Part 15

Délutánonként elmenve sétálni, néha a zsebembe tettem két süteményt abból a fajtából, a melyet a gyerek nagyon szeretett. Mindegyikünk megevett egyet séta közben[53] és nagyon elégedetten tértünk haza. Egy nap a gyerek észre veszi, hogy három darab sütemény van nálam; meg tudott volna enni hatot is a nélkül, hogy baja lenne tőle; hamar lenyeli a magáét és kéri a harmadikat. Nem, mondom neki én, majd inkább megeszem magam, vagy megosztozunk rajta; de legjobban szeretném, ha az a két gyerek ott versenyt futna érte. Oda hivtam őket, megmutattam nekik a süteményt és közöltem velük a föltételt. Több se kellett nekik. A süteményt egy nagy kőre tettük, a mely czélpontul szolgált; megjelöltük a távolságot; mi leültünk. Adott jelre a két fiu neki indult, a győztes elkapta a süteményt és könyörtelenül megette, a nézők és a legyőzött szeme láttára.

Ez a mulatság többet ért, mint a sütemény, de eleinte nem volt semmi hatása és nem keltett semmi sikert. Nem riasztattam vissza magamat, nem is siettem: a gyermekek oktatása olyan mesterség, a melyben tudni kell időt veszteni, hogy időt nyerjünk. Folytattuk sétáinkat, gyakran hoztunk három süteményt, néha négyet is és időnként akadt egy, sőt kettő is a versenyzők számára. A versenydíj nem volt ugyan nagy, de a versenyzők sem voltak nagyon követelőzők: a ki elnyerte, az dicséretet kapott és ünnepeltetett, az egész dolog bizonyos szertartásossággal ment. Hogy lehetővé tegyem a szerencse változását és fokozzam az érdekességet, hosszabbra jelöltem ki a távolságot és több versenyzőt is eresztettem be. Alig, hogy a sorompóba léptek, az arra járók mind megállottak, hogy nézzék őket. A biztatások, a kiáltozások, a tapsok lelkesítették őket; egyszer-másszor láttam, hogy az én urficskám fölugrik, mikor az egyik fiu már-már utolérte vagy tulhaladta a másikat. Ránézve olympiai játékok voltak ezek. Ez alatt a versenyzők néha cselekkel éltek, kölcsönösen tartóztatták egymást, vagy gáncsot vetettek egymásnak, vagy az egyik köveket dobott a másiknak utjába. Ez nekem alkalmat adott, hogy elválasszam őket, hogy külömböző, de a céltól egyforma távolságra levő pontokról indítsam el őket. Hamar meg fogjuk látni ennek az előrelátásnak az okát, mert ezt a fontos ügyet nagyon részletesen akarom tárgyalni.

Az urfit boszantotta, hogy a szeme láttára mindég mások eszik meg a süteményt, a melyet ő szeretett volna. Kezdte végre gyanítani, hogy a futás is lehet jó valamire és látva, hogy neki is van két lába, kezdte magát titokban gyakorolni. Én úgy tettem, mintha nem látnék semmit, de akkor már tudtam, hogy a hadi tervem sikerült. Mikor azt hitte, hogy már elég erős (és ezt én előbb olvastam ki a gondolataiból, mint ő) úgy tett, mintha a süteményért nyafogna. Elutasítottam; makacskodott és végre boszus hangon ezt mondta: nahát tegye le a kőre, jelölje meg a távolságot, majd aztán meglátjuk. Jól van, mondtam én neki nevetve, hát tud az urfi futni? Nagyobb lesz az étvágyad, de nem lesz mivel kielégíteni. Csúfolódásom ingerelte, megemberelte magát és annál könnyebben nyerte meg a dijat, mert én nagyon rövidre szabtam a sorompót és gondom volt rá, hogy a jobbik futót eltávolítsam. Meg fogják érteni, hogy az első lépés után könnyü volt a lelket fentartani a gyerekben; csakhamar oly nagy kedvet kapott erre a testgyakorlatra, hogy kedvezés nélkül is csaknem biztosan legyőzte ficzkóimat a futásban, bármily nagy volt is a távolság.

