Part 36

Azt a pontot, a meddig eljutottam, úgy tekintettem, mint azt a közös kiinduló pontot, a melyből minden hívő kiindul, hogy eljusson egy tisztább istentiszteletig s a természetes vallás hittételeiben csak minden vallás elemeit találtam. Megszemléltem a földön uralkodó felekezetek sokaságát, a melyek kölcsönösen hazugsággal és tévelygéssel vádolják egymást; és azt kérdeztem: _melyik hát az igazi?_ Mindegyik azt felelte: az enyém; mindegyik azt mondta, csak én és hitsorsosaim gondolkozunk helyesen, a többiek mind tévedésben vannak. _És honnan tudod, hogy a te felekezeted az igazi?_ Mert Isten mondotta.[106] És ki mondta, hogy az Isten mondotta azt? A lelkészem, a ki pedig jól tudja. A lelkészem mondja, hogy higyjek így és én így hiszek; ő biztosít engem arról, hogy hazudnak mind azok, akik máskép szólnak, mint ő. Ezért hát nem hallgatok rájuk.

Hogyan? gondoltam én, az igazság nem egy? És a mi igaz nálam, az lehet nem igaz nálatok? Ha annak a módszere, a ki a jó úton jár és azé, a ki eltéved, ugyanaz, micsoda érdeme vagy hibája lehet az egyiknek a másikkal szemben? A választásuk a véletlen műve, nekik tulajdonítani méltánytalanság, annyi, mint azért jutalmazni vagy büntetni valakit, mert ebben vagy abban az országban született. Hogy valaki azt merje mondani, hogy Isten így ítél rólunk, nem egyéb, mint káromolni igazságosságát.

Vagy jó és Istennek tetsző minden vallás, vagy ha van egy olyan, melyet ő ír elő az embereknek s a melynek félreismeréseért megbünteti az embereket, akkor biztos és nyilvánvaló jeleit adta, hogy megkülönböztethető és felismerhető legyen, mint az egyedüli igaz vallás; ezek a jelek minden időre és minden helyre valók, egyformán érthetők kicsinyek és nagyok, mindenki számára, tudósok és tudatlanok számára, európaiak, hinduk, afrikaiak, vad népek számára. Ha volna olyan vallás a világon, melyen kívül nincs egyéb, mint örök szenvedés és a világ bármely részén csak egyetlen jóhiszemű halandó volna is, a kit nem illetett meg az igazsága, ennek a vallásnak az istene volna a zsarnokok legméltánytalanabbika és legkegyetlenebbike.

Ha tehát őszintén keressük az igazságot, ne engedjünk semmit a születés jogának és az egyházatyák és papok tekintélyének, hanem szólítsunk a lelkiismeret és az ész ítélőszéke elé mindent, a mire gyermekkorunk óta tanítottak. Kiálthatják nekem: Vesd alá eszedet; ugyanígy mondhatná ezt az, a ki megcsal; okaim kell hogy legyenek rá, hogy alávessem az eszemet.

Az az egész theologia, melyet önmagamtól megszerezhetek a mindenség szemlélete által és képességeim helyes használata által, arra szorítkozik, a mit föntebb megmagyaráztam. Hogy többet tudhassak, rendkívüli eszközökhöz kell folyamodnom. Ezek az eszközök nem állhatnak az emberek tekintélyében, mert egy ember sem lévén más fajtából való, mint én, mindazt, a mit egy ember természetszerűen ismer, megismerhetem én is és más ember ép úgy tévedhet, mint én; ha én elhiszem, a mit mond, nem azért hiszem, mert mondja, hanem azért, mert bebizonyítja. Az emberek tanubizonysága tehát alapjában véve nem egyéb, mint magának az eszemnek tanubizonysága és nem járul hozzá semmivel azokhoz a természetes eszközökhöz, melyeket Isten adott nekem az igazság felismerésére.

