Part 25

Ha az a kor, a melyben az ember megszerzi neme tudatát, ép annyira különbözik a nevelés eredménye által, mint a természet hatása által, ebből az következik, hogy ezt a kort siettetni és késleltetni lehet a szerint a mód szerint, a hogy a gyermekeket neveljük és ha a test abban a mértékben nyer vagy veszt szilárdsága dolgában, a hogy siettetik vagy késleltetik ezt a fejlődést, ebből következik az is, hogy mennél jobban igyekszünk késleltetni, annál többet nyer a fiatal ember izmosság és erő dolgában. Egyelőre csak a merőben fizikai hatásokról beszélek; hamar megfogjuk látni, hogy a dolog nem korlátozódik csak erre.

Ezekből a megfontolásokból vonom le az oly gyakran vitatott kérdés megoldását, vajjon helyes dolog-e idejekorán felvilágosítani a gyermekeket kiváncsiságuk tárgyairól vagy jobb eltéríteni őket a dologtól mérsékelt megtévesztésekkel. Én azt hiszem, hogy nem kell sem az egyiket, sem a másikat tenni. Először is ez a kiváncsiság nem kap lábra bennük, ha nem adunk nekik rá alkalmat. Tenni kell róla, hogy ne legyen meg bennük. Másrészt meg az olyan kérdések, a melyekre nem kell okvetlenül felelni, nem követelik meg, hogy megtéveszszük felőlük a kérdezőt: többet ér elhallgattatni őket, mint hazugsággal felelni nekik. A gyermek nem fog nagyon meglepődni ezen a szabályon, ha gondunk volt arra, hogy közömbös dolgokban hozzászoktassuk. Végül, ha mégis arra szánjuk magunkat, hogy feleljünk, tegyük ezt a legnagyobb egyszerűséggel, rejtelmeskedés nélkül, zavar nélkül, mosolygás nélkül. Sokkal kevesebb a veszély a gyermek kiváncsiságának kielégítésében, mint felizgatásában.

Válaszaitok legyenek mindig komolyak, rövidek, határozottak és a habozás látszata nélkül valók. Nem is kell hozzátennem, hogy igazaknak kell lenniök. Nem lehet a gyermeket rátanítani arra, hogy a felnőtteknek hazudni veszélyes, a nélkül, hogy éreznők a gyermekeknek való hazudás még veszedelmesebb voltát. Csak egyetlen egy hazugságon kapja rajta mesterét a tanítvány s örökre tönkre lehet téve a nevelés gyümölcse.

Bizonyos dolgokról való teljes tudatlanság felel meg talán legjobban a gyermekeknek; de tudják meg idejekorán azt, a mit lehetetlen örökre elrejteni előlük. Vagy nem szabad kiváncsiságuknak semmi tekintetben fölébrednie, vagy ki kell elégíttetnie az előtt a kor előtt, a mikor már nem veszélytelen. Növendékekkel szemben való eljárástok ebben a tekintetben sokban függ különleges helyzetétől, a társaságtól, mely körülveszi, a körülményektől, a melyek közé előreláthatólag kerülhet stb. Fontos dolog e tekintetben nem bízni semmit a véletlenre és ha nem vagytok benne biztosak, hogy tizenhat éves koráig tudatlanságban tarthatjátok a nemek különféleségéről, legyen rá gondotok, hogy megtanulja tíz éves kora előtt.

Nem szeretem, ha a gyermekekkel nagyon is finom nyelven beszélnek, sem ha nagy kitéréseket tesznek, a melyekből észrevehetik, hogy el akarják kerülni a dolgoknak saját nevükön való nevezését. A jó erkölcs ezekben a dolgokban mindig nagyon egyszerű, ellenben a bűntől bemocskolt képzelet kényessé teszi a fület és ráviszi, hogy folyton keresse a válogatott kifejezéseket. A nyers kifejezések következmény nélküliek; a sikamlós eszméket kell elkerülni.

