Part 29

Még egy lépés és a czélnál vagyunk. Az önszeretet hasznos, de veszedelmes eszköz; gyakran megsérti a kezet, a mely használja és ritkán tesz jót rossz nélkül. Emil, mikor mérlegeli helyét az emberi nemben és oly szerencsésen elhelyezettnek látja benne magát, abba a kisértetbe esik, hogy a maga esze javára írja a tiédnek a művét és a saját érdemének tulajdonítsa szerencséjének eredményét. Azt fogja mondani: bölcs vagyok és az emberek bolondok. A mikor szánja, meg is veti őket, a mikor boldognak vallja magát, annál többre fogja becsülni magát és boldogabbnak érezvén magát a többieknél, méltóbbnak fogja hinni magát, hogy az legyen. Ez a leginkább félelmet keltő tévedés, mert ezt a legnehezebb kiirtani, ha ebben az állapotban maradna, keveset nyert volna minden gondoskodásunkkal és ha választani kellene, nem tudom, nem szeretném-e jobban akár az előitéletek káprázatát is, mint a fennhéjázásét.

A nagy emberek nem ejtik magukat csalódásba fölényük dolgában; látják, érzik és ezért nem kevésbbé szerények; mennél többjük van, annál jobban tudják, mennyiük hiányzik. Kevésbbé hiúk fölöttünk való fölényükre, mint a mennyire megalázkodnak nyomoruságuk tudatában és azokban az előnyeikben, melyeket kizárólagosan bírnak, sokkal okosabbak, semhogy hiúk legyenek olyan adományaikra, melyeket nem maguk szereztek maguknak. A derék ember büszke lehet erényére, mert ez az övé; de mire büszke a tehetséges ember? Mit tett arra Racine, hogy ne legyen Pradou? Mit tett arra Boileau, hogy ne legyen Cotin?

Ehhez azonban még egy másik dolog is járul. Maradjunk meg mindig a dolgok mindennapi rendjében. Nem tételeztem fel növendékemben sem rendkívüli lángelmét, sem korlátolt elméjűséget. A köznapi tehetségek közül választottam, hogy megmutassam, mire képes a nevelés az emberen. A ritka eset mind kívül esik a szabályon. Ha tehát gondoskodásom eredményekép Emil jobban szereti a maga életének, látásának, érzésének módját a másokénál, akkor Emilnek igaza van; de ha ezért valami kitünőbb és szerencsésebben született lénynek érzi magát, akkor nincs igaza, téved; fel kell világosítani tévedéséről, vagyis inkább elejét venni tévedésének, hogy később aztán ne legyen késő kiirtani.

Nincs az a bolondság, a melyből ki ne lehetne gyógyítani egy embert, a ki nem bolond. Csak a hiúságból nem; ezen semmi sem segít, csak a tapasztalat, ha egyáltalán tud valami segíteni; legalább keletkezésekor meg lehet akadályozni a megnövekvését. Ne tévelyedjetek el tehát szép okoskodásokba; hogy bebizonyítsátok a fiatalembernek, hogy ő is olyan ember, mint mások és alá van vetve ugyanazoknak a gyöngeségeknek. Ezt éreztessétek vele, mert különben sohasem fogja tudni. Ez kivételes eset saját szabályaim alól, az az eset, a mikor szándékosan kell kitenni növendékemet mindazoknak az eshetőségeknek, a melyek bebizonyíthatják neki, hogy ő sem okosabb, mint mi. A szemfényvesztővel való kaland ezerféleképen megismétlődik; engedném, hogy a hízelkedők mindenképen kifogjanak rajta; ha hebehurgya emberek berántanák valami hóbortosságba, hagynám, hadd kerüljön veszedelembe, ha játékban csalók támadnának rája, hagynám, hadd tegyék bolonddá;[89] engedném, hadd hízelegjenek neki, koppaszszák meg, foszszák ki és mikor alaposan szárazra juttatták és erre elkezdenék gúnyolni, én még köszönetet mondanék nekik az ő jelenlétében azokért a leczkékért, melyeket szivesek voltak adni neki. Az egyedüli kelepczék, melyektől gondosan megóvnám, az udvaronczok kelepczéi. Az egyedüli mesterkedés részemről az volna, hogy osztoznék vele minden veszedelemben, a melybe jutni engedném és mindazokban a sérelmekben, a melyeknek ki volna téve. Csöndben, panasz és szemrehányás nélkül türnék el mindent, sohasem szólva neki róla egy szót sem s biztosak lehettek benne, hogy ezzel a jól megőrzött diszkréczióval mindaz, a mit láttára szenvednék, több benyomást tenne szivére, mint a mit magának kellene szenvedni.

