Emil, vagy a nevelésről

Part 33

Chapter 333,525 wordsPublic domain

Az általános és elvont eszmék az emberek legnagyobb tévedéseinek forrásai; a metafizika szószaporítása sohasem vezetett egyetlen igazság fölfedezésére sem és betöltötte a filozófiát képtelenségekkel, melyek miatt szégyenkezni kell, a mint kiforgatjuk őket nagyhangú szavaikból. Mondd, barátom, hogy ha egy az egész természetben kiterjedt volt erőről beszélnek neked, adnak-e ezzel szellemednek igazi eszmét? Azt hiszik, mondanak valamit az ilyen üres szavakkal: _egyetemes erő, szükséges mozgás_, holott nem mondanak egyáltalán semmit. A mozgás eszméje nem egyéb, mint az egyik helyről a másikra való helyváltoztatás eszméje; nincs mozgás valami irány nélkül, mert egy individuális lény nem mozoghat egyszerre minden irányban. Mely irányban mozog tehát az anyag szükségszerűen? Vajjon az egész anyagnak van-e mint testnek egyöntetű mozgása vagy minden atomnak van-e saját mozgása? Az első felfogás szerint az egész mindenségnek egy szilárd és oszthatatlan tömeget kell alkotnia, a másik szerint csak elszórt és összefüggés nélküli fluidumot alkothat és sohasem válhatik lehetségessé, hogy két atóm egyesüljön. Mely irányban menjen végbe ez az egész anyaggal közös mozgás? Egyenes vonalban, vagy köralakban, fölfelé vagy lefelé, jobbra vagy balra? Ha az anyag minden molekulájának megvan a maga külön iránya, mik az okai mindezeknek az irányoknak és mindezeknek a különbségeknek? Ha az anyag minden atomja vagy molekulája csak saját központja körül forogna, soha semmi sem mozdulna helyéből és nem volna közvetített mozgás; de még akkor is ennek a körmozgásnak meghatározottnak kellene lennie bizonyos irányban. Az anyagnak elvont értelemben való mozgást tulajdonítani annyi, mint szavakat mondani, melyek nem jelentenek semmit; meghatározott mozgást tulajdonítani neki annyi, mint okot föltételezni, a mely meghatározza. Mennél jobban megsokszorozom a külön erőket, annál több új okot kell megmagyaráznom a nélkül, hogy bármikor is találnék valami közös hatóerőt, a mely azokat irányítja. Nem bírva elképzelni semmiféle rendet az elemek véletlen összehalmozódásában, még azok küzdelmét sem tudom elképzelni s a mindenség chaosza megfoghatatlanabb előttem, mint a harmóniája. Megértem, hogy a világ mechanizmusa érthetetlen lehet az emberi szellem számára, de mihelyt valaki belefog magyarázatába, olyan dolgokat kell mondania, a melyeket az emberek megértenek.

Ha a mozgó anyag akaratot árul el nekem, a bizonyos törvények szerint mozgó anyag értelmet árul el: ez a második hitczikkelyem. A cselekvés, összehasonlítás, választás egy cselekvő és gondolkodó lény tevékenységei; ez a lény tehát van. Hol látod, hogy van? fogjátok mondani. Nemcsak az egekben, melyek keringenek, a csillagban, a mely világít, nemcsak önmagamban, hanem a juhban is, a mely legel, a madárban, a mely repül, a kőben, a mely leesik, a levélben, melyet elragad a szél.

Itélek a világ rendjéből, ámbár a végczélja ismeretlen előttem, mert hogy erről a rendről itéljek, arra elég nekem összehasonlítani a részeket egymás közt, tanulmányozni együtthatásaikat, kapcsolataikat, észlelni összhangzatukat. Nem tudom, miért létezik a mindenség, de azért mégis látom, hogyan módosul, mégis észreveszem a benső megegyezést, mely által a lények, melyekből áll, kölcsönös segítséget nyújtanak egymásnak. Olyan vagyok, mint egy ember, a ki először látna órát nyitva és nem győzné eléggé csodálni szerkezetét, ámbár nem ismerné a gépezet rendeltetését és nem látná a számlapját. Nem tudom, mondaná, mire való mindez, de azt látom, hogy minden darab a többi számára van csinálva; csodálom a munkást műve részleteiben és biztos vagyok benne, mindezek a kerekek csakis egy közös czél érdekében haladnak így együtt, a mely czélt lehetetlen észrevennem.

