Part 27

A gyermeknek csak két kifejezett lelki állapota van: nevet vagy sír; a közbenesők rá nézve nem jelentenek semmit; szüntelenül az egyiktől másikhoz fordul. Ez a folytonos váltakozás megakadályozza, hogy az arczára bármiféle állandó benyomást tegyenek és hogy ez az arcz valamiféle arczkifejezést öltsön; de abban a korban, mikor érzékenyebbé válik s élénkebbek és állandóbbak lesznek a hangulatai, a legmélyebb benyomások olyan nyomokat hagynak, melyeket nehezebb lerombolni és a lélek szokásszerű állapotából keletkezik a vonásoknak olyan elrendeződése, melyet az idő eltörölhetetlenné tesz. Mindazáltal nem ritka dolog, hogy az emberek különböző életkorokban megváltoztatják az arczkifejezésüket. Több hasonló esetet láttam és mindig azt találtam, hogy azok, a kiket jól megfigyelhettem és figyelemmel kísérhettem, megváltoztatták szokásos szenvedélyeiket is. Maga ez a megfigyelés, melyben biztos vagyok, elhatározónak tünik fel nekem és helyén van egy a nevelésről szóló értekezésben, a hol fontos dolog, hogy megtanuljuk a lélek mozdulatait külső jelekről megítélni.

Nem tudom, hogy azért, mert nem tanulta meg utánozni a konvenczionális modort és olyan érzéseket tettetni, a melyek nincsenek meg benne, az én fiatal emberem kevésbbé szeretetremeltó lesz-e; most nem is arról van szó. Én csak azt tudom, hogy szeretetteljesebb lesz és még úgy se tudnám elhinni, hogy az, a ki csak önmagát szereti, elég jól tud tettetni, hogy ép úgy tessék, mint az, a ki másokhoz való ragaszkodásából a boldogság új érzését meríti. De a mi magát ezt az érzést illeti, én azt hiszem, hogy eleget mondtam róla, hogy rávezessek erre a pontra egy okos olvasót és kimutassam, hogy nem mondtam ellent magamnak.

Visszatérek tehát módszeremhez és ezt mondom: Mikor a kritikus kor eljő, nyujtsatok a fiatalembereknek olyan látványokat, a melyek visszatartják őket, nem pedig olyan látványokat, melyek felizgatják őket; térítsétek el fejledező képzelődésüket olyan tárgyak által, a melyek a helyett, hogy fellobbantanák érzékeiket, visszafojtják hatásukat. Távolítsátok el őket a nagy városoktól, a melyekben a nők cziczomája és szerénytelensége sietteti és megelőzi a természet leczkéit, a hol minden olyan élvezeteket tár szemük elé, a melyeket nem kellene ismerniök, mielőtt válogatni tudnának bennük. Vezessétek őket vissza első lakásukba, a hol a mezei egyszerűség nem engedi oly rohamosan kifejlődni koruk szenvedélyeit, vagy ha a művészet iránti ízlésük még a városhoz köti őket, akadályozzátok meg bennük épen ez által az ízlés által a veszedelmes tétlenséget. Válogassátok meg gondosan társaságaikat, foglalkozásaikat, szórakozásaikat, csak megható, de szerény képeket mutassatok nekik, a melyek megindítják őket a nélkül, hogy eltévelyítenék, a melyek táplálják érzékenységüket, a nélkül, hogy felindítanák érzékeiket. Gondoljatok arra is, hogy mindenütt kell egy s más túlzástól félni és hogy a mértéktelen szenvedélyek mindig több bajt csinálnak, mint a mennyit az ember el tud hárítani. Nem arról van szó, hogy betegápolót, irgalmas testvért csináljatok növendéketekből, hogy tekintetét a fájdalmak és szenvedések folytonos látványaival bántsátok, hogy betegtől beteghez hordozzátok, kórházból-kórházba és a vesztőhelyről a börtönökbe. Meg kell indulnia az emberi nyomoruságok láttára, nem pedig eltompulnia. Ha sokáig ugyanazok a látványok érik az embert, akkor már nem érzi a benyomásaikat, a megszokás hozzászoktat mindenhez, a mit nagyon is gyakran lát az ember, azzal a képzelete nem foglalkozik már sokáig, pedig csak a képzelet érezteti velünk mások bajait; így válnak a papok és orvosok, épen mert nagyon sokakat látnak szenvedni és meghalni, könyörtelenekké. Növendéketek tehát ismerje meg az ember sorsát és felebarátai nyomoruságait, de ne legyen nagyon gyakran a tanújuk. Egyetlen jól megválasztott tárgy, megfelelő világításban megmutatva egy hónapra való megilletődéssel és elmélkedéssel tölti el. Nem annyira arra, a mit lát, mint a visszagondolás arra, a mit látott, határozza meg az ítéletet, melyet alkot róla és a tartós benyomás, melyet valamely tárgyról nyer, nem annyira magából a tárgyból ered, mint inkább a szempontból, a mely szerint az ember rá való emlékeit visszaidézi. Ha így rendezitek be a példákat, a tanításokat, a képeket, akkor sokáig eltompíthatjátok az érzékek éleit és eltéríthetitek a természetet azzal, hogy a saját útmutatásait követitek.