Apostola az igazságnak, mi mondani valód van tehát a számomra, a minek nem maradok birája? Maga Isten szólott; hallgasd meg kinyilatkoztatását. Ez más dolog. Isten szólott! Ez bizony nagy szó. És kihez szólott? Az emberekhez. Miért nem hallottam hát én semmit? Más embereket bízott meg, hogy közöljék veled a szavát. Értem; emberek fogják nekem megmondani, a mit Isten szólott. Jobb szerettem volna, ha Istent magát hallhattam volna; rá nézve nem lett volna semmivel sem nehezebb és én nem lettem volna a félrevezetésnek kitéve. Megóv téged ettől azzal, hogy kinyilvánítja küldötteinek küldetését. Hogyan teszi ezt? Csodák által. És hol vannak ezek a csodák? A könyvekben. És ki csinálta a könyveket? Emberek. És ki látta ezeket a csodákat? Emberek, a kik bizonyítják. Hogyan! Mindig emberi tanubizonyságok! Mindig emberek, a kik azt közlik velem, a mit más emberek közöltek velük! Mennyi ember köztem és Isten között! Lássunk mindig, vizsgáljunk, hasonlítsunk össze, igazoljunk. Oh, ha Isten arra méltatott volna, hogy fölmentsen mindettől a munkától, talán kevésbbé készséges szívvel szolgáltam volna őt!

Fontold meg, barátom, mily borzalmas fejtegetésbe bonyolódtam, mily mérhetetlen tanultságra van szükségem, hogy bejussak a legrégibb ókorba, hogy megvizsgáljam, mérlegeljem, szembeállítsam egymással a prófétákat, a kinyilatkoztatásokat, a tényeket, a hitnek emlékjeleit, melyek napvilágra jutottak a világ minden országában, hogy megállapítsam idejüket, helyüket, szerzőjüket, alkalmukat! Mily biztonságára van szükségem a kritikának, hogy megkülönböztessem a hiteles darabokat a kétes daraboktól; hogy összevessem az ellenvetéseket a feleletekkel, a fordításokat az eredetiekkel, hogy megítéljem a tanuk részrehajthatatlanságát, józan eszüket, belátásukat, hogy tudjam, nem titkoltak-e el semmit, nem tettek-e hozzá semmit, nem cseréltek-e el, nem változtattak-e meg, nem hamisítottak-e meg semmit; hogy megszüntessem az ellenmondásokat, melyek fenmaradnak, hogy megítéljem, mi súlya lehet az ellenvéleményüek hallgatásának az ellenük felhozott tényekkel szemben, hogy ezek az ellenvetések ismeretesek voltak-e előttük, elég fontosaknak tetszettek-e arra, hogy érdemesnek tartják válaszolni rájuk; hogy a könyvek eléggé elterjedtek-e arra, hogy a miéink hozzájuk jutottak légyen; hogy elég jóhiszeműek voltunk-e az övéiket magunk közt elterjeszteni és meghagyni bennünk a legerősebb ellenvetéseket, melyeket tettek.

Ha mindezek az emlékjelek elismertetnek elvitathatlanoknak, ezután rá kell térni szerzőik küldetésének bizonyítékaira; jól kell tudni az eshetőségek törvényeit, az esetleges lehetőségeket, hogy meg lehessen ítélni, mely jövendőmondás nem következhetik be csoda nélkül; ismerni kell az eredeti nyelvek szellemét, hogy meg lehessen állapítani, hogy mi ezeken a nyelveken jövendőmondás és mi csak szónoki figura; tudni kell, mely tények rejlenek a természet rendjében és mely más tények nem, hogy megmondhassuk, mely fokig tudja egy ügyes ember megigézni az együgyüek szemeit s elálmélkodtatni még a felvilágosodott embereket is, ki kell kutatni, mily fajtájúnak kell lenni egy csodának és mely hitelessége kell hogy legyen nem csupán azért, hogy elhigyjék, hanem hogy büntetésre méltó is legyen, a ki kételkedik benne; össze kell hasonlítani az igazi és a hamis csodák bizonyítékait és meg kell találni a megkülönböztetésükre való biztos szabályokat; meg kell végül mondani, miért választ az Isten, hogy igazolja szavát, olyan eszközöket, melyeknek maguknak is olyan nagy szüksége van igazolásra, mintha játszanék az emberek hiszékenységével és szándékosan kikerülné a meggyőzésükre való igazi eszközöket.

