Part 14

Ha az éjszaka közepén be vagy zárva egy épületbe, tapsolj a kezeddel, a helyiség visszhangjáról észre fogod venni, nagy-e a területe vagy kicsiny, a közepében vagy-e vagy a sarkában? Fél lábnyira egy faltól, a kevésbbé szabadon áramló és jobban visszaverődő levegő ismét más érzést kelt arcodon; maradj egy helyben és egymásután fordulj minden irányba, a könnyű légáramlat tudtodra fogja adni, nyitva van-e valamelyik ajtó. Ha csónakban ülsz, a szerint, hogy miként érinti a levegő az arczodat, meg fogod ismerni, nemcsak azt, hogy mely irányban haladsz, hanem azt is, hogy a folyó sodra lassan vagy gyorsan ragad-e magával. Ezek a megfigyelések és még ezer más hasonló, csak éjjel tehetők, bármennyire figyelni akarunk rájuk napvilágnál, a látás segítségünkre jön vagy elvonja figyelmünket, s azok eltűnnek előlünk; pedig itt még nincs is szó sem kézről, sem botról. Mennyi a szemtől származó ismeretet szerezhetünk meg a tapintás által, a nélkül, hogy valamihez hozzá nyulnánk!

Gyakran kell éjszaka játszani. Ez a tanács fontosabb, mint a milyennek látszik. Az éjszaka természetszerüen megrémíti az embereket s néha az állatokat is.[49] Az ész, az ismeretek, a szellem kevés embert mentenek föl ez alól az adó alól. Láttam gondolkodókat, erős szellemeket, filozófusokat, napközben rettenthetetlen katonákat, a kik éjszaka egy falevél zörgésére úgy reszkettek, mint az asszonyok. Ezt a rémületet a dajkameséknek szokták tulajdonítani, de tévednek, mert természetes oka van. Mi ez az ok? Ugyan az, a mely a süketeket bizalmatlanokká és a népet babonássá teszi: nem ismerése azoknak a dolgoknak, a melyek minket körülvesznek és mindannak, a mi körülöttünk történik.[50] Hozzászokva a tárgyaknak messziről való felismeréséhez és benyomásaiknak előleges megitéléséhez, ha már nem látok semmit abból, a mi körülvesz, hogyne tételeznék fel ezer lényt, ezer mozgást, a melyek ártalmamra lehetnek és melyektől lehetetlen magamat megvédeni? Akárhogy tudom is, hogy biztonságban vagyok azon a helyen, ahol vagyok, sohasem vagyok rajta olyan biztonságban, mintha látnám: mindig van olyan tárgya félelmemnek, a mely napvilágnál nem volna meg. Az igaz, tudom, hogy valamely idegen test csak akkor hathat az enyémre, ha valami zajjal előre jelt ad magáról, de mennyire résen van mindig a fülem! A legkisebb neszre, melynek nem tudom az okát, önnfentartásom érdeke eszembe juttat mindent, a mi leginkább arra inthet, hogy vigyázzak magamra s következőleg mindent, a mi alkalmas megrémülésemre.

Ha nem hallok semmit, azért még nem nyugszom meg, mert végre is zaj nélkül is meglephet valami. Hogy a dolgokat olyanoknak tételezzem fel, a milyenek azelőtt voltak, olyanoknak, a milyeneknek még most is lenniök kell, ahhoz látnom kellene azt, a mit nem látok. Így kénytelen lévén működésbe hozni képzelődésemet, csakhamar elvesztem uralmamat fölötte és a mit azért tettem, hogy megnyugtassam magamat, csak arra szolgál, hogy annál jobban megijeszszen. Ha zajt hallok, hallom a tolvajokat; ha nem hallok semmit, fantomokat látok, az éberség, melyre önfenntartásom gondja visz, csak félelmem tárgyait szaporítja. A mi megnyugtathat, mind csak az eszemben van, a sokkal erősebb ösztön pedig egész máskép beszél hozzám, mint az ész. Mit ér, ha az ember azt gondolja, hogy nincs mitől félnie, mikor nincs semmi tenni valója?

