Part 16

A mit arról a két érzékről mondtam, a melyek használata a legfolytonosabb és legfontosabb, az például szolgálhat a többi érzékek gyakorlásának módjára is. A látás és a tapintás egyformán irányul a nyugvó és a mozgó testekre, de mivel csak a levegő rezgése tudja fölkelteni a hallás érzékét, csak mozgásban levő test kelthet zajt vagy hangot és ha minden nyugvásban volna, sohasem hallanánk semmit. Éjjel tehát, mikor magunk csak annyira mozgunk, a mennyire nekünk tetszik s így csak a mozgó testektől van félni valónk, fontos, hogy a fülünk figyelmes legyen és hogy meg tudjuk itélni a benyomás révén, mely bennünket ér, vajjon a test, a mely okozza, nagy-e vagy kicsiny, közel van-e vagy távol, vajjon a rezgése erős-e vagy gyönge. A rezgő lég ellenhatásoknak van kitéve, melyek visszaverik, melyek visszhangokat keltve ismétlik a benyomást és más helyről hallatják a zajgó vagy hangzó testet, mint a hol van. Ha a síkon vagy a völgyben a földre teszszük fülünket, sokkal messzebbről halljuk az emberek hangját és a lódobogást, mintha állva maradunk.

Miután összehasonlítottuk a látást a tapintással, jó lesz összehasonlítani ugyanazt a hallással is és megtudni, a két benyomás közül, melyek egyszerre indulnak el ugyanabból a testből, melyik ér hamarabb a neki megfelelő szervhez? Mikor az ágyu tüzét látjuk, még elbújhatunk a lövés elől, de a mint meghalljuk a dörrenést, akkor már késő, itt a golyó. A zivatar távolságát megitélhetjük a villámlás és a villámcsapás közti időközből. Tegyetek róla, hogy a gyermek ismerje mind ezeket a tapasztalatokat, hogy azokat, a melyeket fel bir fogni, megtegye maga, a többiekre pedig jöjjön rá inductió útján. De százszor jobban szeretem, ha nem tudja őket, mintha nektek kell megmondanotok.

Van egy szervünk, a mely megfelel a hallásnak, t. i. a beszélő-szervünk; olyan, a mely a látásnak felel meg, nincs, – a szineket nem tudjuk úgy visszaadni, mint a hangokat. Ez egygyel több eszköz az előbbi érzéknek gyakorlására, a mikor az aktiv és a passziv szervet egymás által gyakoroljuk.

Az embernek háromféle hangja van: t. i. a beszélő vagy artikulált hang, az éneklő vagy dallamos hang és a pathetikus vagy hangsulyozott hang, a mely a szenvedélyek kifejezésére szolgál s a mely élénkíti az éneket és a beszédet. A hangnak ez a három fajtája ép úgy megvan a gyerben, mint az emberben, a nélkül azonban, hogy egyesíteni tudná őket: mint mibennünk, benne is megvan a nevetés, a kiáltás, a panasz, a szólítás, a nyögés, de nem tudja ezeknek árnyalatait belevegyíteni a másik két hangba. Az a tökéletes zene, a mely a legjobban egyesíti ezt a három hangot. Erre a zenére a gyermek képtelen s az énekének nincs soha lelke. Hasonlóképen beszélő hangjában nincs hangsulyozás; kiált, de nem hangsulyoz és valamint beszédében kevés a hangsuly, a hangjában kevés az energia. A mi növendékünknek lesz a legegységesebb, legegyszerűbb beszéde, mert szenvedélyei nem lévén felébredve, nem vegyítik szavukat az övébe. Ne adjatok neki tehát tragikai vagy komikai szerepeket reczitálni s ne akarjátok, a hogy mondani szokás, szavalásra tanítani. Sokkal több esze lesz, semhogy el tudná találni az olyan dolgoknak a hangját, a melyeket nem érthet meg, és hogy ki tudjon fejezni olyan érzéseket, a melyeket sohasem tapasztalt.

