Part 35

Azt mondják, mindenki a maga érdekében járul hozzá a közjóhoz. De honnan van tehát, hogy az igaz ember a maga kárára is hozzájárul? Hogy mehet a halálba a saját érdekében? Kétségkívül mindenki a maga javára cselekszik, de ha nincs erkölcsi jó, melylyel számolni kell, sohasem fog megmagyarázni az önérdekkel egyebet, mint a gonosz tetteket; sőt azt kell hinni, hogy további kisérletet nem is mernének koczkáztatni. Mégis csak gyalázatos filozofia volna az, a melyet az erényes cselekedetek zavarba hoznak s ebből a zavarból csak úgy tudna kimászni, hogy aljas szándékokat és erény nélküli indításokat koholna számára, s hogy kénytelen volna lealjasítani Socratest és rágalmazni Regulust. Ha efféle tanítások valaha is meggyökeresednének köztünk, a természet szava ép úgy, mint az észé szüntelenül feltámadna ellenük és nem engedné egyetlen vitatójuknak sem a jóhiszeműség mentségét.

Nem czélom itt, hogy metafizikai vitatkozásokba bocsátkozzam, a melyek meghaladják a te felfogási képességedet és az enyémet és a melyek alapjában véve nem vezetnek semmire. Mondtam már, hogy nem akarok filozofálni veled, hanem csak segítségedre lenni, hogy megkérdezhesd szivedet. Ha a világ minden filozofusa azt bizonyítja, hogy nincs igazam s te érzed, hogy igazam van, ennél többet nem akarok.

Ehhez nem kell egyéb, mint elkülönböztetni szerzett fogalmainkat természetes érzéseinktől, mert mielőtt tudnánk, szükségképen érzünk és mivel a javunk akarását és kárunk kerülését nem úgy tanuljuk, hanem ez a természet adománya, ebből folyólag a jónak szeretete és a rossznak gyülölete is ép oly természet dolga bennünk, mint a magunk iránti szeretet. A lelkiismeret tényei nem ítéletek, hanem érzések; összes eszméink kívülről jönnek ugyan, de az érzések, melyek ezeket értékelik, belsőnkből származnak és csak általuk ismerjük a megegyezést és a viszszás állapotot, a mely köztünk és a dolgok között van, melyekre törekednünk vagy melyeket kerülnünk kell.

Érezni annyit tesz, mint önmagunkban létezni; érzékenységünk tagadhatatlanul előbbre való értelmünknél és előbb voltak érzéseink, mint fogalmaink.[104] Bármi is a létünk oka, gondoskodott fenmaradásunkról azzal, hogy természetünknek megfelelő érzéseket oltott belénk és nem lehet tagadni, hogy legalább ezek velünk születtek. Ezek az érzések az egyénre nézve az önszeretet, a fájdalomtól való félelem, a haláltól való rettegés, a jóllét vágya. De ha – a miről nem lehet kételkedni – az ember természeténél fogva társas lény vagy legalább arra van alkotva, hogy azzá legyen, csak más veleszületett s fajára vonatkozó érzések segítségével lehet az, mert ha csak a fizikai szükséget tekintjük, akkor ennek, a helyett hogy összegyüjtené az embereket, széjjel kellene őket szórni. Ebből az önmagához és embertársaihoz való viszony által formált erkölcsi rendszerből születik meg a lelkiismeret ösztökélése. Ismerni a jót, nem annyi, mint szeretni; ismerete nem született vele az emberrel, de a mint az esze megismertette vele, lelkiismerete ráviszi, hogy szeresse; ez az érzés született velünk.