Ámbár a szemérem természetes tulajdonsága az emberi fajnak, a gyermekekben természetszerűleg nincs bennük. A szemérem csak a rossznak ismeretével születik meg és a gyermekekben, a kiknek sem nincs meg, sem nem volna szabad, hogy meglegyen ez az ismeretük, hogy volna meg az az érzés, a mely ennek következménye? Beléjük oltani a szemérem és tisztesség tanítását annyi, mint megtanítani őket arra, hogy vannak szégyenletes és tisztességtelen dolgok, annyi, mint beléjük oltani a titkos vágyat ezeknek a dolgoknak a megismerésére. Előbb-utóbb végére járnak és az első szikra, a mely a képzelődést éri, bizonyosan sietteti az érzékek felgyuladását. A ki pirúl, az már bűnös, az igazi ártatlanság nem szégyel semmit.

A gyermekeknek nem ugyanazok a vágyai, mint a felnőtteknek, de ép úgy alá lévén vetve a tisztátalanságnak, a mely sérti az érzékeket, ép ebből az alávetettségből vonhatják le az illem ugyanazon leczkéit. Kövessétek a természet szellemét, a mely ugyanarra a helyre helyezve a titkos gyönyörök és a tisztátalan szükségletek szerveit, ugyanazokat a gondoskodásokat rótta rá a különböző életkorokra, hol az egyik, hol a másik szempontból; a férfira szeméremből, a gyermekre tisztaságból.

Csak egy jó módját látom annak, hogy megőrizzük a gyermekek ártatlanságát s ez az, hogy mindazok, a kik őt körülveszik, tiszteljék és szeressék. E nélkül minden tartózkodás, melyet velük szemben tanusítani igyekszünk, előbb-utóbb megczáfolja magát s egy mosoly, egy szemhunyorintás, egy vigyázatlan mozdulat megmond nekik mindent, a mit el akarnánk előlük hallgatni; elég nekik, hogy megértsék, ha észreveszik, hogy el akarták előlük titkolni. Azoknak a fordulatoknak és kifejezéseknek az óvatossága, a melyeket az udvarias emberek egymás között használnak, olyan értelmességet tételez fel a gyermekekről, a melylyel nem is szabad birniok s ezért egyáltalán nincs helyén velük szemben; ha azonban igazán tiszteletben tartjuk együgyüségüket, velük beszélve könnyen megtaláljuk a kifejezéseknek azt az egyszerűségét, a mely hozzájuk illik. Van bizonyos naiv nyelv, a mely jól áll és tetszik az ártatlanságnak: ez az az igazi hang, a mely eltéríti a gyermeket a veszedelmes kiváncsiságtól. Ha egyszerűen szólunk velük mindenről, nem is engedjük bennük feltámadni a gyanut, hogy több mondani valónk is lehet a számukra. Ha a durva szavakhoz hozzáfűzzük a nekik megfelelő kellemetlen képzeteket, ezzel elfojtjuk a képzelődés első tüzét; nem tiltjuk meg nekik, hogy ezeket a szavakat kiejtsék és ezek az eszmék meglegyenek bennük, de a nélkül, hogy gondolna rá, beleoltjuk az undort felidézésük iránt. És mennyi zavartól menti meg ez a naiv szabadság azokat, a kik szívükben rejtik és mindig azt mondják, a mit mondani kell és mindig úgy mondják, a hogy érezték.

Hogy lesznek a gyermekek? Kényes kérdés, a mely elég természetszerűen ötlik fel a gyermekben és a melyre az ügyetlen vagy okos választól függ néha egész életüknek erkölcse és egészsége. A legrövidebb mód, a melyet egy anya elképzelhet, hogy kisegítse magát a nélkül, hogy rá kelljen szednie a fiát, az, hogy hallgatást parancsol neki. Ez jó lenne, ha mindjárt kezdettől fogva hozzászoktatták volna közömbös kérdésekben és ha nem gyanítana semmi rejtelmességet ebben az új hangban. De az anyák ritkán hagyják ennyiben. _Ez a házas emberek titka_, – mondják a fiúnak – _kis fiúknak nem szabad ilyen kiváncsiaknak lenniök_. Ez bizonyára nagyon jó arra, hogy kisegítse az anyát zavarából; de tudnia kell, hogy a kis fiút izgatja ez a megvető modor és nem fog addig egy pillanatra sem nyugodni, a míg nem tudta ki a házas emberek titkát és elég hamar ki is fogja tudni.