Nem tudom megállni, hogy ki ne emeljem itt azoknak a nevelőknek a hamis méltóságát, a kik, hogy ostoba módon játszhassák a bölcset, lekicsinyítik növendékeiket, mindig úgy bánnak velük, mint gyermekekkel és mindig azon vannak, hogy különbeknek látszassanak náluknál mindabban, a mit tétetnek velük. A helyett, hogy lealáznátok ifjúi bátorságukat, ne sajnáljatok semmi fáradságot, hogy fölemeljétek lelküket; tegyétek őket veletek egyenlőkké, hogy azokká is legyenek és ha még nem tudnak hozzátok fölemelkedni, szálljatok le hozzájuk szégyenkezés nélkül, aggodalmaskodás nélkül. Gondoljatok arra, hogy becsületetek már nem rajtatok múlik, hanem növendéketeken, osztozzatok hibáiban, hogy kijavíthassátok őket, vegyétek magatokra szégyenét, hogy eltörülhessétek; utánozzátok azt a derék rómait, a ki látva, hogy a serege megfut s nem tudja összeszedni, katonái élén szaladt s ezt kiáltotta: _Nem futnak, a kapitányukat követik._ Becstelen lett ezáltal? Feláldozta dicsőségét s ezzel növelte. A kötelesség ereje, az erény szépsége akaratunk ellenére is magukkal ragadják tetszésünket és felforgatják esztelen előitéleteinket. Ha pofont kapnék azért, hogy teljesítem tisztemet Emil mellett, a helyett, hogy bosszút állnék ezért a pofonért, mindenfelé dicsekedném vele és nem hiszem, hogy volna a világon olyan hitvány ember, a ki ezért nem tisztelne annál jobban.

Nem azt mondom, hogy a növendék ép oly korlátolt értelmet tételezzen fel nevelőjéről, a milyen az övé és ugyanolyan könnyűséget abban, hogy félrevezessék. Ez a vélemény annak a gyermeknek való, a ki nem tud semmit látni, összehasonlítani s az egész világot a maga képére rendezi be és csak azokban bízik, a kik ehhez alkalmazkodnak. De egy Emil korában levő fiatal ember, a ki ezenfelül olyan értelmes, mint ő, nem olyan ostoba, hogy így megtéveszsze magát és nem is volna jó, ha olyan volna. A bizalom, melylyel nevelője iránt viseltetnie kell, egész más természetű, az ész tekintélyén kell alapulnia, az értelem fölényén, azokon az előnyökön, melyeket a fiatal embernek módjában van felismerni és a melyeknek érzi magára való hasznosságát. Hosszú tapasztalat meggyőzte róla, hogy nevelője szereti, hogy ez a nevelő bölcs, felvilágosult ember, a boldogságát akarja s tudja, mi szerezheti meg ezt a boldogságát. Tudnia kell, hogy saját érdekében való, hogy meghallgassa nézeteit. Most már, ha a mester ép úgy meg hagyná magát csalni, mint a tanítvány, akkor elvesztené a jogot arra, hogy alárendelést kívánjon tőle és leczkéztesse. Még kevésbbé szabad a növendéknek föltételezni, hogy a mester szándékosan engedi kelepczébe jutni és hogy tőrt vet együgyűségének. Mit kell tehát tenni, hogy ezt a két alkalmatlanságot egyszerre kikerüljük? Azt, a mi a legjobb és legtermészetesebb: egyszerűnek és igaznak lenni, mint ő, figyelmeztetni őt azokra a veszedelmekre, melyeknek kiteszi magát, világosan, érthetően, de túlzás nélkül, rosszkedv nélkül, pedáns fitogtatás nélkül megmutatni ezeket neki, különösen a nélkül, hogy nézeteidet rendeletek gyanát közölnéd vele mindaddig, a míg azokká nem lesznek és a míg ez a parancsoló hang nem válik föltétlenül szükségessé. Makacskodni fog ez után, a mint nagyon gyakran tenni fogja? Akkor ne mondjatok neki semmit, hagyjátok szabadjára, kövessétek, utánozzátok, még pedig jókedvvel, nyiltan; adjátok át magatokat, mulassatok úgy, mint ő, ha lehet. Ha a következmények nagyon is erősek lesznek, mindig itt lesztek, hogy feltartóztassátok és akkor a fiatal ember, látva előrelátástokat és engedékenységeteket, mennyire meg lesz lepetve az egyik és meghatva a másik által!