Tegyük fel, hogy az isteni méltóság leereszkedik annyira, hogy egy embert szent akaratának szervévé tesz; vajjon észszerű-e, igazságos-e azt követelni, hogy az egész emberi nem engedelmeskedjék ennek a közvetítőnek a nélkül, hogy ilyenül felismerhetővé volna téve? Megfér-e a méltányossággal, igazoló levélül mindössze néhány csekély számú homályos ember előtt cselekedett jeleket adni, melyekről az összes többi emberek csak szóbeszéd útján hallanak? A világ minden részén az igazi volna minden vallásfelekezet, ha elfogadnók mindazokat a csodákat, melyekről a nép és az együgyüek azt mondják, látták őket; több volna a csoda, mint a természetes esemény és minden csodák legnagyobbika az volna, ha ott, a hol üldözött fanatikusok vannak, nem volnának csodák. A természet változhatatlan rendje mutatja legjobban a bölcs kezet, a mely igazolja; ha sok kivétel történnék, nem tudnám, mit gondoljak felőlük és a magam részéről sokkal inkább hiszek Istenben, semhogy higyjek abban a sok hozzá oly kevésbbé méltó csodában.

Jöhet valaki és ezt mondhatja: Halandók, hirdetem nektek a Legfőbbnek akaratát; ismerjétek fel szavamról azt, a ki küld engem; azt rendelem a napnak, hogy változtassa meg futását, a csillagoknak, hogy máskép rendeződjenek el, a hegyeknek, hogy lapuljanak el, a hullámoknak, hogy emelkedjenek fel, a földnek, hogy más külsőt öltsön. Ki ne ismerné fel ezekre a csodákra azonnal a természet urát? A természet nem engedelmeskedik csodáknak; ezeknek a csodái a keresztutakon, a sivatagokban, a szobákban történnek; itt könnyü vásárt csapnak a nézők egy kis csoportjával, a kik már előre is arra vannak hangolva, hogy mindent elhigyjenek. Ki merné nekem megmondani, hány szemtanú kell hozzá, hogy egy csodát hitelre érdemessé tegyen? Ha csodáitok, melyek arra valók, hogy bizonyítsák tanítástokat, maguk is bizonyításra szorúlnak, akkor mire valók? Ép annyit érnétek, ha nem is tennétek csodát.

Hátramarad végül a legfontosabb vizsgálat a kinyilatkoztatott tanításra vonatkozólag; mert miután azok, a kik azt mondják, hogy Isten idelenn csodákat tesz, azt is állítják, hogy néha az ördög is utánozza ezeket a csodákat, a legjobban megbizonyított csodákkal sem megyünk messzebbre, mint azelőtt és miután a fáraók mágusai még Mózes jelenlétében is meg merték csinálni ugyanazokat a csodajeleket, melyeket ő Isten közvetlen rendeletére csinált, miért ne tarthattak volna távollétében ugyanoly jogon ugyanarra a szavahihetőségre igényt? Így tehát, miután megbizonyították a tanítást a csoda segitségével, meg kell bizonyítani a csodát a tanítás segítségével,[107] attól féltükben, hogy a démon művét Isten művének találják nézni. Mit szólsz az ilyen különös bizonyításhoz?