A szerint, a mint az ismereteket szerzi, válaszszatok olyan eszméket, melyek ezekkel kapcsolatban vannak; a szerint, a mint vágyai felgyulladnak, válaszszátok ki a visszafojtásukra alkalmas képeket. Egy öreg katona, a ki erkölcseivel ép úgy kitüntette magát, mint vitézségével, azt beszélte nekem, hogy kora ifjúságában az apja, a ki okos ember volt, de nagyon jámbor, látva, hogy kifejlő temperamentuma a nők felé vonja, nem mulasztott el semmit, hogy visszatartsa, de végül mikor minden gondoskodása daczára érezte, hogy kisiklik a kezéből, jónak látta elvinni a vérbajosok kórházába és a nélkül, hogy bármire is figyelmeztette volna, bevezette egy terembe, a hol ezeknek a szerencsétleneknek egy csapata bűnhődött a borzalmas gyógykezelés által azokért a kicsapongásokért, a melyek idáig juttatták. Erre az undok látványra, a mely egyszerre fellázította az összes érzékeket, a fiatal ember kevés híján elájult. «Eredj, nyomorult kéjencz, mondta neki akkor az apja heves hangon, kövesd az aljas hajlamot, a mely magával ragad téged, csakhamar boldognak fogod magadat mondani, ha bejuthatsz ebbe a terembe, vagy áldozatául esve a leggyalázatosabb kínoknak, arra fogod kényszeríteni apádat, hogy hálát adjon Istennek a halálodért.»

Ez a pár szó, hozzájárulva az energikus képhez, a mely a fiatal ember elé tárult, olyan hatást tett rá, a mely nem fog soha elmosódni. Állásából folyólag arra lévén kárhoztatva, hogy ifjúságát a helyőrségekben töltse, jobbnak látta elviselni bajtársai minden csúfolódását, mint utánozni feslett életmódjukat. «Ember voltam, – mondta nekem – megvoltak a gyöngeségeim, de mostani életkoromig sem birtam utczai nőre borzalom nélkül nézni.» Nevelő, keveset beszélj; de tanuld meg megválasztani a helyeket, az időket, a személyeket, aztán minden tanításodat add példák útján s biztos lehetsz hatásukról.

