Part 24

4. Lefolyatjuk a vizet és azt látjuk, hogy a bot lassankint ismét egyenessé válik, a mint a víz lejebb száll. Nem elég-e ez arra, hogy megvilágosodjék a tény és hogy megtaláljuk a fénytörést? Nem igaz tehát, hogy a látás téveszt meg, miután csak reá van szükségünk, hogy helyesbítsük a tévedést, melyet neki tulajdonítunk.

Tegyük fel, hogy a gyermek elég ostoba arra, hogy ne értse meg ezeknek a kisérleteknek eredményét; akkor segítségül kell hívni a látáshoz a tapintást. A helyett, hogy kihúznók a botot a vízből, hagyjuk abban a helyzetben és a gyermek simítson rajta végig egyik végétől a másikig. Nem fogja szögletét érezni, a bot tehát nincs eltörve.

Azt fogjátok mondani, hogy itt nemcsak itéletekről van szó, hanem forma szerinti következtetésekről. Igaz: de nem látjátok, hogy a mint a szellem eljutott az eszmékig, minden itélet következtetés? Minden érzéki benyomásról való tudat megállapítás, itélet. Tehát a mint összehasonlítunk egy érzéki benyomást egy másikkal, akkor következtetünk. Az itélet és a következtetés művészete tökéletesen ugyanaz.

Emil nem fogja soha tudni a dioptikát (a sugártörés tanát), vagy azt akarom, hogy ezen a boton tanulja meg. Nem fog soha rovarokat szétvagdalni, nem fogja soha megolvasni a nap foltjait, nem fogja tudni, mi a mikroszkóp és a teleszkóp. A ti tudós növendékeitek gúnyolódni fognak tudatlanságán. Igazuk lesz, mert mielőtt ezekhez a készülékekhez folyamodnék, azt vélem, előbb fel kell őket fedeznie és gondolhatjátok, hogy az nem fog hamar menni.

Ez az egész módszerem szelleme ezen a téren. Ha a gyermek egy kis golyót görget keresztbefont ujjai közt és azt hiszi, két golyót érez, nem engedem meg neki, hogy odanézzen, a míg nincs meggyőződve, hogy csak egy golyó van ott.

Ezek a felvilágosítások, azt hiszem, elegendők lesznek, hogy pontosan megjelöljék a haladást, melyet eddig növendékem szelleme tett és az utat, melyen ezt a haladást tette. De talán megdöbbentek a dolgok nagy sokaságán, melyeket elvonultattam előtte, attól féltek, hogy elhalmozom szellemét az ismeretek tömegével. A dolog ellenkezőleg áll, inkább arra tanítom, hogy ne tudja őket, mint hogy tudja. Megmutatom neki a tudomány útját, a mely valóság szerint könnyű, de hosszú, végtelen és lassú, ha az ember be akarja járni. Megtétetem vele az első lépéseket, hogy felismerje a bejárást, de nem engedem neki soha, hogy messzire menjen.

Kénytelen lévén magától tanulni, a maga eszének veszi hasznát és nem a másénak, mert hogy ne adjon semmit az előitéletekre, nem szabad semmit adnia a tekintélyre és tévedéseink java része kevésbbé magunkból ered, mint másokból. Abból a folytonos gyakorlatból olyan szellemi derekasságot nyer, a mely hasonló ahhoz, melyet a testnek munkával és fáradsággal szerzünk. Egy másik előny, hogy csak erőinek arányában haladunk előre. A szellem ép úgy mint a test, csak azt viszi magával, a mit el bír vinni. Mikor az értelem magáévá teszi a dolgokat, mielőtt elhelyezné az emlékezetben, akkor a mit levon belőle, az övé is; ha ellenben kedve ellenére túlterheljük az emlékezetét, annak a veszélynek teszszük ki, hogy sohasem von le belőle semmit, a mi az ő tulajdona volna.