Tanítsátok meg egyenletesen, tisztán beszélni, jól artikulálni, szabatosan és affektálás nélkül kiejteni, ismerni és követni a grammatikai hangsulyt és a prozódiát, mindig elég hangosan szólni, hogy megértsék, de sohasem szólni kelleténél hangosabban, a mi a kollégiumban nevelt gyermekeknek rendes hibája. Semmi dolgában ne legyen semmi fölösleges.

Ugyanúgy az énekben tegyétek a hangját biztossá, egyenletessé, hajlékonynyá, hangzatossá, fülét érzékenynyé a mérték és a harmónia iránt, de aztán semmi több. Az utánzó és színpadi zene nem az ő korának való; még azt sem akarom, hogy szöveget énekeljen; ha pedig szöveget akar énekelni, igyekeznék számára neki való, korát érdeklő dalokat készíteni, olyan egyszerűeket, mint az ő eszméi.

Elgondolhatják, hogy ha oly kevéssé sietek, hogy megtanítsam olvasni az írást, még kevésbbé fogok sietni megtanítani a hangjegyek olvasását. Távolítsunk el agyából minden nagyon fáradságos figyelmet és ne siessünk eszét konvenczionális jelekhez rögzíteni. Ennek megvallom, látszólag megvan a maga nehézsége, mert a hangjegyek ismerete az első pillanatra nem tünik fel szükségesebbnek, hogy énekelni tudjunk, mint a betük ismerete, hogy beszélni tudjunk, mindazáltal megvan az a különbség, hogy beszéd közben a saját gondolatainkat adjuk vissza, éneklés közben azonban a máséit. Hogy pedig visszaadhassuk, olvasni kell őket.

De először is, a helyett hogy olvasni tudná, hallhatja és az éneket még hívebben fogja fel a fül, mint a szem. Aztán meg hogy jól tudjuk a zenét, ahhoz nem elég, hogy vissza tudjuk adni, hanem komponálni is kell tudni és az egyiket a másikkal együtt kellemes tanulnunk; a nélkül sohasem tanulhatjuk meg jól. Gyakoroljátok a kis muzsikust, hogy kezdetben szabályos, jól kadencziált szólamokat csináljon, azután hogy ezeket összekapcsolja egy nagyon egyszerű moduláczióval, végül jelölje meg különböző viszonyaikat helyes pontozással, a mi a kadencziák és szünetek helyes megválasztásával történik. Mindenekfelett pedig sohase legyen bizarr, soha pathetikus vagy kifejező ének. Mindig énekszerű, egyszerű dallam, mely mindig a hangnem lényeges húrjaiból ered és a basszust úgy jelzi, hogy a gyermek fáradság nélkül kiérezze és kísérje; mert hogy fejleszsze a hangját és a hallását, mindig csak zongoránál kell énekelni.

