Part 32

A bizonytalanságnak és kétségnek abban a hangulatában voltam, melyet Descartes kíván az igazság kutatásához. Ez az állapot nem arra való, hogy tartós legyen, nyugtalanító és kínos, csak a bűn érdeke vagy a lélek restsége hat meg benne. Nem volt a szívem eléggé romlott arra, hogy jól érezzem magamat benne és semmi sem őrzi meg jobban az elmélkedés megszokását, mintha az ember jobban meg van elégedve magával, mint sorsával.

Elmélkedtem tehát a halandók szomorú sorsáról, a kik kormányrúd nélkül, iránytű nélkül lebegnek az emberi vélemények tengerén és kiszolgáltatva viharos szenvedélyeiknek, minden más vezető nélkül, kivéve egy tapasztalatlan pilótát, a ki rosszul ismeri az útat és a ki nem tudja sem azt, honnan jön, sem azt, hova megy. Ezt mondtam magamban: szeretem az igazságot, keresem is és nem bírom felismerni, mutassák meg nekem és híven fogok hozzá ragaszkodni; miért kell, hogy megvonja magát egy bálványozására termett szív buzgalmától?

Ámbár gyakran tapasztaltam nagyobb bajokat, sohasem éltem annyira állandóan kellemetlen életet, mint, a zavarnak és aggodalomnak ebben az idejében, a mikor szüntelenül kétségről kétségre tévelyegve, hosszas elmélkedéseimből csak bizonytalanságot, homályt, ellentmondásokat nyertem létem ügyéről és kötelességeim zsinórmértékéről.

Hogy lehet az ember rendszerből és jóhiszeműen szkeptikus? Nem birom megérteni. Ezek a filozófusok vagy nem léteznek vagy a legszerencsétlenebb emberek. A kételkedés azokban a dolgokban, a melyeket ránk nézve fontos dolog megérteni, túlságosan erőltetett dolog az emberi szellemnek; nem tud neki sokáig ellenállani, akarata ellenére is elhatározza magát egy vagy más módon és inkább téved, semmint semmit se higyjen.

Zavaromat kétszeressé tette, hogy olyan egyházban születtem, a mely eldönt mindent, a mely nem enged semminemű kétséget s így ha egy pontot elvetettem, el kellett vetnem az összes többi pontokat és a lehetetlenség, hogy annyi képtelen döntést elfogadjak, eltérített azoktól is, a melyek nem voltak képtelenek. Mikor azt mondták: higyj mindent, lehetetlenné tették, hogy bármit is higyjek és én nem tudtam többé, hol álljak meg.

Tanácsot kértem a filozófusoktól, lapozgattam könyveiket, vizsgáltam különböző véleményeiket; mind fölényeseknek, eltökélteknek, dogmatikusoknak találtam őket még állítólagos szkepticzizmusukban is; mindent tudtak, semmit sem bizonyítottak, gúnyolódtak egymással; és ez a valamennyiükben közös vonás az egyetlennek tetszett nekem, a melyben mindnyájuknak igazuk van. Diadalmasak, mikor támadnak, de erőtlenek, mikor védik magukat. Ha mérlegre teszed okaikat, csak rombolásra valók, ha megszámlálod a hangjukat, mindegyik csak maga magára van korlátozva; csak azért egyeznek meg, hogy vitatkozhassanak; nem a rájuk hallgatás volt a módja, hogy kijussak bizonytalanságomból.

Fölfogtam, hogy az emberi szellem elégtelensége az első oka az érzések e csodálatos eltérésének, a második pedig a gőg. Nincs még mértékünk ennek a roppant gépezetnek a megitélésére, nem tudjuk kiszámítani vonatkozásait, nem ismerjük sem alaptörvényeit, sem végső okát, nem ismerjük önmagunkat; nem ismerjük sem a természetünket, sem ható elvünket; alig tudjuk, vajjon egyszerű vagy összetett lény-e az ember; át nem hatható rejtelmek vesznek körül minden felől; az érzékelhetőség határai fölött vannak; azt hiszszük, áthatásukra van értelmünk, holott csak képzelődésünk van. Ezen a képzeletbeli világon keresztül mindenki utat tör magának, s ezt hiszi a jó útnak, senki se tudhatja, az övé czélhoz vezet-e. Mindazáltal mindenen át akarunk hatolni, mindent ismerni akarunk. Az egyedüli dolog, melyet nem értünk: nem tudni azt, a mit nem tudhatunk. Jobb szeretjük a véletlenség szerint elhatározni magunkat és hinni azt, a mi nincs, mint megvallani, hogy közülünk senki sem láthatja azt, a mi van. Kicsiny része vagyunk egy nagy egésznek, melynek határait be se láthatjuk, és melyet alkotója átenged esztelen vitáinknak; s elég hiúk vagyunk, hogy el akarjuk dönteni, hogy mi ez az egész önmagában véve s hogy mik vagyunk mi hozzá viszonyítva.