Emilnek kevés az ismerete, de a mije van, igazán az övé; semmit sem tud félig. Azoknak a dolgoknak csekély számában, melyeket tud és melyeket jól tud, a legfontosabb az, hogy sok van, a mit nem tud és a mit egy nap nem tudhat, még sokkal több, a mit mások tudnak, ő azonban soha életében nem fog tudni és végtelenül sok olyan, a mit soha senki sem fog tudni. Egyetemes a szelleme, nem tudása által, hanem a tudás megszerzésére való képessége által; nyilt, értelmes, mindenre kész szellem és mint Montaigne mondja, ha nem is tanult, de legalább tanítható. Elég nekem, ha meg tudja találni a _mire való_-t mindenben, a mit tesz és a _miért_-et mindenben, a mit hisz. Mert, még egyszer mondom, nem az a czélom, hogy tudományt adjak neki, hanem hogy megtanítsam, hogy szükség esetére megszerezze és hogy pontosan megbecsültessem vele, mennyit ér és megszerettessem vele mindenek fölött az igazságot. Ezzel a módszerrel lassan haladunk, de sohasem teszünk haszontalan lépést és nem vagyunk kénytelenek hátrálni.

Emilnek csak természetes és tisztára fizikai ismeretei vannak. A történelemnek még a nevét se tudja, sem azt, hogy mi fán terem a metafizika és az erkölcstan. Tudja az embernek lényeges viszonyait a dolgokkal, de semmit nem tud az embernek az emberhez való morális viszonyairól. Kevéssé tudja általánosítani az eszméket, kevéssé tud abstractiókat csinálni. Meglátja a bizonyos testek közös tulajdonságait, a nélkül, hogy okoskodnék ezekről a tulajdonságokról magukban véve. Ismeri az abstract tért a geometriai ábrákból, ismeri az abstract mennyiséget az algebrai jelekből. Ezek az ábrák és ezek a jelek a támaszai ezeknek az abstractióknak, melyekre az érzékei támaszkodnak. Nem igyekszik a dolgokat természetük szerint ismerni, hanem csak azok szerint a kapcsolataik szerint, a melyek érdeklik. A mi tőle idegen, azt csak magára való vonatkozásában értékeli, de ez az értékelése exact és biztos. A képzelet s a konvenczió semmi áron se nyomul bele. Nagyobbra veszi azt, a mi neki hasznosabb és nem idegenedve el soha az értékelésnek ettől a módjától, nem ad semmit a közvéleményre.

Emil dolgos, mértékletes, türelmes, állhatatos és tele van bátorsággal. Képzelete, nem lévén felhevülve, nem túlozza előtte soha a veszedelmeket; kevéssé érzékeny a bajok iránt és állhatatosan tudja állni a szenvedést, mert nem tanult meg szembeszállni a sorssal. A mi a halált illeti, még alig tudja, mi az, de hozzászokva ellenállás nélkül alávetni magát a szükségszerűség törvényének, mikor meg kell halnia, jajgatás és ellenkezés nélkül fog meghalni. Ez minden, a mit a természet abban a mindenki által rettegett pillanatban megenged. Szabadon élni és kevéssé csüngni az emberi dolgokon, a legjobb módja a meghalás megtanulásának.

Szóval megvan az erényből mindene, a mi ő reá magára vonatkozik. Hogy meglegyenek a társadalmi erényei is, ahhoz nem hiányzik egyebe, mint hogy ismerje a kapcsolatokat, melyeket ezek követelnek, csak azoknak a felvilágosításoknak van híjával, a melyeket szelleme teljesen kész magába fogadni.

Másokra való tekintet nélkül nézi magamagát és jónak tartja, ha mások sem gondolnak ő vele. Nem kiván senkitől semmit és azt hiszi, nem tartozik senkinek semmivel. Egyedül van az emberi társadalomban, csak egyedül önmagára számít. Több joga is van, mint másnak, hogy magamagára számítson, mert ő minden, a mi az ő korában csak lehet. Nincsenek tévedései, vagy csak olyanok, a melyektől senki sem tudja megóvni magát. A teste egészséges, a tagjai mozgékonyak, a szelleme helyes és előitéletek nélkül való, a szíve szabad és szenvedélyek nélkül való. Az önszeretet, az összes szenvedélyek közül a legelső és legtermészetesebb, még alig támadt fel benne. A nélkül, hogy megzavarná bárkinek a nyugalmát, megelégedetten, boldogan és szabadon élt, a mennyire a természet engedte. Úgy találjátok, hogy az a gyermek, a ki így jutott el tizenötödik évéig, elvesztegette előbbi éveit?