Az így elért előny egy másikat is hozott magával, a melyre nem is gondoltam. A míg ritkán nyerte el a dijat, csaknem mindég maga ette meg, épp úgy, mint a versenytársai; de hozzászokva a győzelemhez, nagylelkű lett és gyakran megosztotta a süteményt a legyőzöttekkel. Ez magamnak is egy erkölcsi megfigyelést nyujtott és ebből tanultam meg, hogy mi a nagylelküség igazi alapja.

Továbbra is külömböző helyeken jelöltem meg a pontokat, a melyekről mindegyiküknek egyszerre kellett elindulni, s a nélkül, hogy ő észrevette volna, egyenlőtlen távolságokat szabtam ki, úgy, hogy az egyiknek nagyobb utat kellett megtennie, mint a másiknak, hogy ugyanahhoz a czélhoz érjen; így tehát nyilvánvaló, hátrányban volt. De a növendékem, bár ráhagytam a választást, nem tudta ennek hasznát venni. A nélkül, hogy törődött volna a távolsággal, mindég a legszebbik utat választotta, úgy hogy könnyen ki tudta találni a választását s így csaknem a szerint nyerte meg, vagy vesztette el a süteményt, a hogy én akartam. Ennek a fogásnak is nemcsak egy czélra volt meg a haszna. Mindazáltal, miután czélom az volt, hogy észrevegye a különbséget, megpróbáltam érezhetővé tenni számára; de bár nyugodt állapotában közömbös természetű volt, oly élénk volt a játékban és annyira bizott bennem, hogy ugyancsak vesződségembe került észrevétetni vele, hogy én rászedtem. Végre sikerült, daczára hebehurgyaságának; szemrehányásokat is tett nekem érte. Ezt mondtam neki: mit panaszkodol? mikor én ajándékozok valakinek valamit, nem szabhatom-e meg föltételeimet, a hogy akarom? Ki kényszerít téged arra, hogy fuss? Megigértem neked, hogy egyformára jelölöm ki a sorompókat? nem volt-e módodban választani? Válaszd a legrövidebbiket, senki sem fog benne akadályozni. Hát nem látod, hogy épen neked kedvezek és hogy az egyenlőtlenség, a mely miatt zúgolódol, a te előnyödre szolgál, ha hasznát tudod venni? Ez nyilvánvaló volt, a gyerek megértette és hogy választhasson, jobban körül kellett néznie. Eleinte meg akarta olvasni a lépéseket, de a gyermek lépésmértéke lassú és bizonytalan, aztán meg több versenyfutást is rendeztem egy nap és végül, a mulatság a szenvedély egy nemévé válván, sajnálták a sorompók mérésére vesztegetni a futásra való időt. A gyermekkor élénksége nehezen alkalmazkodik az ilyen halasztásokhoz; a gyerek tehát gyakorolta magát, hogy jobban lásson, hogy jobban tudja megbecsülni szemmérték szerint a távolságokat. Akkor aztán nem sok fáradságomba került fejleszteni ezt a kedvét. Néhány hónapi próbálgatás és hibáinak kijavítása után annyira kialakult a szemmértéke, hogy ha gondolatban egy bizonyos távoleső tárgyra tettem a süteményt, a tekintete csaknem épp olyan biztos volt, mint egy földmérő láncza.