Hogy jobban kiemeljük a hangokat, artikulálni kell őket kiejtés közben, innen az a szokás, hogy a hangsort bizonyos szótagokkal éneklik. A fokok megkülönböztetése végett neveket kell adni ezeknek a fokoknak is és különböző meghatározott hangmagasságaiknak is; innen az intervallumok nevei, valamint az abéczé betűi, melyekkel a zongora billentyűit és a hangsor hangjegyeit megnevezzük. _C_ és _A_ meghatározott, változhatatlan hangokat jelölnek, a melyeket ugyanazok a billentyűk mindig visszaadnak. Az _ut_ és _la_ már máskép áll. _Ut_ állandóan a dúr hangnem tonikája vagy a moll hangnem közbülső hangjegye. A _la_ állandóan a moll hangnem tonikája vagy a dúr hangnem hatodik hangjegye. Igy a betűk jelölik zenei rendszerünk viszonyainak mozdulatlan pontjait, a szótagok pedig jelölik a hasonló viszonyok megfelelő pontjait a különböző hangnemekben. A betűk jelentik a zongora billentyűit és szótagok pedig a hangnem fokozatait. A franczia zenészek sajátságosan összezavarták ezeket a megkülönböztetéseket; összekeverték a szótagok értelmét a betűk értelmével és haszontalanul megkettőzvén a billentyűk neveit, nem hagytak belőlük a hangnemek fokozatai számára, úgy hogy számukra _ut_ és _C_ mindig ugyanaz a dolog; a mi nem úgy van, nem is szabad úgy lennie, mert akkor mire való volna a _C?_ Skálázásuk módja is rendkívül nehéz a nélkül, hogy valami haszonnal járna, a nélkül, hogy szabatos fogalmat adna az észnek, miután ezzel a módszerrel például ez a két szótag: _ut_ és _mi_ egyformán jelenthet egy nagyobb, egy kisebb, egy túlzott és egy csökkentett terczet. Micsoda különös végzet, hogy az az ország, a hol a legszebb könyveket írják a zenéről, ugyanaz, mint a melyben a legnehezebben tanulják meg a zenét?

Kövessünk növendékünkkel praktikusabb és világosabb eljárást; hogy ne legyen számára csak két hangnem, melynek viszonyai mindig ugyanazok legyenek és mindig ugyanazok a szótagok jelöljék őket. Akár énekel, akár valami hangszeren játszik, tudja fölépíteni a hangnemet a tizenkét hang mindegyikén, a melyek alapul szolgálhatnak neki és akár _D_-ben, akár _C_-ben, akár _G_-ben modulálnak, a befejező hangjegy mindig _ut_ vagy _la_ legyen a hangnem szerint. Ily módon mindig meg fog érteni; a hangnemnek a helyes éneklésre és játszásra lényeges viszonyai mindig elméje előtt lesznek, az előadása szabatosabb lesz és a haladása gyorsabb. Nincs bizarrabb dolog, mint a mit a francziák úgy hívnak, hogy természetes solfaggiatura; az nem egyéb, mint a fogalmaknak a dologtól való eltávolítása, hogy idegen fogalmakat csúsztassanak beléjük, melyek csak zavart okozhatnak. Semmi sem természetesebb, mint transzponálással énekelni a hangsort, mikor a hangnem transzponálva van. De sok is volt a zenéből; tanítsátok, a hogy akarjátok, csak ne legyen soha egyéb, mint mulatság.

Most tehát teljesen tájékozva vagyunk az idegen testek állapotáról a miénkhez való viszonyokban: súlyukról, alakjukról, színükről, szilárdságukról, nagyságukról, távolságukról, hőmérsékletükről, mozdulatlan és mozgó helyzetükről. Tudjuk, melyeket kell közel hozni magunkhoz s melyeket kell eltávolítani, ismerjük a módját, hogy fogjunk hozzá, hogy legyőzzük ellenállásukat vagy hogy olyan ellenállást állítsunk velük szembe, a mely megóv attól, hogy kárt tegyenek bennünk. Ez azonban nem elég, a saját testünk szüntelenül kimeríti magát, szüksége van rá, hogy szüntelenül megújuljon. Ámbár megvan az a képességünk, hogy más testeket átváltoztassunk saját substantiánkká, a választék mégsem közömbös dolog: nem minden táplálék az ember számára s azok közt a substantiák közt is, melyek táplálékul szolgálhatnak, vannak többé vagy kevésbbé megfelelők, a szerint, hogy milyen az ember fajának szervezete, az éghajlat, melyben él, a különleges véralkata és az életmód, melyet hivatása előír.

