Part 26

Azt hiszem, az összes előző elmélkedéseket két vagy három szabatos, világos és könnyen felfogható tételben foglalhatom össze.

Első tétel.

_Nem természete az emberi szívnek, hogy olyan emberek helyébe képzelje magát, a kik nálunknál boldogabbak, hanem csak olyanokéba, a kik sajnálatraméltóbbak._

Ha ez alól a szabály alól kivételeket találunk, ezek inkább látszólagosak, mint reálisak. Igy tehát az ember nem képzeli magát annak a gazdagnak vagy nagyúrnak a helyébe, a kihez csatlakozik; még ha őszintén csatlakozik is, akkor sem tesz egyebet, mint hogy kisajátítja a maga számára jólétének egy bizonyos részét. Néha szeretjük, a mikor szerencsétlen, de a míg jól megy a dolga, nincs igazi barátja, legfeljebb az, a ki nem engedi magát a látszattól megtéveszteni és a ki inkább bánja, mint irigyli jólléte daczára.

Bizonyos életbeli helyzetek meghatják az embert, mint például a mezei és pásztorélet. E derék boldog emberek látásának varázsát nem mérgezi meg az irigység, igazán érdeklődünk irántuk. Miért van az? Mert érezzük, hogy módunkban áll alászállani a béke és ártatlanság ez állapotába, élvezni ugyanazt a boldogságot; olyan alászállás ez, a mely csak kellemes eszmékkel tölt el, mert csak akarni kell, hogy élvezhessük. Mindig élvezetet szerez, látni az embernek saját lehetőségeit, szemlélni saját javát, még akkor is, ha nem akarja hasznát venni.

Ebből az következik, hogy ha egy fiatal embert az emberiességre akarunk rávezetni, a helyett hogy mások ragyogó sorsát bámultatnók vele, inkább árnyoldalairól kell azt neki megmutatni és félelmet kelt benne kelteni iránta. Akkor nyilvánvaló következésképen meg kell hogy törje az útját a boldogsághoz a nélkül, hogy bárkinek is a nyomába lépne.

Második tétel.

_Csak azok miatt a bajok miatt sajnálunk mást, a melyek ellen azt hiszszük, magunk sem vagyunk biztosítva._

Non ignara mali, miseris succurrere disco.

Aeneis. I. 634.

Nem tudok semmi olyan szépet, semmi olyan mélyet, semmi olyan meghatót, semmi olyan igazat, mint ez a vers.

Miért könyörület nélkül valók a királyok alattvalóik iránt? Mert sohasem számítják magukat embereknek. Miért olyan ridegek a gazdagok a szegények iránt? Mert nem félnek tőle, hogy maguk is szegények lesznek. Miért veti meg annyira a nemesség a népet? Azért, mert a nemes emberből sohasem lesz polgárember. Miért emberségesebbek, vendégszeretőbbek általában a törökök, mint mi? Azért, mert teljesen önkényes uralmukban az egyesek nagysága és vagyona mindig kétséges és ingadozó lévén, nem tekintik a lealacsonyodást és a nyomort maguktól idegen dolognak;[80] mindenki olyanná lehet holnap, mint a kin ma segít. Ez a gondolat, a mely minduntalan visszatér a keleti regényekben, valami megható elemet vegyít olvasásukba, a mi nincs meg a mi száraz morálunknak egész készletében.