Minden hibája megannyi kötelék, a melyet ő maga nyújt nektek, hogy a szükséghez képest feltartsátok. S a mi ebben a nevelő legnagyobb művészetét teszi, az, hogy oly módon intézi az alkalmakat és irányítja a buzdításokat, hogy előre tudja, mikor fog a fiatal ember engedni és mikor fog makacskodni, hogy mindig körülvegye a tapasztalat tanulságaival a nélkül, hogy bármikor is túlságos nagy veszedelmeknek tenné ki.

Figyelmeztessétek hibáira, mielőtt beléjük esnék; ha egyszer beléjük esett, ne vessétek szemére, ezzel csak fellobbantanátok és fellázítanátok önszeretetét. Az olyan leczke, a mely fellázít, nem használ. Nem ismerek ostobábbat, mint ez a szó: _úgy-e, megmondtam!_ A legjobb eszköz arra, hogy megtartsa emlékezetében, a mit mondtak neki, ha úgy teszünk, mintha elfelejtettük volna. Ellenkezőleg, ha azt látjátok, hogy szégyenkezik, hogy nem hitt neki, töröljétek el gyöngéden ezt a megalázkodást pár jó szóval. Bizonyára szeretettel fog ragaszkodni hozzátok, ha látja, hogy megfeledkeztek magatokról az ő kedvéért és a helyett, hogy még jobban lesújtanátok, megvígasztaljátok. Ha ellenben bánatához még szemrehányásokat is fűztök, meggyűlöl benneteket és szabálylyá teszi rátok nézve, hogy nem hallgat rátok többet, mintegy hogy bebizonyítsa, hogy nincs veletek egy véleményen nézeteitek fontossága dolgában.

Még viszonhatásotok formája is annál hasznosabb okulására lehet, mennél kevésbbé bizalmatlankodik benne. Ha megmondjátok neki, például, hogy ezren mások is elkövetik ugyanezeket a hibákat, ezzel sokra mentek vele; javítjátok azzal, hogy úgy tesztek, mintha csak sajnálnátok, mert arra nézve, a ki többre tartja magát a többi embereknél, ugyancsak kényes kifogás, hogy ezek példájával kell vigasztalnia magát; ez rá nézve annyi, mint elismerése annak, hogy nem tarthat többre számot, mint hogy azok ne legyenek különbek nálánál.

A hibák kora a példázatok kora. Ha megfeddjük a bűnöst idegen álarcz alatt, akkor tanítjuk a nélkül, hogy sértenők és akkor annak az igazságnak révén, melyet magára alkalmaz, megérti, hogy a példázat nem hazugság. Az olyan gyermek, a kit sohasem tévesztettek meg dicséretekkel, nem ért semmit abból a meséből, a melyet föntebb megvizsgáltam, ellenben a hebehurgya, a ki az imént lett áldozata egy hízelgőnek, nagyon jól megérti, hogy a holló ostoba volt. Igy egy tényből egy elvet von le és a tapasztalat, melyet hamar elfelejtett volna, a mese révén bevésődik ítéletébe. Nincs az az erkölcsi ismeret, a melyet meg ne lehetne szerezni a magunk, vagy a mások tapasztalatából. Abban az esetben, mikor ez a tapasztalat veszedelmes, ne szerezze meg az ember maga, hanem vonja le a rá vonatkozó tanulságot a történetből. Ha a próba következmény nélkül való, jó a fiatal embert kitenni neki, aztán a példázat segítségével elvekké alakítani különleges eseteket, melyek előtte ismeretlenek.