Mivel a látás valamennyi érzék közül az, a melytől a legkevésbbé lehet elválasztani az ész itéleteit, sok idő kell arra, hogy megtanuljunk látni. Sokáig kell, hogy összehasonlítottuk légyen a látást a tapintással, hogy hozzá szoktassuk a két érzék közül az előbbit, hogy híven tudósítson a formákról és a távolságokról. A tapintás nélkül és az előrehaladó mozgás nélkül a világ legáthatóbb szeme sem tudna nekünk semmiféle fogalmat adni a térről. Az egész világegyetem nem lehet egyéb, csak egy pont az osztriga számára: még akkor sem tünhetnék fel neki semmivel több, ha emberi lélek informálná ezt az osztrigát. Csak a járás, a tapogatózás, a számlálás, a távolságok mérése által tanuljuk meg azokat megbecsülni: de ha mindig mérnők, az érzék mindig a mérőeszközre támaszkodnék s nem tenne szert megbizhatóságra. Hasonlóképpen nem szükséges, hogy a gyermek egyszerre menjen át a mérésről a megbecsülésre; eleinte szükséges, hogy tovább is részenként hasonlítsa össze azt, a mit nem tud egyszerre egészen összehasonlítani, a pontos rész-megbecsüléseket hozzávetőleges megbecsülésekkel helyettesítse és szokjék hozzá, hogy a helyett, hogy mindég a kezével alkalmazná a mértéket, csupán a szemével is tudja alkalmazni. Mindazáltal úgy találom, hogy első megbecsüléseit valóságos mérésekkel kell hitelesíteni, hogy kiigazítsa tévedéseit és hogy ha marad az érzékében valami hamis látszat, tanulja meg, jobb megitélés által helyesbíteni. Vannak természetes mértékek, melyek körülbelül azonosak minden helyen: az ember lépése, kitárt karjainak szélessége, termetének magassága. Mikor a gyermek egy emelet magasságát becsüli meg, a nevelője szolgálhat neki rőf gyanánt, ha egy torony magasságát becsüli, vegye mértékül a házakat, ha az út mérföldeit akarja tudni, számlálja az óra járást. Mindenekfölött pedig mindebből semmit sem szabad helyette megtenni, tegye meg ő maga.

Nem lehet megtanítani a testek kiterjedésének és nagyságának helyes megitélésére, ha nem tanítjuk meg egyúttal formáik ismeretére, sőt utánzására is, mert alapjában véve ez az utánzás csakis a távlat törvényein alapszik és a kiterjedést nem lehet a látszatai szerint megbecsülni, ha nincs valamelyes fogalmunk ezekről a törvényekről. A gyermek nagy utánzó, mindent igyekszik lerajzolni; azt akarom, hogy az én növendékem művelje ezt a művészetet, nem annyira magának a művészetnek kedvéért, mint inkább, hogy a keze biztos és a szeme ügyes legyen; a mint hogy általában véve nagyon kevéssé fontos, hogy tudja-e ezt vagy azt a gyakorlatot, csak szerezze meg az érzéknek azt az élességét és a testnek helyes megszokását, a melyet ezzel a gyakorlattal nyerünk. Óvakodnék tehát attól, hogy rajztanítót adjak neki, a ki csak utánzatokat utánoztatna és rajzok után utánoztatna vele. Azt akarom, hogy ne legyen más mestere, csak a természet, sem más mintája, csak a tárgyak maguk. Azt akarom, hogy maga az eredeti legyen a szeme előtt, nem pedig a papiros, a mely azt átrajzolja, hogy a házat a házról, a fát a fáról, az embert az emberről rajzolja le, hogy hozzá szokjék a testek és jelenségeik helyes megfigyeléséhez, nem pedig, hogy hamis és konvenczionális ábrázolásokat igazi átrajzolásoknak tekintsen. Még attól is óvnám, hogy bármit is emlékezetből rajzoljon, a tárgyak távollétében, mindaddig, a míg gyakori megfigyelés útján azoknak pontos formái jól bevésődnek képzeletébe. Attól félnék ugyanis, hogy a dolgok valóságos alakját bizarr és fantastikus formákkal helyettesítve elvesztem az arányok ismeretét és a természet szépségeiben való gyönyörködést.

Jól tudom, hogy ily módon sokáig fog firkálni a nélkül, hogy valami felismerhetőt tudna rajzolni, hogy későn fogja elérni a körvonalak elegancziáját és az ügyes rajzoló könnyed vonalvezetését, a festői hatások megkülönböztetését és a rajzbeli jó izlést, talán el sem éri soha. Viszont azonban bizonyosan megszerzi a pontos tekintetet, a biztosabb kezet, helyes ismeretét a nagyság és forma igazi viszonyainak, a melyek az állatok, a növények, a természeti testek között vannak és a pontosabb tapasztalatot a távlat játéka dolgában. Éppen ez az, a mit én el akartam érni és az én czélom nem annyira az, hogy utánozni tudja a tárgyakat, mint inkább, hogy ismerje őket; kedvesebb nekem, ha meg tud mutatni egy akantus növényt, mintha jobban tudná megrajzolni egy oszlopfő levélzetét.