Hasonlítsuk össze a különleges czélokat, az eszközöket és mindenféle meghatározott kapcsolatokat, azután hallgassuk meg belső érzésünket: mely ép elme tudna elzárkózni tanubizonyságától? Mely elfogulatlan szemnek nem jelent a mindenség látható rendje egy legfelsőbb értelmet? És hány szofizmát kell egymásra halmozni, hogy valaki félreismerje a lények harmóniáját és minden résznek csodálatos együtthatását a többiek fenntartására! Beszélhettek nekem, a mennyit akarnak, kombinácziókról és véletlenekről, mire jó nektek hallgatásra kárhoztatni engem, ha nem tudtok meggyőződésre vezetni? És hogy vehetitek el tőlem az önkénytelen érzést, a mely akaratom ellenére is mindig rátok czáfol? Ha organizált testek ezerféle módon kombinálódtak véletlenül, mielőtt állandó formákat öltöttek, ha előbb gyomrok képződtek száj nélkül, lábak fej nélkül, kezek kar nélkül, mindenféle fajta tökéletlen szervek, melyek elpusztultak, mert nem tudták magukat fentartani, miért nem éri tekintetünket egy sem ezek közül a formátlan kisérletek közül? Miért szabott meg magának végül a természet olyan törvényeket, a melyeknek kezdetben nem volt alávetve? Nem lephet meg, ha egy dolog bekövetkezik, a míg lehetséges és ha a bekövetkezés nehézségét kiegyenlíti a koczkavetések mennyisége. Ezt megengedem. Ha azonban azt mondanák nekem, hogy az átabotában odadobott nyomdai betűk létrehozták volna az egész Aeneist, nem tartanám érdemesnek egyetlen lépést is tenni ennek a hazugságnak a megállapítására. Elfelejted, fogják nekem mondani, a dobások számát. De hány ilyen dobást kell föltételeznem, hogy valószínűvé tegyem a kombinácziót? Rám nézve, a ki csak egyet látok, fogadni merek egyre a végtelen sok ellen, hogy az eredmény nem a véletlenség műve. Vegyétek hozzá, hogy kombinácziók és véletlenségek mindig csak ugyanolyan természetű alkotásokat hoznak létre, mint a kombinált elemek, hogy az organizáczió és az élet sohasem jönnek létre az atómok egy dobásából és hogy a vegyész, mikor vegyületeit összekeveri, nem fogja őket tégelyében érzésre és gondolkodásra birni.[98]

Meglepetéssel és csaknem megbotránkozva olvastam Nieuwentitet. Hogy akarhatott ez az ember könyvet írni a természet csodáiról, melyek alkotójuk bölcseségét mutatják? Könyve oly terjedelmes lehet, mint a világ és még mindig nem merítené ki tárgyait; és a mint belefogunk a részletekbe, a legnagyobb csoda, az egésznek harmóniája és összeillése elkerüli figyelmünket. Az élő és organizáló testek nemzése maga is örvénye az emberi szellemnek; az áthághatatlan korlát, melyet a természet vetett a különböző fajok közé, hogy össze ne keveredjenek, teljes nyilvánvalósággal mutatja czélzatait. Nem elégedett meg a rend megállapításával, biztos rendszabályokat is szabott meg, hogy ezt semmi sem zavarhassa.

