Part 34

Ember, ne keresd többé a rossz szerzőjét: ez a szerző te magad vagy. Nincs más rossz, mint az, melyet te cselekszel vagy a melyet szenvedsz s mind a kettő tőled ered. Az általános rossz csak a rendetlenségben lehet és én a világ rendszerében látok egy rendet, a mely nem czáfolja meg magát. A különleges rossz csak annak a lénynek érzésében van, a mely szenvedi és ezt az érzést az ember nem a természettől kapta, hanem maga szerezte magának. A fájdalomnak kevés hatása lehet arra, a ki keveset elmélkedik és a kinek nincsen sem emlékezete, sem előrelátása. Vedd el gyászos haladásunkat, vedd el tévedéseinket, vedd el az ember művét és minden jól van.

A hol minden jól van, semmi sem igazságtalan. Az igazság elválaszthatatlan a jóságtól. Csakhogy a jóság egy korlátlan hatalom szükséges eredménye és a minden öntudatos lényben szükségképeni önszereteté. A kinek minden hatalmában áll, úgyszólván kiterjeszti létét a lényekével. Létrehozni és fentartani a hatalom örökös tényei; e hatalom nem hat arra, a mi nincs; Isten nem a halottak istene, nem lehetne romboló és gonosz a nélkül, hogy önmagának ártson. A kinek minden hatalmában áll, nem akarhat mást, mint a mi jó.[100] A souverainul jó lény tehát, mivel souverainul hatalmas, egyúttal souverainul igazságos is kell hogy legyen, máskülönben ellentmondana magamagának, mert a rend szeretetének, mely a rendet létrehozza, _jóság_ a neve és a rend szeretetének, a mely fentartja a rendet, a neve _igazságosság_.

Isten, azt mondják, nem tartozik semmivel teremtményeinek. Én azt hiszem, tartozik nekik mindazzal, a mit igér nekik, mikor a létet adja nekik. Továbbá: azzal igéri a jót, hogy fogalmat ad nekik róla és érezteti velük a szükségét. Mennél jobban magamba szállok, mennél többet kérdem magamat, annál többet olvasom ezeket a lelkembe írt szavakat: _légy igazságos és boldog lészsz_. Ez azonban nem úgy van, ha a dolgok mai állapotát tekintem; a gonosz boldogul és az igaz el van nyomva. Nézzétek csak, milyen méltatlankodás lobban fel, mikor ez a várakozás csütörtököt mond! A lelkiismeret feltámad és zúgolódik alkotója ellen, sóhajtva kiáltja neki: rászedtél engem!

Rászedtelek, vakmerő! És ki mondta ezt neked? Meg van-e semmisülve a lelked? Megszüntél-e létezni? Óh, Brutus, fiam, ne szennyezd be nemes életedet a befejezésével, ne hagyd reményedet és dicsőségedet testeddel együtt a philippii harczmezőn. Miért mondod: _az erény_ semmi, mikor épen megnyerendő vagy a te erényed jutalmát? Azt hiszed, meg fogsz halni: nem, élni fogsz és akkor fogok beváltani mindent, a mit igértem neked.

A türelmetlen halandók zúgolódásaiból itélve azt mondaná az ember, hogy Isten az érdem előtt tartozik nekik a jutalommal és hogy köteles előre megfizetni az erényükért.

Óh legyünk csak előbb jók és aztán leszünk boldogok. Ne követeljük a díjat a győzelem előtt, a bért a munka előtt. Nem a versenypályán koronázzák meg szent játékaink győzteseit, mondja Plutarchus,[101] hanem miután a pályát befutották.