Ha a filozofusok föl birnák födözni az igazságot, melyikük érdeklődnék iránta? Mindegyik jól tudja, hogy rendszere nincs jobban megalapozva, mint a többiek; de mégis ragaszkodik hozzá, mert az övé. Nincs köztük egyetlen egy sem, a ki miután megismerte volna az igazat és a hamisat, ne adna előnyt annak a hazugságnak, melyet ő talált, a másik által felfedezett igazsággal szemben. Hol az a filozófus, a ki a maga dicsősége kedvéért ne volna kész tudatosan félrevezetni az emberi nemet? Hol az, a ki szíve mélyében más czélt tűz ki magának, mint hogy kitüntesse magát? Csak emelkedhessék a köznapiság fölé, csak homályosítsa el vetélytársai hírnevét, mi egyebet kiván még? A fődolog: másként gondolkozni, mint a többiek. A hívők között istentagadó, az istentagadók közt hívő lenne.

Ezeknek az elmélkedéseknek első gyümölcse az volt, hogy megtanultam kutatásaimat arra korlátozni, a mi közvetlenül érdekelt, mély tudatlanságban maradni minden egyebek dolgában és nem nyugtalankodni a kétkedésig, csak olyan dolgokról, melyeket tudnom fontos.

Megértettem továbbá, hogy a filozofusok a helyett, hogy megszabadítottak volna hasztalan kétségeimtől, csak megkétszerezték azokat, a melyek kínoztak és nem oldottak meg egyetlen egyet sem. Más vezetőt fogadtam és ezt mondtam magamnak: kérjünk tanácsot a belső megismeréstől, kevésbbé fog félrevezetni, mint a hogy azok félrevezettek; vagy legalább a tévedésem az enyém lett és kevésbbé fogok lealacsonyodni, ha saját káprázataimat követem, mintha amazok hazugságainak szolgáltatom ki magamat.

Ekkor újra átgondolva elmémben a különböző véleményeket, melyek születésem óta lépésről lépésre vezettek, láttam, hogy bár egyikük sem volt eléggé nyilvánvaló, hogy közvetlenül előidézze a meggyőződést, a valószínűség különböző fokaival bírtak és hogy a belső hozzájárulás különböző mértékben hajlott hozzájuk vagy fordult el tőlük. Erre az első megfigyelésre, összehasonlítva egymás közt mindazokat a különböző gondolatokat, elhallgattatva az előitéleteket, azt találtam, hogy az első és a legköznapibb volt egyúttal a legegyszerűbb és legészszerűbb is és hogy az általános helyeslés elnyerésére nem hiányzott neki egyéb, mint hogy nem mondatott ki utolsónak. Képzeljétek el, hogy összes régi és modern filozofusaitok előbb kimerítették volna bizarr rendszereiket az erőkről, a lehetőségekről, a végzetszerűségről, a szükségszerűségről, az atomokról, az élő világról, az élő anyagról, a mindenféle fajta materializmusról és valamennyiük után a kitünő Clarke világosítaná fel a világot, kijelentve végül a lények lényét és a dolgok elrendezőjét. Mekkora általános csodálattal, mekkora egyhangu tapssal fogadtatott volna ez az új rendszer, a mely oly nagy, oly vigasztaló, oly fenséges, oly alkalmas a lélek fölemelésére, az erély alapvetésére és egyúttal oly megkapó, oly világosító erejű, oly egyszerű és – nekem úgy látszik – kevesebb érthetetlen dolgot nyújt az emberi szellemnek, mint a mennyi képtelent találni minden más rendszerben! Azt mondtam magamban: A megoldhatatlan ellenvetések valamennyiükkel közösek, mert az ember szelleme sokkal korlátoltabb, semhogy megoldhassa őket; tehát egyik ellen sem bizonyítanak különösebben; de mekkora különbség a közvetlen bizonyítékokban! Nem kell-e annak, a mely megmagyaráz mindent, előnyt adni, mikor nincs benne több nehézség, mint a többiben?