Ne szoktassátok hozzá növendéketeket, hogy a maga dicsősége magaslatáról lenézze a szerencsétlenek szenvedését, a nyomorgók munkáját és ne reméljétek, hogy megszánja őket, ha úgy tekinti őket, mint magától idegeneket. Értessétek meg jól vele, hogy azoknak a boldogtalanoknak a sorsa az övé is lehet, hogy minden bajuk lábai alatt leselkedik, hogy egy előreláthatatlan és elkerülhetetlen esemény egy pillanatról a másikra beléjük merítheti. Tanítsátok meg, hogy ne számítson sem a születésére, sem a gazdagságára, mutassátok meg neki a szerencse minden forgandóságát; keressétek ki azoknak az embereknek mindig gyakori példáját, a kik nálánál magasabb helyzetből alább buktak ezeknél a szerencsétleneknél; az most nem tartozik a kérdésre, hogy a maguk hibájából-e vagy nem; hiszen tudja-e egyáltalán a gyermek, mi a hiba? Ne térjetek el soha ismereteinek rendjétől és csak azoknak az ismereteknek során világosítsátok fel, melyek felfogása körén belül esnek; nem szükséges nagyon tudósnak lennie, hogy érezze, hogy minden emberi bölcseség sem tudja neki megmondani, eleven volt-e egy bizonyos órában vagy sem, nem fogja-e még az éjszaka beállta előtt a fogát csikorgatni vesefájdalmai közben; gazdag lesz-e vagy szegény egy hónap mulva; nem fog-e egy éven belül evezni bikacsök alatt az algiri gályákon. Mindenek fölött pedig ne mondjátok neki mindazt hidegen, mint a katekizmus; hadd lássa, hadd érezze az emberi bajokat; reszkettessétek meg, rémítsétek meg képzeletét azokkal a veszedelmekkel, melyekkel minden ember szünet nélkül körül van véve; hadd lássa maga körül mindazokat a meredélyeket és a mikor hallgatja, a mint őket leírjátok, símuljon szorosabban hozzátok attól féltében, hogy beléjük esik. Azt vethetitek ellenem, hogy ezzel félénkké és gyávává teszszük. Meg fogjuk látni a következőkben; de most egyelőre tegyük emberségessé; ez mindenek fölött a fontos dolog számunkra.

Harmadik tétel.

_A szánalom, amelylyel másvalaki baja iránt viseltetünk, nem igazodik a baj mennyisége szerint, hanem a szerint az érzés szerint, amelylyel azok iránt viseltetünk, a kik szenvednek benne._

Csak annyira sajnálunk egy szerencsétlent, a mennyire sajnálatraméltónak tartja magát nézetünk szerint ő maga. Bajaink fizikai érzése korlátozottabb, mint a mennyire látszik, de az emlékezet által, a mely érezteti velünk folytonosságukat s a képzelet által, a mely kiterjeszti őket a jövőre, lesznek a bajok szánalomraméltókká. Ez, azt hiszem egyike azoknak az okoknak, a melyek jobban megkeményítenek minket az állatok, mint az emberek bajai iránt, ámbár a közös érzékenység által velük is ép úgy közösséget kellene tartanunk. Alig sajnáljuk a taligás lovát istállójában, mert nem teszszük fel róla, hogy mialatt a szénáját eszi, gondol azokra az ostorcsapásokra, melyeket kapott és a fáradalmakra, melyek várnak rá. Még kevésbbé sajnáljuk a birkát, melyet legelni látunk, holott tudjuk, hogy nemsokára el fogják metszeni a nyakát, mert úgy véljük, hogy nem látja előre a maga sorsát. Ugyanúgy terjed ki ez az érzéketlenségünk az emberekre is; a gazdagok azzal vigasztalják magukat a rossz miatt, a mit az emberekkel tesznek, hogy ostobábbaknak hiszik őket, semmint ezeket a bajokat érezni tudnák. Általában én a szerint mérem azt az értéket, a melyet mindenki felebarátai boldogságának tulajdonít, hogy milyen értéket tulajdonít nekik maguknak. Természetes, hogy az ember könnyedén veszi azoknak az embereknek a boldogságát, a kiket megvet. Ne csodáljátok tehát, ha a politikusok olyan megvetéssel beszélnek a népről, sem hogy a legtöbb filozofus annyira igyekszik az embert gonosznak tüntetni fel.