Nincs olyan lény a mindenségben, a melyet ne lehetne bizonyos tekintetben úgy tekinteni, mint az összes többiek közös központját, a mely körül mind el vannak rendezve, úgy hogy kölcsönösen czéljai és eszközei egymásnak. Az ész összezavarodik és elvész a kapcsolatoknak ebben a végtelenségében, melyek közül egy sincs sem összezavarodva, sem elveszve a tömegben. Mennyi képtelen föltevés kell a véletlenül mozgó anyag vak mechanizmusa e harmóniájának levezetésére! Azok, a kik tagadják annak a czélzatnak az egységét, a mely e nagy egész minden részletének kapcsolataiban nyilvánul, hiába leplezik szószátyárságukat abstractiókkal, coordinatiókkal, általános elvekkel, jelképes kifejezésekkel; tehetnek, a hogy akarnak, nekem lehetetlen felfogni az ily állandóan elrendezett lények rendszerét, hacsak nem tételezek fel egy értelmet, a mely elrendezi. Nem tőlem függ, hogy higyjem-e, hogy a passiv és halott természet élő és érző lényeket hozhatott létre, hogy a vak végzet értelmes lényeket hozhatott létre, hogy az, a mi nem gondolkodik, gondolkodó lényeket hozhatott létre.

Azt hiszem tehát, hogy a világot egy hatalmas és bölcs akarat kormányozza; látom, vagyis inkább érzem és ezt tudnom fontos. De maga ez a világ örökös-e vagy teremtett? Van-e a dolgoknak egyetlen elve? Kettő van-e vagy több? És mi a természetük? Nem tudok erről semmit és mi ez nekem? A mint ezek az ismeretek érdekesekké válnak rám nézve, törődni fogok megszerzésükkel; addig lemondok a henye kérdésekről, melyek nyugtalaníthatják önszeretetemet, de hasznavehetetlenek életem módjára és fölötte állnak elmémnek.

Gondolj mindig arra, hogy én nem tanítlak nézetemre, hanem elédbe tárom. Akár örök az anyag, akár teremtett, akár van passziv principium, akár nincs, mindig bizonyos, hogy az egész egy és egy egyetlen értelmet nyilvánít ki, mert nem látok semmit, a mi nincs ugyanabban a rendszerben elrendezve és a mi nem ugyanazon czél felé halad, t. i. az egésznek a megszabott rendben való fentartása felé. Ezt a lényt, a mely akar és tud, ezt az önmaga által tevékeny lényt, akármilyen is, a mely mozgatja a mindenséget és elrendez minden dolgot, ezt nevezem én Istennek. Ehhez a névhez az értelem, a hatalom, az akarat eszméit fűzöm, a melyeket én foglaltam össze és a jóságéit, mely ezeknek közvetlen következménye; de ezzel nem ismerem meg jobban a lényt, melynek ezeket tulajdonítom; egyformán elburkolja magát érzékeim és értelmem elől; mennél többet gondolkodom róla, annál jobban összezavarodom; egész bizonyosan tudom, hogy létezik és hogy önmaga által létezik; tudom, hogy az én létem alá van rendelve az az övének és hogy mindazok a dolgok, melyeket ismerek, ugyanebben a helyzetben vannak. Észreveszem Istent mindenütt műveiben; érzem magamban, látom magam körül mindenfelé, de a mint önmagában akarom szemlélni, a mint keresni akarom, hogy hol van, hogy mi, milyen a substantiája, eltünik előlem és zavarba jött szellemem nem vesz észre többé semmit.

Tehetetlenségem tudatától áthatva, nem fogok soha az Isten lényegéről okoskodni, hacsak nem kényszerít rá az ő hozzám való viszonyulásának érzése. Ezek az okoskodások mindig koczkázatosak; a bölcs embernek csak remegve szabad rájuk adni magát és abban a biztos tudatban, hogy nem teremtetett kimerítésükre, mert nem az a legnagyobb káromlása az Istenségnek; ha nem gondolunk rá, hanem az, ha rosszul gondolunk rá.