Ha a lélek immateriális, túlélheti a testet és ha túléli, a gondviselés igazolva van. Ha nem volna más bizonyítékom a lélek immaterialitásáról, mint a gonosz diadala és az igaz elnyomatása ezen a világon, már maga e miatt sem kételkedhetném benne. Ilyen feltünő disszonanczia az egyetemes összhangban rászorítana, hogy keressem a megoldását. Ezt mondanám magamban: Nem ér minden ránk nézve véget az élettel, a halállal minden a maga rendjébe jut vissza. Igaz, abba a zavarba jutnék, hogy kérdeznem kellene, hol van az ember, mikor mindaz, a mi benne érzéki, megsemmisül. Ez a kérdés rám nézve többé nem nehézség, a mint két substantiát ismertem el. Nagyon egyszerű dolog, hogy testi életem folyamán, mikor mindent csak érzékeim útján veszek észre, minden kisiklik előlem, a mi nincs nekik alávetve. Mikor a test és lélek egyesülése megszakad, fel tudom fogni, hogy az előbbi feloszolhatik, a másik megmaradhat. Miért vonná maga után az egyiknek elpusztulása a másiknak elpusztulását? Ellenkezőleg, oly különböző természetüek lévén, egyesülésük által erőszakolt állapotban voltak és ha ez az egyesülés megszűnik, mindkettő visszatér természetes állapotába: az aktiv és élő substantia visszanyeri mindazt az erejét, melyet a passziv és holt substantia mozgatására használt fel. Sajnos, nagyon is érzem bűneimen, hogy az ember csak félig él élete folyamán és a lélek élete csak a test halálakor kezdődik.

De milyen ez az élet? És vajjon a lélek halhatatlan e természeténél fogva? Nem tudom. Korlátolt értelmem nem fog fel semmit, a mi korlátlan, mindaz, a mit végtelennek mondanak, elsiklik előlem. Mit tagadhatok vagy állíthatok? Miféle okoskodásokat csinálhatok arról, a mit nem tudok felfogni? Hiszem, hogy a lélek eléggé túléli a testet arra, hogy a rend fentartassék; ki tudja, hogy eléggé-e arra is, hogy örökké tartson? Mindenesetre felismerem azt, hogy miként használódik és pusztul el részeinek széjjeloszlása által a test, de nem birom felfogni a gondolkodó lény hasonló elpusztulását s nem birom elképzelni, hogyan halhat meg. Miután ez a föltevés megvigasztal és nincs benne semmi észszerűtlen, miért félnék rászánni magamat?

Érzem a lelkemet, ismerem az érzés és a gondolat útján, tudom, hogy van, a nélkül, hogy tudnám, milyen a lényege; nem tudok okoskodni olyan fogalmakon, melyekkel nem birok. Azt jól tudom, hogy az _én_ azonossága csak az emlékezet útján tartja fenn magát és hogy valóban ugyanaz a lény legyek, ehhez az kell, hogy emlékezzem rá, hogy voltam. Mármost halálom után nem tudnék arra visszaemlékezni, a mi életem folyamán voltam, ha nem emlékszem arra is, a mit éreztem, következőleg a mit csináltam és nem kételkedem benne, hogy ez az emlék fogja tenni egy napon a jók boldogságát és a gonoszok kínját. Idelenn ezer égő szenvedély emészti fel a belső érzést és félrevezetik a lelkiismeretet. A megalázások, a keserűségek, melyek az erény gyakorlásával együtt járnak, megakadályozzák, hogy ne érezhessük minden varázsát. De mikor megszabadulva az illuzióktól, melyeket testünk és érzékeink idéznek fel, élvezhetjük a legfőbb Lény szemléletét és az örök igazságokat, melyeknek ő a forrása, mikor a rend szépsége meg fogja ragadni lelkünk minden erejét és egyedül azzal leszünk elfoglalva, hogy összehasonlítsuk azt, a mit tettünk, azzal, hogy mit kellett volna tennünk, akkor a lelkiismeret szava vissza fogja nyerni erejét és uralmát, akkor a tiszta gyönyör, a mely az önmagunkkal való megelégedésből ered és a keserű megbánás lealjasodásunk miatt kimeríthetetlen érzésekkel fogják megjelölni azt a sorsot, melyet kiki előkészített magának. Ne kérdezzetek, óh jó barátom, vannak-e a boldogságnak és szenvedésnek más forrásai: nem tudom; azok pedig, a melyeket képzelek, elegendők arra, hogy megvigasztaljanak erre az életre és hogy egy másik élet reményét keltsék fel bennem. Nem mondom, hogy a jók megnyerik jutalmukat, mert mi más jót várhat egy kitünő lény, mint hogy a természetnek megfelelően él? Azt azonban mondom, hogy boldogok lesznek, mert alkotójuk, minden igazságnak alkotója, nem azért tette őket érzőkké, hogy szenvedjenek és mert nem éltek vissza szabadságukkal a földön s így nem rontották meg rendeltetésüket saját hibájuk által, mindazáltal szenvedtek ebben az életben, tehát kárpótoltatni fognak egy másikban. Ez az érzés nem annyira az ember érdemére van alapítva, mint inkább a jóság fogalmára, a mely előttem elválaszthatatlannak tünik fel az isteni lényegtől. Én csak azt tételezem fel, hogy a világrend törvényei meg fognak őriztetni és Isten önmagában állhatatos marad.[102]