A népből áll az emberi nem; a mi nem nép, az oly csekély számú, hogy nem is érdemes számba venni. Az ember minden társadalmi osztályban ugyanaz; ha ez így van, akkor a legnépesebb osztályok érdemlik a legtöbb tiszteletet. A gondolkozó előtt az összes polgári megkülönböztetések elenyésznek; ugyanazokat a szenvedélyeket, ugyanazokat az érzéseket látja a béreslegényben, mint a hírneves férfiúban, nem lát rajtuk egyéb különbséget, mint a nyelvüket, a többé-kevésbbé mesterkélt szinezetet és ha van valami lényeges különbség köztük, akkor azok javára szól, a kik a legjobban tudnak tettetni. A nép olyannak mutatja magát, a milyen és nem szeretetreméltó; a nagyvilági embereknek azonban tettetniök kell; ha olyanoknak mutatnák magukat, a milyenek, borzalmat keltenének.

Ugyanakkora adag boldogság és szenvedés van – mondják még bölcseink – minden társadalmi osztályban. Ez ép oly gyászos, mint a milyen tarthatatlan tétel, mert ha mindenki egyformán boldog, mi szükségem van bárkivel is törődni? Maradjon mindenki, a hogy van; a rabszolgával bánjanak rosszul, a beteg szenvedjen, a koldus senyvedjen el, nincs semmi nyereségük benne, ha megváltozik a helyzetük. Felsorolják a gazdag szenvedéseit és rámutatnak hiú örömeinek ürességére. Mily durva szofizma! A gazdag szenvedései nem következnek helyzetéből, de belőle magából, a ki helyzetével visszaél. Ha még szerencsétlenebb volna, mint a szegény, nem méltó a sajnálatra, mert bajai a saját művei és csak rajta múlik, hogy boldog legyen. A szerencsétlen szenvedése azonban az állapotából folyik, a ránehezedő sors kegyetlenségéből. Nincs az a megszokás, a mely le tudná venni róla a fáradság, a kimerültség, az éhség fizikai esetét; sem okosság, sem bölcsesség nem használ neki semmit, hogy kiemelje a helyzetéből folyó bajokból. Mit nyer azzal Epiktetes, ha előre látja, hogy a gazdája eltöri az ő lábát? Ezzel talán kevésbbé töri el? A baján felül megvan neki még az előrelátás baja is. Ha a nép olyan eszes volna, mint a milyen ostobának tartjuk, vajjon ezért mit tehetne mást, mint a mit tesz? Tanulmányozzátok az ebből a rendből való embereket és látni fogjátok, hogy más nyelven bár, de ugyanannyi szellem és több józan ész van bennük, mint ti bennetek. Tiszteljétek a fajtátokat; gondoljátok meg, hogy lényegileg a népek sommájából áll, hogy ha kivennék is belőle az összes királyokat és az összes filozófusokat, ezt alig lehetne észrevenni és a dolgok akkor sem mennének rosszabbul. Egy szóval tanítsátok meg tanítványotokat szeretni az összes embereket, még azokat is, a kik nem válnak az emberiség becsületére; gondoskodjatok róla, hogy ne csatlakozzék egyik osztályhoz sem, hanem találja fel magát minden osztályban; beszéljetek előtte az emberi nemről gyöngédséggel, sőt szánalommal, de sohasem megvetéssel. Ember, ne becstelenítsd meg az embert.

Ezeken és más hasonló utakon, melyek ugyancsak ellenkezők a taposott utakkal, kell belehatolni a serdülő ifjú szivébe, hogy ott felszítsuk a természet első rezzenéseit, hogy ezeket kifejleszszük és az embertársakra kiterjeszszük; a mihez még hozzáteszem, hogy fontos dolog ezekhez a rezzenésekhez a lehető legkevesebb személyes érdeket hozzávegyíteni, mindenek fölött semmi hiúságot, semmi vetélkedést, semmi dicsvágyat, semmit azokból az érzésekből, melyek arra kényszerítenek, hogy a többiekkel összehasonlítsuk magunkat, mert ezek az összehasonlítások sohasem mennek végbe a gyűlölet bizonyos érzése nélkül azok iránt, a kik elsőbbségünket elvitatják, ha csak a saját önbecsülésünkben is. Akkor vagy elvakultnak kell lenni, vagy felingerlődni, gonosztevőnek vagy ostobának lenni; igyekezzünk elkerülni ezt az alternativát. Ezek az oly veszedelmes szenvedélyek előbb-utóbb föltámadnak, úgymondják, akaratunk ellenére is. Nem tagadom; minden dolognak megvan a maga ideje és helye; én csak azt mondom, hogy nem kell feltámadásukat elősegíteni.