Ha megtaláltuk a baj okát, megvan a gyógyítása is. A megszokás minden esetben megöli a képzelődést; csak az új tárgyak ébresztik fel. Azokra a tárgyakra nézve, melyeket az ember mindennap lát, nem a képzelődés működik, hanem az emlékezet; ez az oka az _ab assuetis non fit passio_ tételének, mert a szenvedélyek csak a képzelődés tüzében gyúlnak fel. Ne okoskodjatok tehát azzal, a kit ki akartok gyógyítani a sötétségtől való félelemből, vigyétek gyakran a sötétbe és biztosak lehettek, hogy a filozófia minden érve nem ér fel ezzel a gyakorlással. A zsindelyező feje nem szédül el a háztetőn és ép úgy nem szokott félni a sötétségtől, a ki megszokta.

Ime egy másik előnye éjjeli játékainknak, hozzáadva az elsőhöz: de hogy ezek a játékok sikerre vezessenek, nem ajánlhatom eléggé a vidámságot. Semmi sem oly szomorú, mint a sötétség; ne zárjátok be gyermeketeket börtönbe. Hadd nevessen, mikor a sötétbe belép s csendüljön fel nevetése, mielőtt kilép belőle, hogy a míg benne van, azoknak a mulatságoknak a tudata, a melyeket elhagy és azoké, a melyekben majd része lesz, távol tartsa tőle a fantasztikus képzelődéseket, melyek a sötétben meglátogathatják.

Van egy határpontja az életnek, a melyen túl az ember minden lépésével hátrább jut. Érzem, hogy ezen a ponton én már túlhaladtam, hogy úgy mondjam, másik pályafutásba fogok bele. Az érett kor üressége, a mely érezteti magát velem, visszaidézi első koromnak édes idejét. Öregedve, ismét újra gyermekké leszek és szívesebben emlékezem vissza arra, a mit tizéves, mint a mit harmincz éves koromban csináltam. Bocsássátok meg tehát olvasóim, hogy néha önmagamról vegyem a példát, mert hogy jól írjam meg ezt a könyvet, ahhoz az kell, hogy szivesen irjam.

Falun voltam, kosztban egy Lambercier nevű papnál. Egy nálamnál gazdagabb unokatestvérem volt a pajtásom, a kivel úgy bántak, mint gazdag örökössel, míg én távol az atyámtól, csak egy szegény árva gyerek voltam. Az én nagy unokabátyám Bernard rendkívül gyáva volt, különösen éjszaka; annyit csúfolódtam félénkségén, hogy Lambercier úr megunta dicsekvésemet és próbára akarta tenni a bátorságomat. Egy őszi estén, mikor nagyon sötét volt, oda adta nekem a templom kulcsát és elküldött, hogy keressem meg a szószéken a bibliát, a melyet ott felejtett. Hogy fölingerelje becsületérzésemet, mondott még néhány szót, a melyek a meghátrálást lehetetlenné tették számomra.

Elindultam világosság nélkül; ha lett volna is nálam világosság, talán annál rosszabb lett volna. A czintermen kellett keresztül mennem; vitézül átmentem rajta, mert a míg szabad ég alatt éreztem magamat, soha sem féltem az éjszakában.

A mint megnyitottam a templomajtót, a boltozatról valami suttogást hallottam, a mely mintha hangokhoz hasonlított volna és a mely kezdte megingatni római szilárdságomat. Az ajtó kinyilt, be akartam lépni, de alig tettem néhány lépést, megállottam. Észrevéve a mély sötétséget, a mely a tágas helyiséget betöltötte, olyan rémület fogott el, hogy a hajam is égnek meredt; hátráltam, kiléptem a templomból és reszketve elkezdtem futni. Az udvarban egy Szultán nevű kis kutyát találtam, a melynek farkcsóválgatása megnyugtatott. Elszégyelve rémületemet, rögtön visszafordultam, azonban igyekeztem magammal vezetni Szultánt, a ki nem akart velem jönni. Hirtelen kinyitottam az ajtót és beléptem a templomba. Alig hogy beléptem, ismét megragadott a rémület, de olyan erősen, hogy elvesztettem a fejemet és bár jól tudtam, hogy a szószék jobb felől van, sokáig bal oldalon kerestem, mert megfordultam a nélkül, hogy észrevettem volna; eltévedtem a padok között, azt sem tudtam már hol vagyok és nem tudva megtalálni sem a szószéket, sem az ajtót, kimondhatatlan zavarba estem. Végre megtaláltam az ajtót, sikerült kijutnom a templomból s úgy elinaltam, mint az előbb, szilárdan eltökélve, hogy ide ugyan soha se jövök egyedül, csak nappal.