Ez a tanítás, Istentől eredvén, magán kell hogy viselje az Istenség szent jellemét; nemcsak hogy meg kell világosítania bennünk a zavaros eszméket, a melyeket az okoskodás kelt szellemünkben, hanem istentiszteletet, erkölcsöt is kell adnia és olyan elveket, melyek megfelelnek azoknak az attributumoknak, melyekről egyedül ismerhetjük fel lényegét. Ha tehát csak képtelen és ész nélküli dolgokra tanít, ha csak az ellenszenv érzését oltja belénk embertársaink iránt és a rémületét önmagunktól, ha csak haragos, féltékeny, bosszúálló, részrehajló, az embereket gyűlölő Istent fest le előttünk, a háború és a csaták istenét, a ki mindig kész rombolni és letiprani, mindig kínzásokról és szenvedésekről beszél és azzal dicsekszik, hogy még az ártatlanokat is megbünteti, akkor a szívem nem vonzódik ehhez a szörnyű istenhez és óvakodnék elhagyni a természetes vallást és elfogadni ezt; mert beláthatod, hogy okvetlenül választani kellene a kettő között. A ti Istenetek nem a mienk, mondanám követőinek; a ki azon kezdi, hogy egyetlen népet választ ki magának és száműzi az emberi nem többi részét, az nem közös atyja az embereknek; a ki örök bűnhödésre kárhoztatja teremtményeinek legnagyobb részét, az nem az a kegyelmes és jó Isten, a kit az elmém mutatott nekem.

A mi a dogmákat illeti, az elmém azt mondja, hogy ezeknek világosaknak, közérthetőknek, nyilvánvalóságuk által meglepőknek kell lenniök. Ha a természetes vallás elégtelen, a miatt a homályosság miatt az, a melyeket azokban a nagy igazságokban hagy, melyekre tanít minket; a kinyilatkoztatás dolga, hogy az emberi szellem számára érthető módon tanítson meg ezekre az igazságokra, hogy felfoghatóvá tegye azokat a számára, megértesse vele, hogy elhigyje őket. A hit megszilárdul és megerősödik a megértés révén; a vallások legjobbika csalhatatlanul a legvilágosabb is; a hit rejtelmekkel, ellenmondásokkal terheli meg az istentiszteletet, melyet prédikál nekem, már ezáltal is arra tanít, hogy bizalmatlankodjam benne. Az Isten, a kit imádok, nem a sötétség istene, nem azért áldott meg megértéssel, hogy megtiltsa használatát; azt mondani nekem, hogy alávessem az eszemet, annyi, mint megsérteni annak alkotóját. Az igazság szolgája nem teszi rabszolgává az eszemet, hanem megvilágosítja.

Félretettünk minden emberi tekintélyt és nélküle nem tudom elképzelni, hogy győzhet meg egy ember egy másikat azzal, hogy ész-ellenes tanítást prédikál neki. Állítsuk egy pillanatra szembe egymással ezt a két embert és keressük, hogy mit mondhatnak egymásnak a két párt nyelvének szokásos keserűségével.

_Az ihletett._

Az ész arra tanít téged, hogy az egész nagyobb, mint a része; én azonban Isten nevében arra tanítlak, hogy a rész nagyobb az egésznél.

_A bölcselkedő._

És ki vagy te, hogy azt mered mondani, hogy Isten ellentmond magának? És kinek higyjek inkább: annak-e, a ki az ész által örök igazságokra tanít, vagy neked, a ki az ő nevében képtelenséget hirdetsz nekem?

_Az ihletett._

Nekem, mert az én megbizatásom határozottabb és czáfolhatatlanúl be fogom neked bizonyítani, hogy ő küldött engem.

_A bölcselkedő._

Hogyan! Azt fogod nekem bizonyítani, hogy Isten küld téged, hogy tanúbizonyságot tégy ellene? És milyen természetűek a te bizonyítékaid, a melyekkel meggyőz arról, hogy biztosabb, hogy Isten a te szájad által szól hozzám, mint az értelem által, a melyet ő adott nekem?

_Az ihletett._

Az értelem, melyet neked adott! kicsiny és hiú ember! Mintha te volnál az első hitetlen, a ki eltévelyedik elméjében s megrontatik a bűn által!

_A bölcselkedő._

Isten embere, ha te volnál az első szélhámos, a ki fenhéjázását adja küldetésének bizonyítékául!

_Az ihletett._

Hogyan! A filozofusok is gorombáskodnak?