Nem hiszem tehát, barátom, hogy lehetetlen volna természetünk következéseivel megmagyarázni a lelkiismeret közvetlen elvét, függetlenül még az észtől is. És ha ez lehetetlen volna is, akkor sem volna szükséges, mert azok, a kik ezt az egész emberi nem által elfogadott és elismert elvet tagadják, nem bizonyítják, hogy nem létezik, hanem beérik az állítással. Ha tehát mi azt állítjuk, hogy létezik, akkor ép oly biztos alapon állunk, mint ők és ezenfölül megvan a belső tanuság és a lelkiismeret szava, a mely tanubizonyságot tesz magáról. Ha az itélőképesség első villanásai elkápráztatnak és eleinte összezavarják tekintetünk előtt a tárgyakat, várjuk meg, a míg gyönge szemünk megnyílik és magához tér és hamarosan meg fogjuk látni ugyanezeket a tárgyakat az ész világánál olyanoknak, a milyeneknek kezdettől fogva a természet mutatta nekünk; vagy inkább legyünk egyszerűbbek és kevésbé hiúk, maradjunk meg az első érzéseknél, melyeket önmagunkban találunk, miután a tanulmány mindig hozzájuk vezet vissza, ha nem vezetett félre.

Lelkiismeret! Lelkiismeret! Isteni ösztön, halhatatlan és mennyei hang; biztos vezetője egy tudatlan és korlátolt, de értelmes és szabad lénynek; csalhatatlan birája a jónak és rossznak, a mely az embert Istenhez hasonlóvá teszed! Te teszed természetének kiválóságát és cselekedeteinek erkölcsiségét; nélküled nem érzek magamban semmit, a mi az állatok fölé emel, azon a szomorú előjogon kívül, hogy tévedésről tévedésre tévelyeghetem egy szabályozatlan értelem és elvtelen ész segítségével.

Hála égnek, megszabadultunk mindettől a borzalmas filozofiai apparátustól; emberek lehetünk a nélkül, hogy tudósok volnánk; föl vagyunk oldva az alól, hogy életünket az erkölcs tanulmányozásával töltsük, a legcsekélyebb áron biztosabb vezetőnk van az emberi vélemények e tömkelegében. De nem elég, hogy ez a vezető létezik, tudni kell felismerni és követni. Ha minden szivhez szól, miért vannak mégis oly kevesen azok, a kik meghallják! Ah, azért, mert a természet nyelvén szól hozzánk, a melyet minden elfeledtet velünk. A lelkiismeret félénk, szereti a visszavonulást és a békét, a világ és a zaj megrémíti, az előitéletek, a melyekből föltámasztották, legkegyetlenebb ellenségei, elmenekül előlük vagy elhallgat; hangos szavuk elhallgattatja az övét és nem engedi, hogy megértesse magát, a fanatizmus az ő álarczában mer föllépni és az ő nevében diktálni a bűnt. Végre elriad, mert nagyon félretolták, nem szól többet hozzánk, nem felel többé nekünk és miután oly soká háttérbe szorítottuk, ép annyiba kerül visszaidézni, mint a mennyibe került számüzni.

Hányszor elfáradtam kutatásaim közben attól a hidegségtől, a melyet magamban éreztem! Hányszor tette a bánat és az unalom elviselhetetlenné első elmélkedéseimet, beléjük töltve mérgét! Száraz szivem csak bágyadt és langyos buzgalommal adta rá magát az igazság szeretetére. Ezt mondtam magamban: mit kinozzam magamat annak keresésével, a mi nincs? Az erkölcsi jó csak agyrém; nincs egyéb jó, csak az érzékek gyönyöre. Oh, ha az ember egyszer elvesztette a lélek gyönyöreiben való kedvtelést, mily nehéz visszaszerezni! S mennyivel nehezebb még megszerezni, ha soha meg se volt bennünk! Ha volna olyan nyomorult ember, a ki nem tett életében semmit, a minek emléke megnyugtatná önmagáról és örömmel töltené el, hogy élt, ez az ember képtelen volt arra, hogy valaha is ismerje magát és a helyett, hogy érezné, mily jóság felel meg természetének, szándékosan gonosz maradna és örökké boldogtalan volna. De hiszitek-e, hogy van egyetlen egy ember az egész föld hátán, a ki olyan elaljasodott, hogy nem engedte át soha a szivét a jóltevés kisértésének? Ez a kisértés oly természetes és édes, hogy lehetetlen neki mindig ellenállni és az általa egyszer előidézett gyönyör emléke elegendő arra, hogy szüntelenül visszaidézzük. Szerencsétlenségünkre kezdetben bajos kielégíteni; ezer okunk akad, hogy visszautasítsuk szívünk hajlamát; a hamis okosság bezárja az emberi _én_ korlátai közé; a bátorság ezerféle erőfeszítése kell hozzá, hogy ezeket a korlátokat át merjük lépni. A jótetten érzett tetszés a díja annak, hogy jót tettünk és ezt a díjat csak akkor kapjuk meg, ha előbb megérdemeltük. Semmi sem szeretetreméltóbb, mint az erény, de élvezni kell, hogy annak találjuk. Ha át akarjuk fogni, mint a mese Proteusa, előbb ezer rémítő alakot ölt és végül csak azoknak mutatkozik saját alakjában, a kik ha egyszer megfogták, nem eresztik el.