Nem értem, mért kellene ezeket az elveket kifejleszteni, sőt kifejezni is. Semmi sem olyan hiábavaló, olyan értelmetlen, mint a morál, a melylyel a legtöbb mesét be szokták befejezni, mintha ez a mese nem volna kifejtve, vagy legalább nem kellene, hogy kifejtve legyen magában a mesében úgy, hogy érthetővé váljék az olvasó számára! Mire való tehát a végéhez függeszteni és ezzel megfosztani az olvasót attól, hogy a maga erejéből találja meg? A tanításra való tehetség abban áll, hogy kellemessé kell tenni a tanítványra nézve a tanulást. Már pedig, hogy kedvére való legyen, nem szabad, hogy a szelleme annyira passziv legyen mindabban, a mit mondtok neki, hogy ne kelljen semmit sem tennie, hogy megérthessen benneteket. A tanító önszeretete mindig kell, hogy tért engedjen a tanítványának, kell, hogy ez azt mondhassa: «Megértem, belehatolok, cselekszem, tanulok.» Egyike azoknak a dolgoknak, a melyek unalmassá teszik Pantalont az olasz komédiában, az az igyekezete, hogy megértesse a nézőtérrel azokat a laposságokat, melyeket úgyis kelleténél jobban megért mindenki. Én nem mondom, hogy a nevelő ilyen Pantalon legyen, még kevésbbé, hogy író. Mindig meg kell magát értetni, de nem kell mindig mindent megmondani; az, a ki megmond mindent, keveset mond meg, mert végül már nem hallgatnak rá. Mit jelent az a négy verssor, melyet Lafontaine hozzáfűz a felfuvódott békáról szóló meséhez! Attól fél, hogy nem értették meg? Szüksége van rá ennek a nagy festőnek, hogy a tárgyaknak, melyeket lefest, alája írja a nevüket! A helyett, hogy ezzel általánosítaná a tanulságot, különlegessé teszi, bizonyos értelemben a például felhozott esetekre korlátozza és nem engedi, hogy más esetekre is alkalmazzák. Azt szeretném, hogy mielőtt kezébe adnák a fiatal embernek ez utánozhatatlan mester meséit, kitörölnék belőlük mindazokat az összefoglalásokat, melyekben azzal vesződik, hogy megmagyarázza azt, a mit olyan világosan és szellemesen mondott. Ha tanítványotok csak a magyarázat segítségével érti meg a mesét, biztosak lehettek benne, hogy így még kevésbbé fogja megérteni.

Fontos dolog volna még didaktikusabb sorrendet adni ezeknek a meséknek, jobban alkalmazkodót a fiatal ember érzéseinek és elméjének fejlődéséhez. Van-e annál észszerűtlenebb, mint pontosan követni a könyv számszerű sorrendjét, tekintet nélkül akár a szükségre, akár az alkalomra. Először a tücsök, aztán a holló, aztán a béka, aztán a két öszvér stb. Nagyon a szívemen fekszik ez a két öszvér, mert emlékszem, láttam egy pénzügyi pályára nevelt fiút, a kit elbódítottak azzal a hivatással, melyet be kell töltenie, a mint elolvasta ezt a mesét, megtanulta, felmondta, újra felmondta százszor és százszor a nélkül, hogy a legcsekélyebb ellenvetést vonta volna le belőle az ellen a mesterség ellen, a melyre szánták. Nemcsak hogy nem láttam, hogy a gyermekek valaha alaposan alkalmazták volna a meséket, melyeket tanultak, hanem még azt sem láttam, hogy bárki is törődött volna vele, hogy alkalmaztassa velük őket. Ennek az oktatásnak az öröke az erkölcsi tanítás; az anyának és a gyermeknek az igazi czélja azonban az, hogy mulattatni lehessen egy társaságot a mesék reczitálásával; nemkülönben mire felnő a gyermek, egészen elfelejti a meséket, akkor, a mikor nem a reczitálásukról volna szó, hanem felhasználásukról. Még egyszer mondom, csak a felnőtteknek való e mesék tanulmányozása, a mibe most jött az ideje, hogy belefogjon.