Éhen vagy méregtől halnánk meg, ha arra kellene várnunk, hogy kiválaszszuk a nekünk megfelelő táplálékot, a míg a tapasztalat megtanít megismerni és kiválasztani; de az örök jóság, a mely az érző lények élvezetéből önfenntartásuk eszközét csinálta, megtanít az által, hogy mi tetszik az inyünknek, hogy mi való gyomrunknak. Természettől fogva nincs az embernek megbízhatóbb orvosa, mint a saját gyomra és ha kezdetleges állapotában nézem, nincs kétségem az iránt, hogy azok a táplálékok, a melyeket legkellemesebbnek talál, egyúttal a legegészségesebbek is.

Sőt, mi több. A dolgok alkotója nemcsak azokról a szükségletekről gondoskodik, melyeket kelt bennünk, hanem azokról is, melyeket magunk keltünk magunkban és azért tette, hogy ízlésünk változik és megmásul életmódunkkal, hogy a kivánságot mindig a szükség mellé helyezze. Mennél jobban eltávolodunk a természetes állapottól, annál jobban elvesztjük a természetes ízlést; vagyis inkább a szokás második természetünkké válik, melyet annyira az elsőnek helyébe teszünk, hogy azt egyikünk sem ismeri már.

Ebből következik, hogy a legtermészetesebb ízlés egyúttal a legegyszerűbb is, mert ez változik a legkönnyebben; míg szeszélyeink által ingerelve és felizgatva olyan formát ölt, mely nem változik többé. Az az ember, a ki még nem tartozik semmiféle országhoz, nehézség nélkül alkalmazkodik bármely ország szokásaihoz; de az egy bizonyos országhoz tartozó ember nem lesz már más országba való.

Ez minden tekintetben igaznak tünik fel előttem és még inkább igaz a tulajdonképeni ízlésre alkalmazva. Első táplálékunk a tej; csak fokonkint szokunk hozzá az erős ízekhez, kezdetben visszatetszenek nekünk. A gyümölcs, a zöldség, a vetemények és végül némely pörkölt húsok, fűszer és só nélkül, voltak az első emberek lakomái.[54] Mikor a vadember először iszik bort, elfintorítja orrát és kiköpi és köztünk is, a ki húsz éves koráig erjesztett italok nélkül élt, nem tud többé hozzájuk szokni: valamennyien szeszes italoktól tartózkodók volnánk, ha ifjú éveinkben nem adtak volna nekünk bort. Végül mennél egyszerűbb az ízlésünk, annál kevésbbé válogatós is; a leggyakrabban az összetett ételektől idegenkedünk. Élt-e valaha olyan ember, a ki undorodott a víztől vagy a kenyértől? Ime, a természet útmutatása, ime tehát a mi szabályunk is! Őrizzük meg a gyermek kezdetleges ízlését, a meddig csak lehet; tápláléka legyen közönséges és egyszerű, az ínye csak a kevéssé fűszeres ízeket szokja meg és ne sajátítson el finnyás ízlést.

Nem vizsgálom itt, vajjon ez az életmód az egészségesebb-e vagy sem; nem is ez most a szempontom. Elég arra, hogy előnyt adjak neki, ha tudom, hogy a legjobban egyezik a természettel és a legkönnyebben alkalmazkodhatik bármely más életmódhoz. A kik azt mondják, hogy hozzá kell szoktatni a gyermeket azokhoz az eledelekhez, melyekkel nagy korukban élni fognak, nézetem szerint nem okoskodnak helyesen. Mért legyen a táplálékuk ugyanaz, mikor az életmódjuk annyira különböző? A munkától, gondoktól, fáradtságtól kimerült embernek ízletes eledelekre van szüksége, melyek az eszét felüdítik, a gyermeknek, a ki kitombolta magát s a kinek teste növekszik, bőséges táplálékra van szüksége, a mely sok gyomornedvet fejleszt benne. Aztán meg a felnőtt embernek megvan már a társadalmi helyzete, foglalkozása, lakása, de ki tudhatja biztosan, mit tart fenn a sors a gyermek számára? Minden dologban ne adjunk neki olyan meghatározott formát, a melynek a szükséghez képest való megváltoztatása nehezére esnék. Ne okozzuk azt, hogy éhen haljon idegen országban, ha nem viheti mindig magával a franczia szakácsát, sem hogy egy napon azt mondja, hogy csak Francziaországban tudnak enni. Mellesleg legyen mondva, ez ugyan kedves dicséret! A magam részéről ellenkezőleg azt mondanám, hogy épen csak a francziák nem tudnak enni, mivelhogy olyan különös művészet kell hozzá, hogy ehetővé tegyék nekik az ételeket.

