Part 28

Hogy megismerjük az embereket, cselekvésükben kell őket látni. A társaságban halljuk őket beszélni; megmutatják a szavaikat és elrejtik a tetteiket; a történelemben ellenben leplezetlenek és tetteik szerint itélik meg őket. Még a beszédeik is segítenek értékelésükben, mert összehasonlítva azt, a mit tesznek, azzal, a mit mondanak, egyszerre meglátni, hogy mik és miknek akarnak látszani; mennél jobban tettetnek, annál jobban ismerni meg őket.

Szerencsétlenségünkre ennek a tanulmánynak megvannak a veszedelmei és nemcsak egyféle bajai. Nehéz dolog olyan álláspontra állni, a melyről méltányosan itélheti meg az ember a felebarátait. A történelem nagy bűneinek egyike az, hogy sokkal inkább rossz, mint jó oldalaikról rajzolja az embereket; mivel csak a forradalmak, katasztrófák által érdekes, a míg egy nép, egy békés kormányzat nyugalmában gyarapszik és virágzik, nem mond róla semmit; csak akkor kezd róla beszélni, mikor nem bír már magával s beleavatkozik szomszédjai ügyeibe vagy engedi, hogy ezek avatkozzanak bele az övéibe. Csak akkor dicsőíti, mikor már hanyatlóban van. Minden történetünk ott kezdődik, a hol végződnie kellene. Nagyon pontosan ismerjük azoknak a népeknek a történetét, melyek tönkre teszik magukat; a gyarapodó népeké hiányzik; ezek elég boldogak és elég bölcsek arra, hogy a történelemnek ne legyen róluk mondani valója és valóban látjuk még napjainkban is, hogy azokról a kormányokról beszélnek legkevesebbet, melyek a legjobban viselik magukat. Csak a rosszat tudjuk meg tehát, a jó alig alkot korszakot. Nincs más hiresség, csak a gonosztevőké, a jók feledségbe merülnek vagy nevetségessé válnak. Így rágalmazza a történelem, akárcsak a filozófia, az emberi nemet.

Ezenkívül úgy kell lennie, hogy a történelemben leírt tettek nem pontos rajzai azoknak, a melyek a valóságban megtörténtek. Alakot változtatnak a történetíró fejében, érdekei szerint alakulnak, magukra veszik előitéleteinek szinezetét. Ki tudná az olvasót pontosan a szintérre vezetni, hogy olyannak lásson egy eseményt, a milyenül végbement? A tudatlanság vagy a pártoskodás eltorzít mindent. Egyetlen történeti vonás megváltoztatása nélkül, a rá vonatkozó körülmények kiterjesztése vagy megszorítása által, mennyire különböző arczot lehet neki adni! Tegyétek ugyanazt a tárgyat különböző szempontok alá, alig fog ugyanannak látszani, holott semmi sem változott, csak a néző szeme. Eleget tettek-e az igazság becsületének, ha úgy mondanak el nekem egy megtörtént tényt, hogy egész máskép láttatják velem, mint a hogy megtörtént? Hányszor döntötte el egy csata kimenetelét, a nélkül, hogy bárki is észrevette volna, egy fával több vagy kevesebb, egy jobbra vagy balra eső szikla, egy a szél által fölkavart porfelhő! Megakadályozza ez a történetírót abban, hogy ép olyan biztonsággal el ne mondja a vereség vagy a győzelem okát, mintha ott lett volna mindenütt? Mit törődöm tehát magukkal a tényekkel, mikor az okuk ismeretlen marad előttem? És milyen tanulságot vonhatok le egy eseményből, melynek igazi okát nem tudom? A történetíró ad egy okot, de maga koholta és maga a kritika is, melylyel oly nagyra vannak, csak a hozzávetések művészete, annak a művészete, hogy több hazugság közül hogy kell kiválasztani azt, a mely legjobban hasonlít az igazsághoz.