NEGYEDIK KÖNYV.

Mily hamar haladunk át ezen a földön! Az élet első negyedrésze eltelt, mielőtt ismernők használatát; az utolsó negyede úgy telik el, hogy már nem tudjuk többé élvezni. Kezdetben nem tudunk élni, majd azután nem birunk többé és abban az időközben, a mely ezt a két hasznavétlen végletet elválasztja, a megmaradó időnek háromnegyed része alvással, munkával, szenvedéssel, kényszerűséggel, mindenféle fajta kínokkal telik el. Az élet rövid, nem annyira a miatt, hogy kevés ideig tart, hanem azért, mert ebből a kevés időből is alig marad valami arra, hogy élvezzük. A halál pillanata lehet még oly messze a születésétől, az élet mindig nagyon rövid, ha ez a köz rosszúl van kitöltve.

Hogy úgy mondjam, kétszer születünk: egyszer arra, hogy létezzünk, másodszor arra, hogy éljünk; egyszer a fajunk számára, másodszor a nemünk számára. Azoknak, a kik a nőt tökéletlen férfinak tartják, kétségkívül nincs igazuk, de a külső analogia mellettük szól. A házasodás koráig a kétféle nemű gyermekek között nincs semmi, a mi nyilvánvalólag elkülönbözteti őket; ugyanaz az arczuk, ugyanaz az alakjuk, ugyanaz az arczszínük, ugyanaz a hangjuk, minden egyforma: a leányok gyermekek s a fiúk is gyermekek; ugyanaz az egy név elegendő az ily hasonló lényeknek. Azok a lények, a melyeknél megakasztják a nem további fejlődését, megőrzik ezt az egyformaságot egész életükön át; mindig nagy gyermekek; a nők pedig, a kik sohasem vesztik el ezt az egyformaságot, úgy tünik, sohasem válnak valami mássá.

Az ember azonban általában véve nem arra van teremtve, hogy mindig a gyermekkorban maradjon. Kilép belőle a természet által előírt időben és ennek a válságos pillanatnak, mely elég rövid ugyan, nagy a fontossága.

Mint a hogy a tenger zúgása messziről megelőzi a vihart, az a viharos fordulat előre jelzi magát az ébredező szenvedélyek mormolása által; tompa gerjedezés figyelmeztet a veszedelem közeledtére. A kedélyhangulat változása, gyakori fellobbanások, a szellem folytonos izgatottsága csaknem fegyelmezhetetlenné teszi a gyermeket. Süket lesz az iránt a hang iránt, a mely tanulékonnyá tette; valóságos lázas oroszlán lesz; félreismeri vezetőjét, nem akarja többé, hogy vezessék.

A változó kedélyhangulat jeleihez járulnak a külsőben észrevehető változások. Arczkifejezése kifejlődik és jellegzetessé válik; a ritka és lágy pehely, a mely arcza alján nő, megbarnul és sűrű lesz. A hangja mutálni kezd, vagyis inkább elveszti a hangját: se nem gyermek, se nem férfi és nem tudja egyiknek a hangját sem megütni. Szeme, a léleknek ez a szerve, a mely idáig nem mondott semmit, beszédessé és kifejezővé válik; növekvő tűz lelkesíti át; legélénkebb tekintetének még megvan a szent ártatlansága, de nincs meg benne már a régi együgyűség: már érezni, hogy sokat mondhat, kezdi tudni lesütni a szemét és pirulni; érzelmessé válik, mielőtt tudná, mit érez; nyugtalan a nélkül, hogy oka volna rá. Mindez lassacskán állhat be és időt engedhet neked, de ha élénksége nagyon is türelmetlenné válik, ha fellobbanása dühhé változik, ha egyik pillanatról másikra felingerlődik és ellágyul, ha ok nélkül könnyeket ont, ha olyan dolgok közelében, a melyek veszedelmesekké kezdenek rá nézve válni, az érverése meggyorsul és a szeme fellobban, ha egy nő keze, a mely az övét érinti, megborzongatja, ha zavarba jön vagy félénkké válik mellette: Ulysses, oh bölcs Ulysses, vigyázz magadra! A tömlők, melyeket annyi gonddal bezártál, megnyíltak, a szelek már kiszabadultak: ne hagyd el egy pillanatra sem a kormányt, vagy el vagy veszve.