Visszamentem a házhoz. Éppen be akartam lépni, a mikor megismertem Lambercier úr hangját, a mint éppen nagyot nevetett. Mindjárt magamra vettem a nevetést és zavarba jőve, hogy nevetség tárgya leszek, haboztam, kinyissam-e az ajtót. E közben hallottam, hogy Lambercier kisasszony nyugtalankodik miattam és azt mondja a cselédnek, hogy keresse elő a lámpást, Lambercier úr pedig készülődik, hogy keresésemre indul, rettenthetetlen unokabátyám kiséretében, a kinek később az egész expeditiót dicsőségéül rótták föl. Ebben a pillanatban minden rémületem eloszlott és nem féltem semmi mástól, csak hogy rajta kapnak menekülésem közben; szaladok, befutok a templomba, a nélkül, hogy eltévednék, tapogatódzás nélkül eljutok a szószékhez, fölmegyek, fogom a bibliát és megint leszaladok, három ugrással kijutok a templomból, az ajtót bezárni is elfelejtem, lihegve bemegyek a szobába, az asztalra dobom a bibliát lelkendezve, de azért remegve az örömtől, hogy megelőztem a nekem szánt segítséget.

Azt fogják kérdezni tőlem, hogy ezt az esetet követendő például említem-e fel! Példájául annak a vidámságnak, a melyet az eféle gyakorlatokban megkivánok? Nem; de annak bizonyságául hozom fel, hogy semmi sem alkalmasabb megnyugtatni valakit, a ki meg van rémülve az est árnyaitól, mintha egy szomszéd szobában egy társaságot hall nevetgélni és nyugodtan beszélgetni. Azt szeretném, ha a helyett, hogy így egyedül mulatnánk tanítványunkkal, esténkint sok jókedvű gyermeket gyüjtenénk össze, ha kezdetben nem egyenként küldenők őket haza, hanem többeket együtt és nem koczkáztatnók meg, hogy egy is teljesen egyedül maradjon, hacsak nem volnánk kezdettől fogva biztosak benne, hogy nem fog nagyon megrémülni.

Nem tudok semmi kedvesebbet és hasznosabbat képzelni, mint az ilyen játékok, csak éppen hogy ügyesen kell őket elrendezni. Egy nagy teremben valami labirintus-félét csinálnék asztalokból, karosszékekből, székekből és ellenzőkből. Ennek a labirintusnak kideríthetetlen kanyarulataiban nyolcz vagy tíz skatulya közzé elhelyeznék még egy másik csaknem ugyanolyan skatulyát tele bonbonokkal. Világos, de óvatos szavakkal pontosan megjelölném a helyet, a hol a jó skatulya található; a felvilágosítást úgy adnám meg, hogy elegendő legyen figyelmesebb és kevésbbé hebehurgya népségnek, mint a gyermekek; aztán sorsot huzatnék a kis versenyzőkkel és egymásután elküldeném őket mind keresni, a míg valamelyik meg nem találja a jó skatulyát: gondom lenne rá, hogy ez a feladat, ügyességüknek megfelelően legyen megnehezítve.[51]