Magamban hordva tehát minden filozófia helyett az igazság szeretetét és minden módszer helyett egy könnyű és egyszerű szabályt, a mely fölment a bizonyítékok czéltalan hajszálhasogatása alól, újra kezdem e szerint a szabály szerint azoknak az ismereteknek a vizsgálatát, a melyek érdekelnek, elhatározva, hogy elfogadom nyilvánvalókul mindazokat, a melyektől szivem őszinteségében nem vonhatom meg beleegyezésemet, elfogadom igazoltnak mindazokat, a melyek az előbbiekkel szükségszerű viszonyban levőknek tünnek fel s a többit mind a bizonytalanságban hagyom, a nélkül, hogy akár elvetném, akár elfogadnám és a nélkül, hogy megvilágosításukkal vesződjem, mikor úgysem vezetnek semmi gyakorlati haszonra.

De ki vagyok én? Micsoda jogom van nekem itélni a dolgokról? Mi határozza meg itéleteimet? Ha azok a benyomások vezetik és kényszerítik őket, melyeket én kapok, hasztalan fárasztom magamat ezekkel a kutatásokkal; nem fognak létrejönni vagy önmaguktól fognak létrejönni, a nélkül, hogy én törődném irányításukkal. Önmagamra kell tehát legelőbb fordítanom tekintetemet, hogy megismerjem a szerszámot, a melyet használni akarok és hogy tudjam mennyire bizhatom használhatóságában.

Vagyok és vannak érzékeim, melyekkel benyomásokat fogok fel. Ez az első igazság, a mely elémbe lép és a melybe kénytelen vagyok belenyugodni. Van-e külön érzésem létezésemről, vagy csak érzékeim benyomásai útján érzem-e? Ez az első kétségem, a melyet e pillanatban lehetetlen megoldanom. Mert közvetlenül vagy az emlékezet útján folytonosan benyomások hatása alatt lévén, hogy tudhatom, hogy az _énem_ érzése valami ez érzéki benyomásokon túl levő dolog-e és hogy tőlük független lehet-e?

Érzéki benyomásaim bennem mennek végbe, mivel éreztetik velem létezésemet; az okuk azonban tőlem idegen, mert akaratom ellenére is hatnak rám és nem függ tőlem sem előidézésük, sem megsemmisítésük. Világosan megértem tehát, hogy az érzéki benyomásom, a mely bennem van és az oka vagy tárgya, a mely rajtam kivül van, nem egy s ugyanaz a dolog.

Így tehát nem csupán én létezem, hanem más lények is léteznek, t. i. érzéki benyomásaim tárgyai és ha ezek a tárgyak csak eszmék volnának, még mindig igaz volna, hogy ezek az eszmék nem én vagyok.

Továbbá mindazt, a mit magamon kívül érzek és a mi érzékeimre hat, anyagnak nevezem és az anyagnak mindazon részleteit, melyeket egyéni lényekké összefoglalva fogok fel, testeknek nevezem. Igy tehát az idealisták és materalisták minden világa számomra nem jelent semmit; megkülönböztetéseik a testek látszatáról és valóságáról merő agyrémek.

Ime, a világegyetem létezéséről máris ép oly biztos vagyok, mint a magaméról. Tovább gondolkozom érzéki benyomásaim tárgyairól és megtalálva magamban a képességet összehasonlításukra, olyan ható erővel érzem magamat ellátva, melylyel ezelőtt nem bírtam.

Észrevenni annyi, mint érezni; összehasonlítani annyi, mint itélni; itélni és érezni nem egyazon dolog. Az érzékelés útján a tárgyak elkülönítve, elszigetelve tünnek elém, úgy a hogy a természetben vannak; az összehasonlítás útján mozgatom őket, hogy úgy mondjam, a helyüket változtatom, egymásra helyezem őket, hogy itélhessek különbségükről vagy hasonlóságukról és általában mindenféle viszonyukról. Szerintem a tevékeny vagy intelligens lénynek megkülönböztető képessége az, hogy a _van_ szónak értelmet képes adni. Hasztalan keresem a tisztán érzéki lényben ezt az intelligens képességet, a mely a dolgokat szembe helyezi egymással és aztán megkülönbözteti; nem látható saját természetében. Ez a csak szenvedő lény külön fog érezni minden tárgyat, fel fogja ismerni az egészet is mint két részből összetettet, de egyáltalán nem lévén képes őket egymásra helyezni, nem is fogja soha összehasonlítani, nem is fog róluk itélni.