Ne kérdezd azt sem, hogy a gonoszok szenvedései örökké tartók-e és hogy megfelel-e lényük alkotójának jóságával, hogy örök szenvedésre itélje őket. Ezt sem tudom és nincs meg bennem a hiábavaló kiváncsiság, hogy haszontalan kérdéseket feszegessek. Mit törődöm én azzal, hogy mi lesz a gonoszokból? Nem sokat érdekel az ő sorsuk. Mindazonáltal nehezen hiszem, hogy végtelen kínokra vannak itélve. Ha a legfőbb igazság megboszulja magát, akkor már ebben az életben boszulja meg magát. Ti és a ti tévedéseitek, óh nemzetek, vagytok a szolgái ebben. A bajokat, melyeket magatok okoztok magatoknak, használja fel azoknak a bűnöknek a megbüntetésére, melyek a bajokat előidézték. Telhetetlen, irigységtől, kapzsiságtól és becsvágytól mardosott szivetekben büntetnek a bosszúálló szenvedélyek csalfa boldogulásotok közben bűntetteitekért. Mi szükség van arra, hogy a túlvilágra menjünk a poklot keresni? Megvan már ezen a világon a gonoszok szivében.

A hol mulandó szükségleteink véget érnek, a hol megszünnek esztelen vágyaink, ott véget kell hogy érjenek szenvedélyeink és bűneink. Micsoda elfajzottságra volnának képesek a tiszta szellemek? Nem lévén szükségük semmire, miért lennének gonoszok? Ha meg lévén szabadítva durva érzékeinktől, minden boldogságuk a lények szemléletében van, csak a jót akarhatják és a ki nem gonosz többé, lehet az örökre szerencsétlen? Ezt vagyok hajlandó hinni, de nem vesződöm vele, hogy elhatározzam magamat ebben a kérdésben. Óh, kegyes és jó lény, bármilyenek a határozataid, imádom őket; ha örökre megszünteted a gonoszokat, meg semmisítem gyönge okoskodásomat igazságod előtt, de ha ezeknek a boldogtalanoknak a lelkifurdalásai idővel kialszanak, ha szenvedéseik véget érnek, ha egy napon ugyanaz a béke vár valamennyiünkre, akkor dicsőitlek érte. Vajjon a gonosz nem testvérem-e? Hányszor estem kísértetbe, hogy hasonló legyek hozzá! Ha megszabadulva nyomorúságától, elveszti a velejáró rosszindulatot is, legyen olyan boldog, mint én; boldogsága nem hogy felkeltené féltékenységemet, hanem még szaporítja az én boldogságomat.