Nem olvastátok soha Kleopatrát vagy Kasszandrát, vagy valami más efféle könyvet? A szerző ismert eseményt választ ki, aztán hozzáalkalmazza a saját szempontjaihoz, felékesíti saját leleményű részletekkel, soha nem élt személyekkel és képzeletbeli arczképekkel s költött dolgokat költött dolgokra halmoz, hogy olvasmányát kellemessé tegye. Kevés különbséget látok ezek közt a regények és a ti történeteitek között azon kivül, hogy a regényíró kezdettől fogva a saját képzeletére bízza magát, míg a történetíró jobban aláveti magát a másokénak; ehhez még azt is hozzátenném, hogy ha úgy tetszik, az előbbi erkölcsi czélt – akár jót, akár rosszat – tűz ki magának, a melylyel az utóbbi nem sokat törődik.

Azt fogják ellenem vetni, hogy a történelem hűsége kevésbbé érdekel, mint az erkölcsök és jellemek igazsága; föltéve, hogy az emberi szív jól van rajzolva, kevés fontossága van annak, hogy az események híven legyenek elmondva. Mert elvégre is, teszik hozzá, mit bánjuk mi a tényeket, melyek kétezer évvel ezelőtt történtek? Igazuk van, ha a jellemképek jól vannak visszaadva természet után, de ha nagyobb részüknek csak a történetíró képzeletében van meg a mintája, nem visszaesés-e ugyanabba a bajba, melyet ki akartunk kerülni és nem adjuk-e meg ezzel a történetíró tekintélyének azt, a mit el akarunk venni a nevelőtől? Ha növendékemnek csak képzeleti képeket szabad látni, jobb szeretem, ha a magam keze rajzolta meg, mintha a másé; legalább is jobban hozzá lesznek alkalmazva.

A legrosszabb történetírók egy ifjú számára azok lesznek, akik itélnek. Tényeket! tényeket! hadd itéljen ő maga, úgy tanulja megismerni az embereket. Ha mindig csak a szerző itélete vezeti, akkor mindig csak a más szemén keresztül lát és ha ez a szem nincs meg, nem fog semmit látni.

Mellőzöm a modern történetet, nemcsak azért, mert nincs többé fizionomiája és mert a mai emberek mind hasonlók egymáshoz, hanem mert a mi történetíróink egyedül csak arra ügyelnek, hogy ragyogjanak és nem gondolnak másra, mint hogy erősen színezett jellemképeket csináljanak, a melyek azonban gyakran nem mondanak semmit.[85] A régiek általában kevesebb jellemképet rajzolnak, kevesebb elmésséget és több értelmet visznek itéleteikbe; csakhogy köztük is nagyon kell válogatni és kezdetben nem a legélesebb itéletüeket kell választani, hanem a legegyszerübbeket. Nem szeretném egy fiatal ember kezébe adni sem Polybiust, sem Sallustiust; Tacitus az aggastyánok könyve, a fiatal emberek nem arra valók, hogy megértsék; meg kell tanulni látni az emberi cselekedetekben az emberi szív eredendő vonásait, mielőtt Tacitus mélységeit akarnók megmérni; tudni kell jól olvasni a tényekben, mielőtt a maximákban olvasgatnánk. A maximák bölcselete csak a tapasztaltsághoz illik. A fiatalságnak nem kell semmit általánosítani; minden tanulásának egyes szabályokból kell állni.

Thukydides szerintem a történetíró igazi mintája. Ő elmondja a tényeket a nélkül, hogy itélne róluk, de nem mellőz semmi olyan körülményt, a mely alkalmas arra, hogy mi magunk itélhessünk. Mindazt, a mit elbeszél, az olvasó szeme elé állítja, egyáltalán nem veti magát az események és az olvasók közé, elrejtőzik; az ember már nem is azt hiszi, hogy olvas, hanem azt hiszi, hogy lát. Sajnos, mindig háborúról szól és előadásában alig látni mást, mint a legkevésbbé tanulságos dolgot a világon, t. i. csatákat. A _Tizezrek visszavonulásá_ban és _Cæsar commentarjai_ban csaknem ugyanez a bölcseség és ugyanaz a hiány van. A jó Herodotosnak nincsenek jellemképei, maximái, hanem folyamatos, naiv, az érdekkeltésre és tetszésre legalkalmasabb részletekkel van tele s talán a legjobb történetíró volna, ha maguk ezek a részletek nem fajulnának el többnyire gyermeteg együgyüségekké, melyek inkább alkalmasak az ifjúság izlésének megrontására, mint alakítására; az ő olvasásához már megkülönböztető képesség kell. Titus Liviusról nem szólok, majd rá is rákerül a sor, de ő politikus, ő rhetor, ő mindaz, a mi nem illik ehhez az életkorhoz.