A gyermekkor felhasználása csekély fontosságú; a baj, a mely ekkor becsúszik, nem gyógyszer nélküli és a jó, a mi ekkor bekövetkezhetik, később is megjöhet. De nem így áll a dolog a serdülő korral, a mikor az ember tulajdonképen elkezd élni. Ez a kor sohasem tart elég sokáig ahhoz a haszonhoz képest, a melyet húzni lehet belőle és fontossága szünet nélküli figyelmet követel, ezért vetek olyan nagy súlyt meghosszabításának művészetére. A helyes művelés legjobb szabályainak egyike mindent késleltetni, a meddig csak lehet. Tegyétek a haladást lassúvá és biztossá, akadályozzátok meg, hogy az ifjú férfivá legyen abban a pillanatban, a mikor nem marad számára semmi tennivaló, hogy az legyen. A míg a test növekszik, kialakulnak és kifejlődnek azok a szellemek, melyek arra vannak hivatva, hogy balzsamossá tegyék a vérét és erőssé az idegeit. Ha más irányt adsz nekik és ha a mi arra van hivatva, hogy tökéletesítsen egy egyént, egy más egyén kialakulására szolgál, mindkettő a gyöngeség állapotában marad és a természet műve tökéletlen marad A szellem működését is érinti ez a változás és a léleknek, ép oly törékeny lévén mint a test, csak gyöngék és bágyadtak a functiói. A vastag és erős tagok nem teszik sem a bátorságot, sem a lángészt és én előttem nyilvánvaló, hogy a lélek ereje nem jár együtt a testével, ha máskülönben a két substantia közlekedésének a szervei rosszul vannak elrendezve. De lehetnek bármi jól elrendezve, mindig gyöngén fognak hatni, hacsak kimerült, elszegényült és a gépezet minden rugójának erőt és hatékonyságot adó substantiától megfosztott vér az alapjuk. Általában több lelki frisseséget vehetni észre azokban az emberekben, a kiknek ifjú évei meg voltak óva az idő előtti romlástól, mint azokban, a kiknek kicsapongása a rávaló képességgel egy időben kezdődött; kétségkívül ez egyik oka annak, hogy az erkölcsös népek miért mulják felül józan ész és bátorság dolgában azokat, a melyeknek nincs erkölcsük. Ezek csak valamiféle apró és finomkodó tulajdonságokkal tűnnek ki, a melyeket szellemnek, elmésségnek, ravaszságnak neveznek; de a bölcseség és ész ama nagy és nemes funktiói, melyek megkülönböztetik az embert és becsületére válnak jó tettei által, erényei által, valóban hasznos tevékenysége által, csak az előbbiekben találhatók.

A nevelők panaszkodnak, hogy a fiatalságot fegyelmez hetetlenné teszi korának heve és én belátom ezt. De nem az ő hibájuk-e? Ha egyszer megengedték, hogy ez a hév az érzékek útján vegyen irányt, nem tudják-e, hogy többé már nem lehet neki más irányt adni? A pedáns hosszú és hideg szónoklatai kitörlik-e növendéke szelleméből azoknak az élvezeteknek a képét, melyeket magába szívott? Száműzik-e szivéből a vágyakat, melyek kínozzák? Elfojtják-e temperamentumának hevét, melyről már tudja, mire való? Nem fog-e felingerlődni azok ellen az akadályok ellen, melyek útjába állnak az egyedüli boldogságnak, a melyről fogalma van? És mi egyebet lásson abban a szigorú törvényben, melyet megszabnak neki a nélkül, hogy meg tudnák vele tartatni, mint egy embernek a szeszélyét és gyűlölségét, a ki kínozni igyekszik őt? Csoda-e, ha fellázad és szintén gyűlöli őt?

Jól fel tudom fogni, hogy mikor az ember engedékenyebbé lesz, elviselhetőbbé teszi magát és látszólagos tekintélyre tesz szert. De azt nem látom be, hogy mire jó a tekintély, ha csak azzal szerezzük meg növendékünk fölött, hogy melengetjük azokat a bűnöket, melyeket el kellene vele fojtatnunk; ez olyan, mintha azzal akarnának egy szilaj lovat megfékezni, hogy a lovász beleugratja egy meredek mélységbe.