Képzeljék el, hogy egy kis Herkules visszajön a skatulyával kezében, roppant büszkén vállalkozására. A skatulya az asztalra kerül, ünnepélyesen megnyittatik. Szinte hallom a felcsengő nevetést, a jókedvű banda örömkiáltásait, mikor az édességek helyett, a melyeket vártak, mohon vagy gyapoton szépen elrendezve egy cserebogarat, csiga-bigát, egy darab szenet, makkot, retket vagy valami más ilyen nyalánkságot találnak. Más alkalommal frissen meszelt szobában, a fal közelében fölakasztunk valami játékszert, valami kis butordarabot és az lesz a feladat, hogy ezt keressék meg, a nélkül, hogy hozzá érnének a falhoz. Alig hogy visszajött az, a ki elhozza, kalapjának hegye, czipője orra, ruhájának szegélye vagy ujja fehér lett és elárulja ügyetlenségét. Ennyi most már elég, talán sok is arra, hogy megértessem az eféle játékoknak az értelmét. Ha mindent meg kell magyaráznom, inkább ne is olvassatok.

Mekkora előnyei lesznek az így nevelt embernek éjszaka a többiek fölött! A lába hozzá szokik a biztos járáshoz a sötétben, keze begyakorlódik, hogy könnyen alkalmazkodjék minden környező tárgyhoz, s fáradság nélkül elvezeti a legsűrűbb sötétségben. Képzelete tele lesz gyermekkora éjszakai játékaival és nehezen fog ijesztő dolgokra fordulni. Ha nevetést hall, nem fog ingerkedő szellemekre gondolni, hanem egykori pajtásaira, ha társaságot képzel el, nem a boszorkányok szombatja lesz az, hanem a nevelőjének szobája. Az éjszaka csak vidám gondolatokat idéz föl benne és így nem lesz soha rémítő; a helyett, hogy félne tőle, szeretni fogja. Ha katonai expeditióról van szó, minden pillanatban kész lesz rá, egyedül épp úgy, mint csapatával be fog lopózni Saul táborába, keresztül szalad rajta eltévedés nélkül, elmegy a király sátoráig, a nélkül, hogy valakit fölébresztene és visszatér onnan a nélkül, hogy észrevennék. Ha el kell lopni Rhesus lovait, forduljatok csak hozzá aggodalom nélkül, a máskép nevelt emberek közt bajosan találtok Ulyssest.

Láttam, hogy az emberek meglepetések által akarják hozzászoktatni a gyermekeket, hogy éjszaka ne féljenek semmitől. Ez a módszer nagyon rossz. Épen az ellenkező hatást eredményezi, mint a mit el akarnak érni és csak arra való, hogy annál félénkebbé tegye őket. Sem az ész, sem a megszokás nem nyugtathat meg egy pillanatnyi veszély képzeletében, a melynek nem ismerhetjük sem az okát, sem a természetét; a meglepetésektől való félelemben sem, a melyeknek gyakran voltunk kitéve. Mindazáltal, hogy biztosíthatjuk magunkat, hogy növendékünk mindig meg lesz óva az ilyen eshetőségektől? Ime a legjobb tanács, a mely azt hiszem ebben a tekintetben segítségére lehet. Ezt mondanám Emilemnek: te most a jogos önvédelem állapotában vagy, mert a támadó nem hagy időt, hogy megitéld, vajjon rosszat forral-e ellened vagy csak meg akar ijeszteni; és mivel az ő részén van az előny, még a futás sem nyujt neked menedéket. Ragadd meg tehát merészen azt, a ki éjszaka meglep, akár ember, akár állat, az egyre megy; ragadd meg, markold meg teljes erődből, ha ellenkezik, üss, ne alkudozz az ütésekről és akármit mond vagy tesz is, ne ereszd el addig, a míg biztosan nem tudod kicsoda. A felvilágosítás valószínüleg megtanít rá, hogy nem sok okod volt félni és ha így bánsz el az ingerkedőkkel, bizonyosan elijeszted őket tréfájuk megismétlésétől.