A történelem általában véve hiányos abban, hogy csak az érzékelhető és föltünő tényeket tartja számon, a melyeket meg lehet határozni nevekkel, helynevekkel, évszámokkal; ezeknek a tényeknek lassan továbbható okai azonban, melyek nem állapíthatók meg ép úgy, mindig ismeretlenek maradnak. Gyakran megtalálni egy megnyert vagy elvesztett csatában egy forradalom okát, a mely már az előtt a csata előtt is elkerülhetetlen volt. A háború csak nyilvánvalóvá teszi az erkölcsi okok által már meghatározott eseményeket, melyeket a történetírók ritkán tudnak látni.

A filozofiai szellem korunk több írójának figyelmét ebbe az irányba terelte, de én kötve hiszem, hogy az igazságnak nyeresége van munkájukból. A rendszerezés szenvedélye erőt vett rajtuk valamennyiükön s egyikük sem igyekszik úgy látni a dolgokat, a hogy vannak, hanem csak úgy, a hogy megegyeznek rendszerével.

Vegyétek még hozzá ezekhez a megfontolásokhoz, hogy a történelem sokkal inkább mutatja meg a cselekedeteket, mint az embereket, mert ezeket csak bizonyos kiválasztott pillanatokban ragadja meg, ünnepi öltözetükben; csak a nyilvánosság emberét állítja elénk, a ki arra rendezkedett be, hogy lássák; nem megy vele házába, dolgozószobájába, családjába, barátai közé; csak akkor festi le, mikor reprezentál; inkább a ruháját festi le, mint a személyét.

Jobb szeretem a magánéletek olvasását az emberi szív tanulmányozásának megkezdésére, mert akkor az ember akárhogy levetkőzik, a történetíró utána megy mindenhova, nem enged neki pillanatnyi pihenést sem, semmi menedéket, hogy kikerülje a szemlélő átható tekintetét és a mikor az egyik legjobban elrejtőzöttnek hiszi magát, akkor ismerteti fel legjobban a másik. «Azok – mondja Montaigne – a kik életrajzokat írnak, épen azért, mivel inkább töltik az időt a véleményekkel, mint az eseményekkel, inkább azzal, a mi belülről jön, mint a mi kivülről jut be, – ezek nekem a legalkalmasabbak. Ez az, a miért Plutarchos minden esetre az én emberem.»

Igaz, hogy az emberi tömegeknek vagy a népeknek jelleme erősen különbözik a magánember jellemétől és hogy annyit jelentene, mint nagyon tökéletlenül ismerni az emberi szivet, ha nem vizsgálnók a sokaságban is; de nem kevésbbé igaz, hogy az ember tanulmányozásán kell kezdeni, hogy megitélhessük az embereket és hogy a ki tökéletesen ismerné minden egyén hajlamait, előre megláthatná az összes kombinált eredményeket a nép egészében.

Itt is a régiekhez kell folyamodni azoknál az okoknál fogva, melyeket már mondottam és ezenfölül azért is, mert minden köznapi és alantas, de igaz és jellemző részlet száműzve lévén a modern stilusból, a mi íróink az embereket magánéletükben is úgy kicziczomázzák, mint a világ színpadán. Az illedelem, semmivel sem lévén kevésbbé szigorú az írásokban, mint a cselekedetekben, nem enged többet mondani a nyilvánosság előtt, mint a mennyit ugyanott tenni enged és mivel az embereket mindig csak reprezentáló szerepben lehet felmutatni, csak annyira ismerjük meg őket könyveinkből, mint a színházból. Megírhatják és újra megírhatják százszor a királyok életét, nem lesznek többé Suetoniusaink.[86]

