kötelességemet a földön. Mi többre tud tanítani az emberek minden tudása?

A mi most már a kinyilatkoztatást illeti, ha jobb bölcselkedő és tanultabb volnék, talán megérteném igazságát, a hasznát azokra, a kiknek szerencséjük van felismerni; de ha látok is mellette olyan bizonyítékokat, melyeket nem tudok megczáfolni, egyuttal ellene is látok ellenvetéseket, melyeket nem tudok megoldani. Annyi hathatós érv van mellette és ellene, hogy nem tudva, mire határozzam magamat, sem el nem fogadom, sem el nem vetem; csupán elvetem azt, hogy köteles vagyok elismerni, mert ez az állítólagos kötelezettség összeférhetetlen Isten igazságosságával és Isten nem hogy eltávolítaná vele az üdvösség akadályait, hanem még meg is sokasítaná, végére járhatlanná tenné őket az emberi nem nagyobb része számára. Ezen a ponton túl ebben a dologban tiszteletteljes kétségben maradok. Nem áltatom magamat azzal, hogy csalhatatlannak higyjem magamat; lehet, hogy más emberek eldönthették, a mi nekem eldöntetlennek tünik fel; én a magam számára okoskodom, nem az ő számukra; nem kárhoztatom, de nem is utánzom őket; itéletük lehet hogy jobb, mint az enyém, de nem az én hibám, ha nem egyezik az enyémmel.

Megvallom neked azt is, hogy a Szentírás fensége elálmélkodtat s az Evangelium szentsége a szívemhez szól. Nézd a filozofusok könyveit minden pompájukkal, mily kicsinyek mellette! Lehet-e, hogy egy egyszerre oly fenséges és oly egyszerű könyv emberek műve lehessen? Lehetséges-e, hogy az, a kinek a története van benne, csupán ember? Egy rajongó hangja-e ez vagy egy nagyratörő szektafőnöké? Mily szelidség, mily tisztaság az erkölcseiben! Mily megható báj a tanításaiban! Mily emelkedettség az elveiben! Mily mély bölcseség a beszédében! Mily lélekjelenlét, mily finomság és mily találó él a feleleteiben! Mily uralkodás a szenvedélyei fölött! Hol az az ember, hol az a bölcs, a ki gyöngeség és fenhéjázás nélkül tud cselekedni, szenvedni és meghalni? Mikor Plato megrajzolja igaz emberének képét,[110] a kit elhalmoznak a bűn minden gyalázatával, holott méltó az erény minden jutalmára, vonásról-vonásra Jézus Krisztust rajzolja meg, a hasonlóság annyira szembeszökő, hogy az összes egyházatyák észrevették és hogy nem is lehet félreismerni. Mennyi előitélet, mennyi elvakultság kellett hozzá, hogy össze merjék hasonlítani Sophroniscus fiát Mária fiával! Mily távolság e kettő között! Socrates fájdalom nélkül, gyalázat nélkül halt meg s könnyen játszhatta végig szerepét és ha ez a könnyű halál nem dicsőítette volna meg életét, kétségben volnánk, más volt-e Socrates, minden eszével, mint egy szofista. Ő találta fel a morált, mondják; mások már előtte gyakorolták, ő csak szavakba foglalta azt, a mit azok tettek, csak tanításokba foglalta az ő példáikat. Aristides igazságos volt, mielőtt Socrates megmondta volna, mi az igazságosság; Leonidas meghalt a hazájáért, mielőtt Socrates kötelességgé tette volna a hazaszeretetet; Spárta józan volt, mielőtt Socrates dicsérte volna a józanságot; mielőtt ő meghatározta volna az erényt, Görögország már bővében volt az erényes embereknek. De honnan vette Jézus Krisztus az övéinél ezt az emelkedett és tiszta morált, melynek egyedül ő adta a leczkéjét és a példáját?[111] A legbőszebb fanatizmus öléből a legfenköltebb bölcseség szólalt meg és a leghősiesebb erények egyszerűsége dicsőítette meg az összes népek legaljasabbikát. Socrates halála, a ki nyugodtan filozofált barátaival, a legédesebb, a mit csak kivánhat magának az ember, a kínzások között kimúló, meggyalázott, kicsúfolt, egy egész nép által elátkozott Jézusé a legszörnyűbb, a melytől csak az ember félhet. Socrates, mikor a méregpoharat kapja, megáldja azt, a ki sírva nyújtja neki; Jézus borzalmas kínok között imádkozik bősz hóhéraiért. Igen, ha Socrates élete és halála egy bölcsé, Jézus élete és halála egy Istené. Föltegyük-e azt, hogy az evangéliumi történetet mulatságból találták ki? Barátom, nem így szoktak kitalálni és Socrates cselekedetei, melyekben senki sem kételkedik, kevésbbé vannak tanúkkal bizonyítva, mint Jézus Krisztuséi. Alapjában véve ez a nehézségnek csak elhalasztása, nem pedig megsemmisítése; felfoghatatlanabb lenne, hogy több ember költötte egyetértőleg ezt a könyvet, mintsem az, hogy egy szolgáltatta az anyagát. Zsidó írók soha nem találták volna el sem ezt a hangot, sem ezt a morált és az evangeliumban az igazságnak oly nagy, oly meglepő, oly tökéletesen utánozhatatlan jellemvonásai vannak, hogy a kitalálója sokkal csodálatraméltóbb volna, mint a hőse. Mindazáltal ugyanez az evangelium tele van hihetetlen, az észnek ellentmondó dolgokkal, a melyeket felfogni és elfogadni józaneszű embernek lehetetlen. Mit tegyünk ez ellentmondások közt? Legyünk mindig szerények és óvatosak, gyermekem, tiszteljük csöndben, a mit nem tudunk sem visszautasítani, sem megérteni és alázzuk meg magunkat a nagy Lény előtt, a ki egyedül tudja az igazságot.