Csak messziről mutatok rá, mert nem akarok mindent megmondani, azokra az utakra, melyek eltérnek a jó úttól, hogy megtanulják őket kerülni. Azt hiszem, ha azon az úton jár, a melyet én megjelöltem, a növendéketek meg fogja szeretni a lehető legolcsóbb áron az emberismeretet és az önismeretet, hogy képessé teszítek őt szemlélni a szerencse játékait a nélkül, hogy irigyelné kegyenczeit és beérni önmagával a nélkül, hogy bölcsebbnek tartaná magát másoknál. Megkezdtétek őt szereplővé tenni, hogy szemlélővé tegyétek; be kell a dolgot fejezni, mert a nézőtérről olyanoknak látjuk a dolgokat, a milyeneknek feltűnnek, a színpadról pedig olyanoknak, a milyenek. Hogy az egészet átfoghassa az ember, a megfelelő szempontra kell helyezkedni; közelebb kell lépni, hogy lássuk a részleteket. De mi czímen elegyedjen bele egy fiatal ember a világ dolgaiba? Mi joga van arra, hogy beavattassék ezekbe a sötét rejtelmekbe? Kora érdekeit az élvezet cselszövényei korlátozzák, egyelőre csak önmagáról rendelkezik s ez annyi, mintha semmiről sem rendelkeznék. Az ember a legolcsóbb árúczikk és a mi fontos tulajdonjogaink között, a személyünk fölötti tulajdonjog mindig a legcsekélyebb valamennyi között.

Ha látom, hogy a legnagyobb tevékenység korában a fiatalembereket a merőben spekulativ tanulmányokra korlátozzák és hogy azután a legkisebb tapasztalat nélkül hirtelen belevetik őket a világba és a közügyekbe, azt találom, hogy az ész ellen ép úgy vétenek, mint a természet ellen és ezért nem lepődöm meg azon, hogy oly kevés ember tudja magát hogy viselni. Micsoda furcsa észjárás alapján tanítanak engem annyi haszontalan dologra, mikor a cselekvés művészetét nem veszik semmibe? Azt képzelik, hogy a társadalom számára nevelnek minket és úgy tanítanak minket, mintha mindegyikünk czellájában, magányos gondolkozással töltené életét vagy mintha levegőben lógó tárgyakról tárgyalna közömbös emberekkel. Azt hiszitek, megtanítjátok élni az embereket, ha rátanítjátok őket testük bizonyos elforgatására és bizonyos szóbeli formulákra, melyek nem jelentenek semmit. Én is megtanítottam élni Emilemet, mert megtanítottam, hogy éljen a maga erejéből és a mi még több, megkeresse a kenyerét. Ez azonban nem elég. Hogy a világban éljünk, tudni kell az emberekkel bánni, ismerni kell az eszközöket, melyek befolyást szereznek rájuk, számolni kell a magánérdek hatásával és visszahatásával a polgári társadalomban és oly jól kell tudni előre látni az eseményeket, hogy az ember ritkán csalódjék várakozásaiban, vagy hogy legalább mindig a legjobb eszközöket használja a sikerre. A törvények nem engedik meg a fiatal embereknek, hogy maguk intézzék a dolgaikat és rendelkezzenek saját javukról, de mire volnának jók nekik ezek a rendszabályok, ha az előírt korig nem szerezhetnének semmi tapasztalatot? Nem nyernének azzal semmit, hogy várnak és huszonöt éves korukban ép oly ujonczok volnának, mint tizenöt éves korukban. Kétségkívül meg kell akadályozni, hogy egy fiatalember, a kit elvakít a tudatlansága vagy megtévesztenek a szenvedélyei, ne tegyen kárt önmagának, de minden korban meg van engedve jótékonynak lenni, minden korban lehet egy bölcs ember irányítása mellett védeni a szerencsétleneket, a kiknek csak támaszra van szükségük.