Így műveiben szemlélve Istent és azokban a tulajdonságaiban tanulmányozva őt, melyeket fontos nekem ismerni, eljutottam odáig, hogy fokonkint kiterjeszszem és megnöveljem azt a kezdetben tökéletlen és korlátolt fogalmat, melyet erről a mérhetetlen lényről alkottam magamnak. De ha ez a fogalom nemesebbé és nagyobbá vált, egyúttal kevésbbé is áll arányban az emberi észszel. A mint közeledem szellemben az örök világossághoz, fénye elkápráztat, megzavar és kénytelen vagyok lemondani mindazokról a földi fogalmakról, melyek segítettek őt elképzelni. Az Isten nem testi és érzékelhető többé; a legfőbb értelem, a mely a világon uralkodik, nem a világ maga többé; hiába emelem fel- és fárasztom elmémet felfoghatatlan lényegének felfogásával. Ha azt hiszem, hogy ő adja a világot és a tevékenységet az élő és tevékeny substantiának, mely a lelkes testeken uralkodik, ha azt hallom mondani, hogy lelkem szellemi és hogy Isten szellem, felháborodom az isteni lényegnek ezen a lealacsonyításán. Mintha Isten és az én lelkem ugyanolyan természetűek volnának, mintha nem Isten volna az egyedüli absolút, az egyedüli igazán tevékeny, érző, gondolkodó, önmaga által akaró lény, a melytől a gondolatot, az érzést, a tevékenységet, az akaratot, a szabadságot, a létet nyertük! Csak azért vagyunk szabadok, mert ő azt akarja, hogy azok legyünk és az ő megmagyarázhatatlan substantiája az a lelkünknek, a mi a lelkünk a testünknek. Hogy ő teremtette-e az anyagot, a testeket, a szellemeket, a világot, arról nem tudok semmit. A teremtés fogalma megzavar és túlhalad fogalmam körén; annyiban hiszek benne, a mennyiben fel tudom fogni; de tudom, hogy ő alkotta a mindenséget és mindazt, a mi létezik, hogy ő csinált s rendezett el mindent. Isten kétségkívül örök, de át tudja-e fogni elmém az örökkévalóság fogalmát? Miért fizessem ki magamat gondolat nélküli szavakkal? Azt felfogom, hogy Isten a dolgok előtt való, hogy meglesz addig, a míg e dolgok és hogy meglesz még azon túl is, mikor egy nap minden véget fog érni. Hogy egy lény, melyet nem tudok felfogni, létrehoz más lényeket, ez csak homályos és érthetetlen; de hogy a lét és a semmi önmaguktól egymásba változzanak át, ez kézzel fogható ellenmondás, nyilvánvaló képtelenség.

Isten értelmes, de hogyan? Az ember értelmes, mikor okoskodik, a legfőbb értelemnek azonban nincs szüksége okoskodásra, számára nincsenek sem præmisszák, sem következések, sőt itéletek sincsenek; merőben intuitiv, egyformán látja mindazt, a mi lehet, az összes igazságok rá nézve csak egyetlen eszme, mint a hogy az összes helyek egyetlen pont és az összes idők egyetlen pillanat. Az emberi erő eszközök által cselekszik, az isteni erő magamaga által. Isten képes, mert akar, akarata a hatalma. Isten jó, ennél semmi sem nyilvánvalóbb; csakhogy a míg az ember jósága a felebarátja iránti szeretet, Isten jósága a rend iránti szeretet, mert a rend által tartja fenn mindazt, a mi létezik és kapcsol össze minden részt az egészszel. Isten igazságos, erről meg vagyok győződve, ez jóságának következése; az emberek igazságtalansága az ő művük, nem pedig az övé; az erkölcsi rendetlenség, a mely a filozófusok szemében a gondviselés ellen tanuskodik, az én szememnek csak annál jobban megmutatja. Az ember igazságossága azonban az, hogy megadja mindenkinek, a mi az övé, az Isten igazságossága pedig, hogy számadást kér mindenkitől arról, a mit adott neki.

Ha fokról-fokra felfedezem ezeket a tulajdonságokat, melyekről nincs semmiféle abszolút fogalmam, akkor az csak kényszerű következések, elmémnek helyes használata által történik; de a nélkül állítom őket, hogy meg tudnám érteni, ez pedig alapjában véve annyi, mintha nem állítanék semmit. Hiába mondom magamban: Isten ilyen, érzem, bebizonyítom magamnak; azért nem tudom jobban felfogni, hogy lehet az Isten ilyen.

Végül mennél jobban erőlködöm szemlélni végtelen lényegét, annál kevésbbé fogom fel; de nekem elég az, hogy van s mennél kevésbbé fogom fel, annál jobban imádom. Megalázom magamat és ezt mondom neki: «Lények lénye, azért vagyok, mert te vagy; a saját eredetemhez emelkedem fel, mikor szüntelenül rólad elmélkedem. Elmémnek legméltóbb használata, hogy megsemmisítem magamat előtted; ez az én szellemem elragadtatása, ez gyöngeségem varázsa, hogy nagyságodtól lesujtottnak érzem magamat.