Plutarchos épen azokban a részletekben tünik ki, melyekbe mi nem merünk behatolni. Utánozhatatlan bájjal festi a nagy embereket a kicsi dolgokban és oly szerencsés az egyes vonások kiválasztásában, hogy azokon egy szó, egy mosoly, egy mozdulat elég neki, hogy jellemezzen egy hőst. Hannibal egy tréfás szóval megnyugtatja megrémült hadseregét, hogy nevetve menjen a csatába, a mely megnyitja neki Itáliát; Agesilaos vesszőparipán lovagolva megszeretteti velem a nagy király legyőzőjét; Cæsar, mikor átmegy egy szegény falun és beszélget barátaival, leleplezi, a nélkül, hogy gondolna rá, a ravasz kópét, a ki azt mondja, hogy nem akar egyéb lenni, csak Pompeiussal egyenlő; Sándor lenyeli az orvosságot és nem szól egy szót sem; ez életének legszebb pillanata; Aristides ráírja saját nevét egy cserépre és így igazolja melléknevét; Philopoemen leveti köpenyét és fát vág vendégbarátja konyhájára. Ime, ez a festés igazi művészete. Az arcz nem a nagy vonalakban nyilvánul, a jellem nem a nagy cselekedetekben; az apróságokban árulja el magát az ember természete. A közdolgok vagy nagyon is köznapiak vagy nagyon is mesterkéltek, pedig csaknem kizárólag ezekkel engedi a mi íróinkat foglalkozni a modern nagyképűség.

A mult század legnagyobb embereinek egyike volt tagadhatatlanul Turenne. Akadt, a kinek volt bátorsága életét érdekessé tenni olyan apró részletekkel, melyek ismerőssé és szeretetreméltóvá teszik, de hány ily részletet látott czélirányosnak elhallgatni, a melyek még ismerősebbé és szeretetreméltóbbá tették volna! Csak egyet idézek, a melyet jó forrásból tudtam meg és a melyet Plutarchos bizonyára nem mellőzött volna, holott Ramsai nem merte volna megírni, még ha tudta volna is.

Egy nyári napon, mikor nagyon meleg volt, vicomte de Turenne, kurta fehér zubbonyban és házisapkában előszobája ablakában állt. Embereinek egyike bejött és megtévesztve ruhájától az egyik kuktának nézte, a kivel jó viszonyban volt. Hátulról vigyázva odament hozzá és nem épen könnyű kézzel jókorát vágott a hátuljára. A megütött ember azonnal megfordult. A szolga hüledezve látja meg ura arczát. Magánkívül vetette magát térdre: «Kegyelmes uram, azt hittem George»… «És ha George lett volna is, – kiáltott fel Turenne a hátulját simogatva – nem kellett volna ilyen erősen ráütni». Ime hát, ezt nem meritek elmondani, nyomorultak! Legyetek hát örökké természet és belső szervek nélküliek; keményítsétek, edzzétek vajsziveteket hitvány illedelmetekben, váljatok megvetésre méltókká méltóságotok révén. De te, derék ifjú, a ki olvasod ezt a jellemvonást és a ki meghatva érzed az egész lelki nemességet, melyet elárul még első felindulásában is, egyuttal ennek a nagy embernek az apróságait is olvasd, miután szó volt származásáról és nevéről. Gondold el, hogy ez ugyanaz a Turenne, a ki tüntetőleg előre engedte mindenütt az unokaöcscsét, hogy jól lássák, hogy ez a gyermek egy souverain ház feje. Hasonlítsd össze ezeket az ellentéteket, keresd a természetet, vesd meg az előitéletet és ismerd meg az embert.