Ime az akaratlan szkepticzismus, melyben megmaradtam, de ez a szkepticzismus csöppet sem kínos nekem, mert nem terjed ki a gyakorlatra lényeges pontokra és mivel minden kötelességemnek lényeges pontjaira nézve el vagyok határozva. Szolgálok Istennek szivem egyszerűségében s nem igyekszem mást tudni, csak azt, a mi fontos a magatartásomra nézve. A mi a dogmákat illeti, melyeknek nincs hatásuk sem a cselekedetekre, sem a morálra s melyekkel annyi ember kínozza magát, azokkal egyáltalán nem bajlódom. Minden vallásfelekezetet úgy tekintek, mint megannyi üdvös intézményt, a melyek minden országban Isten tiszteletének egységes módját írják elő a nyilvános istentisztelet által és melyek mindegyikének meglehet a maga alapja az éghajlatban, a kormányrendszerben, a nép szellemében vagy más helyi okban, a mely az egyiket alkalmasabbá teszi a másiknál, az idő és a hely szerint. Jónak hiszem valamennyit, ha megfelelően szolgáljuk Istent. A lényeges istentisztelet a szív istentisztelete. Isten nem utasítja vissza a hódolatot, ha őszinte, akármily formában nyújtják is neki. Mivel abban a vallásban, melyet vallok, az Egyház szolgálatára vagyok elhivatva, a lehető legpontosabban teljesítem a nekem előírt teendőket és a lelkiismeretem bántana érte, ha szándékosan elmulasztanék valamit. Tudod, hogy hosszas tilalom után Mellarède úr közbenjárására elnyertem az engedélyt hivatalom folytatására, hogy legyen miből élnem. Azelőtt azzal a gondatlansággal olvastam a misét, a melylyel az ember idő multával a legkomolyabb dolgokkal is bánik, ha nagyon is gyakran végzi őket; új elveim óta a legnagyobb áhítattal czelebrálom; teljesen áthat a legfőbb lény fensége, jelenléte, az emberi szellem elégtelensége, a mely oly kevéssé bírja felfogni azt, a mi alkotójára vonatkozik. Arra gondolva, hogy előírt formában hozom neki a nép könyörgését, gondosan követek minden ritust, figyelmesen olvasom a szövegeket, vigyázok, hogy soha el ne mulaszszam a legkisebb szót s a legkisebb szertartást sem; ha közeledem a consecratio pillanatához, összeszedem magamat, hogy mind azzal az érzülettel végezzem, a melyet az Egyház és a szentség fensége megkíván; igyekszem megsemmisíteni elmémet a legfőbb értelem előtt; ezt mondom magamban: Ki vagy te, hogy meg tudd mérni a végtelen hatalmat? Tisztelettel mondom ki a sacramentális szavakat és hatásába beleviszem mindazt a hitet, a mely tőlem telik. Akárhogy áll is ez a felfoghatatlan misztérium, nem félek tőle, hogy az itélet napján megbüntettetem, hogy szívemben bármikor is profanizáltam.