Legyen szabad felhoznom egy nagyon elütő választ, a melyet ugyanarra a kérdésre hallottam és a mely annál inkább felötlött nekem, mert egy beszédében és modorában egyaránt szemérmetes nőtől eredt, a ki azonban fiának java és az erény kedvéért lábbal tudta taposni a megszólástól és a csufondárosok hiábavaló fecsegésétől való félelmet. Nem sokkal azelőtt a fiú vizeletével egy kis követ adott ki magából, a mely megsértette az uretráját; a baj azonban elmúlt s ő meg is feledkezett róla. _Mama_, – mondta a kis hebehurgya, – _hogy lesznek a gyermekek? Édes fiam_, – felelt az anya habozás nélkül, – _a nők vizelik ki őket olyan fájdalmakkal, melyek sokszor életükbe kerülnek_. Nevessenek rajta a bolondok, botránkozzanak meg a buták; de kérdezzék meg maguktól a bölcsek, tudtak volna-e ennél okosabb és jobban czélravezető feleletet találni.

A természetes és a gyermek előtt ismeretes szükséglet képzete eltéríti a rejtelmes folyamat gondolatát. A fájdalom és halál hozzájáruló képzetei beborítják a szomorúság fátyolával, a mely lehűti a képzelődést és elfojtja a kiváncsiságot; minden a szülés következményeire, nem pedig okaira téríti a gondolatot. Az emberi természet gyöngeségei, a visszás tárgyak, a szenvedés képei, ezek azok a felvilágosítások, a melyekre ez a felelet vezet, ha a visszataszító benyomás, melyet kelt, megengedi a gyermeknek, hogy tovább kérdezze őket. Honnan volna alkalma keletkezni a vágyak nyugtalanságának az így irányított beszélgetésből? És mégis látjátok, hogy az igazság nem sértetett meg és hogy nem volt szükség felvilágosítás helyett félrevezetni a növendéket.

Gyermekeitek olvasnak: olvasmányaikból olyan ismereteket szereznek, melyekkel nem bírnának, ha nem olvastak volna. Mialatt tanulnak, képzelődésük felgyullad és megélesedik a tanulószoba csendjében. Ha a világban élnek, különös beszédmódot hallanak, olyan példákat látnak, melyek meglepik őket; olyan jól meggyőzték őket, hogy ők is emberek, hogy mindenben, a mit a felnőttek tesznek, azt keresik, miképen illenék ő hozzájuk, mások tettei mintául kell hogy szolgáljanak nekik, mikor mások itéletei törvényekül szolgálnak nekik. A cselédek, a kik függnek tőlük s a kiknek következőleg érdekük, hogy tessenek nekik, kedvükben járnak a jó erkölcsök rovására; a kikapós nevelőnők négy éves korukban olyan beszédeket folytatnak velük, a milyeneket a legszemérmetlenebb személy se merne mondani nekik tizenöt éves korukban. Ők elfelejtik hamar, a mit mondtak a gyermeknek, de ez nem felejti el, a mit hallott. Az illetlen beszédek készítik elő a kicsapongó erkölcsöket; a feslett inas teszi a gyermeket fajtalanná és az egyiknek titka biztosítékául szolgál a másikénak.

A korának megfelelően nevelt gyermek egyedül áll. Nem ismer más ragaszkodást, mint a megszokásból folyót; úgy szereti a nővérét, mint a zsebóráját és a barátját, mint a kutyáját. Nem érzi magát semmiféle nemből, semmiféle fajból valónak: a férfi és a nő egyformán idegen rá nézve, abból, a mit tesznek s a mit mondanak, semmit sem vonatkoztat magára; nem látja és nem hallja vagy nem figyel rá, a beszédjük nem érdekli jobban, mint a példájuk: mindez nem neki való. Ez nem mesterséges megtévesztés, melyet beleoltanak, hanem természetszerű tudatlanság. Eljön az idő, a mikor ugyanannak a természetnek gondja lesz rá, hogy felvilágosítsa növendékét és csak akkor juttatta abba a helyzetbe, hogy koczkázat nélkül vegye hasznát a leczkéknek, melyeket ad neki. Íme, az alapelv; a szabályok részletei nem tartoznak tárgyamhoz és azok az eszközök, a melyeket más tárgyak dolgában ajánlok, mintául szolgálhatnak erre nézve is.