Egyébiránt ebben a gyakorlásban épp úgy, mint a többiekben, nem azt kivánom, hogy növendékemnek egyedül legyen benne mulatsága. Azzal akarom neki még kellemesebbé tenni, hogy mindég megosztom vele, azt is akarom, hogy ne legyen más versenytársa csak én, de én fáradhatatlan és koczkázat nélküli versenytársa leszek. Ez érdekességet visz a foglalatosságba, a nélkül, hogy féltékenységet támasztana köztünk. Az ő módja szerint fogom meg a czeruzát és eleinte épp oly ügyetlenül fogok vele bánni, mint ő. Lehetnék Apelles, mégis kontárnak mutatnám magamat. Azon kezdeném, hogy úgy rajzolnék le egy embert, a hogy a cselédnép szokta a falakra rajzolni, mindegyik karja egy vonás, mindegyik lába egy vonás, az ujja vastagabb, mint a karja, jóval ezután egyikünk vagy másikunk észrevenné ezt az aránytalanságot, megjegyeznők, hogy a lábnak van szélessége és hogy ez a szélesség nem mindenütt egyforma, hogy a karnak megvan a testtel arányos meghatározott hosszúsága, sőt ebben a haladásban legfölebb, hogy együtt haladnék vele, vagy csak oly kevéssel előzném meg, hogy mindig könnyű volna neki utolérni engem. Sőt gyakran túl is haladhatna. Festékeket, ecseteket is kapnánk, megpróbálnók utánozni a tárgyak szineit és egész megjelenését, épp úgy mint a formáikat. Illuminálnánk, festenénk, packáznánk, de minden paczkázásunk közben, szüntelenül kémlelnénk a természetet és mindent mesterünk szeme előtt tennénk.

Zavarban voltunk szobánk diszítményei miatt, most végre megtaláltuk őket. Berámáztatom rajzainkat, beboríttatom őket szép üveggel, hogy ne lehessen többé hozzájuk nyúlni és hogy mindég abban az állapotban látva őket magunk előtt, a hogy elkészítettük, mindegyiknek meglegyen benne az érdeke, hogy el ne hanyagolja az övéit. Szép sorban fölakasztom őket körös-körül a szobában, minden rajz 20–30-szor ismétlődik és minden példányán mutatja szerzője haladását attól a pillanattól fogva, a mikor a ház nem egyéb, mint egy csaknem formátlan négyszög, mindaddig, míg a homlokzata, az oldalnégyzete, az arányai, az árnyékai a legpontosabb hűséggel tünnek föl. Ezek a fokozások okvetlenül szüntelen érdekes képeket nyujtanak nekünk, érdekeseket másoknak is és mindjobban fölingerlik versenygésünket. Az első legkezdetlegesebb rajzokat ragyogó aranyozott keretekbe teszem, a melyek kiemelik őket, ellenben mikor az ábrázolás pontosabb lesz és a rajz igazán jó, akkor csak nagyon egyszerű fekete keretbe teszem; nincs más díszre szüksége, mint maga-magára és kár volna, ha a keret osztozna a figyelemben, a melyet a tárgy megérdemel. Így mindegyikünk kívánkoznék az egyszerű keret dicsősége után és a mikor az egyik le akarja becsülni a másiknak valamelyik rajzát, aranyos keretre itéli. Egykor talán ezek az aranyos keretek közmondás számba fognak menni köztünk és csodálkozni fogunk, hogy hány ember szolgáltat magának igazságot, a mikor így keretezi be magát.