Két tárgyat egyszerre látni nem jelent annyit, mint látni kapcsolataikat vagy megitélni különbségeiket, több tárgyat egymástól elkülönítve észrevenni nem jelent annyit, mint megszámlálni őket. Egy és ugyanabban a pillanatban lehet fogalmam egy nagy botról és egy kis botról a nélkül, hogy összehasonlítanám őket, a nélkül, hogy megitélném, hogy az egyik kisebb a másiknál, mint a hogy egyszerre látni tudom egész kezemet a nélkül, hogy az újjaimat megszámláljam.[94] Az olyan összehasonlító fogalmak, mint _nagyobb, kisebb_, ép úgy, mnt az _egy, kettő_ stb. számfogalmak bizonyára nem érzéki benyomások, ámbár szellemem csak érzéki benyomásaim alkalmával idézi elő őket.

Azt mondják erre, hogy az érzéki lény azok állal a különbségek által különbözteti meg egymástól az érzéki benyomásokat, a melyek köztük vannak. Ez magyarázatot kiván. Ha az érzéki benyomások különbözők, az érzéki lény különbségeik által különbözteti meg őket; ha hasonlók, azért különbözteti meg, mert egymástól külön veszi őket részre. Máskülönben hogy különböztethetne meg egy egyidejű érzéki benyomásban két egyforma tárgyat? Szükségképen össze kellene tévesztenie s egy és ugyanannak venni ezt a két tárgyat, kivált oly rendszerben, a mely azt állítja, hogy a térbeli benyomásoknak nincs kiterjedésük.

Ha a két összehasonlítandó érzék észrevétetik, a benyomásuk végbement, mindegyik tárgy tudomásul vétetik, a kettő érzékelve van, de azért a viszonyuk még nincs érzékelve. Ha az erről a viszonyról való itélet csak érzéklet volna és egyedül a tárgyból eredne, az itéletem nem csalna meg soha, mert sohasem hibás az, hogy érzem, a mit érzek.

Miért van tehát, hogy csalódom ennek a két botnak a viszonyát illetőleg, kivált, ha nem párhuzamosak? Miért mondom például, hogy a kis bot harmadrésze a nagynak, holott csak negyedrésze? Miért hogy a kép, mely az érzékletben van, nem azonos a modelljével, azaz a tárgygyal? Azért, mert aktiv vagyok, mikor itélek, mert a folyamat, a mely összehasonlít, hibás és mert értelmem, mely a viszonyokról itél, belevegyíti tévedéseit az érzékletek igazságába, a melyek csak a tárgyakat mutatják.

Vegyetek ehhez még egy megfontolást, a mely bizonyosan meg fog lepni, ha gondoltok rá és pedig azt, hogy ha merőben passzivak volnánk érzékeink használatában, nem volna köztük semmi közlekedés; lehetetlen volna nekünk felismerni, hogy a test, melyet érintünk és a tárgy, melyet látunk, azonos. Vagy nem éreznénk soha semmit önmagunkon kívül, vagy ötféle érzékelhető substantia volna ránk nézve, melyek azonosságát nem volna módunk észrevenni.

Adhatunk akármilyen nevet szellemem ama képességének, a mely egymás mellé teszi és összehasonlítja érzékleteimet, nevezhetjük figyelemnek, megfontolásnak, elmélkedésnek vagy a hogy tetszik, mindig igaz, hogy bennem van, nem pedig a dolgokban, hogy én magam idézem elő, ámbár csak annak a benyomásnak alkalmából idézem elő, melyet a tárgyak rám tesznek. Ha nem áll is hatalmamban, érezni vagy nem érezni, hatalmamban áll többé vagy kevésbbé vizsgálni, a mit érzek.

Nem vagyok tehát egyszerűen érzékelő és passziv lény, hanem aktiv és gondolkodó lény és bármit mond a filozófia, igényt tartok a gondolkodás dicsőségére. Csak azt tudom, hogy az igazság a dolgokban rejlik, nem pedig szellememben, a mely itél róluk és mennél kevesebbet viszek bele a magaméból az itéletekbe, melyeket alkotok róluk, annál biztosabb vagyok, hogy közel jutok az igazsághoz; így tehát szabályomat, hogy inkább érzésemre bízzam magamat, mint az eszemre, maga az ész erősíti meg.