Különböző benyomásaink közül az ízlés adja azokat, a melyek rendszerint a legjobban hatnak ránk. Nagyobb érdekünk is, hogy jól megitéljük azokat az anyagokat, melyek énünk részeivé válnak, mint azokat, a melyek csak körülvesznek minket. Ezer dolog közönbös a tapintás, a hallás, a látás számára, ellenben csaknem semmi sem közönbös az ízlés számára. Mi több, ennek az érzéknek a tevékenysége teljesen fizikai és anyagi: ez az egyedüli, a mely nem mond semmit a képzeletnek, vagy legalább is az összes benyomások közül a legkevésbbé elegyedik bele a képzelet, holott az utánzás és a képzelődés gyakran elegyítenek valami morális elemet az összes többi érzékek benyomásaiba. A gyöngéd és élveteg szivek, a szenvedélyes és igazán érzékeny jellemek, melyeket könnyen indít meg a többi érzék, rendszerint elég lanyhák szoktak lenni az ízlést illetőleg. Épen abból, hogy az ízlés alattuk állónak tünik fel és annál megvetendőbbé teszi a hajlamot, melylyel odaadják magukat neki, épen ellenkezőleg én azt következtetném, hogy a legalkalmasabb mód a gyermekek nevelésére, ha a szájuknál fogva vezetjük őket. A falánkság rugójának mindig előnyt kell adnunk a hiúság fölött, a mennyiben az előbbi természetes vágy, közvetlenül az érzékkel van kapcsolatban, míg a másik a képzelődés műve, alávetve az ember szeszélyeinek és minden fajta visszaélésnek. A falánkság a gyermekkor szenvedélye; ez a szenvedély nem állja meg a helyét egyik más szenvedélylyel szemben sem, a legcsekélyebb versenytársa ha akad, eltünik. Bizony, higyjetek nekem, a gyermek nagyon is korán hagy föl azzal, hogy az evésre gondoljon s majd ha a szíve nagyon el lesz foglalva, az ínye nem fog neki többé dolgot adni. Mire megnő, ezer viharos érzés fogja felváltani a falánkságát és csak fel fogják ingerelni hiúságát; mert ez az utóbbi szenvedély tud egyedül hasznot húzni a többiből és végül elnyeli őket mind. Megfigyeltem olykor azokat az embereket, a kik fontosságot tulajdonítanak a jó falatoknak, a kik már reggel arra gondolnak, hogy mit fognak napközben enni és pontosabban írnak le egy lakomát, mint Polybius egy csatát. Azt találtam, hogy ezek az állítólagos emberek mind negyven éves gyermekek, állhatatosság nélkül, _fruges consumere ratio_ – a falánkság azoknak a szíveknek a bűne, a melyeknek nincs tartalmuk. A falánk ember lelke teljesen az inyében van, csak arra van teremtve, hogy egyék; buta tehetetlenségében csak az asztalnál van helyén, nem tud egyebet megitélni, csak az ételeket. Hagyjuk rá sajnálat nélkül ezt a foglalkozást, neki ez többet ér, mint egy másik, úgy az ő érdekében, mint a miénkben.