Mondtam már, hogy a geométria nem való a gyermeknek, de ez a mi hibánk. Nem látjuk be, hogy az ő módszerük nem ugyanaz, mint a mienk és hogy az, a mi számunkra az okoskodás művészetévé lesz, az ő számukra nem lehet más, csak a látás művészete. A helyett, hogy rájuk erőltetjük a mi módszerünket, jobban tennők, ha elfogadnók az övéket, mert a mi módunk a geometria megtanulására épp annyira a képzelődés dolga, mint az okoskodásé. Mikor a tétel meg van adva, hozzá kell képzelni a bizonyítást, azaz meg kell találni, hogy a már ismert tételek közül melyiknek lehet ez a következése, és hogy mindazon következések közül, a melyeket ugyanabból a tételből levonhatunk, pontosan kiválasszuk azt, a melyről szó van.

Ily módon a legszabatosabb okoskodó sem megy sokra, ha csak nem találékony. Ezenkívül mi következik még ebből? Hogy a helyett, hogy megtaláltatnák velünk a bizonyításokat, diktálják őket nekünk, hogy a helyett, hogy megtanítanának minket okoskodni, a mester okoskodik helyettünk és csak az emlekezetünket gyakorolja.

Csináljatok szabatos alakokat, kombináljátok őket, tegyétek őket egymásra, vizsgáljátok egymáshoz való viszonyukat; meg fogjátok találni az egész elemi geométriát, megfigyelésről megfigyelésre haladva, a nélkül, hogy szó volna akár definitiókról, akár problémákról, akár bármi más bizonyítási formáról, csak éppen a tárgyak egyszerű egymásra helyezéséről. A mi engem illet, én nem is teszek úgy, mintha én tanítanám Emilt geométriára. Ő tanítana meg rá engem; én keresem a viszonyokat, ő fogja megtalálni, mert olyan módon keresem, hogy megtaláltassam vele. Például a helyett, hogy körzőt használnék egy kör rajzolására, egy tengely körül forgó fonál végére erősített csúcscsal rajzolom meg. Ezután, mikor össze akarom hasonlítani egymás között a kör sugarait, Emil ki fog nevetni és meg fogja velem értetni, hogy ugyanaz a kifeszített fonál nem rajzolhat le egyenlőtlen távolságokat.

Ha meg akarok mérni egy 60 foknyi szöget, ennek a szögnek csúcsától kiindulva nem ívet rajzolok, hanem teljes kört, mert a gyermekkel nem szabad semmit föltételeztetni. Azt fogom találni, hogy a körnek a szög két szára közé befoglalt része a kör hatodrésze. Ezután ugyancsak a szög csúcsából egy másik, nagyobb kört rajzolok és ismét azt találom, hogy ez a második ív is hatodrésze a neki megfelelő körnek. Leirok még egy harmadik concentrikus kört is, a melyen ugyanezt a tapasztalatot teszem és ezt folytatom ujabb és ujabb körökkel, a míg Emil megütődve ostobaságomon, föl nem világosít, hogy minden ív, akár nagy, akár kicsiny, ha ugyanaz a szög foglalja be, mindig hatodrésze lesz a neki megfelelő körnek stb. Ime egyszerre eljutottunk a szögmérő használatához.

Annak bizonyítására, hogy a két mellékszög egyenlő két derékszöggel, leirunk egy kört; én ellenkezőleg úgy teszek, hogy Emil ezt először a körben vegye észre és azután ezt mondom neki: ha most elvennők a kört és meghagynók az egyenes vonalakat, vajjon megváltoznék-e a szögek nagysága? stb.