Miután úgyszólván megbizonyosodtam magamról, kezdek kitekinteni önmagamból és a borzongás egy nemével szemlélem magamat, a ki ki vagyok vetve, el vagyok veszve ebbe a roppant mindenségbe és mintegy elmerülve a lények mérhetetlenségébe, nem tudva semmit arról, hogy mik, akár egymás közt, akár hozzám való viszonyukban. Tanulmányozom, megfigyelem őket és az első tárgy, a mely összehasonlításukra kinálkozik, én magam vagyok.

Mindaz, a mit az érzékek útján veszek észre, anyag és az anyag összes lényeges tulajdonságait érzékelhető minőségeikből vezetem le, melyek útján észreveszem őket és melyek elválaszthatatlanok tőle. Hol mozgásban látom az anyagot, hol nyugalomban,[95] ebből azt következtetem, hogy sem a nyugalom, sem a mozgás nem tartoznak a lényegéhez, hanem a mozgás, tevékenység lévén, egy oly ok eredménye, melynek hiánya a nyugalom. Ha tehát semmi sem hat az anyagra, akkor nem mozog és pedig ép azért, mert közömbös a nyugalom és a mozgás iránt, természetes állapota a nyugalom.

Kétféle fajta mozgást veszek észre a testekben, t. i. az átvitt mozgást és a spontán vagyis szándékos mozgást. Az elsőben a mozgató ok idegen a mozgatott testtől, a másikban benne magában van. Ebből nem azt következtetem, hogy például egy óra mozgása spontán mozgás, mert ha nem hatna rá semmi a rúgóján kívüli dolog, akkor nem törekednék kinyújtani magát és nem húzná meg a lánczot. Ugyanannál az oknál fogva nem tulajdonítok spontaneitást a cseppfolyós testeknek, sem magának a tűznek, mely cseppfolyóssá teszi őket.[96]

Azt kérdezitek tőlem, vajjon az állatok mozgása spontán-e? Azt mondom erre, hogy nem tudom, de az analógia a mellett szól, hogy igen. Azt is kérdezhetitek még, hogy honnan tudom tehát, hogy egyáltalán vannak spontán mozgások; azt mondom erre, hogy tudom, mert érzem. Meg akarom mozdítani a karomat és megmozdítom, a nélkül, hogy ennek a mozgásnak más közvetlen oka volna, mint az akaratom. Hiába akarnának okoskodni, hogy ezt az érzést elvittassák tőlem, mert ez nyilvánvalóbb, mint bármely bizonyíték; ép úgy bebizonyíthatnák nekem azt is, hogy nem létezem.

Ha nem volna semmi spontaneitás az emberek tetteiben s ha nem volna semmiben, a mi a földön végbemegy: csak annál nagyobb zavarban volnánk, hogy elképzeljük minden mozgásnak első okát. A magam részéről annyira meggyőződöttnek érzem magamat arról, hogy az anyag természetes állapota a nyugalmi állapot és hogy önmagában nincs semmi ereje a cselekvésre, hogy ha egy testet mozgásban látok, azonnal azt következtetem belőle, hogy vagy lelkes test, vagy hogy ez a mozgás úgy közöltetett vele. Szellemem visszautasít minden belenyugvást abba az eszmébe, hogy lehessen nem-organizált anyag, a mely magamagától mozog vagy valami cselekvést fejt ki.

Mindazáltal a látható mindenség anyag, elszórt és holt anyag,[97] a melynek egészében nincs semmi a lelkes test egységéből, organizáltságából és érzéséből, mert bizonyos, hogy mi, a kik részei vagyunk, egyáltalán nem érezzük magunkat az egészben. Ugyanaz a mindenség mozgásban van és szabályozott, egyöntetű, állandó törvényeknek alávetett mozgásában nyoma sincs annak a szabadságnak, a mely az emberek és állatok spontán mozdulataiban tünik fel. A világ tehát nem egy nagy állat, a mely önmagától mozog, mozdulatainak tehát van valami tőle idegen oka, a melyet én nem veszek észre, de a belső meggyőződés ezt az okot annyira érezhetővé teszi rám nézve, hogy nem láthatom a napot keringeni a nélkül, hogy ne képzeljek egy erőt, a mely hajtja vagy mikor a föld forog, érezni vélek egy kezet, a mely forgatja.