Ez annak a módszernek a szelleme, a melyet az ember elő kell hogy írjon magának. Ebben a példák és a részletek haszontalanok, mert itt kezdődik a jellemek csaknem végtelen elkülönböződése és mert minden példa, a melyet felhozhatnék, százezer közül legfeljebb egyre illenék. Ebben a korban kezdődik az ügyes nevelő igazi megfigyelői és nevelői szerepe is, a ki tudja a módját, hogy kell a sziveket vizsgálni, mikor formálásukon dolgozik. A míg a fiatal ember még nem gondol tettetésre és ezt még meg sem tanulta, akármily tárgyat nyujtunk is elébe, modoráról, szemeiről, mozdulatairól látjuk a benyomást, a melyet róla nyer; látjuk arczán lelkének minden mozdulatát; kémlelésük által megtanuljuk ezeket előre látni és végre aztán irányítani.

Általános tapasztalat, hogy a vér, a sebesülések, a fájdalomkiáltások, a fájdalmas operácziók előkészületei és mindaz, a mi a szenvedés tárgyait állítja érzékeink elé, hamarabb és általánosabban ragad meg minden embert. A pusztulás fogalma, összetettebb lévén, nem hat ránk ép úgy; a halál képe később és gyöngébben érint, mert senki sem tapasztalta maga-magán a meghalást; holttesteket kellett hogy lásson az ember, hogy érezhesse a haldoklók halálküzdelmeit. De ha ez a kép egyszer kialakult szellemünkben, nincs szemünknek rémesebb látvány, akár a teljes elpusztulás gondolatánál fogva, melyet az érzékek útján fölkelt, akár azért, mert tudva, hogy ez a pillanat kikerülhetetlen minden ember számára, élénkebben érintetteknek érezzük magunkat egy olyan helyzet által, a melyről biztosak vagyunk, hogy nem birjuk elkerülni.

Ezeknek a különböző benyomásoknak megvannak a módosulásai és fokozatai, melyek minden egyén különleges jellemétől és eddigi szokásaitól függenek; de azért egyetemesek és senki sem lehet mentes alóluk. Vannak köztük, melyek lassúbbak és kevésbbé általánosak, melyek inkább hatnak az érzékeny lelkekre: ezek azok, a melyeket az erkölcsi kínok, a belső fájdalmak, keserűségek, lehangoltságok és bánatok keltenek. Vannak emberek, a kik csak fájdalomkiáltásokon és könnyeken tudnak megindulni, a keserűségtől szorongó szív hosszú és tompa zokogásai nem szakasztottak belőlük soha sóhajokat; egy levert arcz, egy sovány és fakó ábrázat, kihamvadt és sírni már nem tudó szem látása nem ríkatta meg őket; a lélek szenvedései rájuk nézve semmik, ők már ítéltek róluk, az ő lelkük nem érez semmit; ne várjatok tőlük egyebet, mint hajthatatlan szigort, ridegséget, kegyetlenséget. Lehet, hogy feddhetetlenek és igazságosak, de sohasem kegyelmesek, nagylelkűek, irgalmasok. Mondom, hogy igazságosak lehetnek, ha ugyan az lehet az ember, mikor nem könyörületes.