Szüntelenül ostromoltatva a természetes érzések által, melyek a közös érdek mellett szóltak és az ész által, a mely mindent velem hozott kapcsolatba, egész életemben ebben a folytonos alternativában hányódtam-vetődtem volna, cselekedve a rosszat, szeretve a jót, mindig ellentétben állva magammal, ha új világosságok nem világították volna be szívemet, ha az igazság, a mely véleményeimet megszilárdította, nem erősítette volna meg magatartásomat és nem hozott volna összhangba magammal. Hiába akarja az ember az erényt csupán az észre alapítani; milyen biztos alapot adhat neki? Az erény, mondják, a rend szeretete. De ez a szeretet győzhet-e bennem a magam jóléte iránti szereteten? Adjanak hát világos és elegendő észt, a mely ennek előnyt adjon. Állítólagos alapelvük alapjában véve merő szójáték, mert én azt is mondom, hogy a bűn a rend szeretete, de más értelemben fogva fel. Van mindenütt bizonyos erkölcsi rend, a hol van érzés és értelmesség. A különbség az, hogy a jó az egészszel való kapcsolat által rendezkedik be, a gonosz pedig az egészet rendezi el a magával való kapcsolat szerint. Ez önmagát teszi minden dolog központjává, a másik megnézi a maga hatáskörét és ennek kerületéhez tartja magát. Akkor a közös középponttal való kapcsolatban rendeződik el, ez pedig Isten és az összes concentrikus körökkel kapcsolatban, ezek pedig a teremtmények. Ha nincs istenség, akkor csak a gonosz okoskodik helyesen, a jó csak eszeveszett lény.

Oh, gyermekem! Vajha érezhetnéd egy napon, mekkora tehertől szabadul meg az ember, ha miután kimerítette az emberi vélemények hiúságát és megízlelte a szenvedélyek keserűségét, végre oly közel találja magához a bölcsesség útját, ez élet munkájának díját és a boldogság forrását, mely fölött már kétségbeesett! A természetes törvény minden kötelessége, melyet csaknem kitörölt szívemből az emberek igazságtalansága, újra érvénybe jut az örök igazság nevében, a mely ezeket a törvényeket rám hárítja és általam teljesítettnek látja. Csak a nagy lény művét és eszközét látom magamban, a ki akarja a jót, a ki teszi is, a ki a nekem jót is tenni fogja akaratomnak az övével való megegyezése által és szabadságomnak jó használata által; belenyugszom a rendbe, melyet megállapít, biztos lévén benne, hogy egy napon élvezni fogom ezt a rendet és meg fogom benne találni boldogságomat, mert mely boldogság édesebb annál, mint ha egy olyan rendben érezzük magunkat elhelyezve, a melyben minden jól van? Ha zsákmányává leszek a fájdalomnak, béketüréssel viselem el, arra gondolva, hogy mulandó és olyan testtől ered, a mely nem az enyém. Ha tanuk nélkül viszek véghez valami jó cselekedetet, tudom, hogy van, a ki látja és az ezen a világon való magaviseletemet a másvilágon való élet javára számítom. Ha igazságtalanságot szenvedek, ezt mondom: Az igazságos lény, a ki mindenen uralkodik, tudni fogja a módját, hogy kárpótoljon; testem szükségletei, az életem nyomorúságai elviselhetőbbé teszik a halál gondolatát. Ennyivel is kevesebb köteléket kell elszakítani, ha majd mindent el kell hagyni.