Miután fölfedeztem attributumai közül azokat, melyek által felfoghatom létezését, visszatérek magamhoz és keresem, milyen rangot foglalok el az általa kormányzott dolgok rendjében, a melyet képes vagyok vizsgálni. Tagadhatatlanul az első rangban találom magamat fajom révén, mert akaratom által és ennek végrehajtására hatalmamban álló eszközeim által több erőm van, hogy hassak az engem körülvevő összes testekre vagy hogy tetszésem szerint odadjam magamat hatásuknak vagy elvonjam magamat tőle, mint a mennyivel közülük bármelyik bír, hogy akaratom ellenére hasson rám maga a fizikai impulsió által; értelmességem révén pedig én vagyok az egyetlen, a kinek áttekintése van az egész fölött. Mely lénye a világnak tudja, az emberen kívül, megfigyelni a többieket mind, melyik tud mérlegelni, számítani, előre látni mozdulataikat, hatásaikat és hogy úgy mondjam, hozzáfűzni a közös lét érzését saját egyéni létének érzéséhez? Mi van abban olyan nevetséges, ha azt gondolom, hogy minden az én számomra készült, mikor én vagyok az egyedüli, a ki mindent magára tud vonatkoztatni?

Igaz tehát, hogy az ember királya a földnek, melyen lakik, mert nemcsak megszelidíti az állatokat, nemcsak rendelkezik az elemekkel leleményessége által, hanem ő tud egyedül a földön rendelkezni a földdel s elmélkedése által elsajátítja magának még a csillagokat is, a melyekhez nem tud fölérni. Mutassanak nekem még egy állatot a földön, a mely hasznát tudja venni a tűznek és a mely meg tudja csodálni a napot. Hogyan! Meg tudom figyelni, meg tudom ismerni a tényeket és kapcsolataikat, érezni tudom, mi a rend, a szépség, az erény, szemlélni tudom a világegyetemet, föl tudok emelkedni addig a kézig, a mely kormányozza, tudom szeretni és cselekedni a jót – és az állatokhoz hasonlítsam magamat! Aljas lélek, szomorú filozofiád tesz hozzájuk hasonlóvá; vagyis inkább hiába akarod magadat lealjasítani, szellemed tanúságot tesz elveid ellen, jótékony szived megczáfolja elméletedet és még tehetségeiddel való visszaélésed is ezek kitünőségét bizonyítja önmagad ellen.

A mi engem illet, én, a kinek nincs vitatni való rendszerem, én, egyszerű és igaz ember, a kit nem ragad el egyik párt dühe sem és a ki nem tartott számot a szektafőnökség dicsőségére, a ki meg vagyok elégedve a helylyel, melyet Isten juttatott nekem, rajta kívül nem látok semmi különbet, mint a saját fajom; és ha meg kellene választanom a helyemet a lények rendjében, mi többet választhatnék, mint hogy ember legyek.

Ez a megfontolás nem tesz annyira gőgössé, mint a mennyire meghat, mert ezt a helyzetet nem magam választottam és nem számítható egy oly lény érdeméül, a mely még nem is létezett. Láthatom-e magamat annyira kitüntetettnek a nélkül, hogy szerencsét ne kívánjak magamnak ehhez a tiszteletreméltó álláshoz és hogy ne áldjam azt a kezet, a mely bele juttatott? Első magamba-szállásomból a hála és áldás érzése születik fajom alkotója iránt, ebből az érzésből pedig első hódolatom a jótékony Istenség iránt. Imádom a legfőbb hatalmat és megindulok jótéteményein. Nincs rá szükségem, hogy tanítsanak erre a kultuszra, maga a természet diktálja nekem. Nem természetes következése-e az önszeretetnek, hogy tiszteljük azt, a ki pártunkat fogja és szeressük, a ki jót akar nekünk?

De mi lesz belőlem, a mikor, hogy megismerjem egyéni helyemet a fajomban, a különböző rangfokozatokat és azokat az embereket szemlélem, a kik ezeket betöltik? Micsoda látvány! Hol a rend, melyet megfigyeltem? A természet képe csak összhangot és arányosságot nyújtott, az emberi nemé csak zavart, rendetlenséget nyujt! Az elemek között összhang uralkodik, az emberek pedig a zűrzavarban vannak! Az állatok boldogok, egyedül a királyuk boldogtalan! Oh bölcseség, hol vannak a törvényeid? Oh, gondviselés, így uralkodol a világon? Jóltevő lény, mi lett hatalmadból? Látom a bajt e földön.