Ez a második születés, a melyről szóltam; ekkor születik az ember igazán az élet számára, ekkor nem idegen számára semmi emberi. Idáig gyermekjáték volt a gondoskodásunk, csak most nyer igazi fontosságot. Ez az a kor, a hol a rendes nevelés végezni szokta és épen ez az, a hol a miénknek kezdenie kell, de hogy jól kifejtsük ezt az új tervet, vissza kell térnünk hátrább az idevonatkozó dolgok állásához.

Szenvedélyeink fenntartásunk elsőrendű eszközei; ép oly hiábavaló, mint a milyen nevetséges vállalkozás, ha el akarjuk őket pusztítani; ez annyi, mint ha a természetet akarnók békóba szorítani, az Isten művét megjavítani. Ha Isten azt mondaná az embernek, hogy semmisítse meg a szenvedélyeket, melyeket beléje oltott, akkor Isten akarva és nem akarva ellentmondana önmagának. Sohasem rendelt ilyen esztelen dolgot, semmi hasonló nincs beleírva az emberi szívbe és a mit Isten akar, hogy az ember megtegyen, nem mondatja neki egy másik ember által, ő maga mondja neki, a szíve mélyébe írja bele.

Azt tehát, a ki meg akarná akadályozni a szenvedélyek felébredését, csaknem épen olyan bolondnak találnám, mint azt, a ki meg akarná őket semmisíteni és azok, a kik idáig azt találták hinni, hogy nekem ez a tervem, bizonyára nagyon rosszul értettek meg.

De vajjon helyes okoskodás volna-e, abból, hogy az ember természetében rejlik, hogy szenvedélyei legyenek, azt következtetni, hogy azok a szenvedélyek, melyeket magunkban érzünk és a melyeket másokban látunk, mind természetesek? A forrásuk természetes, az igaz, de ezer idegen patak dagasztotta meg; nagy folyam ez, mely szüntelenül növekszik és a melyben alig födözhetni fel néhány cseppjét eredeti vizének. Természetes szenvedélyeink szoros korlátok között mozognak; eszközei szabadságunknak, arra irányulnak, hogy fentartsanak minket. Mindazok, a melyek leigáznak és tönkretesznek, máshonnan jutnak belénk; a természet nem oltja őket belénk, mi sajátítjuk el őket a természet hátrányára.

Szenvedélyeink forrása, a többinek mindnek eredete és kezdete, az egyedüli, a mely együtt születik az emberrel és nem hagyja el, a míg él: az önszeretet; kezdetleges, velünk született, minden egyébnél előbb való szenvedély, a melynek a többiek bizonyos értelemben csak módosulásai. Ebben az értelemben, ha úgy tetszik, valamennyi természetes. De ezeknek a módosulásoknak nagyobb része idegen okokból ered, a melyek nélkül sohasem harapóznának el és maguk ezek a módosulások egyáltalán nem előnyösek ránk nézve, sőt ártalmasak; megváltoztatják eredeti czéljukat és saját elvük ellen törnek: akkor jut az ember a természeten kívül és ellenmondásba kerül önmagával.

Az önszeretet mindig jó, mindig a rendnek megfelelő. Mindenkinek saját kötelessége lévén saját maga fentartása, gondjainak elseje és legfontosabbja az és az is kell, hogy legyen, hogy szüntelenül erre vigyázzon. És hogy vigyázhatna rá, ha nem találná benne legnagyobb érdekét?