Ámbár a tapintást gyakoroljuk összes érzékeink közül a legfolytonosabban, mégis a benyomásai, a mint már mondottam, tökéletlenebbek és kevésbbé finomabbak maradnak, mint bármely más érzéké, mert használatába állandóan bele vegyítjük a látásét és mivel a tárgyat a szem hamarabb éri mint a kéz, eszünk csaknem mindig az utóbbi nélkül itél. Viszont azonban a tapintás benyomásai a legbiztosabbak, éppen azért, mivel a legkorlátoltabbak; mert nem terjedve tovább, csak a meddig a kezünk ér, helyesbítik a többi érzékek csalódásait, melyek a távolból irányulnak a tárgyakra, melyeket alig vesznek észre, holott a mit a tapintás észrevesz, mindazt jól veszi észre. Vegyük ehhez még azt, hogy az izmok erejét, a mikor tetszik, hozzáfűzhetjük az idegek tevékenységéhez és így egyidejű érzéklés által a hőfok, a nagyság, az alak benyomásához hozzákapcsoljuk a súly és a szilárdság benyomását. Így a tapintás lévén az összes érzékek között az, a mely legjobban tájékoztat arról a benyomásról, a melyet idegen testek a mienkre tehetnek, egyúttal az is, a melynek használata a leggyakrabbi és a legközvetlenebbül adja meg az önfentartásunkra szükséges tapasztalatot.

Ha a gyakorlott tapintás segítségére van a látásnak, miért ne lehetne segítségére bizonyos pontig a hallásnak is, mikor a hangok a hangzó tárgyakon a tapintás segítségével észrevehető rezgéseket idéznek elő? Ha ráteszszük a kezünket egy gordonka testére, a szem vagy a fül segítsége nélkül is megkülönböztethetjük, csupán csak arról, hogy miként rezeg a fa, vajjon mély vagy magas-e a hang, a melyet ad és melyik húrról való. Ha gyakoroljuk érzékünket ezekben a megkülönböztetésekben, nincs semmi kétség az iránt, hogy idővel oly érzékenyekké válhatunk, hogy egy egész dallamot megismerünk ujjaink segítségével. Ha pedig ezt feltételezzük, nyilvánvaló, hogy a süketekkel könnyen lehetne a zene útján beszélni; mert a hangok és időmértékek nem lévén kevésbbé alkalmasak a szabályszerű kombinációkra, mint a szótagok és a hangzók, ép úgy alapjává tehetők a beszédnek.

Vannak gyakorlatok, melyek lanyhává teszik és eltompítják a tapintás érzékét, viszont mások élesítik, érzékenyebbé és finomabbá teszik. Az előbbiek sok mozgást és erőt kapcsolva az érdes tárgyakkal való folytonos érintkezéshez, durvává és bütykössé teszik a bőrt és megfosztják természetes érzékenységétől; az utóbbiak ezt az érzékenységet könnyű és gyakori érintés által változatossá teszik, úgy hogy a szellem, figyelmessé téve a szüntelenül ismétlődő benyomásokra, megszerzi az összes módosulásaik megitélésére való hajlékonyságot. Ez a külömbség érezhető a zenei hangszerek használatában: a gordonka, a nagybőgő, sőt a hegedű, kemény és az ujjakat sértő fogdosása, hajlékonyabbá teszi ugyan az ujjakat, de keményedéseket idéz elő a hegyükön. A clavecin sima és könnyed érintése szintén hajlékonyabbá, de egyuttal érzékenyebbé is teszi az ujjakat. Ebben tehát a claveciennek kell adni az előnyt. Fontos dolog, hogy a bőr megedződjék a levegő benyomásai iránt és ki tudja bírni változásait, mert a bőr védi a test többi részeit. Ettől eltekintve nem akarom, hogy a kéz az ugyanazon munkával való tulságos szolgai foglalkozás által megkeményedjék és bőre majdnem csontszerüvé válva, elveszítse azt a finom érzést, a melynek révén meg tudja ismerni, micsodák azok a tárgyak, a melyeket végig simítatanak vele és a melyek az érintkezés módja szerint a sötétben néha különböző módokon remegtetnek meg bennünket.