Miért van a lelkem alávetve érzékeimnek és hozzálánczolva ehhez a testhez, a mely rabbá teszi és összeszorítja? Nem tudom; belehatoltam-e Isten rendeleteibe? De vakmerőség nélkül alkothatok szerény hozzávetőleges nézeteket. Ezt mondom magamban: Ha az ember szelleme szabad és tiszta maradt volna, mi érdem volna abban, hogy szeretjük és követjük a rendet, melyet megállapítottnak lát és a melyet megzavarni nem volna semmi érdekünk? Boldog volna, igaz, de hiányoznék boldogságából a legfenségesebb fokozat, az erény dicsősége és az önmagáról való jó tanuságtétel; csak olyan volna, mint az angyalok és az erényes ember kétségkívül több volna, mint ők. Hozzákötve egy halandó testhez nem kevésbbé hatalmas, mint megfoghatatlan kötelékekkel, e test fentartásának gondja arra izgatja a lelket, hogy mindent magamagára vonatkoztasson és az általános renddel ellenkező érdeket olt bele, a melyet mindazáltal képes látni és szeretni; ekkor szabadságának jó felhasználása egyszerre érdemmé és jutalommá válik és változhatatlan boldogságot készít elő magának, mikor leküzdi földi szenvedélyeit és megmarad eredeti akarata mellett.

Ha a megalázottságnak abban az állapotában, a melyben ez élet folyamán vagyunk, minden eredendő hajlamunk jogosult ugyan, de minden bűnünk önmagunktól jön, miért panaszkodunk, hogy le vagyunk általuk igázva? Miért vetjük szemére a dolgok Alkotójának a gonoszságokat, melyeket művelünk és az ellenségeket, kiket magunk fegyverzünk fel magunk ellen? Ah, ne rontsuk el az embert s mindig jó lesz fáradság nélkül, boldog lelkiismeretfurdalás nélkül. A bűnösök, a kik azt mondják, hogy kénytelenek a bűnre, ép oly hazugok, mint a milyen gonoszok; hogy-hogy nem látják, hogy a gyöngeség, melyről panaszkodnak, az ő saját művük, hogy első lealjasodásuk akaratukból származik, hogy csak azért engednek a kisértéseknek, mert engedni akarnak s ezzel teszik ellenállhatatlanokká? Kétségkívül nem függ már tőlük, hogy ne legyenek gonosztevők és gyöngék, de tőlük függ, hogy azokká ne váljanak. Oh, mennyire urai maradnánk önmagunknak és szenvedélyeinknek, még ennek az életnek folyamán is, ha addig, a míg szokásaink még nem rögződtek meg, a mikor szellemünk még csak nyiladozik, el tudnák foglalni olyan tárgyakkal, melyeket ismernie kell, hogy értékelni tudja azokat, melyeket nem ismer, ha őszintén fel akarnók magunkat világosítani, nem azért, hogy mások szemében ragyogjunk, hanem hogy természetünk szerint leszünk jók és bölcsek, hogy boldoggá tegyük magunkat kötelességeink gyakorlásával! Ez a tanulmány unalmasnak és vesződségesnek tünik fel, mert csak akkor gondolunk rá, mikor már megvagyunk rontva a bűntől, mikor már ki vagyunk szolgáltatva szenvedélyeinknek. Megállapítjuk ítéleteinket és értékelésünket, mielőtt ismerhetnők a jót és rosszat és aztán mindent ezzel a hamis mértékkel mérünk s nem adjuk meg semminek a megillető értékét.