Az alakok helyességét el szokták hanyagolni, csak föltételezik és aztán neki fognak a bizonyításnak. Köztünk ellenkezőleg soha sem kerül szó bizonyításról, legfontosabb dolgunk az lesz, hogy egyenes, pontos, egyenlő vonalakat húzzunk, hogy tökéletes négyzetet rajzoljunk, hogy kerek kört irjunk le. Hogy megállapítsuk az alak pontosságát, megvizsgáljuk minden észrevehető tulajdonságát és ez alkalmat ad nekünk, hogy mind újabb tulajdonságait födözzük fel. Összehajtjuk az átmérőjénél fogva a két félkört, az átlójánál fogva a négyzet két felét, összehasonlítjuk a két alakot, hogy lássuk, melyiknek szélei illenek össze pontosabban, következőleg melyik van jobban megcsinálva; megvitatjuk vajjon a részeknek ez az egyenlősége mindig meg van-e a parallelogramban, a trapézban stb. Néha megpróbáljuk előre megállapítani a kisérlet sikerét, mielőtt megtennők; igyekszünk megtalálni az okait stb. A geometria növendékemre nézve nem egyéb, mint hogy jól tudjon bánni a vonalzóval és a körzővel; nem szabad összetévesztenie a rajzzal, a melyben ezen eszközök egyikét sem használja. A vonalzó és a körző kulcscsal lesz bezárva és csak ritkán és rövid időre engedem használni, hogy hozzá ne szokjon a firkáláshoz; ellenben az ábráinkat néha elvihetjük sétáinkra és beszélgethetünk arról, a mit már csináltunk, vagy a mit csinálni akarunk. Sohasem felejtem el, hogy láttam Turinban egy fiatal embert, a kit gyermekkorában úgy tanítottak meg a körvonalak és a felületek viszonyára, hogy mindennap mindenféle geometriai formájú izoperimetrikus lepénykéket adtak neki válogatni. A kis falánk kimerítette Archimedes minden tudományát, hogy megtalálja azt a lepénykét, a melyen legtöbb az enni való.

Mikor a gyermek tollabdával játszik, gyakorolja a szemét és a karját pontosságra; mikor a csigát hajtja, fokozza saját erejét azzal, hogy él vele, még pedig a nélkül, hogy maga is tudná. Nem egyszer kérdeztem már, hogy miért nem kapatják rá a gyermekeket ugyanazokra az ügyességi játékokra, a melyeket a felnőttek szoktak játszani: a labda ütésre és elkapásra, a tekézésre, az íjjazásra, a léggömbre, zenei hangszerekre. Azt felelték, hogy e játékok némelyike túlhaladja a gyermek erejét, a többire pedig a tagjai és orgánumai nincsenek eléggé kifejlődve. Ezeket az okokat rosszaknak találom: a gyermeknek nincs akkora termete, mint a felnőttnek és mégis ugyanolyan ruhában jár, mint az. Nem úgy értem, hogy a mi dákónkkal játszon, három láb magas billiárdasztalon, nem is úgy értem, hogy a mi ütőfáinkkal üsse a labdát, vagy hogy a labdázó mester rakettjét adják kicsi kezébe, hanem úgy, hogy olyan teremben játszon, a melynek ablakai meg vannak védve, hogy eleinte csak lágy labdát használjon, hogy első rakettjei fából, majd aztán pergamentből és végül kifeszített bélhúrból legyenek haladásának mértéke szerint! Előnyt adtok a tolllabdának, mivel kevésbbé fáraszt és nem jár veszélylyel. Két oknál fogva nincs igazatok. A toll-labda női játék, de olyan nőt nem látni, a ki ne ugrana félre a röpülő labda elől. Az ő fehér bőrüknek nem szabad ütődésektől megkeménykednie és az ő arczuk egyebet vár, nem horzsolásokat. De mi, akik arra valók vagyunk, hogy erőteljesek legyünk, azt hisszük, hogy fáradtság nélkül leszünk erősek? és milyen védekezésre leszünk képesek, ha sohasem támadtatunk meg? Mindig lanyhán játszuk azokat a játékokat, a melyekben veszély nélkül lehet ügyetlenkedni; a toll-labda nem vét annak, a kire ráesik; de semmi sem teszi a kart oly mozgékonynyá, mintha a fejet kell vele eltakarni, semmi sem teszi a tekintetet oly biztossá, mintha a szemet kell megvédeni. A terem egyik végétől a másikig ugrani, kiszámítani a levegőben levő labda röptét, erős és biztos kézzel visszaütni: az ilyen játékok nem annyira illenek a férfihoz, mint inkább a férfi képzésére szolgálnak.