Miért legyen kénytelen az én növendékem állandóan ökörbőrt viselni a lába alatt, mi baja származhatnék belőle, ha a szükséghez képest a saját bőre szolgálna neki talp gyanánt? Nyilvánvaló, hogy a testnek ezen a részén a bőr finomsága, nem lehet soha hasznos semmire és gyakran sokat árthat is. Mikor a tél közepén éjfélkor a genfieket fölverte városukban az ellenség, hamarabb találták meg a puskáikat, mint a czipőiket. Ha egy se tudott volna közölük mezitláb járni, ki tudja, nem került volna-e Genf ellenség kezére.

Fegyverezzük föl az embert mindig a váratlan eshetőségek ellen. Emil szaladgáljon reggelenkint mezitláb bármely évszakban, a szobában, a lépcsőn, a kertben, egyáltalán nem szidom érte, sőt követem a példáját, csak arra vigyázok, hogy üvegbe ne lépjen. Mindjárt beszélni fogok a kézimunkákról és játékokról is, egyébiránt tanulja meg a járásnak mindazon módjait, melyek előmozdítják a test mozgását, hogy minden helyzetben könnyed és biztos legyen a tartása, hogy tudjon ugorni messzire és magasra, fára mászni, átmászni a falon, találja meg mindig az egyensúlyt, minden mozdulata, taglejtése legyen a súlypont törvényei szerint elrendezve, jóval azelőtt, hogy a statika tanítaná erre. A szerint, a hogy a lába a földet éri és a hogy a teste a czombjára támaszkodik, érezni-e kell, jól vagy rosszul áll-e? A biztos tartásban mindig van báj és a legszilárdabb állás egyúttal a legelegánsabb is. Ha tánczmester lennék, nem csinálnám végig Marcel[52] minden majmoskodását, a melyek jók annak az országnak számára, a hol csinálja őket; ellenben, a helyett, hogy örökké ugrándozással foglalnám el tanítványomat, elvezetném egy szikla lábához. Itt megmutatnám neki, hogy kell kiállnia, hogy kell a testét és a fejét hordania, milyen mozdulatot kell tennie, mi módon kell hol a lábát, hol a kezét oda tennie, hogy könnyedén követhesse a göröngyös, sikamlós és botlós ösvényeket és csúcsról-csúcsra ugrani fölmenet és lemenet egyaránt. Inkább egy zerge vetélytársává tenném, mint egy operai tánczos vetélytársává. A mennyire a tapintás az ember környezetére központosítja tevékenységét, épp annyira kiterjeszti a látás a magáét azon túl is; éppen ez az, a mi az utóbbit csalé konnyá teszi: az ember egy szempillantással befoglalja látkörének felét. Az egyidejű érzékletek és az általuk előidézett itéletek e sokaságában hogyne tévednénk valamelyik felől? Így a látás összes érzékeink közül a legcsalékonyabb, éppen azért, mivel a legkiterjedtebb és mert messze előtte járván a többieknek, tevékenysége túlságosan gyors és tulságosan széleskörű arra, hogy a többi érzékek helyesbíthessék. Sőt mi több, maguk a távlati illuziók szükségesek nekünk, hogy fölismerhessük a kiterjedést és összehasonlíthassuk ennek egyes részeit. A látási csalódások nélkül nem látnánk semmit a messzeségben, a nagyság és megvilágítás fokozatai nélkül nem tudnánk megbecsülni semmi távolságot, vagyis inkább nem volna ránk nézve távolság. Ha két egyforma nagyságú fa közül az, a mely száz lépésnyire van tőlünk, ugyanakkorának és ugyanolyan jól láthatónak tűnnék föl, mint az, a mely tíz lépésnyire van, mind a kettőt egymás mellé helyeznők. Ha a tárgyak összes dimenzióit valóságos méretük szerint vennők észre, nem látnánk semmi tért és minden úgy tűnnék fel, mintha a szemünkön volna.

A látás érzékének csak egy mértéke van a tárgyak nagyságának és távolságának megitélésére, tudniillik a látási szög nyilása, a melyet szemünkben keltenek és mivel ez a nyilás egy összett oknak egyszerü eredménye, az itélet, melyet fölidéz bennünk, határozatlannak hagy minden egyes okot, vagy szükségszerüen csalékonynyá válik. Mert hogyan különböztessem meg egyszeri látásra, vajjon a szög, a mely alatt egy tárgyat kisebbnek látok, mint egy mást, azért ilyen-e, mert az előbbi tárgy csakugyan kisebb, vagy azért, mert messzebb van tőlem?