Ha rendet és szabályt akartok teremteni a keletkező szenvedélyekben, tágítsátok ki az időközt, melyen belül kifejlődnek, hogy legyen idejük elrendezkedni a szerint, a hogy születnek. Akkor nem egy ember rendezi el őket, hanem maga a természet, a ti dolgotok nem egyéb, mint hogy engedjétek, hadd intézze el a munkáját. Ha növendéketek egyedül volna, nem volna semmi tenni valótok; de minden, a mi körülveszi, felizgatja képzelődését. Az előitéletek áradata magával ragadja: hogy visszatarthassuk, ellenkező irányba kell szorítani. Az érzés kell hogy fékezze képzelődését és az ész el kell, hogy hallgattassa az emberek véleményét. Minden szenvedély forrása az érzékiség; a képzelődés határozza meg irányukat. Minden tény, a mely érzi kapcsolatait, szükségszerűen felizgatódik, a kapcsolatai megváltoznak és ha természetének megfelelőbbeket képzel vagy vél képzelni magának. Ezek a képzelődés tévedései, melyek bűnökké változtatják minden véges lény szenvedélyeit, még az angyalokéit is, ha ugyan vannak szenvedélyeik; mert tudniok kellene minden lény természetét, hogy tudhassák, milyen kapcsolatok felelnek meg legjobban az övéknek.

Íme, tehát minden emberi bölcseség sommája a szenvedélyek irányításában: 1. érezni az ember igazi kapcsolatait a fajban ép úgy, mint az egyénben, 2. ezek szerint a kapcsolatok szerint szabályozni a léleknek minden indulatát.

De ura-e az ember szenvedélyeinek úgy, hogy indulatait ilyen vagy olyan kapcsolatok szerint szabályozza? Kétségkívül, ha képes rá, hogy képzelődését erre vagy arra a tárgyra irányítsa vagy hogy ezt vagy azt a szokását vegye fel. Máskülönben itt nem annyira arról van szó, a mit az ember magamagával tehet, mint inkább arról, a mit mi tehetünk tanítványunkkal azoknak a körülményeknek megválogatása által, a melyek közé helyezzük. Ha kifejtjük azokat az eszközöket, melyek alkalmasak arra, hogy megtartsák a természet rendjében, akkor eleget mondhatunk arra vonatkozólag, hogy mikép léphet ki belőle.

A míg érzékisége a maga egyéniségére marad korlátozva, addig a cselekedeteiben nincs semmi erkölcsiség; csak a mikor önmagán túl kezd terjeszkedni, veszi fel a jónak és rossznak előbb az érzését, aztán a fogalmát, a mely valódi emberré alakítja, fajának lényeg szerinti tagjává. Ehhez az első ponthoz kell tehát fűzni megfigyeléseinket.

Ezek nehezek annyiban, mert hogy megtehessük őket, el kell vetnünk azokat a példákat, melyek szemünk előtt vannak és keresnünk kell azokat, a melyekben a fokozatos fejlődés a természetnek megfelelőleg mutatkozik.

Jó modorú, udvarias, művelt gyermek, a ki csak arra vár, hogy módjában legyen alkalmazni azokat az időelőtti ismereteket, melyeket szerzett, sohasem téved abban, hogy mely időpontban lesz ez neki módjában. Sőt nem is várja meg, hanem sietteti; időelőtti erjedésbe hozza vérét; jóval előbb tudja, mi kell hogy vágyainak czélja legyen, semmint ezeket a vágyakat érezné. Nem a természet izgatja, hanem ő tesz erőszakot a természeten s mikor ez férfivá teszi, nincs már számára semmi tanulni valója; gondolatában már rég férfi volt, mielőtt valóban azzá lett volna.