Bizony kevés ember van abban a helyzetben, hogy felfoghassa azokat a hatásokat, melyeket az így irányított olvasmányok tehetnek egy fiatal ember egészen friss szellemére. Gyermekkorunktól fogva könyvek fölé görnyedve, hozzászokva a gondolkodás nélküli olvasáshoz, annál kevésbbé érint az, a mit olvasunk, mert mindig magunkban hordjuk azokat a szenvedélyeket és azokat az előitéleteket, melyek eltöltik a történetet és az emberek életét s mindaz, a mit ezek tesznek, előttünk természetesnek tünik fel, mert kívül vagyunk a természetesen és magunkról itélünk meg másokat is. De képzeljünk el egy az én elveim szerint nevelt fiatal embert, képzeljük el Emilemet, a kinél tizennyolcz évi buzgó gondoskodásnak csak egy czélja volt: megőrizni ép itéletét és egészséges szívét; képzeljük el, a mint a függöny felgördültekor először veti szemét a világ szinpadára, vagyis inkább a szinpad mögött helyezkedik el s látja, a mint a szereplők levetik és fölveszik ruháikat és megszámlálja a köteleket és a göngyölegeket, melyeknek otromba pompája elkápráztatja a néző szemét. Csakhamar első meglepetése után következnek a faja miatti szégyen és megvetés indulatai; méltatlankodni fog, ha látja, hogy az egész emberi nem mint teszi önmagát bolonddá; el fog keseredni, hogy tépik szét magukat testvérei álmokért és hogy változnak bősz vadállatokká, mert nem tudták beérni azzal, hogy emberek.

A növendék természetes hajlamainak révén bizonyára, ha a tanító csak valamelyes okossággal válogat is olvasmányaiban, ha csak valamennyire vezeti is rá azoknak a gondolatoknak az útjára, melyeket ezekből le kell vonnia, az ebben való gyakorlás rá nézve gyakorlati filozofiai tanfolyamul fog szolgálni, a mely okvetlenül jobb és érthetőbb, mint mindazok az üres spekulácziók, melyekkel iskoláinkban a fiatal emberek szellemét megzavarják. A mikor Cineas, miután végigvezetett minket Pyrrhus rajongó tervein, megkérdi, mi olyan valódi jót szerzett volna neki a világ meghódítása, a mit a nélkül is ne élvezhetett volna és pedig annyi kín nélkül; mi ebben csak egy futólagos élczet látunk. Emil azonban nagyon bölcs gondolatot fog benne látni, melyre magától is rájött volna és a mely nem fog soha kitörlődni elméjéből, mert nem talál benne ellenkező előitéletre, a mely bevésődését megakadályozná. Ha aztán olvasva ennek az esztelennek az életrajzát, azt fogja találni, hogy minden nagy szándéka abban végződött, hogy megölette magát egy asszony keze által, akkor a helyett, hogy csodálná ezt az állítólagos hősiességet, mi egyebet látna egy oly nagy hadvezér minden vállalatában, egy oly nagy politikus minden cselszövényében, mint megannyi lépést a felé a balvégzetű cseréptégla felé, a mely dicstelen halállal vet véget életének és terveinek.

Nem minden hódító öletett meg, nem minden bitorlónak dőlt dugába a vállalata; nem egy közülük a közkeletű nézetek előitéletekkel teljes szelleme szerint boldognak látszik. A ki azonban nem marad meg a látszatoknál s csak sziveik állapota szerint itéli meg az emberek boldogságát, az magukban sikereikben fogja látni balsorsukat; látni fogja, mint terjeszkednek mind jobban és mint fokozódnak szerencséjükkel együtt vágyaik és emésztő gondjaik; látni fogja, mint tolakszanak lihegve mind előbbre s nem tudnak soha czélt érni; látni fogja, hogy hasonlók azokhoz a tapasztalatlan utasokhoz, a kik először indulva neki az Alpeseknek, minden hegynél azt hiszik, már túl vannak rajtuk és mikor a csúcson vannak, bátorságukat vesztve veszik észre a még magasabb hegyeket maguk előtt.