De siettetek nagyon a fiatal embereket e szerint a szabály szerint megitélni, különösen azokat, a kik úgy lévén nevelve, a hogy lenniök kell, fogalmuk sincs erkölcsi szenvedésekről, a melyeket sohasem próbáltattak meg velük; mert, még egyszer mondom, csak azokon a bajokon sajnálkozhatnak, a melyeket ismernek és ez a látszólagos érzéketlenség, mely csak a tudatlanságból ered, hamar elérzékenyüléssé változik, mikor kezdik megérezni, hogy ezer fájdalom van az emberi életben, a melyet ők nem ismernek. A mi Emilemet illeti, ha volt benne gyermekkorában egyszerűség és józan ész, biztos vagyok benne, hogy ifjú korában lesz benne lélek és érzékenység, mert az érzések igazsága erősen függ a fogalmak helyességétől.

De miért idézem ezt itt fel? Kétségkívül nem egy olvasóm szememre fogja vetni, hogy megfeledkeztem első elhatározásomról és arról az állandó boldogságról, melyet növendékemnek igértem. Boldogtalanok, haldoklók, a fájdalom és nyomor képei! Micsoda boldogság ez, micsoda élvezet egy fiatal szívnek, a mely az életre születik! Komor tanítója, a ki oly kellemes nevelést szánt neki, csak azért viszi bele az életbe, hogy szenvedjen. Azt fogják tehát mondani, de mit törődöm én ezzel? Azt igértem, hogy boldoggá teszem, nem pedig hogy boldognak fog látszani. Az én hibám-e, ha mindig meg hagyjátok magatokat téveszteni a látszattól s összetévesztitek a valóságot?

Vegyünk két fiatalembert, a kinek ép most fejeződött be az első nevelése és két egyenesen ellenkező kapun át hatolnak bele a világba. Az egyik egyszerre felhág az Olympusra és elvegyül a legragyogóbb társaságban; bevezetik az udvarhoz, a nagyurakhoz, a gazdagokhoz, a szép asszonyokhoz. Fölteszem róla, hogy mindenütt ünneplik és nem vizsgálom ennek a fogadtatásnak a hatásait az eszére, fölteszem, hogy ellenáll nekik. A gyönyörök csak úgy röpködnek előtte, napról-napra újabb dolgok mulattatják, megvesztegető érdeklődéssel adja át magát mindennek. Látjátok, hogy figyelmes, buzgó, érdeklődő, meglep az első elámulása, megelégedettnek itélitek; de nézzétek lelkének állapotát, azt fogjátok hinni, hogy élvez; én azt hiszem, hogy szenved.

Mit vesz észre először, ha a szemeit kinyitja? Állítólagos javak sokaságát, melyeket nem ismert és melyeknek nagyobb része csak egy pillanatra lévén elérhető a számára, úgylátszik, mintha csak azért mutatkoznék előtte, hogy aztán megfosztassék tőle. Ha egy palotában jár, látjátok nyugtalan kiváncsiságán, hogy azt kérdezi magában, mért nem palota az ő apai háza is. Minden kérdésre azt mondja, hogy folyton ennek a palotának a gazdájával hasonlítja össze magát és mindaz, a mi lealázót talál ebben az összehasonlításban, élesíti hiuságát azzal, hogy fellázítja. Ha magánál szebben öltözött ifjúval találkozik, látom, hogy titokban zúgolódik szüleinek kapzsisága miatt. Ha díszesebben van öltözve, mint más, az fáj neki, hogy ez a másik elhomályosítja származásával vagy szellemével és minden cziczomája meg van alázva egy egyszerű posztóruha előtt. Ha egyedül ragyog egy társaságban, ha lábujjhegyre emelkedik, hogy jobban lássák, kinek ne volna titokban kedve lejebbszállítani egy fiatal nyegle nagyzoló és hiú modorát? Minden mintegy szándékosan összejátszik, egy komoly ember nyugtalanító tekintete, egy élczelődő gúnyos szavai hamar eljutnak hozzá és ha csak egyetlen ember is lenézi, ennek az egy embernek a megvetése azonnal megmérgezi az összes többieknek tapsait.