A dajkák, az anyák azokért a gondoskodásokért ragaszkodnak a gyermekekhez, a melyeket tanusítanak irántuk; a szocziális erények gyakorlata gyökeresíti meg a szívek mélyén a humanitás szeretetét; azzal válik az ember jóvá, hogy jót tesz, ennél biztosabb gyakorlatot nem tudok. Foglaljátok el növendéketeket minden jó cselekedettel, a mely a módjában van; legyen a szűkölködők érdeke mindig az ő érdeke, ne csak erszényével támogassa őket, hanem a gondoskodásával is, legyen szolgálatukra, fogja pártjukat, szentelje nekik személyét és idejét, váljék ügyvivőjükké; egész életében nem fog ennél nemesebb hivatást betölteni. Hány elnyomott kapna igazságot, a kiket sohasem hallgattak meg, ha ő azzal a rettenthetetlen szilárdsággal követeli, melyet az erény gyakorlása ad meg, ha belehatol a nagyurak és gazdagok kapuin, ha, mikor kell, egész a trón zsámolyáig megy, hogy meghallgattassa a balsorstól sujtottak hangját, a kik előtt nyomorúságuk elzár minden bejárást és a kik a miatt a félelem miatt, hogy büntetést kapnak azokért a bajokért, melyeket mások okoznak nekik, még panaszkodni sem mernek!

Csináljunk tehát Emilből kóborló lovagot, igazságtalanságok megtorlóját, paladint! Avatkozzék bele a közügyekbe, adja a bölcset és a törvények védelmezőjét a nagy urak előtt, a hivatalnokok előtt, a fejedelem előtt, legyen közbenjáró a biráknál és ügyvéd a biróságoknál! Minderről nem tudok semmit. A fecsegő és nevetséges nevek nem változtatnak semmit a dolgok természetén. Emil meg fog tenni mindent, a mi hasznos és jó lehet. Ennél többet nem fog tenni semmit, tudja, hogy semmi sem lehet hasznos és jó a számára, a mi nem illik korához. Tudja, hogy első kötelessége az önmaga iránti kötelesség, hogy a fiatalembereknek bizalmatlankodniok kell önmagukban, körültekintőknek kell lenniök magukviseletében, tiszteletteljeseknek náluknál idősebb emberekkel szemben, tartózkodóknak és diszkréteknek a tartalom nélküli beszédben, szerényeknek közömbös dolgokban, de elszántaknak a jóltevésben és bátraknak az igazság kimondásában. Ilyenek voltak azok a hírneves rómaiak, a kik mielőtt hozzájuthattak a közéleti tisztekhez, azzal töltötték ifjúságukat, hogy üldözték a bűnt és védelmezték az ártatlanságot, semmi más érdekből, mint hogy tanuljanak az igazság szolgálása és a jó erkölcsök védelmezése által.

Emil nem szereti sem a lármát, sem a czivakodást, nemcsak az emberek között, hanem az állatok között sem.[90] Sohasem ingerelt egymás ellen marakodásra két kutyát; sohasem hajszoltatta a macskát kutyával. Ez a békés szellem nevelésének eredménye, a mely nem melengette benne az önszeretetet és az önmagáról való túlmagas véleményt s eltérítette attól, hogy az uralkodásban és a más bajában keresse élvezetét. Szenved, ha mást szenvedni lát; ez természetes érzés. A fiatalember attól lesz durvává és azért telik benne gyönyörűsége, hogy egy érző lényt szenvedni lát, ha a hiúsága olyan színben tünteti fel, mintha bölcsesége vagy felsőbbsége révén mentes volna ugyanezek alól a szenvedések alól. A kit megóvtak ettől a gondolkodásmódtól, nem tud beleesni a bűnbe, mely ennek műve. Emil tehát szereti a békét. A boldogság képe kedves neki és ha hozzá tud járulni előidézéséhez, ez neki újabb eszköz arra, hogy részesedjék benne. Nem azt tételeztem föl, hogy a szerencsétlenek láttára csak azt a meddő és kegyetlen szánalmat érzi irántuk, a mely beéri azzal, hogy panaszkodik azokról a bajokról, a melyeket gyógyítani is tudna. Tevékeny jótékonysága hamar megadja neki azt a felvilágosodást, a melyet keményebb szívvel nem szerezhetett volna meg, vagy a melyet csak jóval később szerezhetett volna meg. Ha viszályt lát uralkodni pajtásai között, igyekszik őket kibékíteni, ha balsorstól sújtottakat lát, megtudakolja szenvedéseik okát, ha lát két embert, a kik gyűlölik egymást, meg akarja tudni ellenségeskedésük okát, ha azt látja, hogy az elnyomott nyög a hatalmas és a gazdag zaklatásai miatt, megkeresi, milyen mesterkedésekkel leplezik el magukat ezek a zaklatások és abból az érdeklődésből folyólag, melyet minden szerencsétlen iránt érez, a bajaik megszüntetésére vezető eszközök sohasem közömbösek neki. Mit kell tehát tennünk, hogy ezeknek a hajlamoknak a szónak megfelelő módon hasznát vegyük? Szabályozzuk gondoskodásait és ismereteit és arra használjuk buzgalmát, hogy ezeket fokozzuk.