Attól félni, hogy a falánkság meggyökerezik egy valamire való gyermekben, kishitű aggodalmaskodás. A gyermekkorban nem gondolunk másra, csak arra, a mit megeszünk; a serdült korban már nem gondolunk erre, minden jó nekünk, van elég más dolgunk, Mindazáltal nem szeretném, hogy egy ilyen alantas hajlamot ügyetlenül használjanak, sem hogy egy jó falatra alapítsák egy szép tett dicsőségét. Azt azonban nem látom be, hogy mikor a gyermekkor nem áll egyébből, vagy nem volna szabad állnia egyébből, mint játékokból és bohó mulatságokból, mért ne lehetne a merőben testi gyakorlatoknak anyagi és az érzékekre ható jutalma. Mikor a fiatal majorkai, kosarat látva egy fa tetején, parittyájával leveri, nem szolgált-e rá, hogy meglegyen belőle a haszna és hogy egy jó reggeli frissítse föl az erejét, a melyet megszerzésére fölhasznált?[55] Mikor a fiatal spártai, száz korbácsütés koczkázatán át, ügyesen belopódzik a konyhába, mikor egy eleven rókafiat lop és a ruhájába rejtve elviszi, s az megkarmolja, megharapja, megvérezi, a fiú pedig, hogy a rajtakapatás szégyene ne érje, hagyja a testét összemarczangoltatni, rándulás nélkül, egyetlen jajkiáltás nélkül, – nem méltányos-e, hogy végre hasznát vehesse zsákmányának és megehesse, miután az ette őt? A jó étkezés sohase legyen jutalom, de mért ne lehetne néha annak a fáradozásnak az eredménye, melyet a gyermek megszerzésére fordított? Emil nem tekinti a süteményt, melyet én a kőre tettem, jutalomnak azért, mert jól futott, csak tudja, hogy ennek a süteménynek az elnyerésére egyedüli mód, ha hamarabb ér hozzá, mint más. Mind ez nem mond ellene azoknak a tételeknek, a melyeket az imént az étkezés egyszerűségéről előre bocsátottam; mert hogy hizelegjünk a gyermek étvágyának, ahhoz nem kell felingerelni érzékiségét, csak éppen kielégíteni; ezt pedig el lehet érni a legközönségesebb dolgokkal a világon, ha nem iparkodunk finomítani az ízlését. Folytonos étvágya, melyet a növekvés szükséglete ingerel fel, biztos fűszer, a mely számára sok mást helyettesít. Gyümölcs, tejes ételek, valami sütemény, a mely egy kevéssel finomabb a rendes kenyérnél, mindenek fölött pedig az a mesterség, mind ezt egyszerűen elosztani, ez elég arra, hogy a gyermekek seregeit elvezessük a világ végére, a nélkül, hogy az erős izek kedveléséhez hozzászoktatnók vagy hogy az inyüket az elkényeztetés veszedelme fenyegetné.

Bizonysága annak, hogy a hús kedvelése nem a természettől való az emberben, az a közömbösség, melylyel a gyermekek ez iránt az eledel iránt viseltetnek és az az előny, a melyet mindenféle növényi eledelnek adnak, mint pl. a tejes ételeknek, süteményeknek, gyümölcsnek stb. Mindenekfölött fontos dolog, hogy ezt a kezdetleges ízlést ne denaturáljuk és ne tegyük a gyermekeket húsevőkké: ha nem az egészségük, hát akkor a jellemük kedviért, mert akárhogy magyarázzuk a tapasztalatot, bizonyos, hogy a nagy húsevők rendszerint kegyetlenebbek és vadabbak, mint a többi emberek. Ezt a megfigyelést meg lehet tenni minden helyen és minden időben. Az angolok barbársága ismeretes,[56] a gaurok ellenben, a legszelidebb emberek.[57] A vademberek mind kegyetlenek; pedig erkölcseiknél fogva nem kellene okvetlenül azokká lenniök; kegyetlenségük táplálékaiktól származik. Úgy mennek a háborúba, mint a vadászatra és olybá veszik az embereket, mint a medvét. Angliában a mészárosok nem bocsáttatnak tanuságtételre, épp oly kevéssé, mint a sebészek.[58] A nagy gonosztevők a gyilkossághoz, vérivással edzik magukat. Homeros a húsevő Cyclopsokból szörnyű embereket csinál és a lotophagokból oly kedves népet, hogy mikor az ember megpróbált velük érintkezni, elfelejtette a hazáját is, hogy velük élhessen.