Szeretnünk kell tehát önmagunkat, hogy fennmaradhassunk; jobban kell szeretnünk magunkat, mint minden más dolgot és ugyanennek az érzésnek közvetlen következésekép szeretjük azt, a mi fentartásunkra szolgál. Minden gyermek ragaszkodik a dajkájához: Romulus biztosan ragaszkodott a nőstény farkashoz, a mely szoptatta. Kezdetben ez a ragaszkodás merőben gépies. A mi javára válik egy egyén jóllétének, vonzza őt, a mi ártalmára van, visszariasztja; ez csak vak természeti ösztön. Ezt az ösztönt érzéssé alakítja át, a ragaszkodást szeretetté, az ellenszenvet gyűlöletté az ártalmunkra vagy hasznunkra levő nyilvánvaló szándék. Érzéketlen lények iránt, melyek csak a nekik adott impulsust követik, nem kél bennünk szenvedély; azok ellenben, a melyektől belső alkatuknál vagy akaratuknál fogva, jót vagy rosszat várunk, a melyekről azt látjuk, hogy szabadon hatnak mellettünk vagy ellenünk, hasonló érzéseket keltenek bennünk azokhoz, a melyeket ők mutatnak. A mi javunkra válik, azt keressük; a mi javunkra akar válni, azt szeretjük; a mi ártalmunkra van, azt kerüljük, de a mi ártalmunkra akar lenni, azt gyűlöljük.

A gyermek első érzése az önszeretet, a második pedig, a mely az elsőből származik: a szeretet azok iránt, a kik közelébe jutnak, mert a gyöngeségnek abban az állapotában, a melyben van, mindenkit arról a segítségről és gondoskodásról ismer meg, a melyben részesül. A ragaszkodás, melylyel dajkája és dadája iránt van, kezdetben csak szokás. Keresi őket, mert szüksége van rájuk és jól érzi magát náluk; ez inkább ismeretség, mint jóakarat. Sok időre van szüksége annak megértésére, hogy nemcsak hasznosak rá nézve, hanem azok is akarnak lenni és akkor kezdi el őket szeretni.

A gyermek tehát természettől fogva hajlandó a jóindulatra, mert látja, hogy mindaz, a mi közelébe jut, segítségére hajlandó és mert ennek a megfigyelésének révén megszokja a faja iránti kedvező érzést; de a mily mértékben kiterjeszti viszonyait, szükségleteit, aktiv vagy passziv függőségeit, fölébred benne másokhoz való viszonyainak érzése és előidézi a kötelességeket és kedvezéseket. Akkor a gyermek zsarnokoskodó, féltékeny, ravasz, boszuálló lesz. Ha rászorítják az engedelmességre, nem látja annak hasznosságát, a mit parancsolnak neki, szeszélynek tulajdonítja, annak a szándéknak, hogy kinozzák és föllázad. Ha ellenben engedelmeskednek neki, a mint valami ellenáll, mindjárt lázadást lát benne, a vele szembeszállás szándékát; megveri a széket vagy az asztalt, mert nem engedelmeskedett neki. Az önszeretet, a mely csak önmagára tekint, beéri azzal, hogy saját szükségleteink ki vannak elégítve; az önzés ellenben, a mely összehasonlítja magát, soha sincs megelégedve és nem is tudna lenni, mert az az érzés, a mikor önmagunkat elébe tesz a többieknek, azt is követeli, hogy a többiek maguk elébe tegyenek minket, a mi pedig lehetetlenség. Így keletkeznek a gyöngéd és szerető szenvedélyek az önszeretetből és így keletkeznek a gyűlöletes és dühös szenvedélyek az önzésből. Így az embert lényege szerint az teszi jóvá, hogy kevés a szükséglete és kevéssé hasonlítja össze magát másokkal; lényege szerint gonoszszá pedig az teszi, hogy sok a szükséglete és sokat ad a mások véleményére. Ennek az elvnek alapján könnyű látni, hogyan lehet jóra vagy rosszra irányozni a gyermekek és az emberek minden szenvedélyét. Igaz, hogy nem tudva mindig egyedül élni, nehezen maradhatnak mindig jók; ez a nehézség szükségszerűen fokozódik összeköttetéseikkel és főleg ebben a tekintetben teszik a társadalom veszedelmei a művészetet és a gondoskodást elkerülhetetlenebbé, hogy elejét vegyük az emberi szívben annak az elaljasodásnak, a mely új szükségleteiből keletkezik.