Az ifjúnak ez a heve épen nem akadálya a nevelésnek; épen általa teljesedik és fejeződik be; általa nyertek hatalmat a fiatal ember szíve fölött, mikor már többé nem gyöngébb, mint ti. Első vonzalmai azok a gyeplők, melyek által irányítjátok minden mozdulatát; szabad volt s most alávetettnek látom. A míg nem szeretett semmit, csak önmagától és szükségleteitől függött; a mint szeret, akkor már függ ragaszkodásaitól. Így alakulnak ki az első kötelékek, melyek egyesítik fajával. A mikor erre irányítja keletkező érzékenységét, ne gondoljátok, hogy ez mindjárt magába ölel minden embert és hogy ez a szó: emberi, nem jelent neki valamit. Nem, ez az érzékenység előbb a hozzá hasonlókra korlátozódik és nem ismeretlenek lesznek a hozzá hasonlók, hanem azok, a kikkel kapcsolatai vannak, a kiket a megszokás kedvesekké vagy szükségesekké tett számára, a kikkel a gondolkodás és érzés módjának nyilvánvaló közösségeit látja, a kiket ugyanazoknak a szenvedéseknek lát kitéve, melyeket maga is szenvedett és a kik ugyanazokra az örömökre fogékonyak, melyeket ő is élvezett, szóval azok, a kiket a természetnek nyilvánvalóbb azonossága hajlandóbbakká tesz a kölcsönös szeretetre. Csak mikor már ezerféle módón kiművelte természetét, csak a saját érzéseiről és azokról való sok elmélkedés után, melyeket másokban vett észre, lesz képes eljutni odáig, hogy egyéni fogalmait általánosíthassa az emberiség elvont eszméje alatt és különleges vonzódásait összekapcsolja azokkal, a melyek azonosíthatják őt fajával.

A mikor képessé lesz a vonzalomra, fogékonynyá válik mások vonzalmai iránt is[81] és már ezúttal is figyelmessé a vonzalom jelei iránt. Látjátok-e, mily új uralmat nyertek ezzel felette? Mily lánczokat fűztetek szíve köré a nélkül, hogy ő észrevenné? Mit fog érezni, mikor a szeme megnyílik önmaga fölött és látni fogja, hogy mit tettetek érte, a mikor össze tudja magát hasonlítani a korabeli többi fiatal emberekkel és össze tud hasonlítani titeket más nevelőkkel! Mondom, mikor azt meglátja, de óvakodjatok neki megmondani; ha megmondjátok neki, nem fogja többé látni. Ha az engedelmességet azoknak a gondoskodásoknak viszonzásául követelitek tőle, melyekben részesítettétek, azt fodja hinni, hogy rászedtétek: azt fogja magában gondolni, hogy úgy tettetek, mintha ingyen tettetek volna neki szolgálatokat, holott az volt a czélotok, hogy adóssággal terheljétek meg és olyan szerződéssel kötelezzétek le, melybe ő nem egyezett bele. Hasztalan tennétek hozzá, hogy a mit kivántok tőle, csak az ő érdekében való; elvégre mégis kivánjátok és olyasvalamire hivatkozva kivánjátok, a mit az ő beleegyezése nélkül tettetek. Ha a szerencsétlen ember elfogadja a pénzt, a melyet látszólag adnak neki és aztán akarata ellenére besorozzák érte katonának, akkor igazságtalanságot kiabáltok; nem vagytok e még igazságtalanabbak, a mikor növendéketektől megkéritek azoknak a gondoskodásoknak az árát, melyeket ő nem fogadott el?

A hálátlanság ritkább volna, ha kevésbbé általánosak volnának az uzsorakamatra való jótétemények. Az ember szereti azt, a mi jót tesz neki; ez oly természetes érzés! A hálátlanság nincs az ember szivében, de az érdek benne van; kevesebb a háládatlan lekötelezett, mint az érdekből adakozó.[82] Ha eladod nekem adományaidat, megveszem őket áruk szerint; ha azonban úgy teszel, mintha ideajándékoznád és aztán eladod a magad szabta áron, akkor csalsz; az teszi az adományt megbecsülhetetlenné, hogy ingyenes. A szív csak az önmaga törvényeit fogadja el; ha le akarjuk kötelezni, fölmentjük s azzal kötelezzük le, hogy szabadnak hagyjuk.