Mit nyertem azzal, hogy ha el kell fogadnom bizonyos általános törvényeket, melyeknek lényeges kapcsolatait az anyaggal nem értem? Ezeknek a törvényeknek tehát, nem lévén valóságos lények, substantiák, valami más okuk kell hogy legyen, a mely előttem ismeretlen. A tapasztalat és megfigyelés megismertették velünk a mozgás törvényeit; ezek a törvények meghatározzák az eredményeket az okok kimutatása nélkül; nem elegendők a világ rendszerének és a mindenség haladásának megmagyarázására. Descartes koczkákból kiformálta az eget és földet, de csak egy forgató mozgás segítségével tudta megadni az első lökést ezeknek a koczkáknak s csak ezzel tudta működésbe hozni centrifugális erejét. Newton megtalálta a vonzás törvényét, de a vonzás magában véve hamarosan mozdulatlan tömeggé tenné a világegyetemet; ehhez a törvényhez kellett egy kifelé ható erőt fűznie, hogy leirathassa az égi testekkel a maguk körpályáit. Mondja meg hát Descartes, mely fizikai törvény forgatta forgattyúit; mutassa meg Newton a kezet, a mely az égi testeket kidobta körpályáik tangensére.

A mozgás első okai nincsenek az anyagban; ez elfogadja a mozgást és tovább közli, de nem idézi elő. Mennél jobban megfigyelem a természet erőinek hatását és ellenhatását, a mint egymásra hatnak, annál inkább azt találom, hogy hatásról-hatásra haladva mindig vissza kell jutnunk valami akarathoz, mint első okhoz, mert az okok végtelenig menő sorozatát föltételezni annyi, mintha semmit sem tételeznénk fel. Szóval minden mozgás, mely nem egy másik mozgás által idéztetett elő, csak egy spontán, önkényes aktusból származhatik; a lelketlen testek csak a mozgás útján hatnak és nincs igazi tevékenység akarat nélkül. Ez az én első alapelvem. Azt hiszem tehát, hogy egy akarat mozgatja a világegyetemet és lelkesíti a természetet. Ez az én első dogmám vagy első hitczikkelyem.

Hogy idéz elő egy akarat egy fizikai vagy testi tevékenységet? Erről nem tudok semmit, de önmagamon tapasztalom, hogy előidézi. Cselekedni akarok és cselekszem; mozgatni akarom a testemet és a testem mozog; de hogy egy lelketlen és nyugvó test önmagától mozogjon vagy mozgást idézzen elő, ez érthetetlen és példa nélkül való. Az akarat tényei által ismeretes előttem, nem természete által. Ezt az akaratot ismerem mint mozgató okot; de az anyagot mint mozgás előidézőjét felfogni annyi volna, mint következményt felfogni, melynek nincs oka, vagyis nem fogni fel egyáltalán semmit.

Ép oly kevéssé lehetséges felfognom, hogy mikép mozgatja akaratom a testemet, mint a hogy mikép hatnak érzékleteim a lelkemre. Még azt sem tudom, miért tünt fel e rejtelmek egyike megmagyarázhatóbbnak, mint a másik. A mi engem illet, akár ha passziv vagyok, akár ha aktiv vagyok, a két substantia egyesülésének eszköze előttem teljesen érthetetlennek tünik fel. Valóban különös dolog, hogy épen ebből az érthetetlenségből indulnak ki, hogy a két substantiát összehozzák, mintha ily különböző természetű eljárások jobban magyarázódnának meg egyetlen subjectumban, mint kettőben.

A tétel, melyet most felállítottam, homályos, az igaz; de mégis van értelme és nincs benne semmi, a mi ellentmond az észnek vagy a megfigyelésnek; lehet-e ugyanezt mondani a materializmusról? Nem nyilvánvaló-e, hogy ha a mozgás lényeges tulajdonsága volna az anyagnak, elválaszthatatlan volna tőle, mindig ugyanabban a mértékben volna meg benne, mindig ugyanaz volna az anyag mindegyik részében, közölhetetlen volna, nem bírna sem növekedni, sem csökkenni, sőt az anyagot el sem lehetne nyugvó helyzetben képzelni? Ha azt mondják nekem, hogy a mozgás nem lényeges, hanem szükséges tulajdonsága, akkor félre akarnak vezetni olyan szavakkal, melyeket könnyebb volna megczáfolni, ha több volna bennük az értelem. Mert az anyag mozgása vagy belőle magából ered és akkor lényeges tulajdonsága, vagy ha idegen okból ered, csak annyiban szükséges az anyagra nézve, a mennyiben a mozgató ok hat rá. Ezzel visszajutunk az első nehézséghez.