A természet igazi menete fokozatosabb és lassúbb. Lassankint nekitüzesedik a vér, a szellemek megérlelődnek, a temperamentum kialakul. A bölcs munkásnak, a ki az üzemet vezeti, gondja van rá, hogy tökéletesítse összes eszközeit, mielőtt működésbe hozná őket: hosszas nyugtalanság előzi meg az első vágyakat, hosszas tudatlanság vezeti őket tévelygésben, az ember vágyik a nélkül, hogy tudná, mire. A vér erjed és izgul, az élet túltengése tör kifelé. A szem fölélénkül és végig vizsgálja a többi lényeket: az ember kezd érdeklődni azok iránt, a kik körülveszik, kezdi érezni, hogy nem arra született, hogy egyedül éljen; így nyílik meg a szív az emberi vonzalmak számára és képessé lesz a ragaszkodásra.

Az első érzés, a melyre a gondosan nevelt ifjú fogékony, nem a szerelem, hanem a barátság. Fejledező képzelődésének első nyilvánulása az, hogy megtanulja, hogy vannak hozzá hasonlók s a faj előbb hat rá, mint a nem. Ez tehát az ártatlanság meghosszabbításának másik előnye: hogy az ébredező érzékiség arra használtatik fel, hogy elhintessenek a serdülő ifjú szívébe a humanitás első magvai. Annál becsesebb előny, mert ez az élet egyetlen ideje, a mikor az ilyen törekvéseknek igazi sikere lehet.

Mindig azt láttam, hogy a korán romlott s a nőknek és a tobzódásnak kiszolgáltatott emberek embertelenek és kegyetlenek; a temperamentum felfortyanása türelmetlenné, bosszúállóvá, dühössé teszi őket: a képzeletük, eltelve egyetlen tárgygyal, elfordul minden egyébtől; nem ismernek sem könyörületet, sem irgalmasságot, fel tudnák áldozni apjukat, anyjukat, az egész világot legkisebb élvezetüknek. Ellenkezőleg a boldog egyszerűségben nevelkedett embert a természet első rezdülései a gyöngéd és szeretetteljes szenvedélyek felé vezetik; részvétteljes szívét megindítja embertársainak szenvedése, remeg az örömtől, mikor pajtását viszontlátja, karja gyöngéd ölelésre tárul, szeme a meghatottság könnyeit tudja ontani; szégyennek érzi, ha nem nyerte meg a rokonszenvet, megbánást érez, ha megbántott valakit. Ha vérének fellobbanó tüze élénkké, hevessé, hirtelen haragúvá teszi, egy pillanattal később látni szívének minden jóságát megbánásának kitörésében; sír, nyög a sérelem miatt, melyet okozott, a saját vérével fizetné meg azt a vért, a melyet ontott, egész fellobbanása elcsitúl, egész büszkesége megalázkodik hibájának érzése előtt. Ha őt magát sértik meg, legnagyobb fölháborodásában is lefegyverzi egy bocsánatkérés, egy szó; ép oly nyiltszívűen bocsátja meg mások hibáját, mint a hogy a magáét jóvá teszi. A fiatalság nem a kora sem a bosszúállásnak, sem a gyűlöletnek; a könyörületnek, a kegyelmességnek, a nagylelkűségnek a kora. Igen, ezt állítom és nem félek tőle, hogy a tapasztalás megczáfol; egy gyermek, a ki nem született rossznak és a ki megőrizte ártatlanságát húsz éves koráig, ebben a korban a legnagylelkübb, a legjobb, a legszeretőbb és legszeretetreméltóbb ember a világon. Meghiszem, hogy effélét még nem mondtak nektek: a ti filosofusaitoknak, a kik a kollégiumok minden romlottságában nevelkedtek, eszükben sincs, hogy ezt tudják.

Az embert gyöngesége teszi káros szelleművé; közös nyomoruságaink vezetik szívünket a humanitáshoz; ha nem volnánk emberek, nem tartoznánk neki semmivel. Minden ragaszkodás az önmagában való elégtelenség jele; ha egy embernek sem volna az előbbire szüksége, eszébe se jutna arra gondolni, hogy egyesüljön velük.[79] Így születik meg magából gyöngeségünkből törékeny boldogságunk. Az igazán boldog lény magányos lény; csak egyedül Isten élvez tökéletes boldogságot; de közülünk kinek van róla fogalma? Ha volna véges lény, a mely elegendő volna önmagának, miben telhetne gyönyörűsége a mi fogalmaink szerint? Egyedül volna, boldogtalan volna. Nem birom elképzelni, hogy a kinek nincs semmire szüksége, szerethessen valamit; nem birom elképzelni, hogy a ki nem szeret semmit, boldog lehessen.