Adjunk meg neki mindent, pazaroljuk rá a kellemességeket, az előnyöket, legyen szép külsejű, szellemmel tele, szeretetreméltó. Az asszonyok kapni fognak rajta, de a mikor kapnak rajta, mielőtt szeretné őket, hamarabb teszik bolonddá, mint szerelmessé; lesznek jó szerencséi, de nem lesz benne sem lelkesedés, sem szenvedély, hogy élvezze őket. Mindig idő előtt teljesülő vágyainak nem lévén soha idejük kifejlődni a gyönyörök ölében, csak a kényszer boszúságát fogja érezni, az ő nemének boldogságára rendelt nem visszássá lesz előtte és betelik vele, mielőtt még ismerné; ha tovább is köztük marad, csak hiúságból teszi; ha pedig igazi hajlamból ragaszkodik hozzájuk, azt fogja találni, hogy nemcsak ő fiatal, ragyogó és szeretetreméltó és kedveseiben nem fogja mindig a hűség csodáit találni.

Nem szólok a pletykákról, árulásokról, rágalmakról, a mindenféle fajta kiábrándulásokról, melyek az ilyen élettől elválaszthatatlanok. Azt mondják, a világ kitapasztalása undorral tölt el iránta; én csak az első illuzióhoz fűződő kellemetlenségekről beszélek.

Mily ellentét annak számára, a ki eddigelé bezárva családja és barátai körébe, ezek minden figyelme tárgyának látta magát s a ki egyszerre belép a dolgok egy olyan rendjébe, az oly keveset számít, mintegy elmerülve látja magát egy idegen körben, ő, a ki oly sokáig a maga körének központja volt! Mily sértéseket, mily megalázásokat kell tapasztalnia, míg az ismeretlenek között elveszti a maga fontosságáról való képzelődéseket, melyeket övéinek körében szerzett és nevelt nagyra! Gyermekkorában minden a kedvében járt, minden körülötte sürgölődött; ifjú korában ő kell hogy engedjen mindenkinek, különben ha meg találna feledkezni magáról és meg akarná tartani régi modorát, mily durva leczkék szorítanák vissza saját korlátai közé! Az a megszokás, hogy könnyű szerrel megszerzi vágyainak tárgyait, arra viszi, hogy sokra vágyódjék és szüntelenül érezteti vele a nélkülözéseket. Minden, a mi hízeleg neki, izgatja, mindent, a mije másoknak van, kérni akarna; sóvárog minden után, irigyli az egész világot, uralkodni akarna mindenütt; a hiúság emészti, a féktelen vágyak heve fellobbantja fiatal szívét; a féltékenység és gyűlölség a vágyakkal együtt születik meg benne, minden emésztő szenvedély egyszerre támad rá; beleviszi izgatottságát a világ forgatagába, hazahozza magával minden este, önmagával és másokkal elégedetlenül tér haza, ezer hiábavaló tervvel eltelve alszik el, ezer káprázattól megzavarva és a gőgje még az álmában is elébe rajzolja a képzelt jókat, melyek vágya kínozza és a melyeket soha életében sem fog kérni. Ime, a ti tanítványotok; lássuk most a miénket.

Ha az első látvány, a mely szemébe szökik, a szomorúság tárgya, az első önmagára eszmélés a gyönyör érzését adja neki. Látva, mennyi bajtól mentes, boldogabbnak érzi magát, semmint gondolná. Osztozik felebarátai szenvedéseiben, de ez az osztozás önkéntes és szelid. Egyszerre élvezi a szánalmat, melylyel bajaik iránt viseltetik és a boldogságot, hogy ő mentes tőlük; az erőnek abban az állapotában érzi magát, a mely túláraszt minket és másutt érvényesíti a jóllétünkre fölösleges tevékenységet. Hogy szánhassuk másvalakinek a baját, kétségkívül ismernünk kell, de nem kell éreznünk. Ha az ember szenvedett, vagy attól fél, hogy szenvedni fog, sajnálja azokat, a kik szenvednek, de a míg az ember szenved, csak önmagát szánja. Ha most már, mindenki alá lévén vetve az élet nyomorúságainak, másokra csak azt az érzését költi, a melyre magának nincs ép most szüksége, ebből az következik, hogy a részvétnek nagyon kellemes érzésnek kell lenni, mert tanuságot tesz a mi javunkra és hogy ellenkezőleg a kegyetlen ember mindig boldogtalan, mivel szivének állapota nem enged neki semmi fölösleges érzelmességet, a melyeket mások szenvedései felé fordíthatna.