Augustus, miután leigázta polgártársait és megsemmisítette vetélytársait, negyven éven át uralkodott az eddig létezett legnagyobb birodalom fölött. De mindez a roppant hatalom megakadályozta-e abban, hogy a fejét a falnak verdesse és betöltse rengeteg palotáját kiáltozásával, visszakövetelve Varustól elpusztult légióit? Ha minden ellenségét legyőzte volna, mi hasznára lettek volna neki hasztalan diadalai, mikor közben mindenféle fajta kínok támadtak szüntelenül körülötte, mikor legkedvesebb barátai forraltak merényleteket ellene és mikor kénytelen volt megsiratni minden hozzátartozójának vagy gyalázatát, vagy halálát? A szerencsétlen a világot akarta kormányozni és nem tudta kormányozni a saját házát! Mi következett ebből az elhanyagolásból? Látta ifjúsága virágában elpusztulni unokaöcscsét, nevelt fiát, nejét; unokája az ágya párnáját rágta szét, hogy néhány órával meghosszabbítsa nyomorult életét; leánya és unokája, miután elhalmozták őt gyalázatukkal, az egyik a nyomortól halt meg egy lakatlan szigeten, a másik a börtönben egy nyilasnak a kezétől. Magát végül, szerencsétlen családjának utolsó maradékát, saját felesége kényszerítette, hogy egy szörnyeteget hagyjon maga után utódul. Ilyen volt a sorsa a világ ez urának, a kit annyit ünnepeltek dicsőségeért és boldogságáért. Higyjem-e, hogy csak egy is azok közül, a kik bámulják, szeretné ezeket olyan áron megszerezni?

Például vettem a becsvágyat, de az összes emberi szenvedélyek játéka hasonló leczkékkel szolgál annak, a ki tanulmányozni akarja a történelmet, hogy önismeretre és bölcseségre tegyen szert a holtak költségére. Közeledik az idő, a mikor Antonius élete közelebbi tanulsággal szolgál az ifjúnak, mint Augustusé. Emil alig fog magára ismerni azokban a különös dolgokban, melyek szemébe ötlenek új tanulmányai közben; de előre tudni fogja elhárítani a szenvedélyek káprázatait, mielőtt megszületnek és látva, hogy minden időben elvakították az embereket, fogalma lett róla előre, hogy mi módon vakíthatják el őt is, ha valaha átengedi magát nekik.[87] Ezek a tanulmányok, jól tudom, rosszul illenek hozzá, lehet, hogy a szükséghez képest későiek és elégtelenek, de jusson eszetekbe, hogy nem ezeket akartam ebből a tanulmányból levonni. Más czélt tűztem ki magam elé, mikor megkezdtem őket és ha ezt a czélt nem érjük el, ez bizonyára a tanító hibája lesz.

Gondoljátok meg, hogy a mint az önszeretet kifejlődött, a relativ _én_ szüntelenül működésbe lép és a fiatal ember sohasem figyel meg másokat máskép, mint hogy visszatér önmagára és összehasonlítja magát velük. Arról van szó tehát, hogy tudjuk, milyen polczot juttat magának embertársai közt, miután megvizsgálta őket. Abból a módból, a hogy a történelmet a fiatal emberekkel olvastatják, azt látom, hogy úgyszólván átváltoztatják őket mindazokká a személyekké, a kiket látnak, hogy arra igyekeznek, hogy hol Ciceróvá, hol Trajanusszá, hol Nagy Sándorrá tegyék őket; hogy visszariasztják őket, ha visszatérnek önmagukba, hogy megbánatják mindegyikkel, hogy nem más, csak ő maga. Ennek a módszernek vannak bizonyos előnyei, melyeket nem tévesztek szemem elől, de a mi az én Emilemet illeti, ha vele ezeknek a párhuzamoknak a folyamán csak egyszer esnék is meg, hogy jobb szeretne másvalakivé lenni – akár Sokrates, akár Cato lenne is ez a másvalaki – minden el volna hibázva. A ki elkezd idegenné válni önmagától, csakhamar teljesen meg fog önmagáról feledkezni.