A gyermek inai, úgy mondják, nagyon lágyak. Csekély a rugalmasságuk, de annál hajlékonyabbak. A karja gyönge, de mégis csak kar; azt kell belőle csinálni megfelelő arányban, a mit bármely más hasonló gépezetből. A gyermeknek nincs a karjában semmi ügyesség, ezért kivánom azt, hogy megadják nekik ezt az ügyességet; ily kevés gyakorlattal a férfi sem volna ügyesebb. Csak akkor tudjuk használni szerveinket, ha hasznukat vesszük. Csak a hosszú tapasztalat taníthat meg önmagunk használatára, és ez a tapasztalat az az igazi tanulmány, a melybe nem lehet elég korán belefogni.

Minden, a mi megtörténik, meg is tehető. Semmi sem közönségesebb, mint ügyes és gyors gyermekeket látni, a kiknek tagjaiban ugyanannyi ügyesség van, mint a felnőtt emberéiben. Csaknem minden vásáron látni őket, a mint equilibristáskodnak, kezükön járnak, ugrálnak, tánczolnak a kötélen. Hány éven át vonzottak a gyermekek csoportjai balletjeikkel nézőket a _Comédie Italiennebe!_ Ki ne hallott volna Németországban vagy Olaszországban beszélni a hires Nicolini pantomimista társulatáról? Észrevette-e valaki ezeken a gyermekeken a fejletlenebb mozdulatokat, a kevésbbé gracziózus testtartást, a kevésbbé biztos hallást, a kevésbbé könnyed tánczot, mint a felnőtt tánczosoké? Hogy eleinte vastag, rövid, kevésbbé mozgékony az ujjuk, a kezük húsos és kevésbbé alkalmas valaminek a megmarkolására? Megakadályoz ez akárhány gyermeket abban, hogy írni vagy rajzolni tudjon olyan korban, a mikor más gyermek meg se tudja fogni a czeruzát vagy a tollat? Egész Páris emlékszik még a kis angol lányra, a ki tiz éves korában csodákat művelt a clavecinen. Láttam egy hivatalnoknak a fiát, egy nyolcz éves úrfit, a kit rátettek a desszertes asztalra a tálak közé, mint valami szobrot s úgy játszott egy csaknem vele egyforma nagyságú hegedűn, hogy még a művészeket is meglepte tökéletességével.

Mindezek a példák és még ezer más példa, úgy hiszem, azt bizonyítja, hogy az az ügyetlenség, melyet gyakorlatainkat illetőleg a gyermekekről fel szoktak tételezni, csak képzelt és hogyha egyikükben-másikukban nem sokra mennek, ennek az az oka, hogy sohasem gyakorolták őket.

Azt mondhatják rám, hogy a testet illetőleg itt az idő előtti képzés hibájába esem, a melyet kárhoztatok a gyermekeknél a szellemet illetőleg. A különbség igen nagy, mert az egyik haladás csak látszólagos, míg az utóbbi tényleges. Bebizonyítottam, hogy az az eszük, a melylyel birni látszanak, nincs meg, holott a mit tenni látszanak, azt csakugyan meg is teszik. Különben mindig meg kell gondolni, hogy mindez nem egyéb, vagy nem szabad, hogy egyéb legyen, mint játék, könnyű és kényszer nélküli irányítása a mozdulatoknak, melyeket a természet megkíván tőlük; mód mulatságaik változatossá tételére, hogy kellemesebbekké tegyük őket a nélkül, hogy bármiféle kényszer munkává tenné, mert végre is mivel mulathatnának, a mit én ne tehetnék számukra okulás tárgyává? Ha pedig ezt nem tehetem, föltéve, hogy baj nélkül mulatnak és az idejük eltelik, haladásuk minden dologban pillanatnyilag nem fontos; holott ha egyre-másra szükségszerüen meg kell őket tanítani, akárhogy fogunk is hozzá, mindig lehetetlen, hogy kényszer, boszuság és unalom nélkül czélt érjünk.