Miután így az érzékelhető tárgyak benyomásából és a belső érzésből, a mely módot ad nekem az okok megítélésére természetes belátásom szerint, levezettem az alapvető igazságokat, melyeket felismernem fontos volt, hátramarad, hogy keressem, mely elveket kell ebből levezetnem magaviseletemre nézve és mely szabályokat kell magamnak előirnom, hogy betöltsem rendeltetésemet e földön, annak szándéka szerint, a ki itt elhelyezett. Mindig a módszeremet követve, az alapelveknek ezeket a szabályait nem vonom le valami magas filozófiából, hanem megtalálom őket a szivemben, a hova a természet írta be kitörölhetetlen betűkkel. Csak meg kell kérdeznem magamat arra nézve, a mit tenni akarok: minden, a mit jónak érzek, jó, minden, a mit rossznak érzek, rossz; minden kazuisták legjobbika a lelkiismeret és csak akkor folyamodunk az okoskodás szubtilitásaihoz, mikor alkudozni kezdünk a lelkiismeretünkkel. Minden gondoskodás elseje a magunkról való gondoskodás, mégis hányszor mondja nekünk a belső hang, hogy ha másnak rovására teszszük, a mi nekünk jó, akkor rosszat teszünk! Azt hiszszük, hogy a természet ösztökélését követjük, holott szembeszállunk vele, meghallgatjuk, a mit érzékeinknek mond s elvetjük, a mit a szivünknek mond, az aktiv lény engedelmeskedik, a passziv lény parancsol. A lelkiismeret a lélek szava, a szenvedélyek a test szavai. Csodálni való-e, ha ez a két nyelv gyakran ellentmond egymásnak? És akkor melyikre kell hallgatni? Az ész nagyon gyakran megtéveszt, nagyon is sok jogot szereztünk rá, hogy visszautasítsuk; a lelkiismeret ellenben nem téveszt meg soha, ő az ember igazi vezetője, az a léleknek, a mi az ösztön a testnek;[103] a ki ezt követi, az a természetnek engedelmeskedik és nem fél az eltévedéstől. Ez a pont fontos, folytatta jóltevőm, látva, hogy félbe akarom szakítani; engedd meg, hogy kissé elidőzzem megvilágításával.

Cselekedeteink minden erkölcsisége abban az ítéletben van, melyet róla magunkban viselünk. Ha igaz, hogy a jó jó, akkor annak kell lennie szivünk mélyében ép úgy, mint műveinkben és az igazságosság első díja az az érzés, hogy gyakorolják Ha az erkölcsi jóság megegyezik természetünkkel, akkor az ember csak annyiban lehetne egészséges szellemű és jól alkotott, a mennyiben jó. Ha nem egyezik meg és az ember természettől fogva gonosz, akkor nem szünhetik meg az lenni a nélkül, hogy tönkre ne menjen és a jóság benne csak bűn a természet ellen. Arra lévén alkotva, hogy ártson az embertársainak, mint a hogy a farkas arra van alkotva, hogy megfojtsa zsákmányát, az emberséges ember ép olyan elfajzott állat lenne, mint a szánakozó farkas és csupán az erény okozna nekünk lelki furdalásokat.