Mikor a halász a vízbe veti a horgot, odajön a hal és mit sem sejtve körülötte marad; de mikor a csalétek alá rejtett horogba beleakad és észreveszi, hogy a zsinór felhúzódik, igyekszik menekülni. Vajjon a halász jóltevője-e? A hal hálátlan-e? Van-e arra eset, hogy valaki, a kit elfelejtett a jóltevője, elfelejti ezt? Ellenkezőleg, mindig örömest beszél róla, nem is tud rá megindulás nélkül gondolni; ha alkalmat talál rá, hogy valami váratlan szolgálattal kimutathatja neki, hogy emlékszik a jótéteményeire, mily benső megelégedéssel elégíti ki a háláját! Mily édes örömmel ismerteti fel magát! Mily elragadtatva mondja neki: Most rám került a sor! Ime, ez a természet szava; az igazi jótétemény sohasem talál hálátlanságra.

Ha tehát a hála természetes érzés és a hatását nem rontjátok le saját hibátokkal, biztosak lehettek benne, hogy növendéketek, mikor be kezdi látni gondoskodástok értékét, fogékony lesz iránta, föltéve, hogy nem magatok tűztétek ki az árát; és ezek a gondoskodások az ő szivében olyan tekintélyt szereznek nektek, melyet semmi sem tud lerombolni. De míg jól meg nem győződtetek erről az előnyről, óvakodjatok, hogy el ne játszátok azzal, hogy túlságos értéket tulajdoníttok benne magatoknak. Ha előtte dicsekedtek szolgálataitokkal, ez annyi, minthogy elviselhetetlenné teszitek őket; elfeledni őket annyi, mint emlékeztetni őt rájuk. Addig, a míg ideje, hogy ember módjára bánjatok vele, ne legyen soha szó arról, hogy mivel tartozik nektek, csak arról, hogy mivel tartozik magának. Hogy tanulékonnyá tegyétek, hagyjátok meg neki teljes szabadságát; vonuljatok vissza tőle, hogy keressen titeket, emeljétek föl lelkét a hála nemes érzelméhez azzal, hogy mindig csak az ő érdekéről beszéltek neki. Megmondtam már, hogy nem szabad neki arról beszélni, hogy a mit tettetek, az ő javára való volt, addig, a míg abba a helyzetbe jut, hogy megérthesse; efféle beszédetekben csak függésteket látná s csak szolgájának tekintene benneteket. De most, hogy kezdi érezni, mit tesz az, szeretni, érzi azt is, mily édes kötelék fűzhet egy embert ahhoz, a kit szeret és abban a buzgalomban, a melylyel szüntelenül vele foglalkozik, nem látja többé a rabszolga ragaszkodását, hanem a barát szeretetét. Mert semminek sincs akkora súlya az emberi szívre, mint a jól felismert barátság szavának, mivel tudjuk, hogy mindig csak a magunk érdekében szól hozzánk. Azt el lehet hinni, hogy a jóbarát téved, de nem, hogy meg akar téveszteni. Néha ellenállunk tanácsainak, de sohasem vetjük meg őket.

Most végre belejutunk az erkölcsi rendbe: egy új emberi lépést tettünk. Ha itt helyénvaló volna, megkísérteném kimutatni, hogy támadnak fel a szív első megmozdulásaiból a lelkiismeret első szavai és hogy születnek a szeretet és gyűlölet első érzéseiből a jó és rossz első fogalmai. Megmutatnám, hogy az _igazság_ és _jóság_ nem merő elvont szavak, merőben az értelem alkotta morális valóságok, hanem a lélek valódi vonzalmai, megvilágosítva az ész által, melyek nem egyebek, mint kezdetleges vonzalmaink által megszabott lépései a haladásnak; hogy csupán az ész által, függetlenül a lelkiismerettől nem lehet semmiféle természetes törvényt megállapítani és hogy a természet minden joga csupán kiméra, ha nincs az emberi szív valami természeti szükségére alapítva.[83] Azt hiszem azonban, itt nem az a dolgom, hogy metafizikai és erkölcsi értekezéseket, vagy bármiféle tanulmányokat adjak; elég, ha megjelölöm érzéseink és ismereteink rendjét és haladását, vonatkozásban szervezetünkre. Mások talán már bizonyítani fogják azt, a mire én itt csak utalok.