Az embernek megfelelő tanulmány az összeköttetéseinek tanulmánya. A míg csak fizikai lényében ismeri magát, tanulmányoznia kell önmagát a dolgokkal való kapcsolataiban; ez egész életének feladata attól a ponttól fogva, a melyhez most jutottunk.

Mihelyt az embernek társnőre van szüksége, többé már nem elszigetelt lény, szíve nincs már egyedül. Ezzel megszületik fajával való minden vonatkozása, szívének minden vonzalma. Első szenvedélye erjedésbe hozza az összes többieket.

Az ösztön iránya meghatározatlan. Az egyik nem vonzódik a másikhoz; ez a természet hajlama. A választás, a kedvezés, a személyes ragaszkodás a műveltség, az előitélet, a szokás műve; időre és ismeretekre van szükség, hogy képesek legyünk a szeretetre; csak azután szeretünk, hogy itéltünk, előbb összehasonlítunk s csak aztán kedvezünk. Ezek az itéletek öntudatlanul alakulnak ki, de azért nem kevésbbé valódiak. Az igazi szeretet, bármit mondjanak is, mindig becsben fog állni az emberek előtt, mert bár túlbuzgalma néha félrevezet is, bár nem zárja ki annak szívéből, a ki érzi, a gyűlöletes tulajdonságokat, sőt elő is idézheti, mindazáltal tiszteletre méltó tulajdonságokat tételez fel, a melyek nélkül lehetetlen volna szeretetet érezni. Ez a választás, melyet szembe szoktak vetni az észszel, mégis belőle származik. Vakká tették Ámort, mert jobb a szeme, mint a mienk és mert látja azokat a kapcsolatokat is, melyeket mi nem tudunk észrevenni. Annak számára, a kinek semmiféle fogalma sincs sem kiválóságokról, sem szépségről, minden nő egyforma jó volna és a legelőször útjába akadó lenne mindig a leginkább szeretetreméltó. A szerelem egyáltalán nem a természettől ered, sőt korlátja és féke hajlamainak; általa történik, hogy kivéve a szerelem tárgyát, az egyik nem teljesen közönbössé válik a másikra nézve.

A mely kedvezést nyujtunk, ugyanabban kivánunk részesülni; a szerelemnek kölcsönösnek kell lennie. Hogy az embert szerethessék, szeretetreméltóvá kell tennie magát; hogy előnyben részesüljön, szeretetreméltóbbnak kell lennie másoknál, mindenki másnál szeretetreméltóbbá, legalább a szerelem tárgyának szemében. Ebből keletkeznek az első tekintetek a hozzá hasonlókra, ebből az első összehasonlítások velük, ebből a versengés, a vetélkedés, a féltékenység. Az érzéssel csordultig tele szív szereti kitárni magát; a szerelmes hölgy szüksége után fölkél a jóbarát szüksége. A ki érzi, mily édes szerettetni, azt kívánja, hogy az egész világ szeresse és ha mindenki kedvezéseket akar, hogyne volna sok az elégedetlen. A szerelemmel és barátsággal születnek meg az egyenetlenkedések, az ellenségeskedés, a gyűlölet. Látom, a mint fölemelkedik az oly sok különböző szenvedély öléből az előitélet rendíthetetlen trónján és a buta halandók, alávetve uralmának, csakis mások véleményére alapítják saját létüket.