Szálljunk magunkba, oh, fiatal barátom, vizsgáljuk meg, félretéve minden személyes érdeket, hogy merre vezetnek minket hajlamaink. Milyen látvány van leginkább kedvünkre, mások szenvedéseié vagy boldogságáé? Mit kedvesebb tennünk és mi hagy maga után kellemesebb benyomást, miután megtettük: egy jótékony cselekedet-e vagy egy gonosz cselekedet? Ki iránt érdeklődtök szinpadjaitokon? Vajjon a gonosz tettekben gyönyörködtök-e? Vajjon elkövetőikért ontjátok-e könyeiteket, ha megbünhődnek? Minden közönbös nekünk, mondják, kivéve érdekünket. Holott ellenkezőleg a barátság, az emberségesség édessége megvigasztal szenvedéseinkben és még élvezeteinkben is nagyon egyedül, nagyon nyomorultak volnánk, ha nem volna kivel megosztanunk őket. Ha nincs semmi erkölcsi az ember szivében, honnan kerülnek bele a csodálat elragadtatásai a hősies cselekedetek iránt, a szeretet túláradása a nagy lelkek iránt? Ez a lelkesedés az erény iránt micsoda kapcsolatban van magánérdekünkkel? Miért szeretnék inkább Cato lenni, a ki felvágja testét, mint diadalmas Cæsar? Vegyétek ki szivünkből a szépnek ezt a szeretetét és kiveszítek az élet minden varázsát. A kinek aljas szenvedélyei elfojtották szűk lelkében ezeket a gyönyörteljes érzéseket, a ki hogy mennél jobban önmagára konczentrálhassa magát, eljut odáig, hogy nem szeret mást, csak önmagát, nem ismer többé elragadtatást, jeges szive nem dobog többé örömtől, édes ellágyulás nem nedvesíti meg soha a szemét, nem élvez többé semmit, ez a szerencsétlen nem érez többé, nem él többé, máris meg van halva.

De bármekkora is a gonoszok száma a földön, kevés az olyan hullaszerű lélek, a mely érzéketlenné vált érdeküket kivéve minden iránt, a mi igazságos és jó. Az igazságtalanság csak annyiban tetszik, a mennyiben hasznát veszszük; minden egyébben azt akarjuk, hogy az ártatlan védelemre találjon. Ha az utczán vagy az országúton valami erőszakos és igazságtalan dolgot látunk, a harag és méltatlankodás támad fel azonnal a szivünk mélyében és arra visz, hogy védelmünkbe fogadjuk az elnyomottat; de egy hatalmasabb kötelesség visszatart és a törvények megfosztanak az ártatlanság védelmének jogától. Ellenkezőleg, ha a kegyelem és nagylelküség valami ténye ötlik szemünkbe, mily csodálatot, mily szeretetet sugall nekünk! Kicsoda nem mondja magában: Szeretném, ha én tettem volna ezt. Bizonyára nagyon kevéssé fontos dolog ránk nézve, hogy egy ember gonosz vagy igaz volt-e két ezer év előtt és mégis az ókori történet ép olyan érdeklődéssel tölt el, mintha mindez napjainkban ment volna végbe. Mi közöm nekem Catilina bűntetteihez? Félek-e, hogy áldozatává leszek? Miért irtózom tehát tőle, mintha kortársam volna? Nemcsak azért gyülöljük a gonoszokat, mert ártanak nekünk, hanem azért, mert gonoszok. Nemcsak mi akarunk boldogok lenni, hanem akarjuk mások boldogságát is és ha ez a boldogság nem árt a miénknek, akkor fokozza. Végül akarata ellenére is megszánja az ember a szerencsétleneket s szenved, ha tanuja lesz bajuknak. A legelvetemültebb sem tudja teljesen elveszteni ezt a hajlamot s ez gyakran ellenmondásokba keveri önmagával. A tolvaj, a ki kifosztja az utasokat, elfödi a szerények meztelenségét és a legvadabb gyilkos is támogatja az ájult ember.

Beszélnek a lelkiismereti furdalás kiáltásáról, a mely titokban büntet a rejtett bűnökért és gyakran napvilágra hozza őket. Sajnos, kicsoda nem hallotta közülünk ezt a kellemetlen hangot? Tapasztalatból beszélnek róla és szeretnék elfojtani ezt a zsarnoki érzést, a mely annyi kínt szerez nekünk. Engedelmeskedjünk a természetnek, meg fogjuk ismerni, mily lágysággal uralkodik és mily varázsát találjuk, ha meghallgattuk, annak, hogy jó tanubizonyságot tehetünk magunkról. A gonosz fél és menekül önmagától, hogy felvidítsa magát, kikél önmagából, nyugtalan szemeit maga körül forgatja és szerez valami tárgyat, a mely mulattatja; a keserű szatira, a csufondáros gúny nélkül mindig szomorú lenne, a gúnyos nevetés egyedüli élvezete. Az igaz derültsége ellenben belső, nevetése nem a rossz indulatból, hanem az örömből fakad, önmagában hordja ennek forrását, egyedül ép oly vidám, mint társaságban, nem azoktól nyeri megelégedettségét, a kik környezik, hanem ő közli velük.