Van egy kor, mikor még a szív szabad, de heves, nyugtalan, sóvár a boldogságra, melyet nem ismer, s különös tétovázással keresi és megcsalatva az érzékektől, végül megállapodik üres képénél és azt hiszi, megtalálta ott, a hol nincs. Ezek az illusiók nálam sokáig tartottak. Sajnos, nagyon is későn ismertem fel őket és nem birtam őket tökéletesen megsemmisíteni; addig fognak tartani, a míg ez a halandó test, a mely okozza őket. Csakhogy hiába fognak csábítani, nem vezetnek félre, tudom már, micsodák, utánuk megyek és megvetem őket, nem boldogságom tárgyát látom bennük, hanem akadályát. Vágyódom arra a pillanatra, a mikor megszabadulva a test bilincseitől, _én_ leszek ellenmondás nélkül, csonkítatlanul és csak önmagamra lesz szükségem, hogy boldog lehessek; addig is az vagyok már ebben az életben, mert ennek minden baját kevésbe veszem, mert lényemtől csaknem idegennek tekintem és mert minden igazi jó, a mit belőle levonhatok, tőlem magamtól függ.

Hogy mindjárt eleinte a boldogságnak, az erőnek és szabadságnak ehhez az állapotához emelkedhessem, gyakorlom magamat a fenkölt szemlélődésekben. Elmélkedem a mindenség rendjéről, nem azért, hogy megmagyarázzam hiábavaló rendszerekkel, hanem hogy szüntelenül csodáljam, hogy imádhassam a bölcs alkotót, a ki benne érezteti magát. Társalkodom vele és átitatom minden képességemet isteni lényével; megilletődöm jótéteményein, áldom adományaiért, de nem imádkozom hozzá. Mit is kérnék tőle? Hogy kedvemért megváltoztassa a dolgok menetét, hogy csodákat műveljen az érdekemben? Én, a kinek mindenek felett tisztelnem kell a bölcsesége által megállapított és előrelátása által fentartott rendet, azt akarjam, hogy ez a rend kedvemért megzavartassék? Nem, ez a vakmerő kivánság hamarabb megérdemelné a büntetést, mint a meghallgattatást. Nem kérem tőle a jóltevésre való hatalmat sem; miért kérjem tőle azt, a mit megadott nekem? Nem azért adta-e a lelkiismeretet, hogy szeressem a jót, az észt, hogy fel tudjam ismerni, a szabadságot, hogy meg tudjam választani? Ha a rosszat teszem, nincs mentségem; azért teszem, mert akarom; tőle kérni, hogy változtassa meg az akaratomat, annyi volna, mint tőle kívánni, a mit ő kiván tőlem, annyi, mint azt akarni, hogy ő végezze az én művemet, a melynek én nyerjem el a díját; annyi, mint elégedetlennek lenni helyzetemmel, nem akarni többé embernek lenni, más valamit akarni, mint a mi van, vagyis a rendellenséget és a rosszat akarni. Igazságosság és igazság forrása, kegyelmes és jó Isten! Benned vetett bizalmamban szívem legfőbb kivánsága, hogy legyen meg a te akaratod. Hozzáfüzöm az enyémet s azt teszem, a mit te teszel, belenyugszom jóságodba s azt hiszem, már előre részesedem a legfőbb boldogságban, mely ennek a jutalma.

Önmagam iránti jogos bizalmatlanságomban az egyedüli dolog, a mit tőle kérek, vagy jobban mondva, a mit igazságosságától várok, az, hogy vezessen vissza tévelygésemből, ha megtévedek és ez a tévedés rám nézve veszedelmes. Ha jóhiszemű vagyok is, azért nem tartom magamat csalhatatlannak, azok a véleményeim, melyeket legigazabbaknak tartok, talán megannyi hazugságok, mert mely ember ragaszkodik véleményeihez? És hány ember van mindenben összhangban? Ha az illuzió, a mely félrevezet, önmagamból jön is, ő az egyedüli, a ki ki tud belőle gyógyítani. Megtettem, a mit tudtam, az igazság elérésére, de forrása nagyon is magas; ha erőm nem engedi is, hogy messzebbre menjek, miben lehetnék bűnös? Az ő dolga, hogy közelebb jöjjön hozzám.