Az én Emilem mostanáig csak önmagát vette tekintetbe s most az első tekintet, melyet embertársaira vet, arra viszi, hogy összehasonlítsa magát velük és az első érzés, melyet benne ez az összehasonlítás kelt, hogy az első helyet kívánja. Ez az a pont, a hol az önszeretet önzéssé változik és a hol megszületni kezdenek mindazok a szenvedélyek, melyek ettől függenek. De hogy eldöntsük, vajjon ezek közül a szenvedélyek közül azok, melyek uralkodók lesznek jellemében, emberségesek és szelidek lesznek-e, vagy kegyetlenek és gonosztévők; vajjon ezek a jóindulat és részvét szenvedélyei lesznek-e avagy az érzéséi és kapzsiságéi, tudni kell, mely helyen fogja magát érezni az emberek közt és miféle akadályokat kell véleménye szerint leküzdenie, hogy eljusson arra a helyre, melyet el akar foglalni.

Hogy ebben a kutatásban vezethessük, miután megmutattuk neki az embereket a fajunkkal közös életviszonyok szerint, most különbségeik szerint kell őket megmutatnunk. Ekkor tárul fel a természetes és polgári egyenlőtlenség mértéke és az egész társadalmi rend képe.

Tanulmányozni kell a társadalmat az embereken és az embereket a társadalmon: azok, a kik külön-külön akarják tárgyalni a politikát és az erkölcsöt, nem fognak soha érteni egyikhez sem. Ha először a kezdetleges vonatkozásokhoz ragaszkodunk, meglátjuk, hogy kell hatniuk ezeknek az emberekre és milyen szenvedélyeknek kell ebből keletkezniök: látni, hogy ezek a vonatkozások kölcsönösen sokasodnak és megszoríttatnak a szenvedélyek fejlődése által. Nem annyira a kor ereje, mint inkább a szív mérséklete teszi az embereket függetlenekké és szabadokká. A ki kevés dologra vágyik, kevés embertől függ; csakhogy összetévesztve hiábavaló vágyainkat fizikai szükségleteinkkel, azok, a kik az utóbbiakra alapították az emberi társadalmat mindig oknak nézték a következményeket és csak eltévedtek mindenféle okoskodásaikban.

A természeti állapotban megvan a tényleg valódi és leronthatatlan egyenlőség, mert ebben az állapotban lehetetlen, hogy az egyedüli különbség ember és ember között elég nagy legyen arra, hogy az egyiket függővé tegye a másiktól. A polgári állapotban képzelt és hiú egyenlőség van, mert a fentartására rendelt eszközök maguk is lerontására szolgálnak és az erősebbnek fentartott közhatalom a gyöngének lerontására megbontja az egyensúlynak azt a fajtáját, melyet a természet állapított meg köztük.[84] Ebből az első ellenmondásból folynak mind azok, melyeket a polgári rendben a látszat és valóság között találunk. A tömeg mindig fel fog áldoztatni a kisebbségnek és a közérdek a magánérdeknek; az igazság és fegyelem pompás szavai mindég eszközéül fognak szolgálni az erőszaknak és fegyveréül az igazságtalanságnak. Ebből az következik, hogy a kiváltságos osztályok, melyek úgy tesznek, mintha hasznára volnának a többieknek, a valóságban csak önmaguknak vannak hasznára a többiek rovására, a miből láthatni, mily megbecsülés illeti őket az igazság és az ész szerint. Hátra van még megvizsgálni, vajjon a rang, melyet önmaguknak adtak, kedvezőbb-e azok boldogságára, a kik elfoglalják, hogy megtudjuk, mily véleményt kell, hogy alkosson magának mindenki a saját sorsáról. Ez az a tanulmány, a mely fontos nekünk, de hogy jól végezhessük, az emberi szív ismeretén kell kezdenünk.