Vessétek szemeteket a világ minden nemzetére, járjatok be minden történetet, annyi embertelen és rossz kultusz között, az erkölcsök és jellemek oly rendkívüli különbözőségében mindenütt ugyanazokat a fogalmakat fogjátok találni az igazságosságról és becsületességről, mindenütt ugyanazokat az alapelveit az erkölcsnek, mindenütt ugyanazokat a fogalmakat a jóról és a rosszról. Az ókori pogányság szörnyű isteneket nemzett, a kiket idelenn büntettesekül büntettek volna meg és a kik a legfelsőbb boldogság képeül csak elkövetni való csinyeket és kielégíteni való szenvedélyeket nyujtottak. A bűn azonban, fölfegyverkezve szent tekintélylyel, hiába szállott alá az örök lakóhelyekről, az erkölcsi ösztön visszaszorította az emberi szivekből. Ugyanakkor, a mikor ünnepelték Jupiter kicsapongásait, csodálták Xenocrates önmegtartóztatását; a szűzi Lucretia imádta a szemérmetlen Venust, a rettenthetetlen római áldozott a Félelemnek, fohászkodott ahhoz az istenhez, a ki megcsonkította apját és zúgolódás nélkül halt meg saját apja keze által. A legnagyobb megvetésre méltó istenségeket a legnagyobb emberek szolgálták. A természet szent szava, mely erősebb, mint az isteneké, tiszteletet szerzett magának a földön és úgy tünik föl, mintha az égbe száműzte volna a bűnt a bünösökkel együtt.

Megvan tehát a lelkek mélyében az igazságosság és erény velük született törvénye, a mely szerint saját elveinek ellenére is ítélünk a saját cselekedeteinkről és a másokéról mint jókról vagy rosszakról és ennek az elvnek adom én a lelkiismeret nevet.

De szinte hallom, mint emelkednek erre a szóra mindenfelől az állítólagos bölcsek kiáltásai: gyermeki tévelygések! A nevelés előítéletei! Igy kiáltoznak egyhanguan. Nincs az emberi szellemben semmi, csak az, a mi a tapasztalat útján jutott bele és mi mind erről csakis szerzett fogalmak szerint ítélünk. Sőt tovább is mennek, tagadni merik az összes nemzeteknek ezt a nyilvánvaló és egyetemes megegyezését és az emberek ítéleteinek szembeszökő egyformasága ellen a sötétségben keresnek valami homályos példát, melyet csakis ők maguk ismernek, mintha egy nép lealjasodása megsemmisítené a természet minden hajlamát és mintha a faj semmi sem volna, a mint szörnyetegek akadnak benne. De mi végre szolgál a szkeptikus Montaignenek mindaz a vesződség, a melylyel a földnek valami zugában fölfedezni igyekszik egy az igazság fogalmaival ellenkező szokást? Mi végre szolgál neki, hogy olyan hitelességgel ruházza fel a leggyanusabb utazókat, a melyet megvon a leghíresebb íróktól? Egy-két bizonytalan és torz szokás, mely előttünk ismeretlen helyi okokon alapszik, érvénytelenítheti-e az összes népek megegyezésén alapuló általános következtetést, holott minden egyébben ellenkezik, csak ebben az egyetlen pontban egyezik meg. Oh, Montaigne, te, a ki nagyra vagy nyiltságoddal és igazságoddal, légy őszinte és igaz, ha ugyan egy filozofus az lehet és mondd meg nekem, van-e olyan ország a földön, a hol bűn az embernek megtartani a szavát, irgalmasnak, jótékonynak, nagylelkűnek lenni, a hol a jóravaló embert megvetik és a hitszegőt tisztelik.