A derék pap hévvel beszélt; föl volt indulva és én is az voltam. Mintha az isteni Orpheust hallottam volna, első himnusait énekelni és az istenek tiszteletére tanítani az embereket. Mindazáltal egész tömeg ellenvetés ötlött fel bennem; de nem nyilvánítottam egyiket sem, mert nem annyira alaposak, mint inkább zavarba ejtők voltak és a meggyőzés az ő oldalán volt. A mint lelkiismerete szerint beszélt hozzám, úgy tetszett, mintha az én lelkiismeretem megerősítette volna, a mit mondott.

Az érzések, melyeket nekem most kifejtett, mondottam neki, sokkal újabbaknak tünnek föl előttem abban, a miről ön megvallja, hogy nem tud, mint abban, a miről azt állítja, hogy hiszi. Általában a theismust, vagy a természetes vallást látom benne, melyet a keresztények mindenáron össze akarnak téveszteni az atheismussal, vagy vallástalansággal, holott ez egyenesen ellentétes tanítás. Hitemnek mostani állapotában azonban inkább föl kell emelkednem, mint leszállnom, hogy az ön véleményeit elsajátíthassam; nehéznek találom pontosan azon a ponton maradni, a hol ön van, ha az ember nem éppen olyan bölcs, mint ön. Hogy legalább épp oly őszinte legyek, tanakodni akarok önmagamban. A belső érzés kell hogy vezessen engem, az ön példájára és ön maga tanított arra engem, hogy ha az ember sokáig hallgatásra kárhoztatta ezt a belső érzést, újra felidézni, nem lehet egy pillanat műve. Magammal viszem az ön előadását szívemben, elmélkednem kell róla. Ha aztán jól meghánytam-vetettem magamban és épp oly meggyőződött maradok mint ön, akkor ön lesz az én utolsó apostolom és én önnek proselitája leszek mindhalálig. Mégis oktasson csak tovább is engem, hiszen még csak a felét mondta el nekem annak, a mit tudnom kell. Beszéljen nekem a kinyilatkoztatásról, a Szentírásról, azokról a homályos dogmákról, a melyek közt gyermekkorom óta tévelygek, nem tudva őket sem felfogni, sem hinni és nem tudva őket sem elfogadni, sem elvetni.

Igen gyermekem, mondotta ő megölelve engem, tovább fogom mondani önnek, a mit gondolok; nem akarom csak félig megnyitni ön előtt szívemet, hanem az óhajtás, melyet nyilvánított, szükséges volt számomra, hogy felhatalmazzon arra, hogy fentartás nélkül nyilatkozzam. Eddigelé nem mondtam önnek semmi olyat, a miről azt ne hittem volna, hogy hasznára válik és a miről ne lettem volna mélységesen meggyőződve. A vizsgálat, a melyet ezután kell végeznem, lényegesen más, csak zavart, rejtelmet és homályt látok benne és csak bizonytalansággal és bizalmatlansággal fogok hozzá. Remegve szánom el rá magamat és inkább kétségeimet mondom el önnek, mint nézeteimet. Ha az ön véleményei szilárdabbak volnának, akkor haboznék, hogy kifejtsem-e az enyéimet; de abban az állapotban, a melyben van, csak nyer vele, ha úgy gondolkozik, mint én.[105] Egyébiránt előadásommal szemben csak az észtől vezettesse magát, mert én nem tudom, nem vagyok-e tévedésben. Nehéz dolog vitatkozás közben néha nem szólani állító hangon; jegyezze meg azonban, hogy most minden állításom csak ok a kétkedésre. Keresse az igazságot önmaga, én a magam részéről csak jóhiszeműséget igérek.