Elhinnéd-e, kedves barátom, hogy ezekből a szomorú elmélkedésekből és ezekből a látszólagos ellenmondásokból alakulnak szellememben a lélekről való fenséges eszmék, melyek eddigelé nem következtek kutatásaimból? Elmélkedve az ember természetéről, két határozott elvet véltem benne felfedezhetni, a melyek egyike fölemelte az embert az örök igazságok tanulmányozásáig, az igazság és az erkölcsi jó szeretetéig, az intellektuális világ tájaira, melyek szemlélete teszi a bölcs gyönyöreit, – másika pedig alacsonyan önmagába rántotta vissza, alávetette az érzékek uralmának, a szenvedélyeknek, melyek ezeknek szolgái és általuk elnyomta mindazt, a mi az előbbinek érzéseit sugallta neki. Érezve, hogy e két ellenkező irány vonz maga felé és összeütközik bennem, ezt mondtam magamban: Nem, az ember nem egy; akarok és nem akarok, egyszerre rabszolgának és szabadnak érzem magamat; látom a jót, szeretem és a rosszat teszem; aktiv vagyok, mikor az észre hallgatok, passziv vagyok, mikor a szenvedélyek elragadnak és ha áldozatul esem, az a legnagyobb kínom, hogy érzem, ellent tudtam volna állani.

Fiatal ember, hallgass bizalommal, én mindig jóhiszemű leszek. Ha a lelkiismeret az előítéletek műve, akkor kétségkívül nincs igazam, és nincs kinyilvánított erkölcs, de ha természetes hajlama az embernek, hogy előnyt adjon magamagának és ha az igazság elemi érzése mégis veleszületett az emberi szívvel, akkor oldja meg ezeket az ellenmondásokat az, a ki egyszerű lényt csinál az emberből és én csak egy substantiát fogok elismerni.

Észre fogod venni, hogy a _substantia_ szó alatt általában a valami eredeti tulajdonsággal ellátott lényt értem, elvonva belőle minden részleges és másodlagos módosulást. Ha tehát az eredeti tulajdonságok mind, melyek előttünk ismeretesek, egyesülhetnek ugyanabban az egy lényben, csak egy substantiát kell feltételezni, de ha vannak köztük, melyek kölcsönösen kizárják egymást, akkor annyi a különböző substantia, a hány ilyen kizárást eszközölni lehet. Elmélkedjél erről; a magam részéről nekem, bármit mond is Locke, csak kiterjedőnek és oszthatónak kell ismernem az anyagot, hogy biztos legyek benne, hogy nem tud gondolkozni; és ha egy filozofus azt mondaná nekem, hogy a fák éreznek és a sziklák gondolkodnak.[99] hiába akarna zavarba ejteni szubtilis érveivel, nem tudok benne egyebet látni, csak rosszhiszemű szofistát, a ki jobb szeret érzést tulajdonítani a köveknek, mint lelket az embernek.

Vegyünk fel egy süketet, a ki tagadja a hangok létezését, mert sohasem érintették a fülét. Szeme elé teszek egy húros hangszert, melynek megfelelően hangolt hangját egy másik elrejtett hangszeren szólaltatom meg. A süket látja rezegni a húrt; ezt mondom neki: Ezt a hang teszi. Dehogy, feleli ő, a húr reszketésének oka benne magában van, minden testnek közös tulajdonsága, hogy így rezeg. Mutasd meg hát nekem, folytatom én, ezt a rezgést más testekben vagy legalább ok nélkül ebben a húrban. Nem tudom, felel a süket, de mivel nem foghatom fel, hogy rezeghet ez a húr, miért kellene ezt a te hangjaiddal magyaráznom, a melyekről nincs legcsekélyebb fogalmam sem? Ez annyi, mint egy homályos tényt egy még homályosabb okkal magyarázni. Vagy tedd számomra érezhetőbbé a hangokat, vagy pedig azt mondom, hogy nem léteznek.