Ha csak arról volna szó, hogy álarczában mutassuk meg a fiatal embereknek az embert, akkor nem is volna szükséges megmutatni, a nélkül is látnák mindig, de miután az álarcz nem az ember és nem szabad, hogy a külső máz félrevezesse a fiatal embert, mikor lefestitek neki az embereket, fessétek olyanoknak, amilyenek, nem azért, hogy meggyűlölje őket, hanem hogy sajnálja és ne akarjon hozzájuk hasonlítani. Szerintem ez a legokosabb érzés, melylyel az ember baja iránt viseltethetik.

Ebből a szempontból fontos dolog itt ellentétes útra térni azzal, a melyet idáig követtünk és inkább másnak a tapasztalata által tanítani a fiatal embert, mint a magáé által. Ha az emberek rászedik, meggyűlöli őket, ha pedig őt ugyan megbecsülik, de azt látja, hogy egymást rászedik, akkor megszánja őket. A világ látványa, mondta Pythagoras, hasonlít az olympiai játékokhoz. Az egyik rész itt tartja a boltját és csak a maga hasznára gondol, a másik rész a személyével fizet és a dicsőséget keresi, ismét mások beérik azzal, hogy látják a játékokat és nem ez utóbbiak a legrosszabbak.

Azt szeretném, hogy a fiatal ember társaságát olyképen válaszszák meg, hogy jót gondoljon azokról, a kik vele együtt élnek és hogy oly jól tanítsák meg ismerni a világot, hogy rosszat gondoljon mindenről, a mi benne történik. Hadd tudja, hogy az ember természettől fogva jó, hadd érezzen, hadd itéljen felebarátjáról önmaga után, de hadd lássa, hogy elaljasítja és megrontja a társadalom az embereket, hadd találja előitéleteikben minden bűnük forrását; legyen hajlandó minden egyest becsülni, de vesse meg a tömeget; hadd lássa, hogy minden ember körülbelül ugyanazt az álarczot viseli, de tudja azt is, hogy vannak szebb arczok is, mint az álarcz, mely födi őket.

Ennek a módszernek, meg kell vallani, megvannak a maga bajai és a gyakorlati megvalósítása nem könnyű, mert ha az ifjú nagyon korán válik megfigyelővé, ha begyakoroljátok, hogy nagyon is közelről kémlelje mások cselekedeteit, rossznyelvűvé és szatirikussá teszitek, élessé és túlgyorsan itélővé; gyűlöletes élvezete támad abban, hogy mindent baljóslatuan magyarázzon és a jóban se lásson semmi jót. Legalább is hozzászokik a bűn látványához és ahhoz, hogy borzalom nélkül lássa a gonosztevőket, mint a hogy hozzászokik, hogy részvét nélkül lássa a boldogtalanokat. Az általános elfajultság csakhamar nem annyira tanulságul fog neki szolgálni, mint inkább mentségül; azt fogja magában mondani, hogy ha ilyen az ember, neki sem kell másnak lenni akarnia.

Ha tehát elvek szerint akarod oktatni és megismertetni vele az emberi szív természetével a külső okok alkalmazását, melyek hajlamainkat bűnökké változtatják, hirtelen átvive őt így az érzékelhető tárgyakról az intellektuális tárgyakra, olyan metafizikát alkalmazol, a melyet nem bír megérteni, visszaesel az eddig oly gondosan került bajba, hogy t. i. olyan leczkét adsz neki, a mely épen olyan mint egy leczke és szellemében a mester tapasztalatával és tekintélyével helyettesíted a saját tapasztalatát és elméjének fejlődését.

Hogy egyszerre eltávolítsam ezt a két akadályt és hogy szeme ügyébe juttassam az emberi szivet a nélkül, hogy megkoczkáztassam az övének megromlását, távolról mutatnám meg neki az embereket, más időkben és más helyeken mutatnám meg neki és olyformán, hogy láthassa a színteret a nélkül, hogy maga cselekedhessék. Ime, ez a történelem pillanata; ez által fog olvasni a szivekben filozófiai tanítás nélkül, ez által fogja őket látni, egyszerű néző módjára, érdek és szenvedély nélkül, mint birájuk, nem pedig mint bűntársuk, sem mint vádlójuk.