Váltig csak azt mondom magamban újra meg újra: oktassátok a fiatalembereket inkább tettekkel, mint beszéddel s ne tanuljanak könyvből semmit, a mire megtaníthatja őket a tapasztalás. Mily furcsaság, gyakorolni őket a semmitmondó beszédben, azt hinni, hogy megéreztetik velük egy kollégium padjain a szenvedély nyelvének erélyét és a meggyőzés erejének egész hatalmát, ha nem áll érdekükben valakit meggyőzni! A rhetorika minden szabálya csak merő szóbeszéd annak, a ki nem érzi hasznára válónak a használatát. Mit ér, ha a tanuló tudja, hogy beszélte rá Hannibal katonáit az Alpeseken való átkelésre? Ha ezen nagyszerű szónoklatok helyett megmondanátok neki, mivel birhatja rá az elüljáróját, hogy neki szabadságot engedjen, biztosak lehettek benne, figyelmesebb lesz szabályaitokra.

Ha rhetorikára akarnék tanítani egy fiatalembert, a kinek minden szenvedélye ki volna már fejlődve, szüntelenül olyan dolgokat mutatnék neki, melyek arra valók, hogy kedvezzenek szenvedélyeinek és vele együtt vizsgálnám, mily beszéddel kell élni a többi emberekkel szemben, hogy rábírja őket, hogy kedvezzenek vágyainak. Emilem azonban nincs ilyen, a szónoki művészetnek kedvező helyzetben; csaknem teljesen a fizikai szükségletekre lévén szorítva, kevesebb szüksége van másokra, mint másoknak ő rá és nem lévén semmi kérni valója tőlük a maga számára, a mire rá akarja őket beszélni, az nem érinti eléggé arra, hogy szerfölött felindítsa. Ebből az következik, hogy általában véve egyszerű és kevéssé virágos lesz a nyelve. Rendszerint egyenesen szól és csupán csak azért, hogy megértsék. Kevéssé szentencziózus, mert nem tanulta meg eszméit általánosítani; kevés a szóképe, mert ritkán szenvedélyes.

Azért még nem flegmatikus és hideg; már koránál, erkölcseinél, ízlésénél fogva sem lehet az; az ifjúság tüzében az élesztő szellemek, visszatartva vérében, melegséget visznek bele fiatal szívébe, a mely csillog a tekintetében, melyet megérezni beszédében, látni tetteiben. Nyelve hangsúlyt és néha hevességet kap. A nemes érzés, a mely lelkesíti, erőt és emelkedettséget ad neki; áthatva az emberiség gyöngéd szeretetétől, beszédébe is átviszi lelke felindulásait, nagylelkű nyiltságában van valami megigézőbb, mint a többiek mesterkélt ékesszólásában, vagyis jobban mondva, csak ő igazán ékesszóló, mert csak ki kell mutatnia, a mit érez, ha ezt közölni akarja azokkal, a kik hallgatják.