Itt tehát az előbbivel ellenkező módszer szerint kell eljárni: a helyett, hogy egyszerüsítenők az érzékletet, mindig egy másikkal kell megkettőzni és helyesbíteni; alávetni a látási szervet a tapintási szervnek és hogy úgy mondjam visszaszorítani az előbbinek előrohanását a másiknak nehézkes és szabályos haladásával. Mivel ennek gyakorlatához nem ragaszkodunk, szemmérték szerinti becsléseink nagyon pontatlanok. Pillantásunkban nincs semmi biztosság a magasságok, a hosszúságok, a mélységek, a távolságok megitélésére és hogy ez nem annyira az érzéknek, mint inkább használatának hibája, ennek bizonyítéka az, hogy a mérnökök, a földmérők, az építészek, a kőművesek, a festők rendszerint sokkal biztosabb szemmértéküek, mint mi és pontosabban becsülik meg a kiterjedés méreteit, mert a mesterségük megszerzi nekik ebben a gyakorlatot, a melynek megszerzését mi elhanyagoljuk s a látási szög kétértelműségét kiegyenlítik azon jelenségek által, a melyek azt kisérik és a melyek pontosabban határozzák meg szemünkben e szög két okának egymáshoz való viszonyát.

Minden, a mi a testnek mozgást ad a nélkül, hogy feszélyezné, mindig könnyen elérhető a gyermeknél. Ezerféle eszköz van arra, hogy érdeket keltsünk benne a távolságok mérése, fölismerése, becslése iránt. Itt van egy nagyon magas cseresznyefa. Mit kell tennünk, hogy cseresznyét szedhessünk róla? Jó lesz-e erre a létra a pajtában? Itt van egy nagyon széles patak, hogy mehetünk rajta keresztül? Vajon elég hosszú lesz-e az egyik deszka az udvaron, hogy átérje a két partját? Szeretnénk ablakunkból a kastély árkában halászni, hány öl hosszúnak kell lennie a zsinórnak? Hintát szeretnék csinálni két fa között. Vajjon elég hosszú lesz-e hozzá egy két öles kötél? Azt mondják, hogy a másik házban 25 négyszöglábnyi szobánk lesz, azt hiszed elég nagy lesz nekünk? Vajon nagyobb lesz-e, mint ez? Nagyon éhesek vagyunk, arra van két falu, melyikbe érünk a kettő közül hamarabb ebédre?

Arról volt szó, hogy gyakoroljunk a futásban egy lagymatag és lusta gyereket, a ki magától nem vehető rá sem az egyik, sem a másik testgyakorlatra, holott a katonai pályára szánták; nem tudom hogyan, de elhitette magával, hogy egy az ő rangjabeli embernek nem való semmit tenni és semmit tudni, és hogy a nemessége helyettesíti a karjait, a combjait ép úgy, mint minden nemű érdemét. Az ilyen úrfiból gyorslábú Achillest csinálni, arra talán Chiron ügyessége is alig lett volna elegendő. A nehézség annál nagyobb volt, mert én egyáltalán nem akartam neki semmit parancsolni, jogaim közül száműztem a buzdító beszédeket, az igéreteket, a fenyegetéseket, a vetélkedést és a feltünés vágyát. Hogy oltsam bele a futás vágyát a nélkül, hogy valamit mondjak neki? Hogy magam futkossak, az nagyon kevéssé biztos módszer lett volna és kellemetlenségekre vezetett volna. Másrészt arról is volt szó, hogy ebből a gyakorlatból valami tanulságot is vonjak le számára, hogy hozzá szoktassam a gépezet és az itélet tevékenységét, hogy mindig összhangzatosan járjanak. Ime, hogy fogtam hozzá: én, vagyis az, a ki ebben a példában beszél.