Mennél többet elmélkedem az emberi szellem gondolatáról és természetéről, annál inkább azt találom, hogy a materialisták okoskodása hasonlít ezéhez a süketéhez. Valóban, süketek a belső hang iránt, a mely nehezen félreérthető hangon kiált nekik: A gép nem gondolkozik, sem mozgás, sem alak nem idézhet elő gondolkodást; van valami benned, a mi igyekszik eltépni azokat a kötelékeket, melyek korlátozzák; a tér nem mérték számodra, az egész mindenség nem elég nagy neked: érzéseidnek, vágyaidnak, nyugtalanságodnak, még a gőgödnek is más az alapja, mint az a szűk test, a melyben lelánczolva érzed magadat.

Egy anyagi lény sem tevékeny önmagától, én pedig az vagyok. Akárhogy el akarják ezt tőlem vitatni, én érzem és ez az érzés erősebben szól hozzám, mint az ész, a mely ellent mond neki. Van testem, a melyre a többi testek hatnak és a mely rájuk hat; ez a kölcsönös hatás nem szenved kétséget; az akaratom azonban független érzékeimtől; beleegyezem vagy ellenállok, legyőzetem vagy győztes vagyok és tökéletesen érzem magamban, mikor megteszem azt, a mit tenni akartam vagy mikor nem teszek egyebet, mint hogy engedek szenvedélyeimnek. Mindig megvan a hatalmam, hogy akarjak, de nincs mindig erőm, hogy akaratomat végrehajtsam. Ha átengedem magamat a kísértéseknek, a külső tárgyak impulsiója szerint cselekszem. A mikor szememre vetem magamnak ezt a gyöngeséget, csak akaratomra hallgatok; rabszolga vagyok bűneim révén és szabad a lelkiismereti furdalásaim révén; szabadságom érzése csak akkor törlődik ki belőlem, mikor lealjasodom és mikor végül már nem engedem, hogy lelkem szava fölemelkedjék a test törvénye ellen.

Csak a saját akaratom érzése által ismerem az akaratot s az értelmet sem ismerem jobban. Mikor azt kérdezik tőlem, mi az az ok, a mely meghatározza az akaratomat: a magam részéről azt kérdezem, mi az az ok, a mely meghatározza az itéletemet, mert világos, hogy ez a két ok csak egy és ha jól megértjük, hogy az ember ítéleteiben cselekvő, hogy értelme nem egyéb, mint az összehasonlítás és ítélés képessége, látni fogjuk, hogy a szabadsága is csak hasonló képesség vagy ebből származik; úgy választja a jót, a hogy megítélte az igazat, ha hamisan ítélte meg, akkor a rosszat választja. Mi tehát az az ok, a mely meghatározza az akaratát? Az ítélete. És mi az az ok, a mely meghatározza ítéletét? Értelmi képessége, itélő képessége; a meghatározó ok benne magában van. Ezen túl nem értek meg többé semmit.

Kétségkívül nem vagyok olyan szabad, hogy ne akarjam saját javamat, nem vagyok olyan szabad, hogy a káromat akarjam, de a szabadságom épen abban áll, hogy csak azt birom akarni, a mi nekem megfelel vagy a mit ilyennek vélek és semmi, a mi idegen tőlem, nem határoz meg. Az következik ebből, hogy nem vagyok a magam ura, mert nem vagyok képes arra, hogy másvalaki legyek, mint a ki vagyok?

Minden tevékenységnek alapelve egy szabad lény akaratán alapszik; ezen túl nem lehet menni. Nem a szabadság szó nem jelent semmit, hanem a szükség. Föltételezni valami tényt, valami eredményt, a mely nem származik egy cselekvő principiumból, annyi, mint ok nélküli eredményeket tételezni fel, annyi, mint beleesni a circulus vitiosusba. Vagy nincs első impulsió, vagy nincs minden impulsiónak előzetes oka és nincs igazi akarat szabadság nélkül. Az ember tehát szabad a cselekedeteiben és mint ilyen át van lelkesítve egy immateriális substantiával; ez az én harmadik hitczikkelyem. Ebből a három elsőből könnyen levezetheted a többit mind, a nélkül, hogy tovább is felsoroljam őket.