A boldogságot nagyon is a látszat szerint itéljük meg; ott tételezzük fel, a hol a legkevésbbé van meg, ott keressük, a hol nem is lehet; a vidámság csak nagyon csalékony jel. A vidám ember gyakran csak egy olyan boldogtalan, a ki félre akar vezetni másokat és el akarja kábítani magát. Azok a társaságban annyira nevetős, annyira nyíltszivű, annyira derült emberek csaknem mind búsak és mogorvák odahaza és a cselédjeik adják meg az árát annak az élvezetnek, a melyet ők a társaságuknak szereznek. Az igazi megelégedettség nem vidám, nem is kicsapongó; az ember félti ezt a nagyon kellemes érzést, a melyet érez, gondol vele, élvezi, fél, hogy el találja rezzenteni. Az igazán boldog ember nem sokat beszél és nem sokat nevet; úgyszólván belezárja boldogságát a szivébe. A csillogó szem, a zajos öröm az undort és az unalmat leplezi. A melancholia ellenben a gyönyör barátnője; a legédesebb élvezeteket az ellágyulás és a könnyek kísérik és a féktelen öröm hamarabb fakaszt könnyeket, mint nevetést.

Ha a mulatságok sokasága és változatossága kezdetben hozzájárulni látszik a boldogsághoz, ha az egyenletes élet egyformasága kezdetben unalmasnak látszik, ha jobban belenézünk, ellenkezőleg azt találjuk, hogy a lélek legédesebb megszokása az élvezet mérséklésében áll, a mely kevés hatáskört enged a vágynak és az undornak. A vágyak nyugtalansága eredményezi a kiváncsiságot, az állhatatlanságot, a zajos élvezetek üressége idézi elő az unalmat. Az ember sohasem únja magát helyzete miatt, a mikor nem ismer kellemesebb helyzetet. Minden emberek között a világon a vad emberek a legkevésbbé kiváncsiak és a legkevesebbet unatkozók; nekik minden közömbös; nem a dolgokból merítik élvezetüket, hanem önmagukból, semmittevéssel töltik életüket és nem unatkoznak soha.

A nagyvilági ember teljesen benne van az álarczában. Csaknem sohasem élvén önmagában, mindig idegen önmagával szemben és rosszul érzi magát, ha önmagába kell térnie. Hogy mi ő, az neki semmi, hogy minek látszik, az neki minden.

Nem tehetek róla, annak a fiatal embernek az arczán, a kiről az imént beszéltem, valami szemtelen, édeskés, affektált vonást képzelek, a mely visszatetszik és visszariasztja az egyszerű embereket; az én ifjamon pedig érdekes és egyszerű fiziognomiát, mely a megelégedést, a lélek igazi derültségét mutatja, a mely becsülést, bizalmat sugall és a mely úgy tetszik, mintha csak a barátság kiáradására várna, hogy odaadja a maga barátságát azoknak, a kik közelednek hozzá. Azt hiszik, az arczkifejezés nem egyéb, mint egyszerű kifejlődése olyan vonásoknak, melyeket a természet már meghatározott. A mi engem illet, én azt hiszem, hogy ezen a kifejlődésen túl egy ember arczának vonásai észrevétlenül alakulnak ki és nyernek kifejezést a lélek bizonyos gyakori és megszokott benyomásaiból. Ezek a benyomások kifejeződnek az arczon, az teljesen bizonyos; és mikor megszokássá válnak, tartós nyomokat kell hogy hagyjanak. Így fogom én fel, hogy az arczkifejezés jelzi a jellemet és hogy néha az egyikről ítélni lehet a másikra, a nélkül, hogy rejtelmes magyarázatokat keresnék, melyek olyan ismereteket tételeznek fel, a milyenekkel nem birunk.