_A bölcselkedő._

Néha, ha a szentek adják nekik a példát rá.

_Az ihletett._

Csakhogy nekem jogom van ilyeneket mondani, én az Isten nevében szólok.

_A bölcselkedő._

Jó volna megmutatni a jogczímeidet, mielőtt előjogaiddal élsz.

_Az ihletett._

Az én jogczímeim hitelesek, a föld és az ég fog tanuskodni mellettem. Kísérd csak figyelemmel okoskodásaimat, kérlek.

_A bölcselkedő._

Az okoskodásaidat! Hova gondolsz! Engem arra tanítani, hogy az eszem megtéveszt, nem annyi-e, mint megczáfolni azt, a mit ez az eszem te melletted szól? A ki nem ismeri el érvényesnek az észt, annak meg kell győznie a nélkül, hogy felhasználná. Mert tegyük fel, hogy okoskodásoddal meggyőztél; hogy tudhatnám, hogy nem a bűn által megrontott eszem okozza-e, hogy belenyugszom abba, a mit mondasz nekem? Egyébiránt mily bizonyítékot, mily megállapítást tudsz bármikor is felhozni, a mely meggyőzőbb volna, mint az a tétel, a melyet meg kell döntenie? Ép úgy hihető az is, hogy egy jó syllogismus hazugság, mint hogy a rész nagyobb lehessen az egésznél.

_Az ihletett._

Mily különbség! Az én bizonyítékaim ellenmondás nélkül valók; természetfölötti alkatuak.

_A bölcselkedő._

Természetfölötti! Mit jelent ez a szó? Nem értem.

_Az ihletett._

A természet rendjében való változások, prófécziák, csodák, mindenféle csodajelek.

_A bölcselkedő._

Csodajelek! Csodák! Sohasem láttam semmi effélét.

_Az ihletett._

Mások látták számodra. Egész tömege a tanúnak… A népek tanúbizonysága…

_A bölcselkedő._

A népek tanúbizonysága természetfölötti alkatú?

_Az ihletett._

Nem, hanem ha egyhangú, akkor kétségbevonhatatlan.

_A bölcselkedő._

Nincs semmi kétségbevonhatatlanabb, mint az ész elvei és nem lehet egy képtelenséget az emberek tanúbizonyságával igazolni. Még egyszer mondom, lássuk a természetfölötti bizonyítékokat, mert az emberiség tanúbizonysága nem az.

_Az ihletett._

Oh, megkeménykedett szív, a kegyelem nem szól hozzád.

_A bölcselkedő._

Ez nem az én hibám, mert szerinted előbb meg kellett nyernem a kegyelmet, hogy kérni tudjam. Kezdj tehát helyettem szólni hozzám.

_Az ihletett._

Ah, hisz azt teszem és te nem hallgatsz meg. De hát mit szólsz a prófécziákról?

_A bölcselkedő._

Először is azt mondom, hogy prófécziát ép úgy nem hallottam, mint a hogy nem láttam csodát. Sőt azt is mondom, hogy semmiféle prófécziának nem volna rám nézve bizonyító ereje.

_Az ihletett._

Ördög szolgája, te! Miért nincs a prófécziáknak rád nézve bizonyító erejük?

_A bölcselkedő._

Azért, mert hogy meglegyen nekik, ehhez három dologra volna szükség, melyeknek együttes megtétele lehetetlen; t. i. hogy én tanúja lettem légyen a prófécziának, hogy tanúja lettem légyen az eseménynek és hogy bebizonyítsák nekem, hogy ez az esemény nem egyezhetett össze véletlenül is a prófécziával; mert ha egy vaktában mondott jövendőmondásnak határozottsága nem teszi lehetetlenné a beteljesülést, akkor lehetne bár a jövendölés szabatosabb, világosabb és érthetőbb, mint egy geometriai tétel, ez a beteljesedés, ha bekövetkezik, szigoruan véve nem bizonyít semmit a mellett, a ki jövendölte.