Kövessétek nyomon ezeket a gondolatokat és látni fogjátok, honnan nyeri önzésünk azt a formát, melyet mi természetesnek tekintünk és az önszeretet, nem lévén többé önmagában befejezett érzés, hogy válik büszkeséggé a nagy lelkekben, hiúsággá a kicsinyekben és valamennyiben szüntelenül a felebarátok költségére táplálkozik. A szenvedélyeknek ez a fajtája, nem lévén csirája a gyermekek szívében, magától nem születhetik meg benne, csak mi viszszük bele és mindig csak a mi hibánkból gyökerezik meg benne; de nem így áll a dolog a fiatal ember szívében, tehetünk, a mit akarunk, megszületnek benne akaratunk ellenére is. Ideje tehát módszert változtatni.

Kezdjük néhány fontos megjegyzéssel arról a kritikus korról, a melyről itt szó van. A gyermekkorból a serdülő korba való átmenet nincs annyira meghatározva a természet által, hogy ne váltakoznék az egyes egyénekben a temperamentumok szerint és a népekben az éghajlatok szerint. Mindenki tudja a különbséget, a mely ebben a tekintetben fennáll a meleg és hideg országok között és mindenki látja, hogy a forró temperamentumok hamarabb formálódnak, mint a többiek. Az okok dolgában azonban tévedni lehet és gyakran a fizikumnak tulajdonítani, a mi a morálnak a róvására irandó; ez korunk filozófiájában a leggyakrabbi tévedések egyike. A természet tanulságai késlekedők és lassuk, az emberekéi csaknem mindig idő előttiek. Az első esetben az érzékek fölkeltik a képzelődést, a másikban a képzelődés kelti fel az érzékeket, koraérett tevékenységet ad nekik, a mely múlhatatlanul enerválja előbb az egyéneket, majd huzamos időre terjedve, magát a fajt is. Általánosabb és biztosabb megfigyelés az éghajlatok hatására vonatkozónál az, hogy a serdülő kor és a nemi ösztön mindig korábban áll be a művelt és pallérozott népeknél, mint a tudatlan és barbár népeknél.[78] A gyermekekben különös éleselméjűség van abban, hogy ki tudják hámozni az illem mindenféle majmoskodása alól a rossz erkölcsöket, melyeket ellepleznek előlük. A tisztult nyelv, a melyet eltanultatnak velük, a tisztesség leczkéi, melyekben részesítik őket, a rejtelmesség fátyla, melyet szemük elé vonni igyekeznek, megannyi ösztökéje kiváncsiságuknak. A hogy a dolgot csinálni szokták, nyilvánvaló, hogy a mit állítólag ellepleznek előlük csak arra való, hogy rátanítsák őket, ez pedig minden tanítás közül, melyben részesítik őket, a legkevésbé válik hasznukra.

Kérjetek tanácsot a tapasztalattól s meg fogjátok érteni, mennyire meggyorsítja ez az esztelen módszer a természet művét és tönkreteszi a tempramentumot. Ez egyik főoka a fajok degenerálódásának a városokban. A fiatal emberek, időnek előtte kimerülve, kicsinyek maradnak, gyöngék, rossz szervezetűek, növés helyett öregszenek, mint a hogy a szőlőtő, a melyen gyümölcsöt termelnek tavaszszal, elfonnyad és kihal, mielőtt eljönne az ősz.

Bárdolatlan és egyszerű népek közt kellett, hogy lakott légyen az, a ki tudni akarja, mily késői korig tudja meghosszabbítani a gyermekek ártatlanságát a boldog tudatlanság. Megható és egyúttal nevetni való látvány, mikor azt látjuk, hogy a két nem, szívük biztonságára bízva, meghosszabbítják a serdültség és a szépség koráig a gyermekkor naiv játékait és már a bizalmasságukkal is kimutatják gyönyöreik tisztaságát. Mikor aztán ez a szeretetreméltó fiatalság megházasodik, a két hitvestárs kölcsönösen személyük első zsengéit adván egymásnak, annál kedvesebbek egymásnak; az egészséges és erőteljes gyermekek sokasága zálogává lesz az olyan egyesülésnek, a melyet semmi sem változtat meg és gyümölcse lesz korai éveik tartózkodásának.