Ebből az következik, hogy embertársainkhoz nem annyira gyönyöreik, mint inkább szenvedéseik érzése által ragaszkodunk, mert ebben jobban látjuk természetünk azonosságát és az ő irántunk való ragaszkodásuknak biztosítékait. Ha közös szükségleteink érdek-közösségbe juttatnak, közös szenvedéseink érzelmi közösséget keltenek. A boldog ember látása nem annyira szeretetet, mint inkább irigységet kelt a többiekben, könnyen azzal vádolhatják, hogy olyan jogot bitorol, a mely nem illeti meg, a mikor kizárólagos boldogságot szerez magának s önzésünk szenved még az által is, hogy érezteti velünk, hogy ennek az embernek nincs ránk szüksége. De kinek nem esik meg a szíve a boldogtalanon, a kit szenvedni lát? Ki ne szeretné megszabadítani bajaitól, ha ez nem kerülne a jókívánságnál egyébbe? Hamarabb képzeljük magunkat a boldogtalan helyébe, mint a boldog emberébe; érezzük, hogy a két állapot egyike közelebbről érint bennünket, mint a másika. A szánakozás édes, mert a mikor a szenvedő helyébe képzeljük magunkat, e mellett érezzük azt a gyönyört, hogy nem szenvedünk úgy, mint ő. Az irigység keserű dolog, mert a boldog ember látása által az irigykedő épen nem jut az ő helyébe, ellenben bánkódást kelt benne, hogy ő nem az. Úgy tűnik fel, mintha az egyik fölmentene minket azok alól a bajok alól, a melyekben szenved, a másik pedig megfoszt minket azoktól a jóktól, a melyeket élvez.

Ha fel akarjátok tüzelni és táplálni egy fiatal ember szívében a keletkező érzékenység rezdüléseit s a jellemét a jótékonyság és a jóság felé akarjátok fordítani, ne erjeszszétek benne a büszkeséget, a hiúságot, az irigységet az emberek csalékony boldogsága által, ne tárjátok korán szeme elé az udvarok pompáját, a paloták ragyogását, a látványosságok vonzó erejét, ne vezessétek a társaságokba, a ragyogó gyülekezetekbe, ne mutassátok neki a nagy társaság külső képét, mielőtt abba a helyzetbe nem hoztátok, hogy ezeket saját értékük szerint tudja megbecsülni. Megmutatni neki a világot, mielőtt megismerné az embereket, ez nem annyit tesz, mint formálni őt, hanem annyit, mint megrontani; nem annyi, mint oktatni, hanem annyi, mint megtéveszteni.

Az emberek természetüknél fogva sem nem királyok, sem nem főurak, sem nem udvaronczok, sem nem gazdagok; valamennyien meztelenen és szegényen születtek, valamennyien alá vannak vetve az élet nyomorúságainak, a bánatnak, a bajoknak, a szükségleteknek, a mindenféle fájdalmaknak; végül mind halálra vannak ítélve. Valóság szerint ez az ember; ez alól senki halandó nincs kivéve. Kezdjétek tehát azon, hogy az emberi természetből azt tanulmányozzátok, a mi benne tőle elválaszthatatlan, a mi leginkább alkatrésze az embernek.

Tizenhat éves korában az ifjú tudja, mit tesz az, szenvedni, mert maga is szenvedett, de alig tudja még, hogy más lények szintén szenvednek; az érzés nélküli látás még nem tudás és a mint százszor mondtam, a gyermek nem kívánja elképzelni, a mit mások éreznek, csak a saját bajait ismeri; de mikor az értékek első kifejtése fellobbantja benne a képzelet tüzét, elkezdi embertársaiban is érezni magát, felindulni panaszaikon és szenvedni fájdalmaik miatt. Akkor kell, hogy a szenvedő emberiség szomorú látványa meghozza szívébe az első megindulást, a melyet valaha érzett.