Láthatod tehát, mire szorítkoznak a te úgynevezett természetfölötti bizonyítékaid, csodáid, prófécziáid. Elhinni mindezt mások szavára és alávetni az emberek tekintélyének Isten tekintélyét, a ki eszemhez szól. Ha az örök igazságok, melyeket szellemem fölfog, eltürnének bármiféle befolyásolást is, nem volna rám nézve semmiféle faja a biztonságnak és nem hogy biztos volnék benne, hogy te Isten nevében szólsz hozzám, hanem még arról sem volnék bizonyos, hogy Isten létezik.

Ez, úgy-e, elég nehézség, pedig ez még nem minden. Annyi különböző vallás között, melyek kölcsönösen üldözik és kizárják egymást, egyetlen egy a jó, ha ugyan van egyáltalán jó. Ennek felismerésére nem elegendő megvizsgálni egyet, meg kell vizsgálni valamennyit és bármiről van is szó, nem szabad meghallgatás nélkül itélni;[108] össze kell vetni az ellenvetéseket a bizonyítékokkal; tudni kell, mit állít szembe mindenki a többiekkel és mit felel nekik. Mennél inkább bizonyítottnak tünik egy vélemény, annál jobban kell keresnünk, mire támaszkodik annyi más ember, a ki nem tartja annak. Nagyon együgyünek kell lenni, hogy azt higyje az ember, hogy elég, ha a saját pártja tanítóit hallgatja meg s már tájékozva van az ellenkező párt okairól. Hol vannak azok, a kik hogy megczáfolják ellenfeleik érveit, nem azon kezdik, hogy előbb meggyöngítik őket? Mindenki kitünik a saját pártjában, de némelyik nagyon nagyra van bizonyítékaival a vele tartók között, holott nagyon bárgyu alak volna ugyanezekkel a bizonyítékokkal a másik párt hívei között. A könyvekből akarsz tájékozódni? Micsoda képzettséget kell szerezned! Hány nyelvet kell megtanulnod! Hány könyvtárt kell átlapoznod! Mily mérhetetlen sokat kell olvasnod! Ki fog vezetni válogatásomban? Bajosan lehet megtalálni egy országban az ellenpárt legjobb könyveit, hát még az összes pártokéit. Ha meg lehetne őket találni, azonnal meg volnának czáfolva. A távollevőnek soha sincs igaza és a nagy biztonsággal felállított rossz érvek könnyen megdöntik a megvetéssel előterjesztett jó érveket. Gyakran egyébiránt semmi sem csalékonyabb, mint a könyvek és semmi sem adja kevésbbé híven azoknak a véleményét, a kik írták. Ha Bossuet könyve alapján akartál ítélni a katholikus hitről, nagyon csalódottnak találod magadat, miután köztünk éltél. Láttad, hogy a tanítás, melylyel a protestánsoknak felelnek, nem ugyanaz, melyet a népnek tanítanak és hogy Bossuet könyve nem igen hasonlít a prédikáczió tanításaihoz. Hogy helyesen itélhessünk egy vallásról, nem kell azt követőinek könyveiből tanulmányozni, hanem el kell hozzájuk menni és tőlük megtanulni. Ez nagyon különböző dolog. Mindenkinek megvannak a hagyományai, felfogása, szokásai, előitéletei, a melyek hitének szellemét teszik és a melyeket a hitéhez hozzá kell venni, hogy itélhessünk róla.

Hány nagy nép nem nyomtat egyáltalán könyveket és nem olvassa a miéinket! Hogy itéljenek azok a mi véleményeinkről? Hogy itélhetünk mi az övéikről? Gúnyoljuk őket, megvetjük őket és ha utazóink nevetségessé teszik őket, akkor nem kell nekik egyéb, mint köztünk utazni, hogy azt visszaadhassák nekünk. Mely országban nincsenek okos emberek, jó hiszemű emberek, becsületes emberek, az igazság barátai, a kik hogy vallhassák az igazságot, nem kivánnak mást, mint megismerni? Mégis mindenki a maga istentiszteletében látja és képteleneknek találja más nemzetek istentiszteletét; ezek az idegen kultuszok tehát nem oly különösek, mint a hogy nekünk látszanak, vagy pedig az az észszerűség, melyet a magunkéban találunk, nem bizonyít semmit.