Fejtegetésemben ön nem lát egyebet, mint a természetes vallást; különös dolog, hogy más vallásra is van szükség! Honnan ismerjem meg ezt a szükséget? Miben lehetek bűnös, ha Istennek a szerint a belátás szerint szolgálok, melyet ő adott szellememnek és azok szerint az érzések szerint, melyeket ő sugall szivemnek? Mily tisztaságát az erkölcsnek, milyen az emberre hasznos és alkotójának dicsőségére való dogmát vonhatok le egy positiv tanításból, a melyet nélküle is le nem vonhatnék képességeimnek helyes használatából? Mutassa meg nekem, hogy mit lehet Isten dicsőségére, a társadalom javára és saját jóvoltomra hozzá tenni a természetes törvény kötelességeihez és mily erényt kelthet ön egy új Istentiszteletből, a mely ne volna, az enyémnek következménye. Az Istenség legnagyobb eszméi csupán az észből magából származnak. Nézd a természet látványát, hallgasd meg a belső szózatot. Nem mondott-e meg Isten mindent szemeinknek, lelkiismeretünknek, ítéletünknek, mit mondhatnak ennél többet az emberek? Az ő kijelentéseik csak alább szállítják Istent azzal, hogy emberi szenvedélyeket tulajdonítanak neki. A helyett, hogy megvilágosítanák a nagy Lény fogalmait, azt látom, hogy összezavarják a különböző dogmát; nem hogy megnemesítenék, hanem lealjasítják őket; a felfoghatatlan rejtelmekhez, a melyek őt körülveszik, képtelen ellenmondásokat fűznek, melyek az embert gőgössé, türelmetlenné, kegyetlenné teszik s a helyett, hogy meghonosítanák a békét a földön, tüzet és vasat hoznak rá. Azt kérdem magamban, mire jó mindez, a nélkül, hogy felelni tudnék erre a kérdésre. Csak az emberek bűneit látom és az emberi nem nyomorúságait.

Azt mondják, szükség volt kinyilatkoztatásra, a mely megtanítsa az embereket, mikép akarja az Isten, hogy szolgálják; bizonyítékul fölhozzák a furcsa istentiszteletek különbözőségét, melyeket meghonosítottak, de nem látják be, hogy éppen ez a külömbözőség a kinyilatkoztatások szeszélyességéből származik. Mióta a népek arra adták magukat, hogy megszólaltassák Istent, mindegyik a maga módja szerint szólaltatta meg és azt mondatta vele, a mit akart. Ha csak azt hallgatták volna meg, a mit Isten az emberek szivének mondott, sohasem lett volna más vallás a földön, csak egy.

Szükség volt egységes istentiszteletre; ezt készséggel megengedem; de oly fontos pont volt-e ez, hogy az isteni hatalom egész apparátusa kellett megállapításához? Ne téveszszük össze a vallás szertartásait magával a vallással. Az istentisztelet, melyet Isten kíván, a szív istentisztelete; ez pedig ha őszinte, mindig egységes. Nagyon bolond hiúság kell hozzá, hogy azt képzeljük, hogy Istent oly nagyon érdekli a pap ruhájának szabása, a szavak sorrendje, a melyeket elmond, a mozdulatok melyeket az oltár előtt tesz és összes térdhajlásai. Ah, barátom, maradj meg egész magasságodban, mindég elég közel leszel a földhöz. Isten azt akarja, hogy lélekben és igazságban tiszteljék; ez minden vallásnak, minden országnak, minden embernek kötelessége. A mi a külső istentiszteletet illeti, ha ennek a jó rend kedvéért egységesnek kell lennie, ez merőben rendőri ügy, ehhez ugyan nem kell kinyilatkoztatás.

Nem ezekkel az elmélkedésekkel kezdettem. A nevelés előítéletei és az a veszedelmes önszeretet, a mely az embert mindig szférája fölé akarja emelni, vittek rá engem is; mivel nem birtam gyönge fogalmaimat fölemelni a legfőbb lényhez, azon igyekeztem, hogy leszállítsam őt magamhoz. Közelebb hoztam egymáshoz azokat a végtelenül távol eső kapcsolatokat, melyeket ő a saját természete és az enyém közé vetett. Közvetlenebb közlekedést, részletesebb oktatásokat akartam és nem érve be azzal, hogy Istent az emberhez hasonlóvá teszem, természetfölötti belátást akartam szerezni, hogy kiváltságos legyek embertársaim között; saját külön istentiszteletet akartam; azt akartam, hogy Isten olyat mondjon nekem, a milyet másoknak nem mondott, vagy a milyet mások nem értettek volna meg úgy, mint én.