Ha ezt a pillanatot nem könnyű észrevenni gyermekeitekben, kit okoltok érte? Oly korán kitanítottátok őket, hogy játszszanak az érzéseikkel, oly korán megtanítottátok az érzések nyelvére, hogy mindig ugyanazon a hangon beszélve, magatok ellen fordítják leczkéiket és nem engednek nektek semmi módot annak megitélésére, hogy mikor nem hazudnak többé, hanem elkezdik érezni, a mit mondanak. De nézzétek Emilemet: addig a korig, a meddig mostanáig vezettem, sem nem érzett, sem nem hazudott. Mielőtt tudta volna, mit tesz az, szeretni, nem mondta senkinek: _szeretlek;_ nem írták neki elő, mikép kell magát az apja, anyja vagy nevelője betegszobájában viselnie; nem mutatták meg neki, mikép kell szenvelegni azt a szomorúságot, a melyet nem érez. Nem tesz úgy, mintha sírna bárkinek a halálán is, mert nem tudja, mit tesz az, meghalni. Ugyanaz az érzéketlenség, a mely a szívében van, megvan a modorában is. Közömbös minden iránt, a mi rajta kívül esik, mint minden más gyermek, nem érdeklődik semmi iránt; mindössze abban különbözik a többi gyermekektől, hogy nem akar úgy tünni fel, mintha érdeklődnék, mert nem olyan képmutató, mint ők.

Emil keveset elmélkedett az érzékeny lényekről s így későn fogja megtudni, hogy mi a szenvedés és a halál. A panaszok és fájdalomkiáltások fogják majd felizgatni belsejét, a folyó vér látványára elfordítja szemeit, a haldokló állat vonaglása valami szorongást kelt benne, mielőtt tudná, honnan erednek ezek a felindulások. Ha buta és barbár maradt volna, akkor ezeket nem érezné, ha tanultabb volna, ismerné a forrásukat; nagyon is sok eszmét hasonlított össze arra, hogy ne érezzen semmit és nem eleget arra, hogy megértse, a mit érez.

Igy támad a részvét, az első relativ érzés, a mely a természet rendje szerint érinti az emberi szívet. Hogy érző és részvétteljes legyen, tudnia kell a gyermeknek, hogy vannak hozzá hasonló lények, a melyek érzik, a mit ő érez, a kik érzik azokat a fájdalmakat, melyeket ő érzett és olyanokat, a melyekről fogalmának kell lennie, mert esetleg maga is érezheti még őket. Valóban, hogy indulhatnánk fel a részvéttől, ha nem az által, hogy önmagunkon kívül helyezzük és azonosítjuk magunkat a szenvedő állattal, úgyszólván kilépve saját énünkből s az övét öltve fel? Csak annyit szenvedünk, a mennyit, úgy véljük, ő szenved; nem önmagunkban, hanem ő benne szenvedünk. Így tehát senki sem válik érzővé előbb, mintsem a képzelete fölelevenedik és kezdi őt kiemelni önmagából.

Hogy ezt a keletkező érzékenységet föltüzeljük és tápláljuk, hogy vezessük és kísérjük természetes hajlamában, mi egyebet kell tennünk, mint hogy a fiatal embernek tárgyakat tartunk elébe, a melyeken szívének kifelé ható ereje nyilvánulhat, melyek kitágítják, kiterjesztik más lényekre, a melyek mindenütt megtaláltatják őt önmagán kívül; ellenben gondosan eltávolítjuk azokat, a melyek megszűkítik, összetömörítik és feszültté teszik az emberben az ént; vagyis más szóval feltüzeljük benne a jóságot, az emberiességet, a könyörületességet, a jótékonyságot, mindazokat a vonzó és szelid szenvedélyeket, melyek természettől fogva tetszenek az embernek és megakadályozzuk az irigységnek, a kapzsiságnak és gyűlöletnek s mindazoknak a visszataszító és kegyetlen szenvedélyeknek a megszületését, melyek úgyszólván nemcsak semmivé teszik az érzékenységet, hanem negativvá is és kinzóivá válnak annak, a ki érzi őket.