Három fő vallás van Európában. Az egyik csak egy kinyilatkoztatást tételez fel, a másik kettőt, a harmadik hármat. Mindegyik megveti és elátkozza a többi kettőt, vaksággal, megátalkodottsággal, makacssággal, hazugsággal vádolja őket. Mely pártatlan ember merne köztük itélni, ha nem mérlegelte előzetesen a bizonyítékaikat, nem hallgatta meg az érveiket? Az, a melyik csak egy kinyilatkoztatást fogad el, a legrégibb és a legbiztosabbnak tünik, a mely hármat fogad el, a legújabb és legkövetkezetesebbnek tünik, az, a mely hármat fogad el és elveti a harmadikat, lehet, hogy a legjobb, de bizonyosan ellene szól minden előitélet; következetlensége szembeszökő.

A három kinyilatkoztatásban a szent könyvek olyan nyelveken vannak írva, melyek ismeretlenek azok előtt a népek előtt, melyek azokat követik. A zsidók nem értik már a hébert, a keresztények nem értik sem a hébert, sem a görögöt, sem a törökök, sem a perzsák nem értik az arabot s még maguk a mai arabok sem beszélik többé Mohammed nyelvét. Nem nagyon egyszerű módja-e az emberek oktatásának, mindig olyan nyelven beszélni, melyet nem értenek? Lefordítják ezeket a könyveket, mondják. Jó felelet. Ki biztosít róla, hogy ezek a könyvek híven vannak fordítva, hogy egyáltalán lehetséges, hogy híven legyenek fordítva? És általában, ha Isten szólani akar az emberekhez, miért kell, hogy tolmácsra legyen szükség?

Sohasem fogom fölérni észszel, hogy a mit mindenki köteles tudni, az be legyen zárva könyvekbe és hogy az, a ki nem tud hozzáférni sem ezekhez a könyvekhez, sem azokhoz az emberekhez, a kik azokat értik, akarata ellenére való tudatlansága miatt bünhődjék. Mindig könyvek! Micsoda mánia! Azért, mert Európa tele van könyvekkel, az európaiak mellőzhetetleneknek tekintik a könyveket, nem gondolva arra, hogy a föld háromnegyed részén soha nem is láttak könyvet. Nem emberek írtak-e minden könyvet? Hogy volna tehát az embernek szüksége rájuk, hogy ismerje kötelességeit? És mily eszközeik voltak ezeknek fölismerésére, mielőtt azok a könyvek készültek volna? Vagy megtanulta kötelességeit önmagától, vagy föl van mentve ismerésük alól.

Katholikusaink nagyra vannak az egyház tekintélyével, de mit nyernek vele, ha a bizonyítékok akkora apparátusára van szükségük ennek a tekintélynek a megállapítására, mint a többi felekezetnek tanításuk közvetlen bizonyítására? Az egyház határozza el, hogy az egyháznak joga van határozni. Úgy-e, ez aztán a jól megbizonyított tekintély? Ha ezen túllépsz, elülről kezdheted minden fejtegetésünket.

Sok olyan keresztényt ismersz-e, a ki nem sajnálta a fáradságot, hogy gondosan megvizsgálja, a mit a zsidóság felhoz ellene? Ha egyik-másik látott egyet-mást, akkor keresztények könyveiben látta. Jó módja a tájékozásnak az ellenfelek érvei felől! De hogy is tehetnék? Ha valaki olyan könyvet merne közölni nálunk, a mely nyiltan pártolja a zsidóságot, megbüntetnék a szerzőt, a kiadót, a könyvkereskedőt. Ez nagyon kényelmes és biztos politika, hogy az embernek mindig igaza lehessen. Élvezet leczáfolni olyan embereket, a kik nem mernek szólani.[109]