Megtisztelve a szent szolgálat által, ha annak legalsó rangjában is, nem fogok soha sem tenni, sem mondani semmit, a mi méltatlanná tenne fenkölt kötelességeinek betöltésére. Mindig az erényt fogom prédikálni az embereknek s példát fogok neki adni belőle. Nem az én dolgom lesz, hogy a vallást szeretetreméltóvá tegyem számára; nem az én dolgom lesz, hogy megerősítsem hitüket a valóban hasznos dogmákban, melyeket minden ember köteles elfogadni; de Isten óvjon, hogy valaha is prédikáljam nekik a türelmetlenség kegyetlen dogmáját, hogy valaha is rávigyem őket, hogy gyűlöljék a felebarátjukat, és más embereknek ezt mondjam: «Elkárhozol!» azaz, hogy: «Az Egyházon kívül nincsen üdvösség.»[112] Ha előkelőbb állásban volnék, ez a tartózkodás kellemetlenségeket okozna, de sokkal kisebb vagyok, semhogy sok félnivalóm volna és mélyebbre nem bukhatom, mint a hol vagyok. Bármi történik is, nem fogom káromolni az isteni igazságot és nem fogok hazudni a Szentlélek ellen.

Sokáig becsvágyam volt, hogy lelkész lehessek, még most is becsvágyam, de már többé nem remélem. Kedves barátom, semmit sem látok oly szépnek, mint lelkésznek lenni. A jó lelkész szolgája a jóságnak, mint a hogy a jó hivatalnok szolgája az igazságnak. A lelkésznek sohasem kell rosszat tennie; ha nem tehet mindig jót önmagától, mindég a helyén van, mikor másoktól kéri és gyakran el is éri, ha tiszteletet tud kelteni maga iránt. Oh, ha valaha is lett volna módom ellátni egy jó emberekből álló parókiát a hegyeink között, boldog lennék, mert úgy hiszem, boldogságára szolgáltam volna híveimnek. Nem tettem volna őket gazdagokká, de osztoztam volna szegénységükben, megfosztottam volna a gyalázatától és megvettetésétől, a mely elviselhetetlenebb, mint a nélkülözés. Megszerettettem volna velük az egyetértést és az egyenlőséget, a mi gyakran elűzi a nyomort és mindig elviselhetőbbé teszi. Ha látnák, hogy semmiben sincs jobb dolgom, mint nekik és mégis megelégedetten élek, megtanulnának vigasztalódni sorsukon és megelégedetten élni, mint én. Tanításaimban nem annyira az Egyház szelleméhez ragaszkodnék, mint inkább az evangélium szelleméhez, a melyben a dogma egyszerű és a morál fenséges, a hol kevés vallásos szertartást látni és sok művét a jótékonyságnak. Mielőtt arra tanítanám őket, a mit tenni kell, igyekezném mindig cselekedni, hogy jól lássák, hogy mindazt, a mit mondok, úgy is gondolom. Ha volnának protestánsok a szomszédságomban vagy a parókiámon, nem tennék különbséget köztük és az igazi hiveim között semmiben, a mi a keresztényi szeretetre tartozik; valamennyit arra szoktatnám, hogy kölcsönösen szeressék egymást, hogy testvérekül tekintsék egymást, hogy tiszteljenek minden vallást és éljen mindenki békességgel a maga vallásában. Azt hiszem, arra biztatni valakit, hogy hagyja el a vallását, a melyben született, annyi, mint arra biztatni, hogy rosszat tegyen, következőleg annyi, mint rosszat tenni. Mialatt nagyobb felvilágosodásra várunk, őrizzük meg a közrendet, tiszteljük minden országban a törvényeket, ne zavarjuk az istentiszteletet, melyet ezek előirnak; ne biztassuk fel a polgártársakat engedetlenségre, mert nem tudjuk biztosan, hogy jó-e rájuk nézve, ha elhagyják a nézeteiket más nézetek kedvéért, azt pedig egész biztosan tudjuk, hogy engedetlennek lenni a törvény iránt rossz.

Fiatal barátom, hallottad szájamból hitvallomásomat olyannak, a milyennek Isten olvassa szívemben; te vagy az első, a kinek ezt a vallomást megtettem, talán te vagy az egyetlen, a kinek egyáltalán megteszem. A míg még marad valamelyes jó hit az emberek közt, nem kell zavarni a békés lelkeket, sem felzaklatni az egyszerű lelkek hitét olyan nehézségekkel, melyeket nem tudnak megoldani és a melyek nyugtalanítják, a nélkül, hogy felvilágosítanák őket. De ha egyszer minden meg van ingatva, meg kell óvni a törzset még az ágak rovására is. Az izgatott, bizonytalan, csaknem kialudt lelkiismeretnek, a mely olyan állapotban van, a milyenben a tiedet is láttam, szüksége van rá, hogy megszilárdíttassék és fölébresztessék; és hogy visszaállíttassék az örök igazságok alapjára; egészen ki kell dönteni az ingadozó oszlopokat, melyekről azt hiszik, még rájuk támaszkodnak.