«Azt kérdezed tőlem, mondotta Plutarchos, hogy miért tartózkodott Pythagoras az állatok húsának megevésétől; én ellenben azt kérdezem tőled, hogy ellenkezőleg mekkora bátorsága volt az első embernek, a ki először vitt szájához szétmarczangolt húst, a ki fogával morzsolta szét egy holt állat csontjait, a ki holttesteket tétetett maga elé és testrészeket nyelt gyomrába, a melyek egy pillanattal azelőtt még mekegtek, bőgtek, jártak és láttak. Hogy tudott a keze vasat döfni egy érző lény szivébe? Hogy tudták szemei elviselni a gyilkolást? Hogy birta látni, a mint egy szegény védtelen állat vérzik, megnyuzatik, szétdaraboltatik? Hogy tudta elviselni a vonagló hús látványát? Hogy nem fogta el az undor a szagától? Hogy lehet, hogy nem utálta meg, nem telt be, nem fogta el a borzalom, mikor kezével belenyúlt ezeknek a sebeknek a szennyébe, hogy eltisztogassa a fekete és aludt vért, a mely azokat borította?

A lenyúzott bőrök vonaglottak a földön, A tűzön bőgött a szétdarabolt hús. Az ember nem birta borzalom nélkül enni És a saját testében hallotta nyögésüket.

«Ime ezt kellett képzelni és érezni, mikor az ember először vett erőt a természeten, hogy ezzel a szörnyű eledellel éljen, mikor először éhezett rá egy élő állatra, mikor táplálkozni akart egy állatból, a mely még legelt és a mikor kimondta, hogy mikép kell megfojtani, szétdarabolni, megfőzni a juhot, a mely tenyerét nyalogatta. Azokon kell csudálkozni, a kik megkezdték ezeket a kegyetlen lakomákat, nem pedig azokon, a kik felhagynak velük; pedig az előbbiek még menthetik barbárságukat olyan mentségekkel, melyek nálunk nincsenek meg és melyek hiánya minket náluknál százszorosan barbárabbakká tesz.

«Istenektől kedvelt halandók, mondanák nekünk ezek az első emberek, hasonlítsátok össze az időket, nézzétek milyen szerencsések vagytok ti és milyen nyomorultak vagyunk mi! Az alig hogy megalakult föld és a gőzökkel terhelt levegő még nem tudott alkalmazkodni az évszakok rendjéhez; a folyamok bizonytalan folyása mindenfelől megszaggatta partjaikat; tócsák, tavak, mély mocsarak árasztották el a világ felületének háromnegyed részét; a többi negyedrész, fákkal és gyümölcstelen erdőkkel volt borítva. A föld nem termett jó gyümölcsöket, nem voltak szerszámaink megművelésére, nem ismertük használatuk művészetét és az aratás ideje nem jött el soha annak számára, a ki nem vetett. Így tehát az éhség nem hagyott el soha. Télen moh és fakéreg volt a rendes táplálékunk. Az oroszlánfog és a lósóska zöld gyökerei ünnepi eledeleink voltak és mikor végre az emberek bükkmakkot, diót, vagy makkot tudtak találni, örömükben tánczra kerekedtek egy tölgyfa vagy egy bükkfa körül, valami mezei dal hangjaira, a melyben a földet táplálójuknak és anyjuknak nevezték. Ez volt egyedüli ünnepük, ezek voltak egyedüli játékaik, az emberi élet többi része csupa fájdalom, szenvedés és nyomorúság volt.