Ha az ember cselekvő és szabad, önmagától cselekszik; mindaz, a mit szabadon tesz, nem tartozik bele a gondviselés rendezett rendszerébe és nem számítható fel ennek. Ez nem akarja a rosszat, a mit az ember tesz, mikor visszaél a szabadsággal, melyet adott neki; de nem akadályozza meg benne, akár azért, mert egy ily gyönge lénytől ez a rossz semmi az ő szemében, akár mert nem is akadályozhatja szabadságának sérelme nélkül, hogy nagyobb rosszat ne tegyen természetének lealacsonyítása által. Szabaddá tette, hogy tetszése szerint tegye, ne a rosszat, hanem a jót. Abba a módba juttatta, hogy megtehesse ezt a választást, jól felhasználva a képességeket, melyekkel megáldotta, de annyira korlátozta erőit, hogy a visszaélés a szabadsággal, melyet adott neki, nem zavarhatja az általános rendet. A rossz, a mit ember tesz, visszaesik rá a nélkül, hogy bármit is változtasson a világ rendszerében, a nélkül, hogy megakadályozná, hogy maga az emberi faj fentartsa magát még az akarata ellenére is. Zúgolódni a miatt, hogy az Isten nem akadályozza meg a gonosztételt, annyi, mint a miatt zúgolódni, hogy olyan kitűnő képességüvé tette, a miatt, hogy beleviszi cselekedeteibe az erkölcsiséget, a mely megnemesíti, a miatt, hogy megadta neki az erény jogát. A legfőbb gyönyör az önmagával való megelégedettségben van; ez önmegelégedés megérdemlése végett vagyunk a földre kitéve és megáldva a szabadsággal, ezért visznek kísértetbe a szenvedélyek és tart vissza a lelkiismeret. Mit tehetne ennél többet érdekünkben maga az isteni hatalom is? Vethetne-e ellenmondást természetünkbe és megadhatná-e a jólét jutalmát annak, a kinek nincs hatalmában rosszat tenni? Hogyan! Hogy az ember megakadályoztassék a gonosztevésben, az ösztön korlátai közé kell zárni és állattá tenni? Nem, lelkem Istene, sohasem fogom szemedre vetni, hogy a magad képére teremtetted, hogy szabad, jó és boldog lehessek, mint te!

A képességeinkkel való visszaélés tesz minket boldogtalanokká és gonoszakká. Bánataink, gondjaink, szenvedéseink önmagunkból erednek. Az erkölcsi rossz tagadhatatlanul a mi művünk és a fizikai baj nem volna semmi bűneink nélkül, a melyek érezhetővé tették ránk nézve Nem azért tesz-e képessé a természet arra, hogy érezzük szükségleteinket, hogy fentartson minket? A testi fájdalom nem annak jele-e, hogy a gépezet nincs rendben és nem figyelmeztetés-e arra, hogy gondoskodjunk róla? A halál… Nem mérgezik-e meg a gonoszok a maguk életét és a miénket? Ki akarna örökké élni? A halál a gyógyszere a bajoknak, a melyeket magatok csináltok magatoknak; a természet azt akarta, hogy ne szenvedjetek mindig. Mily kevés bajnak van alávetve a kezdetleges egyszerűségben élő ember! Csaknem betegségek nélkül él ép úgy, mint szenvedélyek nélkül és nem látja, nem is érzi a halált, s a mikor érzi, nyomorusága kivánatossá teszi számára; ettől fogva nem baj többé ránézve a halál. Ha beérnők azzal, hogy azok leszünk, a mik vagyunk, nem kellene megsiratni a sorsunkat, de hogy képzelt jóllétet kerestünk, ezer valódi bajt szerzünk magunknak. A ki nem tud egy kis bajt szenvedni, el kell készülve lennie sok szenvedésre. Ha az ember megrontotta a szervezetét mértéktelen életével, gyógyszerekkel akarja helyreállítani; a bajt, a melyet érez, tetézi azzal, a melytől fél; a halált előrelátása borzasztóbbá teszi és sietteti; mennél jobban akarunk menekülni előle, annál jobban érezzük és meghalunk a rettegéstől egész életünkön át, zúgolódva a természet ellen, olyan bajok miatt, a melyeket azzal szereztünk, hogy sérelmeket követtünk el rajta.