Nem a filozofusok ismerik legjobban az embereket; ők csak a filozofia előitéletein keresztül látják őket és én nem ismerek foglalkozást, melyben annyi volna az előitélet, mint ebben. Egy vadember észszerűbben itél meg minket, mint egy filozofus. Az érzi a hibáit, méltatlankodik a miéinken és ezt mondja magában: «Mind gonoszok vagyunk». Amaz felindulás nélkül figyel meg minket és ezt mondja: «Bolondok vagytok». Igaza van, mert senki se teszi a rosszat önmagáért. Az én növendékem ez a vadember, azzal a különbséggel, hogy Emil többet elmélkedett, több eszmét hasonlított össze, közelebbről látta tévedéseinket, jobban résen áll önmagával szemben és csak arról ítél, a mit ismer.

Szenvedélyeink ingerelnek másokéi ellen; érdekünk gyülölteti meg velünk a gonoszokat; ha nem tennének nekünk semmi rosszat, inkább részvéttel lennénk irántuk, mint gyűlölettel. A rossz, a mit a gonoszok nekünk tesznek, elfeledteti velünk azt a rosszat, a mit önmaguknak tesznek. Könnyebben megbocsátanók bűneiket, ha megtudhatnók, mennyire bünteti őket a saját szivük. Érezzük a sérelmet és nem látjuk a büntetést; az előnyök szemmelláthatók, a szenvedés belső. A ki azt hiszi, hogy élvezi bűnei gyümölcsét, nem szenved kevesebb kínt, mintha nem sikerült volna neki; nyugtalanságának csak a tárgya változott, de a nyugtalanság maga nem: mutogathatja akárhogy a szerencséjét és rejtegetheti a szívét, megnyugtatja akaratuk ellenére is a magaviseletük; de hogy meglássuk, nem kell, hogy hasonló szivünk legyen.

A szenvedélyek, melyekben osztozunk, elragadnak minket; a melyek érdekeinket sértik, fellázítanak és ebből folyókövetkezetlenséggel kárhoztatjuk másokban azt, a mit magunk utánozni szeretnénk. Az ellenszenv és kiábrándulás elkerülhetetlen, ha az ember másvalakitől olyan bajt kénytelen elszenvedni, a melyet az ő helyében maga is okozott volna.

Mi kell tehát ahhoz, hogy jól figyeljük meg az embereket? Nagy érdeklődés megismerésükre, nagy pártatlanság megitélésükre, elég fogékony szív minden emberi szenvedély megértésére és elég nyugodt szív, hogy ki ne próbáljuk őket. Ha van az életben erre a tanulmányra alkalmas pillanat, akkor az az, a melyet Emil számára választottam; előbb idegenek lettek volna rá nézve, később hozzájuk hasonló lett volna. Az előitélet, melynek látja a hatását, még nem nyert fölötte uralmat; a szenvedélyek, melyeknek a következményét érzi, nem ingerelték fel szivét. Ember; érdeklődik testvérei iránt; méltányos és magához hasonlók felett itél. Ha tehát jól itéli meg őket, akkor bizonyára nem szeretne egyiküknek sem a helyzetében lenni, mert mindazoknak a szenvedéseknek czélja, melyeket szereznek maguknak – olyan előitéletekre lévén alapítva, melyek benne nincsenek meg – előtte levegőben lógónak tűnik fel. Számára elérhető minden, a mire vágyik. Mitől függhetne, mikor beéri önmagával és mentes az előitéletektől? Karja erős; egészséges, mértékletes, kevés igényű és van miből igényeit kielégítenie.[88] A legteljesebb szabadságban nevelkedve, a legnagyobb baj, melyet el tud képzelni, a szolgaság. Sajnálja a nyomorult királyokat, a kik rabszolgái mindenkinek, a ki engedelmeskedik nekik; szánja azokat az álbölcseket, a kik saját hívságos hírnevük lánczaiban sínylődnek; szánja azokat az ostoba gazdagokat, a kik fényűzésük martirjai; sajnálja a parádézó kéjenczeket, a kik egész életüket feláldozzák az unalomnak, hogy úgy tünjék fel, mintha mulatnának. Szánná az ellenséget, a ki bajt okozna neki magának, mert gonosztetteiben látná nyomorúságát. Ezt mondaná magában: «Ha ez szükségessé teszi maga számára, hogy ártson nekem, akkor sorsát függővé teszi az enyémtől».